Kalandjaink Prágában és a világban

Amikor kiköltöztünk, gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy a cseh nyelv legalább minimális ismerete nélkül elég nehéz lesz boldogulni. Ebben szépen meg is állapodtunk, aztán nem történt semmi. Pedig kaptam búcsúajándékként jópár nyelvkönyvet. Szépen, rendben figyeltek a polcról, egyfajta szigorú mementóként, figyelmeztetve, mit is ígértünk magunknak. Aztán Rozi elkezdett magától tanulni szavakat és időnként kicsit molesztált engem, hogy tanuljak vele. Így utólag elég vicces, hogy fogalmunk sem volt arról, hogy miként kell kiejteni a szavakat, de lelkesen ismételgettük őket esténként.

A cseh nyelv nem túl könnyű. Jónéhány olyan hangzó van, ami teljesen idegen a magyartól.  Talán a legnehezebben kiejthető számunkra a ř, ami egy zs, az elején egy kicsit megpörgetve. Ezt a hangzót a csehek nagyon szeretik, rengeteg szóban benne van, mintha direkt bosszantani akarnának vele. Ami még a magyar számára nyelvtörő lehet, hogy náluk a v is magánhangzónak számít, illetve inkább úgy mondanám, hogy ha egy szóban van v, akkor nem kell bele magánhangzó. Ilyenkor elképzelek egy szép cseh verset, ahol a szó végi rímek magánhangzók nélkül csengenek össze. Ugye milyen légies lehet?

Visszatérve a nyelvtanulásra, már októberben jeleztem, hogy, igen, szeretnék részt venni cseh nyelvtanulásban, de kellett még egy kicsit várni, amíg kellő számú jelentkező össze nem gyűlt. A nyelvtanfolyam végül november elején indult el. Én, hogy esélyt adjak a többieknek, az első négy órát szimplán kihagytam. Illetve, ennek volt némi köze ahhoz, hogy akkortájt úgy jártam az országokat, mintha köröznének és így próbálnék elrejtőzni a pribékek elől. Amikor december elején találkoztam a tanárnővel, akkor azt mondta, szerinte keressek másik csoportot, mert ők már nagyon előre haladtak, én meg mondtam neki, hogy penge gyerek vagyok, és egyébként is Rozival már széttanultuk magunkat. Mondta, semmi gond, majd az első órán jól felméri, hogy hol is tartok. Tessék? Hát tudok kb. 3 állatot, 10 ételt, meg azt, hogy jó napot és talán, hogy köszönöm, de lehet, hogy azt is rosszul.

A tanárnőnk egy cseh hölgy. 30 körüli lehet, ha nem lenne rajta plusz 15 kiló, csinosnak is mondanám. Ráadásul ez a plusz 15 kiló mind a karjára költözött fel. Így nem mondom csinosnak. Ráadásul szerintem jól összeveszhetett az eladókkal ott, ahol a ruhákat veszi, mert csupa ujjatlan göncöt hord folyton, ami még jobban kihangsúlyozza a karja mellső csülökhöz való hasonlóságát. Ráadásul, hogy megvillantsa lényének vagány részét, az ujjatlan ruha alól egy virágra szálló pillangót ábrázoló tetoválás kukucskál ki időnként.

Ő az a fajta a tanár, aki annak a híve, hogy ő, amíg lehet, az idegen nyelven beszél, ha érti a delikvens, ha nem. Ezt tette az első alkalommal is. Ő azt gondolta, nyelvi felmérés, én azt, hogy teljes megsemmisülés. Arról nem volt szó, hogy cseh kérdéseket fog feltenni, amelyekre tőlem választ vár. Ha mutat nekem egy képet egy pántlikás macskáról, büszkén fogom kivágni kočka, azaz macska. De ezek a kérdezősködések egyszerűen megalázóak. Ami külön érdekessé teszi a dolgot, az, hogy a magyarázatok angolul hangzanak el, ami egyikünknek se anyanyelve. Na, abból aztán van keveredés, amikor a tanárnő megpróbálja elmondani csehül a mondatot, senki nem érti, majd elmondja angolul, abból nekem meg esetleg hiányzik a kulcsszó. Szóval végtelen tárháza van itt a félreértéseknek.

A csoportba még két olasz kollégám jár, Viviana és Samuele. Ez a kis csoportunk. Talán az olaszoknak a cseh még keményebb, mint nekünk, mert a hangzók jóval több része teljesen ismeretlen számukra, sőt, az egész nyelv olyan nekik, mint ha valaki erőszakot követne el rajtuk. Annyira bénák vagyunk legtöbbször, hogy könnyes röhögőgörcsbe fullad egy-egy lehetetlen szó kiejtése, hogy a megtanulásáról már ne is beszéljek.

Vivianát már ismertem régebbről, ugyanis egy napon léptünk be. Ő egy nagyon érdekes lány, zavart tekintetű teremtés, világfájdalmas alaphanggal, Samuele, a rőtszakállú viccmester, teljes ellentéte. Szerintem otthon még soha egy sort nem tanult, a rögtönzésből és humorból próbál túlélni, de már ő is kezdi belátni, hogy ahogy haladunk ez egyre kevesebb. Ettől függetlenül folyamatos jó hangulatot teremt az órákon. A cseh egy elég formális nemzet, a megszólításnak is van legalább négy formális szintje, ami elvileg ismert a magyarban is, de kb. 50-80 éve levetkőztük már. A tanárnőnket például az orvosa pani magiszterkának nevezi, ami szabad fordításban azt jelenti, egyetemet végzett úrhölgy. Na most ez az olaszoknak egy rémálom, először azt hitték, viccel a tanárnő, aztán szép lassan kezdték kapisgálni és szörnyülködni rajta.

Én azért tanulgatok otthon és szerencsére van egy kis nyelvérzékem is, ezért simán utolértem őket, és már jó pár dolgot kezdek megérteni, persze apróságokat, de ennek is nagyon örülök. De ez a nyelv nekünk nagyon nehéz. Pl. háromféle többesszámuk van, külön van 2-es szám, kevés többes, sok többes. Ezt azt jelenti, hogy a 100-at másképpen ragozzák, ha 200-nál, 3 és 500 között és 500 felett. Azért remélem, nyárra már alapdolgokat értek majd és fogok tudni kommunikálnia a boltban is, ha szeretnék venni 10 dkg parizert mackó sajttal.

Már korábban is előfordult, hogy tengtünk-lengtünk egy kicsit Vinohradyban, de nemrég úgy gondoltuk, hogy tudatosan is szeretnénk egy kicsit jobban felfedezni. Vinohrady, Prága legfelkapottabb negyede,  a rengeteg itt élő külföldi kedvenc tartózkodási helye. Vannak nyüzsgő és nyugis részei is. Rengeteg étterem és üzlet, sok közülük kifejezetten a külföldiekre épít. Angol süteménybolt, orosz különlegességeket áruló üzlet és olasz, indiai, vietnami, ír éttermek. Kíváncsi leszek, milyen lesz tavasszal, de így is megvan a hangulata.

