Kalandjaink Prágában és a világban

Úgy alakult, hogy az elmúlt három hétben elég sokszor megtettük a Budapest-Prága távolságot. Ami kilométerben nem tűnik vészesnek, csak 532 km háztól házig. A valóságban viszont, miután Csehországban elkezdődött a nagy autópálya-felújítási program, napszaktól függően 6-7 órát vesz igénybe. Mondjuk az autópályára rá is fért a felújítás, mert szerintem talán még maga Tomas Masaryk, a nagy cseh mondernkori államalapító egyengette az első métereit. Aki ment már ezen az autópályán, az boldogan számolhatott be, hogy semmilyen veseköve nem maradt az út végére, mert mind kirázódott az út végére. Esetleg néhány fogtömés is kimozdult, de minden harcnak megvannak a maga áldozatai.

Szóval hosszú ez az út. És elég jellegtelen, olyan dimbes-dombos végig, kevés dolog van, ami elterelné az ember figyelmét. Főleg éjszaka, amikor jobbára megyünk.  Ahogy egyre gyakrabban tesz meg az ember egy utat, úgy válik egyre inkább ismerősévé. Megismered a részeit, tudod, hol figyelj jobban, hol érdemes megállni, mert nem lesz tele kamionosokkal. Egyébként a cseh benzinkutak előre csomagolt szendvicseit mindenkinek ajánlom, nagyon finomak. Bár eddig szinte csak sötétben eszegettem őket útközben, lehet világosban nem ajánlanám, de ízre nagyon finomak és frissek. Szóval olyan az út, mint egy film, amit már többször láttál, és előre tudod, mikor melyik rész jön és ez némi megnyugvást ad. Persze, ha szakad az eső és olyan szűk a sáv, hogy kizárt dolog, hogy elférsz a kamion mellett, de hátulról tolnak le, akkor nem a legjobb barátod, de egyébként szinte már figyelem nélkül végigmész rajta.

Egyébként könnyen észreveszem, mikor értünk ki Csehországba: ha az elmúlt 10 percben csak Skodával találkoztál az úton, akkor jó eséllyel már Csehországban vagy, ahol szerintem az autók minimum fele Skoda. Most átmenetileg egy Octaviával járunk, amit nagyon nehéz megtalálni az utcában, mert olyan mintha, tűt keresnél a szénakazalban. Azon a helyen, ahol állni szoktunk, legalább három szakasztott olyan autó áll. Volt már olyan, hogy elkezdtem feszegetni az egyik ajtaját és kellett egy perc, mire rájöttem, észrevétlenül autótolvajjá avanzsáltam.

Ennyi ideig nem tud végig zenét hallgatni az ember, ez a hosszú beszélgetések ideje. Amire nem volt idő az utóbbi héten, azt szépen részletesen végig lehet diskurálni. Van idő, nem kell elkapkodni. És lehet jókat hallgatni, felidézve régi emlékeket, személyeket és mesélni róluk ismét, életben tartva az ősi szokást, amikor utazók mesélnek a világ dolgairól, megénekelve életük számos vicces és szánni való pillanatát. Eszmét cserélni morálról, politikáról és a napi gondokról és örömökről, érzésekről, mert sötét van és hosszú az út. És akkor egyszerre csak megérkezünk és a világ visszazökken a megszokott medrébe, de még őrzöl valamit a fáradt lépések között a varázsból, ami megérintett nemrég.

Vagyok ugye én, aki Rozi szerint, funkcionális evő, azaz tök mindegy mit eszem. Ez persze nem igaz, csak a tények görbe tükörben való felnagyítása, csúsztatás. Szeretek én sok mindent, csak még többet nem. Otthon még csak el van az ember, mert mindig volt a kantinban egérút, ha nem volt a fogamra való étel, ehettem a kiszáradt csirkemellet, vagy az ipari gumiárú frissességű rántott sajtot. De itt még az sincs. A büfé rendben van, bár ott is minden szinte tonhallal van, amit tudvalevő, hogy nem fogyasztok, mert vízből való. Ott meg nem élnek rendes állatok. Csak úszkálnak, meg ilyesmi, hát mitől lenne azoknak finom ízük?

