Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Ismét Prágában - 2. rész

Ez a poszt ennek a posztnak a folytatása.

A hazafele úton elemezgettük az átélt izgalmakat. Nikola egy hosszas történetbe kezdett, sok csavarral, aminek én már az elején elaludtam. De ő csak mesélt rendületlenül. Majd a véleményemet kérte a történet főszereplőjével kapcsolatban, és én töredelmesen bevallottam, hogy bizony végigszunyókáltam mind az ő történetét, mind a csodaszép utat. Azt gondoltam, meg fog orrolni, de csak röhögött és mentünk tovább.

Nikola (akit a fiam következetesen Nokiának hív) többször próbálta elérni a főszervezőt, eredménytelenül, mert legalább félóra késésben voltunk és félő volt, hogy nélkülünk indítják el a hajókat. 

Az idő sajnos nem kedvezett semmilyen kinti sporteseménynek. A háromórás ugra-bugrálásunk közben elkezdett esni az eső, kérdeztem is Nikolát, hogy mennyire gáz ez? Azt mondta, így is, úgy is tiszta vizesek leszünk a végére, úgyhogy mindegy. Én természetesen minden váltóruhát a szálláson hagytam. Egyedül a Tep Factorban vásárolt nagyon szép foszöld póló képezte a váltásruhatáramat.

Végül nem kellett volna annyira sietni visszafele, mert az eső sok mindenkit későbbi indulásra késztetett. A buli helyszínén, Prága egyik legjobb részén, a Moldva folyó kanyarulatában, Podoliban, csak lézengtek az emberek. 100 fő fölött vártak, legalább 8 hajónyi legénységgel, de nem voltak többen 50-nél.  Ettünk gyorsan valamit, közben elállni látszott az eső. Az emberek elkezdtek szállingózni. Végül hat hajónyi legénység jött össze. Mondjuk az a hajó, amiben engem osztottak be végül valahogy csak nyolcfős lett végül.

A Tep Factorban kapott aranyérmet a nyakamban tartottam, mindenki kérdezte, hogy már előre le van-e zsírozva, hogy a mi csapatunk fog nyerni. Sejtelmesen mosolyogtam. 

Én még sosem ültem sárkányhajóban. Amikor láttam filmen, képeken, valahogy nagyobbnak tűnt. Ez egy kis lélekvesztő, nagyon szűk. Normális esetben 18-20 ember hajtja. Elöl egy dobos segít tartani az ütemet, hátul egy kormányos irányítja a hosszú testű hajót. Az evezősök ülnek, minél közelebb a hajótesthez és kenuevezéssel hajtják a hajót.  Az elejére és végére sárkányfejet és -farkat szerelnek. A sárkányhajózás Dél-Kinából származik és több, mint 2000 éves hagyománya van.

Az első előfutam gyorsan lement. Az egyik 10 fős hajó könnyedén megnyerte, majdnem egy negyed hajóhosszal. Mi következtünk, bemásztunk az ingatag járműbe, eléggé lötyögtünk a csónakban 8-an. Először egy edzésre és egy bemelegítő körre vittek minket, elmondták a szabályokat, vezényszavakat. Először 6 erős, széles húzással berúgjuk a hajót, megadjuk a kezdősebességet, majd 10 nagyon gyors húzás következett, utána már csak a dob hangja, a dobos ordítása, az előtted lévők evezőjének az üteme adja meg  a ritmust.

Én több mint 30 évig kosárlabdáztam, tudom, mi a csapatszellem. Mennyivel több a csapat, mint az egyének összesége. A rajtvonalhoz közeledve, a tétmecsek előtti jóleső izgalom járta át a testemet. Megadták a rajtjelet. Elindult a hajónk, úgy megugrott az elején, mint egy vízi gazella. 250 méteres távot kellett teljesíteni, én 150-nél úgy éreztem, a karom kiszakad, a szívemet nagyjából a torkomban éreztem, úgy dobogott. Összeszorítottam a fogam és eveztem tovább. Valahogy eltelt az utolsó 100 méter és futamgyőztesként értünk célba. A csapatból egy emberként szakadt fel a győzelem öröme. Nagyon jó érzés volt.  