A felfedezőtúránkat Vinohrady határán, az I.P. Pavlován kezdtük. Azaz kezdtük volna, ugyanis ide volt megbeszélve Rozival, a Starbucks elé. Én is késtem két percet. Volt is egy kis lelkiismeretfurdalásom miatta. De megnyugodtam, hogy Rozi még nincsen ott. Megálltam a kávézó előtt, ami egy húsbolt mellett volt közvetlen. A húsboltból émelyítő bűz tört ki, minden egyes alkalommal, mikor valaki bement, vagy kijött és kinyílt az ajtó. Nem is értettem az embereket, hogyan tudnak arra vetemedni, hogy bármit is vegyenek a szörnyűséges üzletben. De azok egyre csak jöttek, egy ajtónyi bűzt hagyva maguk után. Én nem nagyon mertem elmozdulni, mert arra gondoltam, hogy így is nehézkes lesz megtalálni Rozinak a találkozási pontot. És nem tévedtem. Mintegy húsz perc elteltével, mikorra már az agyamat is átjárta a bűz, a vörös virslivé fagyott ujjaimmal felhívtam. És igen, ő is ott volt valahol, de máshol kereste a kávézót. Aztán nagy nehezen egymásra találtunk. Könny, csók, függöny.

Szépen kinéztem az útvonalat előre: I.P. Pavlova  - Náměstí Míru - Jiřího z Poděbrad –majd Flora parkja. 2 és fél kilométer, megtehető. Aztán elindultunk. Elég sok üzlet volt erre felé, így Rozi el-elidőzgetett egy kicsit mindegyik lőtt. Fél óra alatt ha 500 métert haladtunk, sokat mondok. Áthaladtunk a Náměstí Mírun, ahol már többször jártunk, itt volt az a nagyon jó fényvetítés a templomon. A tér tele van éttermekkel, kávézókkal és mindenféle csecsebecséket árusító boltokkal. Van továbbá itt egy zongora. Hogy milyen apropóból került ide, azt nem tudom, de volt már olyan, amikor csak leült valaki és játszott rajta, amitől hirtelen a környék átalakult valamiféle film díszletévé, az emberek megváltoztak és mindenki mosolyogva ment tovább, hallgatva a muzsikát.     

Ahogy mentünk tovább, láttunk egy piac-szerű épületet, amit Pavilonnak hívtak. Talán azért, mert úgy nézett ki, mint egy pavilon. A fene se tudja. Az épületet idén nyitották meg, a felújítás után. Olyan németes volt a belsője, de valahogy nem jött össze a hangulat. A növények nagyon dizájnosak voltak és szinte kizárólag nagyon drága lakberendezési üzletek voltak. Egy állólámpa 300.000 forint körül volt. Nézegettem-nézegettem, hogy van benne egy okos szenzoron alapuló apró számítógép által működtetett csoda. De nem. Ez csak egyszerű állólámpa volt, egy sima kapcsolóval. Ahhoz nekem újjá kell születnem, hogy az ilyen árak láttán ne hőköljek vissza. Valami hasonló van a ruhákkal is, bizonyos összeg felett egyszerűen nem adok ki pénzt egy ruháért. Nem ér annyit. Miután jól kiborzongtam magam, ittunk egy kávét a kávézóban, ahol a lány annyira lassú volt, hogy gondoltam, kicsit megrázom, hogy felébredjen. Egy kávét olyan öt perc alatt készített el. Kicsit heverésztünk a kirakott kanapékon és ittuk az egyébként nagyon finom kávét. Nem hiába, a jó munkához idő kell.

Tovább haladva a Vynohradskán elérkeztünk a Jiřího z Poděbrad térhez. Ez már olyan igazi csehszlovák feeling volt. A modern házakat és boltokat szép fokozatosan vették a szocializmusban épített csodák, szép faragásokkal, és a boltok egyazon kirakatrendezővel rendeztették be kirakataikat: a 94 éves Kateřina nénivel. A néni jó ízlése visszaköszönt mind a termékek frissességén, szépségén, mind a kirakatok magával ragadó légiességével. Egy igazi időutazás volt. A teret uralja egy különös templom, ami csak nagyon nehezen nevezhető szépnek.

Itt már nagyon éhesek voltunk ezért betértünk egy török gyrososhoz. Egy valami van, ami versenyezhet az amerikai gyorsétterem-láncok egyenkinézetével, a török éttermek berendezése. A kötelező elemek: valamilyen sötétbőrű, pelyhedző állú siheder, aki a forgó gyrosrúdról vágja a húst. Ezek felszereltségtől függően, amikor nincsen rendelés vagy hatalmas tojáspucoló kést fennek, vagy a modernebbek az elektromos késsel grasszálnak fel s alá. További szereplő a fiatal, általában húsosabb, a kelet varázsát őrző szemű pultoslány. Rögtön a pénztárral szemben bandázik a tulaj és néhány cimborája. Valamilyen német rokon által szerzett, modernnek tűnő, a Quelle katalógus 98-as karácsonyi különszámából való első generációs Telefunken lapos tévé készülék, török örökzöld slágerekkel. A falon vélhetően ugyanabból a posztersorozatból származó, neonszínekkel festett vidám tavaszi török dombok, kis tó mecsettel és természetesen az isztambuli Hagia Szophia. Olyan giccsesen megörökítve, hogy külön kis tál van a képek alatt, hogy felfogja a lecsöpögő nyálat. Ettől függetlenül általában az ételek nem rosszak, és a személyzet is közvetlen, főleg ha nem vagy velük ultrabunkó. Mi eltemettünk magunkba két nagy gyrost és csak pislogtunk. 

Eddigre már 8 óra után járt az idő és felfedeztünk a tér túlsó végében egy bevásárlóközpontot, amit még nem ismertünk. Ez így tovább nem maradhatott. A tülkölő autók között rohanva bevettük Prága belvárosi plázáinak utolsó bástyáját is, a Atrium Florát. Nem véletlenül maradt ez utoljára, ez a pláza a leggyengébb. Viszont van IMAX mozija, Rozi még nem volt ilyenben, gondoltunk, megnézünk valami szép filmet a méhek szerelmi életéről, de csak a Hobbitot adták, minden időben, mindenhol, azt meg már láttuk. Nem is egy egész óra után úgy döntöttünk, hogy nagyon tele vagyunk még mindig, meg zártak is boltok. Nem nagyon volt olyan üzlet, ami máshol ne lenne, azért ide nem fogunk visszajönni. Talán csak a szép BMW X1-es, ami ki volt állítva, az fogott meg egy kicsit, de azt máshol is láthatok, ha akarok. Ja és van Butlers üzlet, amit itt találtunk egyedül, ahol Rozi úgy döntött, hogy felpróbálja, hogy milyen lenne különböző állatfejekkel. Csinos. Főleg cápafejjel, de a legmenőbb a bivaly fej volt.

Elfáradva, nehéz bendővel villamosoztunk hazafelé, a hazatérő prágaiakat figyelve, a januári tavaszban. Örültünk a kis jó időnek, ami adatott, és a lehetőségnek, hogy kigombolt kabáttal korzózhattunk Prága belvárosában. Jó kis este volt.

Már a hét második felében pedzegettük Rozival, hogy el kéne a hétvégén menni valahova. České Budějovice és Český Krumlov között vacilláltunk. Én tudtam, hogy a szüleimnek Český Krumlov a kedvence, mint utólag kiderült nem csak nekik, mert ez Csehország második legkedveltebb turista célpontja. Végül, kollégám, Petr hatására döntöttünk amellett, hogy Krumlovba megyünk, mert Budějovicéről azt mondta, hogy az egy koszos iparváros. Azt mondta, aludjunk meg Krumlovban és másnap ejtsük útba Hluboká várát. Én azt szerettem volna, ha két napra mennénk, de Rozi próbált a józan maradni, és mondta, hogy menjünk csak egy napra, hogy ne költsünk sokat. Ott aludtunk.