Az igazi megpróbáltatás ebédkor kezdődik. 4 féle étel és két féle tészta. Az életmódváltás jegyében a tésztát próbálom kerülni. Meg talán azért is, mert megkóstoltam egyet és sportöltözői lábszag íze volt. Szóval maradnak az egyebek. Nem vagyok válogatós ;-), de a csirkéből csak a mellét eszem meg, a csontot, meg a bőrt általában Boni a macska eszi meg, ő meg nem rohangál ebédkor a kantinban a lábam körül. Tegnap is végső elkeseredésemben egy csirkecomb sztéket kértem, gondoltam abból nagy baj nem lehet. Erre kaptam egy csontos, cupákos borzalmat, amiről alig bírtam lecibálni a bőrét, mindezt sült paradicsommal és kuszkuszzal. Álmaim étele, rémálmaim. Van még általában valami nagy barna szószban úszkáló marha knédlivel, kb. egy hetet kell edzenem utána, hogy ledolgozzam a bevitt kalóriát. Ja és két féle disznósült. Na azt meg vallási okok miatt nem eszem. Na nem, csak az étrend miatt. Szóval úgy ennék már valami finomat ebédre! Kezdem megérteni a kisebbik lányomat, akinél válogatósabb gyerkőcöt kevesebbet ismerek. Egy olasz nyaralásunk alkalmával azt találta mondani a talján étlapot böngészve, biztos van valami kis finom borsólevesük. Hát az nincsen, de ennék egy finomat!

Szerencsére a vacsora ad egy kis megnyugvást. Rozi el kezdett főzni esténként, és ez alapjába véve nagyon jó dolog. Nagyon finomakat eszünk, de a legtöbb esetben egyheti inkvizíciós vallatás után sem tudnám megnevezni, hogy mi volt a vacsora és az összetevőiből is csak szemelgetni tudnék, komoly koncentráció után. De ő legalább tudja, mit eszem meg és mit nem és ehhez megfelelően készíti az ételeket, kicsit feszegettve az 1x1 méteres határaimat.

 A tömegközlekedés egyik pozitív mellékhatása, hogy újra elkezdtem zenét hallgatni fülhallgatóval. Ez egy egész más kapcsolat  a zenével, mint ha ez ember háttérként hallgat zenét, vagy a kocsiban. Sokkal közvetlenebb, bensőségesebb (mindig úgy izgulok, hogy el ne cs...szem, mert ha belsőségest írok, az olyan vicces J). Szóval nagy öröm ismét felfedezni ezt az érzést.

Pont múlt héten egy doboz mélyén leltem rá anno csúcskategóriás walkmanemre, ami most már erősen avíttas kivitelűnek látszik, pedig annak idején milyen tuti kis szerkezet volt. Talán csak még egy emlék a múlt szirupos ködéből: egyszer apám szerványolt valahonnan egy Hitachi hifitornyot két bazi nagy hangfallal. Na, az volt akkor mennyország. Akkor éltem első és egyben az egész életemre meghatározó Depeche Mode-korszakomat.  Emlékszem, befeküdtem a két hangfal közé és élvezetem a sztereót, még a könnyem is kicsordult.

Közben eltelt gyenge 25 év. A technika sokat változott: a Nexusomon hallgatok zenét a Google Play-ről, a céges telefonom gyári fülesével. És baromi jól szól. Egy valami nem változott, azokat a zenéket hallgatom nagy örömmel, amit anno sihederként hallgattam, néhány azóta megismert klasszikussal egyetemben. És visszatért a régi-új szerelmem, a Depeche Mode az életembe. Hihetetlen, hogy most több századik hallgatás során képes vagyok új részleteket, rétegeket meghallani zenéjükben. Nagy öröm ez nekem, vagy már csak öregszem és egyre nehezebben szeretek meg új dolgokat, a fene tudja. Az is lehet, hogy ez is egy darabka biztonság a fene nagy változásban.

2 hónappal ezelőtt fogalmam sem volt, mi franc ez a szó. Az expat, az expatriot szó rövidítése, azt jelenti, hogy valaki áthelyezi a lakóhelyét valamelyik másik országba. Gyermekkori emlékeim alapján ezek a témák már akkor is napirenden voltak, csak akkor az ember vagy emigrált, vagy disszidált (attól függően, hogy mennyire testvéri országba távozott). Szóval ez a szó azt takarja, ami most velünk történik. Erre itt kész iparág épült ki. Van egy nagyon jól összerakott, rejtett reklámokkal tűzdelt, honlap, az expat.cz, ahol mindent szépen összeszedtek a lakhelylétesítéstől a az egyneműek randivonalainak listájáig - mindenkinek gusztusa szerint -, éttermek, edzőtermek, golflehetőségek, stb. Azok a helyek, amik magukat expat helynek hirdetik, általában minimum kétszeres szorzóval dolgoznak. Ezért ahol lehet, kerülöm őket.