Ahogy kikászálódtunk a hajóból, mosolyogva mondták a szervezők, hogy miénk volt a legjobb idő. Annyira kiszáradtam, hogy azonnal meg kellett innom 3 pohár vizet.  Megnéztem: a futam közben 190 volt a pulzusom, azaz jól éreztem, tényleg megterhelt. De nem csak engem, hanem a csapatom legtöbb tagját. Nyújtottak, próbáltak még akkor is levegőhöz jutni. Mint megtudtam, a csapatunk egyik tagja profi evezős. Rajta nem látszott semmi, maximum nagyobb intenzitással küldte a söröket.

A reményfutam gyorsan lement. Közben elkezdett derengeni egy kis napsütés is. Az előző futamban már eláztam felülről az esőben, alulról a hajóba került víz miatt, most egy másik csuromvizes hajóba kellett visszamászni. Nagyon fáradtnak éreztem magam. A vállam sajgott, képtelennek éreztem magam még egy futamra. Közben minden hajó legénységét 10 fősre duzzasztották. Mi is kaptunk két srácot, akikből az egyik már nagyon nem volt szomjas. Most nem kellett előtte edzeni, csak mentünk egy kört, hogy összeszokjon a csapat. Sajnos új dobost kaptunk, aki messze nem élte bele magát annyira, mint az előző, nem volt egy vezéregyéniség. Itt meg is értettem, hogy a dobosaz egyik kulcs szereplője ennek a sportnak.

A három legjobb idővel rendelkező hajó elkezdett felsorakozni a rajtvonalra. Azaz sorakozott volna, mert az a hajó, amiben Nikola volt, elment még egy körre és valahogy kikötött a folyó túl partján. Röpködtek a hajóban a mindenféle találgatások, hogy mi történt, aminek néhány részletét fordították csak le nekem. A legnépszerűbb természetesen az volt, hogy meg kellett állniuk meginni még egy sört. Végül csak helyett kellett cserélnie két embernek. Mi, nehogy kihűljünk, mentünk még egy kört. Bennem már előtte nagyon bennem volt a versenyszellem, ami viszont a kényszerpihenő miatt szinte teljesen eltűnt. Olyan bambán ükdögéltem ott, mint sziesztázó víziló.

Végre aztán minden hajó ott volt. Némi igazítás után ellőtték a versenyt. Nem indultunk túl jól, háromból harmadikként. A két új srác össze-vissza evezett. A dobos, fennhangon üvölteni kezdett, hogy tartsák az ütemet. Tartották. Meg is lett az eredménye. Először feljöttünk a második helyre, majd átvettük a vezetést nagy nehezen a mellettünk bal oldalt evező hajótól. A verseny megfordítása nagyon sokat kivett belőlünk, elkezdtünk lassulni. Pedig még hátra volt legalább 80 méter. És akkor elindult mellettünk a jobb oldali hajó és az élre hágott. A dobos gyorsította az ütemet. És újra elindult a hajónk, repült a csapat. Annyira együtt voltunk, mint még soha. Nem volt nyoma fáradtságnak. Egy test voltunk, mi és a hajó, csak a dob és az ütem. Viszont csak nem közeledtünk a vezető hajóhoz. A dobos ütemet váltott és még gyorsabb tempóra kapcsoltunk.  És végre, centiről-centire közeledtünk a másik hajóhoz, közben elindult a balunkon harmadik hajó is, ők is ott voltak a nyakunkon.

Én már a végén szerintettem üvöltöttem, de nem csak én, hanem többen a hajóban. És a három hajó jóformán egyszerre ért be a célba. Úgy éreztük, hogy mi értünk be elsőnek, de nem mertünk örülni, mert annyira kicsinek éreztük a távolságot. Az adrenalin az agyamban tombolt, semmiyen fáradtságot nem éreztem,  csak a hajó lüktetését, és éreztem hogy még rengeteg erő van bennem és hogy biztos nem ez volt az utolsó találkozásom a sárkányhajózással.          

A partra kecmeregtünk, kisegítettük egymást a hajóból. Kérdezgettük, hogy ki nyert, de nem tudta senki. Szerencsére nem kellett sokat várni az eredményhirdetésre, ahol végül mi nyertünk fél másodperccel. Óriási üdvrivalgást váltott ki a csapatból a győzelem híre. A második csapat gratulált, nagyon jó menet volt, az biztos. Végül mégis csak megérdemelten hordtam az aranyérmet a nyakamban.