Szombaton reggel még ki akartunk ugrani a piacra, de az is meg egy csomó más üzlet is zárva volt. Sétáltunk egyet a környéken a januári napsütésben. Rozi itthon berakott egy mosást, tiltakozásom ellenére. Amikor visszaértünk, a mosógép kedvesen azt írta ki, hogy még 35 perc van a mosás végéig. Én már összepakoltam mindent és mint egy mérgezett egér járkáltam a lakásban. A mosás csak nem akart lejárni. Aztán, mikor elkezdtem volna lecsavarozni a lábujjaimat, végre elindultunk.

Český Krumlov Csehország déli részén található, nagyon közel az osztrák és a német határhoz, 40-40 kilométerre mindkettőtől. Krumlov régi neve Krumlau volt, és németajkúak lakták főleg. A város virágkora a középkorra esett, a 19. századra elvesztette jelentőségét, ennek köszönhetjük a sok szép megmaradt barokk és reneszánsz épületet. 1918-ban a krumloviak a frissen megalakult Csehszlovákiának megizenték, hogy toll a fülükbe, ők inkább Ausztriához kívánnak tartozni. Erre a dicső csehszlovák hadsereg bevonult Krumlauba, ott is maradt következő tavaszig. A várost átnevezték Český Krumlovvá, a németek nagy részét pedig a második világháború után annak rendje és módja szerint szépen kitelepítették.

Az út Krumlovba nagyon eseménytelen volt, 170 kilométer, ebből kb. 80 autópálya. Az táj Ausztriát idézi. Napsütésben indultunk, természetesen amint megérkeztünk Kumlovba elkezdett cseperegni az eső. Olyan jó kis nedves, csontig hatoló hideg volt.

A macskaköves szűk utcán nemsokára megláttuk a vár bejáratát, felfele indulva csodálatos kilátás nyílt a városra, amely szürke esőben fürdött. A város úgy festett, mintha egy középkorban játszódó meséhez készített volna valaki egy makettvárost.

Már négy óra is elmúlt mikor beültünk egy nagyon érdekes kávézóba, ahol jajgató asszonyok énekeltek felvételről. Mindenféle természeteses kacatot árultak, meg meleg teát és kávét, ami nagyon jól esett. Ekkor döntöttük el, hogy maradunk éjszakára. Gyorsan foglaltam egy szállást a Booking.comon, kicsit melegedtünk még, aztán továbbindultunk. Rozi nagyon fázott, ezért úgy szaladt át egyik boltból a másikba, mint méhecske májusban a virágok közt. Már nagyon éhesek voltunk, de egyik étteremben se volt senki és ezért nem mertünk bemenni. Végül már olyan éhesek voltunk, hogy ott tartottam, hogy elfogyasztom a következő szembe jövő japán turistacsoportból a legkisebb japánt. Végül benyitottunk egy helyre, amiről mondta Rozi, hogy gáz lesz, de itt legalább voltak. Igaz, minket letessékeltek a pincébe, ahol mi voltunk egyedül.

De nem bántuk, mert volt darts. És mi miközben befaltunk mindent, ami ehető volt, lejátszottunk négy partit. 4-5 évvel ezelőtt rendszeresen játszottam, és ez meglátszott most is, de Rozi nagyon jól tartotta magát. Ettől a játéktól a hely is jobb lett valahogy, olyan lepukkant szocialista vendéglátó hely volt, de a dartstól mindketten vigyorogva szedtük össze a cuccunkat és indultunk el a szállásunk felé. Miután délután foglaltam, egész jó áron sikerül szobát kapnunk egy négycsillagos szállodába, ami nagyon kellemes volt, azt leszámítva, hogy buggyantott tojásszag volt, amikor beléptünk az épületbe. A szoba egyszerű volt, de kényelemesek voltak az ágyak.

A becuccolás után elsétáltunk egy Kolektivnek nevezett kávézóba, ahol ettünk egy-egy sütit. Ez egy nagyon jó kis hely volt, ide a hétvége folyamán még kétszer visszajöttünk. Például lehetett játszani plüssjátékokkal, én egy aranyos plüsscicát választottam, az akarta mindig megharapni Rozit. A torták finomak voltak, és volt finom kávé is, ami azért Krumlovban (is) ritka sajnos.

Visszafele beültünk még egy teázóba, amiről már kívülről is lehetett látni, hogy nem kispályás, de ahogy beléptünk, látszott, hogy ezek a skacok tényleg értenek a dologhoz. A tealapon vagy 100 féle tea volt, amiből én jó ha ismertem ötöt, de Rozi is csak tétován lapozgatta, forgatta a kis könyvecskét. Végül nagy nehezen kiválasztottunk kettőt, én egy grúz fekete teát. Erről kiderült, hogy elfogyott. A franc. Szerencsére az elborult tekintetű pincér ajánlott egy másikat. Végül én egy török teát, Rozi pedig egy kínai kékeszöld teát választott. A srác megmutatta, hogy melyiket hogy kell inni, az enyémhez pl. nem cukrot, hanem feketeribizli lekvárt kaptam. Ettünk még wasabis mogyorót és friss sajtos arab kenyeret, mindkettő nagyon egyszerű és rohadt finom volt. A teázónak olyan hangulata volt, hogy az embernek kedve volt ott üldögélni és csak iszogatni a teát, halkan beszélgetni a teáról és a filozófiáról, amit képviselt.

Megfáradva tértünk vissza a hotelbe, ahol még lapozgattuk a könyveket, amiket vettünk. Például egy olyan kihajtogatós mesekönyvet, amely a cseh várakat és a hozzájuk tartozó legendákat mutatja be nagyon vicces illusztrációkkal. Nagyon jó kis nap volt, azt sajnáltuk egy kicsit, hogy esett az eső és borongós volt az idő, de másnapra jobbat ígértek.

A reggel gyönyörű napsütéssel ébresztett minket, elmentünk inni egy kávét egy kávézóba, ahol wc-illatosító szag volt és vágni lehetett a füstöt. Miután egy kicsit összeszedtük magunkat, elmentünk az  Egon Schiele Művészeti Központba, amit már előző nap kinéztünk. Schiele itt élt, és Rozi már Pesten is el akart menni a kiállítására. Schiele olyan kemény tolta, hogy a szeretőjével együtt elzavarta a békés Krumau városkája, most persze őt tartják a leghíresebb művészüknek. A kiállítások sajnos áprilisig szünetelnek, nem baj, addig meghúzzuk itt magunkat, mondtam a lánynak, aki a múzeum shopjában árusított. A shopban látható reprókból simán látszott, hogy Schiele nem volt az a romantikus alkat, ezért nem teljesen értettük, hogy egy ilyen fazon mit keresett egy ilyen képeslap városkában, de mindenképpen érdekes volt, ahogy például a várost látta, amilyen színekkel lefestette.

Ismét felmentünk a várba, ahol a napsütés a tegnapinál egy sokkal vidámabb kis városkát mutatott, bár olyan lapos szögben sütött a nap, hogy alig lehetett fényképezni. A vár pincéjében egy Miroslav Paral nevű fazonnak volt kiállítása. A bejárat kb. egynegyven magas volt, ezért egy kicsit félve ereszkedtem le a lépcsőn. A boltíves pincében groteszk, félig ember, félig állati csontváz kreatúrák szobrai váltakoztak hatalmas emberi ujjakkal és hiányos fogsorokkal. Én ehhez még nem vagyok kellően érett és szerintem nem is leszek.