Itt a cégnél van egy expat manager, Martina, aki egy rém kedves nő. A kedvenc sztorim róla, hogy anno egy magyar srác vett ezt-azt a lakásába, ahova beköltözött. Aztán továbbállt Németországba, és miután Martina segítségével nem sikerült túladnia a dolgokon, Martina megvette őket, azóta is otthon tárolja a pincében. :-) Szóval az ő feladata, hogy rendezgesse a mindenféle náció ügyes-bajos dolgait. Van is dolga mindenféle. Pl. bérletet intéz nekünk most, meg az idegenrendészethez utalt be holnapra. Elképzelem magam két menekült szenegáli és három csencselő berber között. Biztos jó lesz.

Egy témában vettem igénybe a direkt expat szolgáltatást, ez a banki szolgáltatás. Miután a UPC-vel megjártuk már: természetesen mindent csehül küldenek, sms-t, emailt. Egy kukkot sem értünk belőle. A banknál nem mertem reszkírozni. Szóval besétáltam a Mustekhez közeli Erste csoporthoz tartozó bankpalotába, ahol egy posztermosolyú hölgy megnyitott nekem egy expat worldclass számlát. Ez igazából egy privát banki szolgáltatás, ahol pl. a pin kódomat is a csaj a céges mobiljáról küldte el. Szóval szerintem ez sem más, csak lehúzás, de legalább angolul vannak a dolgaik. Ezenkívül olcsón tudok hazautalni az otthoni erstés számlámra. Na meg a posztermosoly...

A második kerületben van egy kifejezetten expatok által lakott rész, a Vinohrady. Itt is nézegettünk néhány lakást, de annyira drága voltak, hogy végül kijjebb kerestünk. Emlékeim szerint egy lakás volt, ami jól is nézett ki és bele is fért a keretbe. Azzal csak egy gond volt, hogy a negyediken volt, és ugyan a ház lakói építtettek egy liftet a házba, de végül az engedélyezés nem sikerült. Így ki volt kapcsolva, és Rozival azon elmélkedtünk, hogy nem fogunk tudni felvinni egy 50 kilós krumpliszsákot, mert szívinfarktusban elhalálozunk felfele. Így nem vettük ki. Pedig ebben a városrészben aztán minden az itt dolgozó külföldieknek szól: éttermek, kis boltok és edzőtermek egymás hegyén-hátán. Egy éttermet ki is próbáltunk a főutcán és nagyon jó volt a benyomásunk.

Szóval ez egy életforma, vagy mi. Van akik így élik le az egész életüket, nem rossz, talán egy kicsit gyökértelen.

Egy új lakásba beköltözni mindig izgalmas és egyben kicsit félelmetes érzés. Ahogy a szobák, helyiségek szépen lassan egy otthonná állnak össze, az egy olyan a folyamat, amely egyszerre történik kívül és belül. A lakás üres falait, dolgait belepik filléres kacatjaink, porlepte emlékeink és kialakul bennünk az érzet, ez a mi búvóhelyünk, a mi otthonunk.Van itt ez a top lakás, amit kezdünk belakni. Nem  az otthonunk még, de már kezd az lenni. Boni, a macsek,  láthatóan már belakta, kialakította kedvenc helyeit és jól érzi magát benne. Én is keresem ezeket a helyeket, de még nem találtam meg teljesen.

A lakás Prága Vysehrad részében egy csendes utcában, a Vratislavova-án található. A lakást és a házat egy-két éve vehette meg egy amerikai-cseh házaspár. A csávó eredeti nemzetisége talán szír vagy ilyesmi. Felújították az egészet nagyon szépen azzal a céllal, hogy expat-oknak (céges kiküldetéssel külföldön tartozkodó egyének) kiadják, elmondásuk szerint, főleg amerikaiaknak. Ehhez képest van ebben a házban minden náció, és most két kósza magyar is. A ház maga meglehet, vagy két- háromszáz éves.

Ha a puszta tényeket nézzük, akkor 2 hálószoba, nappali, konyha, két fürdő és előszoba. 78 nm2. Én mostanában kisebb lakásban laktam és átmenetileg Rozi is. Ezért az első napokban kényelmetlenül nagy volt. Főleg mikor a dobozokat kellett hurcoválni ide-oda. A  helyiségek tágasak, de nem túl világos a lakás. Bár amerikai a tulaj, inkább németes az lakás érzete, minden germános minőségű. Látszik, hogy nem szeretnének mindennap kicserélni valamit, ezért belerakták, amit bele kellett rakni.