A verseny után annyira vizes voltam, hogy kértem Nikolától egy váltás nadrágot. Nem vagyok egy kis darab, de úgy éreztem magam az ő sortjában, mintha apukám adta volna oda gyerekkoromban. De száraz volt és meleg, ez volt a lényeg, mert közben lement  a nap és 15 fok alá süllyedt a hőmérséklet, ezért a buli áttevődött az evezős klub mellett lévő Podolka étterembe, amit lefoglalt a cég erre napra.  

Azt már megtanultam, amikor kint éltem, hogy a buli itt azt jelenti, hogy az emberek sört isznak. Sokat. Ennyit és nem többet. Most is ez történt, bár egyesek a sör mellé folyamatosan rumot is toltak. Én a verseny közben annyira kiszáradtam, hogy valahogy rá se tudtam nézni a sörre. Inkább cuba librét iszogattam, de annyira kemény igénybevétel volt a verseny, hogy nem éreztem semmilyen hatását. Viszont beszélgettem sok régi kollégával, jó volt érezni a szeretetet, ami felém irányult, sokan kérdezték, hogy ugye jövök vissza. Nem, mondtam, csak látogatóban vagyok. Többen annak adtak hangot, hogy biztosan már minden le van zsírozva, csak nem beszélhetek róla. Pedig semmi ilyen nem volt.

Jó kis este volt, hajnal fél kettőig beszélgettem sok mindenkivel. Ahogy fogyott az ital, egyre inkább mertek odajönni hozzám idegenek is, mert az angol úgy láttam komoly vízválasztó volt. Mondjuk főleg a saját hajómból jöttek. Fél kettő fele már nagyon fáradt voltam, bár a buli még rendületlenül tartott, Nikola pont akkor szervezett egy fürdést a folyóban, 13 fokban, a rozmár jelmezem otthon maradt, így hívtam egy taxit. Visszavettem a félig vizes nadrágomat, nagyon jó érzés volt, utána hálás voltam a taxi fűtéséért. Megint hajnal 2 volt, mire ágyba kerültem, szerintem 5 másodperc alatt elaludtam, azzal az élménnyel, hogy de jó kis nap volt.    

Folyt. köv.

0 Tovább

Ismét Prágában - 1. rész

Most úgy alakult, hogy a nyáron jobban ráérek, mint általában. Mondhatni nyári vakáción vagyok, ami nem fordult elő az utóbbi 28 évben. Természetesen nem unatkozom most sem, de azért mivel jobban van időm, így nyélbe ütöttük Nikola barátommal, hogy kiutazzak Prágába. Hosszas egyeztetés után a július 5-i hétre esett a választás, mivel a volt munkahelyem egy sárkányhajozással egybekötött bulit tartott azon a héten. Utólag azt mondom, nagyon jó választás volt.

Hétfőn egy nagyon nehéz nap után, este indult a repülőm több, mint egy óra csúszással. Ezért csak valamikor 10 óra után landoltam Prága jól ismert repterén.

A Ryanair sosem tartozott a kedvenc repülőtársaságaim közé. Amit manapság művelnek, az már kifejezetten gusztustalan. Február óta ugye szétültetik az együttutazókat, ezáltal egy Trump- Kim Dzsongun megbeszélés komplexitásával igyekszenek az utasok kilogisztikázni, hogy ki hova üljön, ki kivel cseréljen. Az igazi pofátlanság mégsem ez, hanem az, hogy csak azért veszik el a repülőbe való beszálláskor a kézipoggyászodat, és kell várnod a csomagszalagnál fél órát, mert extra pénzt akarnak veled fizettetni ezért is. Ezen annyira felbosszantottam magam, hogy nem vettem semmit a fedélzeten, pedig szoktam, sokkal nagyobb értékben, mint az a plusz szolgáltatási díj, amit ezért be akarnak szedni. Tudom, hogy a Wizzair-nél is így van, de én először a Ryanairnél találkoztam vele.

Kicsit elcsigázottan várt rám Nikola, de nagyon nagy örömmel. Bevágtuk magunkat a kis Hyundai-ába, ahova előtte begyömöszöltem a csomagomat. Szó szerint be kellett gyömöszölnöm, mert tele volt a kombi autó csomagtartója. Volt ott minden, egy táska tornafelszerelés, egy kiránduló hátizsák és egy bőrönd, ha úgy alakulna, hogy valahol ott kéne aludnia. Egy szingli élet kellékei.