A városban volt egy nagyon magas templom, amit egyszerűen nem találtunk. Már mint valami eszelős jártuk körbe újra és újra várost, de valahogy mindig elbújt, pedig ez volt a sziget legmagasabb épülete. Arra jó volt a dolog, hogy néhány eddig nem látott kis utcácskába tévedtünk és megtekinthettük Krumlov egyetlen öt csillagos szállodáját. Természetesen a templom a főtértől volt 50 méterre, amit már vagy 5-6-szor előtte átszelltünk. De a házak valahogy kitakarták. A templom belülről egy tisztességes barokk templomi belsőt mutatott, ahol látszott, hogy nem volt hiány aranyban, amikor az oltárt építették. Szerintem egy kicsit túl díszes volt.

Az óváros határában már reggel felfedeztük az Eggenberg serfőzdét, aminek étterme is volt, mondtam Rozinak, ezt a sört már 1560 óta főzik, mostanra már biztos finom lett. Így beültünk ebédelni. A hely valahol megrekedt a 90-es évek elején, szellemben és minőségben is. Helyi alapételt rendeltünk: malacsültet káposztával és knédlivel. A knédli olyan rossz volt, hogy kénytelenek voltunk helyette sült krumplit kérni. De az egész olyan gumi volt. Elég csalódottan oldalogtam át a shopnak nevezett kocsmába, ahol vettem még egy kevés Eggenberg sört, ami az ebéd legjobb része volt.

Hazafelé beugrottunk még Hlubokába, ahol sokak szerint Csehország legszebb kastélya áll. Hát nem tudom. Szép volt, meg minden, de Krumlov után olyan utánzatnak tűnt, és mint utólag kiderült, nem volt hamis az érzetem. Egy dolgot emelnék ki, egy kis üveg-kovácsoltvas kis passzázst és a kastély hátsó traktusában lévő fa és kovácsoltvas csipkézett teraszt. Ezek valóban nagyon szépek voltak. A nap már lebukóban volt és vele együtt a hőmérséklet is zuhanni kezdet. Gyorsan beszaladtunk  egy kávézóba, ahol meglepetésünkre egy magyar pár üldögélt a szomszéd asztalnál. A kávézót valószínűleg valaki bosszúból tervezte, mert a jó ízlésnek nyomát nem találtuk.

A hazaúton azt ecsetelgettük, hogy el kéne jönni valamikor nyáron is, biztos teljesen más arcát mutatná a város, akkor talán a Schiele-kiállítást is láthatnánk és a folyóparton se 5 percet ülnénk a padon vacogva. Két nagyon aktív nap után fáradtan, de rengeteg élménnyel gazdagabban érkeztünk haza, megismerve Csehország újabb kincsét. 

A gyerekeim Prágában. 2.

Most, hogy így átolvastam, észrevettem, hogy valami kimaradt az előző posztból, mindegy jó lesz ez itt is. Sikerült otthon hagynunk Boni száraz kajáját, ezért még 30-án kiugrottunk a lányokkal Chodovba, ahol a kötelező megvámolások után (Lilla nyaklánc, Laura kis lego, amiben végre van lego lány is), beugrottunk az ottani állatkereskedésbe. Egyrészt elég jó választék van, másrészt itt lehet kapni selyemmajmokat. Na nem azért jöttünk, hogy vegyünk egyet, csak hogy megnézzük. Csodálkozom, hogy szegény állatok nem rebbentek szét, mikor mindkét lányom, kb. 30.000 Hz-es magasságban elkezdett vinnyogni, jaj de cuki, jaj de édes. És valóban nagyon aranyosak voltak. Volt egy kicsi is, amit az anyja cipelt mindenhova. A selyemmajmok egyébként szerintem furcsa hüllőszerű majmok, amik kb. 15-20 centisek, tehát a pici volt legalább vagy 10 centi, persze ebbe a farkuk nem számít bele.

Majd mikor alaposan kicukiskodták magukat, olyan bravúrt hajtottam végre, hogy vártam, hogy görgessék elém a vörös szőnyeget és a fizikai Nobel díjat megítélő bizottság rögtönítélő ülésen azonnal nekem ítélje a következő tíz év Nobel díját, ugyanis GPS nélkül hazataláltam Chodovból. Páratlan teljesítmény ez, itt kérnem meg a tisztelt olvasót, hogy egy pillanatra álljon fel és egy perc csenddel adózzon ennek a remek pillanatnak. Mert nem semmi, az biztos, megannyi cselszövés, szándékosan felrajzolt elterelő utak és ravaszan elkanyarodó kitáblázatlan felhajtók is hiábavalóak voltak, úgy mentem a helyes útvonalon, mint a parancsolat.

De térjünk vissza e felemelő pillanat után a történet kígyózóan tovacsusszanó szálához. Január elsején sem indult máshogyan a nap, mint mindig. Azaz viszonylag hamar kivetett az ágy, ami most nem volt annyira gond. Ugyanis az armageddon elől bemenekítettük az autót egy parkolóházba, nehogy az utcai harcokban sérülést szerezzen. Az egyetlen parkolóház a környéken kb. másfél kilométerre van tőlünk, villamossal kell menni hozzá és 10-re oda kellett érnem, mert különben újraindul a napi 500 koronás parkolási díj. Nem volt kedvem még egyszer 5.500 Ft-ot fizetni, ezért szedtem a lábamat a párás, ködös januári elsejei reggelen. Nem sok ember volt az utcán. Néhány karikás szemű kutyatulajdonost rángatott a kutyája, akik állva szenderegtek mindig egy keveset. Néhány fiatal tartott hazafelé, övükre töltényhüvely-szerűen energiaital ellátmányok voltak betárazva. Egy elmeháborodott futó kocogott a járókelők megvető tekintetének kereszttüzében. A villamos átmeneti másnapos szállássá alakult át, a buliban megfáradt fiatalok egy csoportja tátott szájjal és csapzott hajjal és ruházatban aludt a villamoson, olyan szagot árasztva, amiért bármelyik kisüsti pálinkafőző megnyalta volna mindenki nagylábujját. Aztán a gyér forgalomban gyorsan hazaértem. Rozi, aki azt mondta csak addig alszik, amíg haza nem érek, megvetően kukucskált ki félszemmel, láttam, ezt most elhibáztam, kellett volna még néhány kört mennem a Prágát körbevevő ringen, akkor jobb srác lennék.

A nap további részében egy kis döglés következett, amiben már nagy rutinunk volt. Én javasoltam, hogy menjünk el korcsolyázni, de elmosott a népharag. Egy programot lehetett a táncrendbe beilleszteni, hogy délután megnézzük a tűzijátékot, ami itt nem augusztus 20-án, hanem újév napján van, ami egyébként az önálló Cseh Köztársaság alapításának napja is. Hogy ezért van a tűzijáték, vagy csak azért, hogy az állam megmutassa a mihaszna barkács tűzijátékozóknak, hogyan csinálják a nagyok, nem tudom, Rozi a kezembe nyomta az expats.cz túlélő útmutatóját, amit bibliaként tisztelünk, hogy jól olvassam ki hova kell menni, hogy jól lássuk a dolgokat. Én azt hittem, ő is elolvasta. Én amikor két jó felszínes ember átolvas valamit... Én azt olvastam ki belőle, hogy a tűzijátékot a Hradzsin fölé fogják kilőni. A lelki szemeim előtt meg is jelent, hogy a pálma alakú robbanás körbeöleli a Szent Vitus katedrális tornyát és a végén a csillogó szikrázásokat visszaverik a templomra felhordott aranysújtások. Ennek megfelelően indultunk el. Rozi közölte, hogy ő nagy tömegbe nem akar menni. Ez érdekes lesz, mondtam magamba, mert az látszott, hogy a csatornákból is emberek másznak elő és a villamosokra se lehet felférni, ezért nehéz lesz ennek a kritériumnak megfelelni. El is gyalogoltunk két hídnyi távolságot, kb. 1 km-t, oda, ahol már jó sűrű volt a tömeg és csodás kilátás nyílott a Hradzsinra. Mondtam is magamnak, milyen jó kis fasza helyet találtunk.