Szóval itt éldegélünk egy hete, bár eddig csak a munkát láttuk benne, lassan kezdjük élvezni. Jövő héten majd egy kicsit körbejárjuk a környéket és felfedezzük, hogy miket is rejt a reggelente ködbe burkolózó városrészünk. (az éles szeműek kiszúrhatják szemben a babkészítő mühelyt)

Néhány gondolat a prágai tömegközlekedésről. Egyrészről szoknom kell, hogy 13 év elkényelmesedett autós lét után, ismét tömegközlekednem kell. Erre főleg a az itteni parkolórendszer kényszerít másrészt a józan ész. Azaz felesleges fenntartani két autót, ha a városon belül gyorsabban lehet közlekedni a PKV-val (igazából DPP), főleg ha az embernek nincsen parkolója és szinte sehol nem lehet megállni.

Szóval jó régen közlekedtem már így, de néhány különbség azért rögtön feltűnt. 3 metró vonaluk van: az A és a B jelű még az orosz érában épült, a metró állomás belülről és a metró kocsik kívülről olyanok mint nálunk. De belsejük viszont teljesen fel van újítva, és nem büdösek az emberek. Vajon miért van ez? Állítólag a mi fürdőkultúránkat a törököktől vettük át. Én úgy tanultam, mi többet fürdünk mint Európa többi részen. Erre viszont rácáfolnak a szagok, amiket az ember mondjuk a metrón érezhet Pesten. Bár lehet, nyáron itt is büdösek lesznek az utasok, csak most reggel kb. 5 fok van. Ettől függetlenül valahogy tisztábbak a járművek, nem gondolkodik el az ember, hogy leüljön-e, vagy sem. Visszatérve a metrókra, van egy C jelű új metrójuk, na az olyan, mint a mi 3-as metrónk lesz, ha még megélem.

Eléggé kiterjedett a villamoshálózatuk. Rengeteg villamos jár mindenütt, majdnem olyan gyors, mint a metró és nem kell olyan sokat kutyagolni hozzá. Ami nekem érdekes volt (illetve még az olyan technokratáknak, mint én), hogy egy-egy vonalon mindenféle jármű közlekedik. Azaz a 3-as villamos vonalán 5 generációs szerelvények mennek. Van olyan régi, hogy csak műanyag táblán van kint hova megy, és van hiper-szuper új Skoda villamos. Ami azért lehet kellemetlen - főleg akkor, amikor még nem tudod, hol is kell pontosan leszállni – mert minden villamostípuson máshol és máshogyan jelzik milyen megálló van most és mi következik. Budapesten általában egy vonalon egyféle típus megy.

Végül a jegyekről, bérletekről. Az első érdekes élmény, hogy nem találkoztunk még ellenőrrel. Rozi ezt kihasználva, el is kezdett módszeresen bliccelni, amíg nem vettem neki egy havi bérletet. Nagyon sokféle jegy van. A legegyszerűbb jegy 32 CZK-ba kerül, de akik szeretnének elmélyedni ezen gyönyörökben azoknak itt egy link: http://www.dpp.cz/en/fares-in-prague/. A bérlet itt egy hitelkártya nagyságú arcképes kártya, a neve Opencard. Erre lehet elektronikusan feltölteni valamilyen mennyiségű idő tartalmat. Rozinak nem ilyen van, mert még nem lett kész az Opencardja, ő egy átruházható 30 naposat kapott, ez egy picit drágább. De minden bérlet olcsóbb, mint odahaza.

Miután ez egy közös blog, ezért én is bátorkodom belekontárkodni. Rozi a költözést már ecsetelgette, inkább csak egy gondolatot fűznék hozzá. Amikor elmesélték, hogy majd megjelennek vidám cseh legények és bepakolnak helyettünk, az istenkirálynak tűnt elsőre. Aztán elég kínos lett az egész. Mi ott ténferegtünk a félig üres lakásban, a derék csehek meg csomagoltak, mintha az életük múlt volna rajta.

Az egyik fickó, egy hosszú hajú, kicsit ápolatlanabb (nevezzük junior logistic managernek), egyszer csak megkérdezte, hogy használhatná a wc-t. Hát hogy a viharba ne. Azt nem mondta előre, hogy előző este Budapest összes Erős Pistáját magába erőltette. Küzdött bent az elemekkel tisztességgel. Negyedórás harc után, kislattyogott a mellékhelységből. Na ezután maradt ott minden wc-s dolog a Pozsonyin. Nem mertünk bemenni utána. A slusszpoén, hogy a másik lakásba is bekérezkedett, és azt is elintézte, ahogy kell. De akkor már nem ért minket felkészületlenül.