Volt arról szó, hogy nála alszom, de a kis lakás, ahol lakik, annyira tele volt a különböző projektjeitől: pl. 3D nyomtatás, hangyatenyésztés, hogy csak maximum vele egy ágyban tudtam volna aludni, azt meg valamiért nem akartam vállalni. Így kivettem egy lakást az Airbnb-n keresztül a Smíchov pályaudvar mellett. Először oda autóztunk el. Annyira benne voltunk a mesélésben, hogy többször nem követtük a GPS-t. Így volt vagy 11 mire a lakáshoz értünk.

A lakás okozott egy kis meglepetést, ugyanis az hagyján, hogy azok a részek, amit nem borított tükör, vörösek voltak, de az ágyat minden oldalról tükrök vették körül, még a mennyezeten is, nem hagyva szemernyi kétséget sem, hogy az Airbnb előtti időkben itt milyen lak működhetett. Azt leszámítva, hogy ébredéskor minden oldalról láthattam szörnyen másnapos fejemet, egészen jó kis lakás volt. De ne szaladjunk ennyire előre.

Miután jól kiröhögtük magunkat a lakás láttán, felszedelődzködtünk és próbáltunk olyan helyet keresni, ahol van még konyha, minimum éjfélig. Nikola elég pengén tudja ezeket, nem hiába a rutin. Ahova mentünk egy hagyományos cseh kocsma újraértelemezett verziója volt. Nem volt rossz hely, de nem jött át a hangulat. Olyan steril volt. Néhány sör és egy parek (cseh virsli) után sajnos bezárt a hely, ezért átmentünk egy bárba. Az elsőn valami angol lány csoport Britney Spears-re ropta az asztal tetején, onnan kimenekültünk, majd a második csendesebb helyen elszopogattunk még egy italt. Addigra már 2 fele járt az idő, ezért eltettük magunkat másnapra. 

Én szokás szerint viszonylag korán ébredtem és némi zuhanyzás után átballagtam a közeli olasz étterembe és élelmiszerboltba, a Wine and food-ba, ami szerintem Prága egyik legjobb helye. Minden helyi olasz is esküszik rá, nem véletlenül. Ha nem veszem figyelembe azt, hogy 16 fok volt és majd szétfagytam sortban és pólóban (elvégre július van, vagy mi), amíg azt a pár métert megtettem, akkor bármelyik olasz városba képzelhettem volna magamat. A kávéjuk élő bizonyíték rá, hogy nem csak Olaszországban lehet jó olasz kávét inni. Akkor talán lehet, hogy mégsem a víz, hanem a kávé és a szakértelem, na meg a gép a titka a jó kávénak.

Nikola fél 11 fele riadt fel és hívott, hogy egy óra múlva ott van, mert indulunk a Tep Factorba, ami furcsa egyvelege a szabadulószobáknak és a Játék határok nélkül tv-s vetélkedőnek. A hely egy régi gyárépületben, Prágától kb. 1 óra autózással közelíthető meg, Chotilsko -ban. Az út gyönyörű: kis dombok és festői falvacsák között kanyarog, követve a Moldva folyót. A gyárépületre nem lehet ráismerni. Az egész egy kalózos tematikára lett ráhúzva, és az épületben 4x5 alapszoba, plusz 4 bónusz szoba lett kialakítva. Ha mindegyiket megoldják a csapatok, akkor lehet megkísérelni a hungarocellből kialakított kincses szigeten lévő ketrecben lévő kincsesláda kinyitását.

Az egész egy barlanghoz hasonlít, onnan nyílnak a szobák, ahol négyféle helyzetben kell helytállnia a csapatoknak. Ügyesség (fizikai igénybevétel), kézügyesség, logika és türelem. Igazából mindenhol valami bújkálós, mászkálós vagy ügyességi feladat volt, maximum az iránya, esetleg a nehézsége változott. Ha valaki szeretné megnézni, mi ez, itt egy Video.

Nikolával néhány ügyességi szobával kezdtünk, megannyi hiábavaló kisérlet után rájöttünk, hogy ketten ezeket a pályákat nem biztos, hogy meg lehet oldani. Főleg Nikola mackós alkatával, de azért én sem jeleskedtem ezekben a gyakorlatokban az is igaz. Az eredménytelenséget leöblítettük egy saját csapolású sörrel. Az egyéb feladatok viszont nem okoztak nekünk problémát és a 4 bónusz szobából is kinyutottunk hármat. Így csak egy szó hiányzott a végső megfejtéshez, de azt meg kikövetkeztettük. Inkább Nikola, aki nagyon penge volt ezekben.