Volt némi kézitusa a folyamatosan újonnan érkezőkkel, akik mindig úgy találták, hogy pont előttünk van a legjobb hely, amit találhatnak, aztán egyszerre csak 6 óra lett. A tömegen ideges moraj szaladt szét. És fellőtték az első rakétákat. Az anyja - gondoltam magamban, mi hogy le vagyunk maradva, itt lopakodó rakétákat lőnek fel, csak hanghatás van, na ez az igazi trendi dolog. De a velünk állók zavart arckifejezését látva kezdtem sejteni, hogy valami nem kóser. És igen, az újabb rakétákat magasabbra lőtték fel, ezért az egyik csücskét megláttuk, ahogy zölden szikrázik a Hradzsinnal pont szemben, a Jozefov felett. A mi oldalunkon, ami azért gáz, mert a Moldva elkanyarodik és a házak kitakarták a tűzijáték 90 százalékát. Hát Rozi nem volt boldog, a lányok sem. A környékünkön se éreztem a nagy boldogságot, az együtt öröm felemelő érzetét. Sőt, Rozi kifejezetten ideges lett és közölte, azért adta oda ott szépen kinyitva az útikalauzt, rábökve arra a három sorra, amit el kéne olvasnom, hogy lássunk valamit a tűzijátékból, nem azért, hogy Michelin babának öltözve, heringként aszalódva semmit se lássunk. A semmivel, gondoltam vitába szállok, de aztán a szemén láttam, hogy ez most nem jó ötlet. Azután találtak a lányok az úttest szélén egy kis szakaszt, ahol a láthatóság felkúszott 20%-ra. De ettől se örültek sokkal jobban, ez a baj a mai fiatalággal, igazán semminek nem tudnak örülni. Húsz perc alatt vége is lett és láttunk legalább 10 negyed, 4 fél, és 2 teljes robbanást, szerintem nem rossz.

A hosszú hétvége még egy megpróbáltatást tartogatott számomra. Ugyanis, mondtam, meghívom a társaságot egy étterembe az utolsó nap, hogy lássák, kivel van dolguk. Én először az U Krokát javasoltam, mert abban még nem csalódtunk nagyot, de Rozi bedobta a Husa nevű helyet, ahol a karácsonyi bulim előtt ettünk és volt olyan rántott csirke, amit megesznek a lánykáim is. Végül emellett döntöttünk. Meg is érkeztünk a helyre, a pincér gondosan odaadott mindkét lányomnak is egy-egy angol étlapot. Haha. Majd elindult az ámokfutás. Laura, a kisebbik lányom, közölte, hogy ő levest szeretne. Ezt már ismertem, és igen jött is, egy jó kis borsólevest, azt bizony megenne. Éreztem, hogy elkezd rángani a szemem felett egy kis izom.  Elmondtam, milyen levesek vannak. A méla undort lehetett leolvasni az arcáról. Végül egy húslevesben maradtunk. Ketten esznek egyet, majd rántott csirke falatok, sült krumpli. Jó kis menü. Rozi tatárt kért, én egy chicken quesadillát. Lillának sem ízlett a leves, de Laura kavargatta, forgatta és kijelentette, hogy ebben nagyon gyanús dolgok úszkálnak (marhahúsok), aztán némi közelharc árán hajlandó volt enni három kanállal a levéből. Én is megkóstoltam, hát mondjuk tényleg nem volt egy császári íz, de annyira nem volt rossz. Kihozták a krumplit és a csirkét, a mi kajáinkat is. Laura közölte, hogy a krumpli csípős, a csirkében meg cupákokat talált. Lilla, látva a szemben felcsapó őrületlángokat békésen tömte magába a másodikat Laura helyett is. Nem mondott semmit, csak evett és ivott, jó sokat. Laura evett másfél csirkefalatot és megkérdezte, mi lesz a desszert. Én közben a minden tölteléket mellőző quesadillát majszoltam, ami messze nem volt olyan rossz, mint ahogy akkor ízlett. Aztán letakarították az asztalt, újra hozták az étlapot és felolvastuk a desszerteket. Döbbent, néma csend a gyerekek részéről. Laura bátortalanul megkérdezte, esetleg egy kis csokis palacsinta nincsen-e. Az mondom nincsen, de barna sörben sült brownie az van. Kettő perc múlva már az utcán voltunk, útban az U Kroka felé, mert tudtam, ott jók a desszertek. Én balga.

Kisírtunk egy asztalt, újra elolvastuk a desszertlapot, újabb döbbent csend. Esetleg egy somlói galuska? - kérdezte Laura, bedobva a végső adut, az csak van. Persze, babapiskótából ugye? Felcsillant a szeme, igen-igen. Na, onnan is eljöttünk.

Szemben velünk nemrég nyitottak egy cukrászdát, oda tértünk be, csak van egy rohadt csokitorta. A „nagyon magas szintű” angoltudással megáldott eladóról kértünk négy sütit és mint a vert sereg hazabattyogtunk. Kibontottuk a sütiket. Ezek nem sütik, ezek rémek voltak. Annyira rosszak voltak, hogy legrosszabb süti versenyt rendeztünk, és komoly harc volt az első helyért, de aztán a Rozinak jutott süti nyerte meg a szoros versenyt. Egy csokitorta volt, de az is csak Boninak ízlett, aki miután végeztünk, végigrabolta a tányérokat, de ő is undorral fordult el a többitől, a csokitortát viszont kedvtelve nyalogatta.

A kölkökkel 5 éjszakát töltöttünk kint, ez túl sok kalandot tartalmaz egy posztra, ezért kettészedtem: az első három nap történései vannak az elsőben, és lesz majd egy második a második három napról.

A gyerekeim megérkezése azzal kezdődött, hogy kiröhögték az adventi koszorúnkat. A nagyobbik lányom, Lilla, majdnem halálra röhögte magát rajta, hogy milyen béna. Pedig nem is. Mi csináltuk Rozival.  A piacon vettünk egy tisztességben megőszült nénitől egy koszorúalapot, egy adventi gyertyákat és koszorúkat áruló hippi pártól kikönyörögtünk néhány gyertyatartó tűt, miután vettünk náluk néhány gyertyát. Nem mondom, hogy nem láttam még különb darabot, de szerintem megteszi. Egyszerűen szép.

Nem tudom, hogy van ez más gyerekekkel, tinédzserekkel, de az enyéim legszívesebben otthon üldögélnének, neteznének, játszanának a számítógépen, olvasnának, esetleg tévéznének. Ehhez ugyan nem kell az embernek Prágában lennie. De mi mégis kicibáltuk őket, bár már ők is nagyon kíváncsiak voltak, hogy miként élünk ott. Érdekes, hogy maga a külföldön levés izgalmas nekik, hogy nem értik, ahogy beszélnek, hogy mi van kiírva, nem annyira a látnivalók vagy a nevezetességek.

A kiút viszonylag eseménytelen volt, leszámítva a klasszikus Shrekes kérdést, amit a kisebbik lányom, Laura adott elő rendszeresen, elég élethűen. Mikor érünk már oda? Aztán egyszerre csak odaértünk, az autó csurig pakolva, két gyerek, macska, már csak a kalapdoboz hiányzott.

Mikor odaértünk, megkérdeztem tőlük, hogy tetszik nekik a lakás, mondták, hogy tetszik, de az nem tetszik, hogy vendégszoba van, mert ők nem vendégek, jó mondtam, akkor ez most gyerekszoba, kérték, hogy írjuk is ki (a fene, most jut eszembe, hogy ez kimaradt), de megnyugtattam őket, hogy ez a gyerekszoba. Aztán, mikor már mindenütt derékmagasságig az ő cuccaik voltak szétszórva, akkor már otthonosnak érezték.

Első este már nem fért bele sok, elszaladtunk bevásárolni, ők érdeklődéssel szemlélték az árukat, és sokszor mondták, hogy ezt értjük, mert vannak hasonló szavak. Majd este megnéztünk egy filmet, ez aztán valamiféle szokássá alakult, mert minden este megnéztünk egy filmet, amíg kint voltak.

Másnap aztán egy nagyobb kirándulást terveztünk. Felmentünk a vysehradi várba, ahol most végre volt időnk körbenézni a temetőben, ahol nagy örömömre megtaláltam Dvořák sírját, aztán még hármat, na azoknak már nem örültem annyira. Szóval gyakori név a Dvořák a csehben, a franc tudja, melyikük az igazán híres ember. Ezen kívül megnéztünk a templomot is belülről, mert az ünnepek miatt nem volt most belépő. A templom nem csúnya belülről, de kívülről sokkal impozánsabb, ez nem kérdés. Kicsit körbejártunk a várfalon, de Laura elkezdett már nagyon fázni, mondta is, hogy már a szemgolyója is fázik, ne ezen majd berosáltunk a röhögéstől. Plusz előjött a tériszonya, aminek következtében 3 méterre a faltól is igen remegett, ezért aztán visszafele vettük az utunkat.

Hazafele benéztünk a marionett bábokat készítő kis manufaktúrába és boltba a sarkon, ahova már kiköltözésünk óta be akartunk kukkantani, de olyan eszement nyitvatartásuk van, hogy ez eddig nem volt lehetséges. Bent nagyon érdekes elegye volt az abszolút giccsnek és az értékes iparosmunkának. Volt Michael Jacksontól kezdve boszorkányig minden. Valószínűleg az egyszeri amerikai turistákra is be kellett rendezkedniük, az meg meglátja: jé, a Jackóm, há’ ezt megveszem asszony, ilyen otthon nincsen, ezt kapja majd kis Sam a szülinapjára, ha kell neki, ha nem, ha meg majd nem kell neki, betesszük a vitrinbe, jól mutat majd a mexikói sombréróm mellett. De voltak ott igényesebb dolgok is, a lányaim bele is szerettek a tündérkékbe, de mondtam nekik, hogy nem olcsóak itt a dolgok, egy szebben kidolgozott darab 8-10 ezer Ft körül volt, úgy is nemsokára jön szülinap – névnap, én is mint a derék amerikai honpolgár, megveszem majd nekik akkorra. Volt egyébként néhány nagyon pepec darab, ezek már olyan 30.000 Ft körül mozogtak, de összehasonlítva a belvárosban kapható gagyikkal, amikért sokkal többet kérnek el, ezek nagyon eredeti, vicces fejjel voltak elkészítve, és nagyon finom mozgatást tettek lehetővé egy szakavatott bábos számára. Bár gyanítom, a vásárlóközönségnek kis hányada Kemény Henrik közvetlen tanítványa, de annyira eredeti darabok voltak, hogy az ember önkéntelenül is a pénztárcájához nyúlkált. De aztán hála Istennek, pont zártak, hiszen már négy óra is elmúlt!

Másnap, pont december 31 volt. Egyébként úgy volt, hogy öcsémék is kijönnek hozzánk szilveszterre, de a barátnője megbetegedett, ezért nem indultak neki, jól is tették, mert Mariettának estére már 39 fokos láza volt, úgy meg nehéz vidáman, teli torokból fújni a trombitát. Apropó, Prágában nem fújnak az emberek, mint az eszementek trombitákat. Kár. Én is úgy szoktam fújni, hogy megfájdul egy izom a fülem alatt, biztos az valami fújóizom, az annyira tud fájni, hogy az embernek kedve lenne egy faragott kisbicskával kimetszeni, hogy ne fájjon. Viszont petárdáznak és tűzijátékoznak. Ettől úgy néz ki Prága szilveszter este, mint Bagdad egy szép nyugodt napon, mikor egész nap lőnek. Mi kora délután mertünk megtenni egy sétát a városban, akkor is háborús állapotok voltak, a vitéz petárdadurrogatókat, részeg angol futballhuligánok és mászni alig tudó, német szakszervezeti üdültetésben résztvevő vasgyári munkások váltották, szürreális elegyet alkotva.

Végre egyszer pont egész órára értünk az óratoronyhoz, ahol addigra már egy magyar futball rangadónyi ember gyűlt össze. Mondtam is a gyereknek, hogy most aztán csodát fognak látni, hát biztos nem véletlen ez a rengeteg ember. Aztán ütött az óránk. Erre egy nagyon kis béna harangjátéknak nem nevezhető kopácsolás kezdődött, a figurák félpercenként megtettek egy-egy tétova mozdulatot, majd néhány pillanat múlva vége lett. Csalódott moraj hullámzott végig a tömegen, attól féltem, le is rombolják Prága jelképét, de aztán inkább mindenki visszatért korábbi tevékenységéhez, vagy petárdázott, vagy ivott, mintha az élete múlna rajta.

Mi ettünk egy aranyárban mért kürtőskalácsot, majd beültünk egy kicsit melegedni a Vencel téren lévő Paulba. Ekkorra a lányaim már összehangolt támadásokat indítottak, hogy azonnal menjünk haza, mert így ők még sose fáztak, mint most itt. Így hazamentünk, és otthon szilvesztereztünk. Ettünk szépen virslit, koccintottunk málnás gyerekpezsgővel, Fekete Pétert játszottunk és szépen lefeküdtünk aludni.

Folyt. köv.

Miután ma van az év első napja, gondoltam, készítek egy kis összefoglalót az elmúlt évről. Kevés olyan év volt, ami ennyi változást hozott az életembe, és ami ennyire mozgalmas volt mint ez. Ha végig gondolom, szinte minden megváltozott tavaly óta: másik országban élek, munkahelyet változtattam 20 év után és megismertem Rozit, akivel most itt élünk (főként) a prágai lakásunkban. Amilyen zűrzavarosan indult az évem, olyan békés és harmonikus és boldog lett a vége. Lett egy macskám, aki reggelente szépen felébreszt, hogy adjak neki enni. Legalább olyan jól tudom az árakat koronában, mint forintban. Megtanultam, hogy milyen egy másik országban élni és dolgozni. Egész szépen fejlődik az angolom. Elkezdtem tanulni csehül, bár még elég csehül állok vele.

Rozi által annyi új ízt kóstoltam meg, mint előtte 10 évig, bár azért azt töredelmesen be kellett vallanom, hogy kevés olyan íz jött be, hogy másodszor is kipróbálnám. Rozival beszélgettünk, hogy étteremben hol ettük a legjobbat, nekem egy nyár eleji kis ciprusi étterem jött be a legjobban. Június elején eltöltöttünk néhány napot Cipruson, ahol egész végig olyan ételeket ettünk, amely a magas igényű angol proliknak készült, ezért már többször megfogadtuk, hogy inkább legelünk egyet a kertben, de sajnos ott meg fű nem volt, mert gondolom, folyton kiégett. Volt nem messze viszont egy kis bolt, ott elpanaszoltuk szánalmas helyzetünket. A boltos néni megszánt és mondta, menjünk fel a hegytetőn lévő falucskába, és ott a főutcán van egy családi vendéglő.  El is indultunk a kaptatón felfele, takaros kis házak között, majd kiszakadt a tüdőnk, mire feljutottunk. Ott egy nagyon ideges görög fazon rohangált a vendégek között, mintha az élete függne rajta. A mezét javasolta ennivalóként, ami egy válogatás a helyi előételek között, egyfajta török tapas. Kis tálacskákban hozták a földi jókat, báránysültet, borjút, sajtfalatokat, mindenféle köreteket. A csirkét már meg se bírtuk enni.  Nagyon egyszerűen voltak elkészítve az ételek, de annál tökéletesebben. végül kihoztak egy törökös kávét, ami közel ihatatlan volt, de még ezt is megbocsátottuk.

Ha jól számolom, idén Magyarországon kívül 9 országban jártam nem csak átutazóban. Összesen kb. 100 napot töltöttem a határokon túl. Bár ez idén vélhetően még több lesz. Annyit repültem, mint előtte meg soha, majdnem 30-szor szállt fel velem repülőgép. Különböző autókkal, több mint 30000 km-t vezettem, és mintegy 20 szállodában aludtam és ébredtem rosszul, mert a szállodákban általában rosszul alszom. Hú de sok szép szám, mindjárt csinálok hozzá egy kis Excel táblát, diagramokkal, abban úgyis jó vagyok.

A legszebb hely, ahol idén voltam, Cinque Terre volt, ez egy kis tengerpartszakasz Olaszország nyugati csücskében, Genovától nem messze. Tarka falvacskák futnak fel a sziklákra, a hullám ringatja a halászcsónakokat, szóval idilli egy hely, az emberek kedvesek, az ételek finomak, az árak nem riasztóak. Ideális nyaralás, ha valaki nem csak a tengerparton akar dögleni. Csak, hogy össze lehessen hasonlítani az értékét, egy napra átugrottunk a Milánó mellett fekvő Comóba, ami Cinque Terre mellett fakószürke könyvelőnek tűnt.

És végül néhány szó erről a blogról. Egy korábbi posztban már megemlítettem, hogy ez egyféle élménybeszámolónak indult, aztán elkezdték egyre többen olvasni. Tegnap estig több mint 40.000 látogatója volt a blognak, összesen majdnem 49000 látogatással. Nézzünk egy toplistát:

-          A legsikeresebb poszt az Újra turistaként Prágában lett, amit több mint 10000 látogató nézett meg, biztos Sanyi heroikus küzdelme a csülökkel és a sörök említése okozta a nagy látogatószámot. Egyébként mily meglepő, sört említeni egy Prágáról szóló blogban mindig nagy siker.

-          Valószínűleg az előző poszt sikerében sütkérezett A konzumidióták Mekkája , amire mintegy 6500-an voltak kíváncsiak, ami egyébként az előző poszt után, másnap jelent meg.

-          A harmadik legolvasottabb blogbejegyzés A bűz elűz, avagy a prágai sajtok története volt, amit majd’ 5000-en szagolgattak meg.

Boldog Új Évet kívánok mindenkinek! Šťastný Nový Rok!

Az ünnepekre hazajöttünk. Jött velünk Boni is, aki egészen szépen viselte a hazautat, csak valahol Budaörsnél adta jelét létezésének, talán a hazai illatok késztették néhány bátortalan nyikkantásra, nem tudom, de mindenesetre jó érzés volt megérkezni.

Most szabadságon leszek egészen január 8-ig, így van idő pihenni egy kicsit. Bár az eddig eltelt napok inkább a rohanásról szóltak, mintsem a pihenésről. Prágában az utolsó napokban egy csomó dolgot terveztünk, hogy majd megveszünk, megcsinálunk, de aztán annyira sűrű volt az időszak, hogy sok minden Pestre maradt, néhány ajándék, és a karácsonnyal kapcsolatosan szinte minden.

Na arra az a pár nap, ami maradt, nem igazán volt elegendő. Elég csak azt megemlítenem, hogy lelkesen díszítjük a fát, amikor is, némi szemlélődés után konstatálom, hogy nincsen a fán szaloncukor. A fene, kabát fel, gyorsan körbejártam a környéket, hátha valahol van szaloncukor. Úgy néztek rám az eladók, mintha júniusban keresnék usankát, szinte meg voltak sértődve, hogy 24-én szaloncukrot merek kérni. Szerencsére tegnap kaptunk anyukámtól néhány, általa készített szaloncukrot, azt most gyorsan fel kell raknom, mielőtt Rozi lábon megeszi őket, és maximum az üres szaloncukros papírokat tudom szépen beformázni a fára. Bár ebben nagy tapasztalatom és hihetetlenül precíz kézügyességem van, mert öcsémmel annak idején olyan élethűen csomagoltuk vissza a papírokat, hogy gyakran magam is a saját csapdámba estem, azaz megpróbáltam kicsomagolni a levegőt.

Ha már fa, akkor meg kell említenem, hogy életemben először most műfenyőt vettem. Sokáig méla undorral, és a felsőbbrendűek megvetésével tekintettem azokra, kiknek műfenyőjük van. Ennek két oka volt, az egyik, hogy a műfenyő, többek szerint, szép sormintát képez a guminővel és az alkoholmentes sörrel és ezek élvezeti értéke nehezen mérhető össze az eredetiével. Másrészről a műfenyők minősége olyan volt, hogy az iskolai technikórával az alkoholista technika tanárral és a technocol illatfürdőben különbeket készített.  Néhány hete a nagyobbik lányommal elmentünk a Westendbe, ahol benéztünk a Butlersbe is, ahol végre megláttam egy olyan műfenyőt, ami kapcsán el kellett telnie néhány másodpercnek, mire rájöttem, hogy nem igazi. Aztán ránéztem, hogy mennyibe kerül. Előbb nyúznak meg, gondoltam, mintsem hogy egy rohadt műfenyőre ennyit adjak ki.

Aztán kicsit beszéltünk Rozival a dologról és sok egyéb aspektusát is megvilágította. A környezetvédelmi része soha nem érdekelt nagyon, bár tudom, őstulok vagyok. De a gazdasági vetületén elgondolkodtam. Bár azért elő-előkacsingatott a gondolatom közül a guminő-effektus. Aztán az a rohadt Butler kiküldött egy hírlevelet, amiben nagyjából féláron adta a fenyőket. Éreztem, elvesztem. Hogy tehetnek ilyet? És az elveim, majdnem 40 év szépen felépített élete? Csak vágjam sutba, mert féláron van ez a nyamvadt műfenyő. Aztán egyszerre csak ott voltam az online felületen, az elfojtott zokogás rázott, de megrendeltem. Elmentünk érte, végigcipeltem az embertengerben úszó Árkádon, és most itt van előttem feldíszítve, szépen, és ritkán jut eszembe, hogy nem igazi fenyőt nézek. Illata nincsen, bár az utóbbi években vett nordmannoknak se volt túl sok. Öcsémék cserepes fenyőt vettek, azzal a szándékkal, hogy majd jól átvészelik vele tavaszig, muhaha, kíváncsi leszek.

A karácsonyfánk elég érdekesen van feldíszítve. Mindkettőnknek voltak díszei, és miután ez az első karácsonyunk együtt, szépen kiterítettük őket a földre, mint vadászat után a trófeákat, és komoly ítéletet hoztunk, mi megy a fára és mi nem. Az ítélet egyszerű volt: minden. Így a fán most négydoboznyi kínai gyártású famanó üldögél, némi gömb és szaloncukorhiány társaságában. Miután három doboznyi manót már felraktunk, megkérdeztem Rozit, hogy feltétlenül felrakjuk-e a negyedik dobozt is. Némileg értetlenül nézett rám. Milyen kérdés ez? Ezek a manók egész évben egy doboz mélyén, büdös, régi, nem használt cipők társaságában várják a karácsonyt, hogy eljöjjön az ő idejük. Erre te szívtelen, nem raknád fel őket, pfuj. Nem volt vita, szépen ment a negyedik doboz manó is.

Egy gondolat még az ajándékcsomagolásról. Mint ahogy az kiderült, egyikünk sem az a csomagolóművész. A hétvégén ellepték a nappalit a mindkét részrőli rokonok tiri-tarka ajándékai. Nekiveselkedtünk Rozival és a két lányommal és nekikezdtünk emberfeletti képességeket igénylő tevékenységünknek, az ajándékok becsomagolásának. Miután mindenki elkészült az első saját installációjával, ami csak halványan emlékeztetett egy hagyományos karácsonyi csomagra, harsány röhögés tört ki, amikor a kisebbik lányom megjegyezte: Tudod van egy aranyszabály, sose csomagolj Kocsisokkal. Ezen megint jót röhögtünk, de a becsomagolatlan ajándékok visszaröhögtek, volt még belőlük néhány tucat. Aztán valahogy elfogytak, de egyik se lenne címlapos a Barkács magazin karácsonyi különszámában.

Múlt hét végén, mikor lementünk a Vltava partján lévő termelői piacra, arra lettem figyelmes, hogy mindenki erőteljesen fényképez egy kutyát. Gondoltam is magamban, hogy mi lehet olyan érdekes abban a kutyában, csak nem éppen a Hamletet szavalja? Amikor egy kicsit közelebb mentünk, akkor láttuk, hogy nem kutyát fényképez a jónép, hanem egy növendék puma üldögél békésen a zöld gyep maradékán.

Roziban mintha hirtelen elemet cseréltek volta, olyan izgatott lett. A póráz végén lévő pumakölyök pedig békésen szemlélte a járókelőket, makacs tekintetű macskafejét pedig lustán forgatta, hogy azt azért érzékeltesse, hogy ki is a király a környéken.  Egy idő után megunta a gazdája a túlon-túl nagy népszerűséget és megpróbált továbbállni a nemes vaddal. De annak nem akaródzott. Még így pár hónaposan is iszonyat erő volt benne, ezért küzdött vele a gazdi, mire indulásra bírta. Majd elérkeztek a lámpához. A pumának nem kellett sok biztatás, ismét lecsüccsent, az indulással viszont már annál több probléma adódott. Úgy döntött, hogy a következő néhány órácskát a zebra közepén tölti el, és ebben kifejezetten nehéznek tűnt megingatni. A gazdája meg húzta-vonta, aztán nagy nehezen feltápászkodott és mintha mi sem történt volna, jóízű kocogásba kezdett.

Rozival mintha három energiaitalt itattam volna egyszerre, csak a pumáról beszél, szeme villogott. Hogy lehet ilyen pumát venni? Mennyibe kerül? Hol tarthatja? Neki már pediglen ilyen kell! Addig nem nyugszik! Kérdeztem tőle, hol lakna az istenadta? Mert, hogy ez, amikor játszani támad kedve, nem szálakat húz ki a szőnyegből, hanem felszedi a parkettát, és gusztusos csíkokká aprítja a kanapét. De Rozit nem lehetett meggyőzni.  A nagy macska hatása alá vonta és nem engedte. Aztán amikor hazafelé tartottunk és beugrottunk egy kávéra, már azt mondta, hogy azért Bonira nem cserélné le.

Boni, a kényszerköltöző, velünk költözött Prágába. Boni, egy kis tömzsi, brit rövid szőrű lánymacska, inkább már hölgy, mert elmúlt már 11 éves. Nagyon mókás jelenség, főleg, amikor válogatott műsorszámokat ad elő hajnal 2 és fél 5 között. Felfedeztem némi hasonlóságot közte és a Simon’s catben lévő nagy macska között. Boni is valahogy mindig éhes, és ennek folyamatosan hangot is ad, főleg akkor, amikor már pitymallik, és én a legszebb álmomat álmodnám.

Boninak selymes, tömzsi, ezüstszínű bundája van. Rozi szerint nagy a szőre, ezért tűnik „vaskosnak”. Ennek némileg ellentmond, hogy mikor nesztelenül leszökkenne az asztalról, akkor összecsörrenek a poharak a vitrinben. Amikor múltkor az állatorvoshoz vitte és az megpróbálta kitapogatni a belső szerveit, hogy minden rendben van-e vele, akkor azt mondta, hogy nem tudja megállapítani, mert olyan szalonna nőtt mindenhova, hogy csak azt érzi.

Bonival nagyon megkedveltük egymást az elmúlt hónapok alatt. Reggelente, mikor csörög az órám, akkor ezt erősen félreértelmezi. Az óra azért csörög, mert neki reggeli idő van, és ezt megpróbálja minden erejével tudomásomra adni.  Aztán mikor teleette magát, akkor odatelepedik hozzám és szeret. Boni az a típusú cica, akit lehet simogatni, szeretgetni, ha ő akarja. Ha nem akarja, megharap. Egyszerű a képlet.

Reggelente, mikor kipihente a reggeli fáradalmait, egy kis eszement játék következik. Ugyan vannak játékai, mégis a legjobban képzeletbeli egereket, meg mittudoménmiket szeret kergetni. Ilyenkor váratlan szökdelésekkel ébreszti fel a házat, majd hirtelen nekiiramodik, de a csúszós parkettán sokszor elvéti a kanyart és jó nagyot csapódik a falon. Majd mintha mi sem történt volna, peckesen tovább sétál.

Van egy szoba, ami Boni számára tabu, a vendégszoba. Ide hordtunk be minden olyat, amit Bonitól el akartunk zárni. Olyan növények, amiket előszeretettel rágcsál, bőröndök, táskák, amikbe előszeretettel pisil bele. A bőröndöket azért nem szereti szerintünk, mert amikor Rozi bepakolt egy bőröndbe, akkor mindig magára hagyta egy picit, és ezt a két dolgot összekötötte. Amikor be kell mennünk abba a szobába, akkor nagyon elővigyázatosnak kell lennünk, mert úgy siklik be, mint egy háromszoros vastagságú szürke kígyó. És amikor észrevesszük, és rászólunk, hogy menjen ki, sértődötten kocog ki a szobából, mint anno a 20 forintos kocogó-járó malacok, a fémszagú bácsika faasztalkáján a Keleti aluljárójában.

Boni nagyon aranyos cica, mindenkinek elrabolja a szívét. Ha valaki rosszul van és beteg, odamegy hozzá, próbálja gyógyítgatni. És nincsen is annál jobb, mint heverni betakarózva egy téli vasárnap délelőtt, szuszogó, meleg macskával az ölünkben. Száz szónak is egy a vége, Boni most már nemzetközi macska lett és üres lenne nélküle a prágai lakás.