Így 3 órával később megizzadva, számos zúzódás, esést követően diadalittas üvöltés közepette nyitottuk ki az utolsó ládát. Kicsit csodálkozva nézett a kisiskolás csapat, akik éppen táborozni voltak ott. De nem foglalkoztunk velük. 

Kaptunk egy-egy szép aranyérmet a nyakunkba, ittunk még egy málnaszörpöt és rohanvást elindultunk, mert nagyon késésben voltunk: a sárkányhajóverseny és a buli már várt ránk. Folyt köv. 

 

0 Tovább

Az utolsó

Ez az utolsó poszt a Prága blogban, ugyanis a hétvégén hazaköltöztem. Ismét budapesti lakos vagyok, ami magam sem gondoltam volna, de kicsit furcsa. Nem gondoltam, hogy egy év alatt ennyire el lehet szokni Budapesttől. Csak a jövő héten kezdek az új munkahelyemen, addig a héten pihenés helyett ügyek garmadáját kell intéznem és ki kell pakolnunk még mintegy 10 dobozt.

Az első poszt, amit írtam, a költözésről szólt. Nem volt hosszú és akkor nem is tudtam még, hogy másik 105 poszt fogja követni. Illő, hogy valami keretet adjak és írjak a hazaköltözésünkről.

A hétvégére Rozi is kijött, hogy segítsen szétválogatni, mi a mi cuccunk és mi tartozott a prágai lakáshoz. Szombaton reggel még gyorsan leszaladtunk 8 körül a folyómenti piacra, ami akkor még csak álmosan ébredezett, alig volt nyitva valami. Mi reggelizni szerettünk volna, de csak nagy nehezen találtunk olyan standot, amin volt már valami, amit meg lehet enni. Ez egy úri piac, reggel nyolc előtt csak a plebs megy vásárolni, az urak olyankor még megigazítják a vánkost és a bal oldalukra fordulnak. Sietnünk kellett haza, mert 9-re jött a költöztető cég, de azért így is jó volt még egyszer lemenni erre a piacra, magunkba szívni a különös atmoszféráját.

A hazaköltözésünket ugyanaz a cég intézte, aki a kiköltözésünket. Reméltem, hogy ugyanaz a team fogja végezni a becsomagolást, aki kiköltöztetett minket, de csak az egyik kolléga volt azonos, a hosszúhajú. Aki némi pakolászás után ismét bekéredzkedett a wc-be, arra gondoltam, neki ez valami kézjegye lehet, mint a viszkis rablónak a whisky.

Egyébként ez a csapat lényegesen rosszabbul pakolt, és sokkal rosszabbul dolgozott, mint azok, akik kiköltöztettek minket. Látszott rajtuk, hogy rohadtul elegük van mindenből, és mikor mondtam nekik, hogy még ezt a szekrényt is ki kéne pakolni, láttam a szemükben a gyilkos csillogást és attól féltem, hogy bármikor belém állítják a kis piros nyelű csavarhúzójukat.  Aztán végül mindent bepakoltak a kisteherautóba. Én olyan 30 dobozzal kalkuláltam maximum, mondván, hogy egy csomó dolgot hazahoztunk már, de a végeredmény 48 doboz volt. Azt hittem, lehidalok. A budapesti lakásunkban már alig volt hely, hogy a francban fog beférni 48 doboz és mi a fenét gyűjtögettünk az elmúlt évben, hogy ennyi sok szarunk lett?

A költöztetők másnap 11-re ígérték magukat, de csak fél egyre értek ide, mondták, hogy nagy volt a forgalom a városban, ja persze, mondtam vasárnap délben, biztos. Egy teljesen ismeretlen csapat volt, de sokkal normálisabbak, mint az előző brigád. Vidáman, egy zokszó nélkül felhordták a lakásba a dolgokat, kértem, hogy néhány dolgot rakjanak össze, pakoljanak ki, ezt pikk-pakk megoldották és három után már itt se voltak. Maguk mögött hagyva egy dobozerdőt, és megannyi megválaszolandó kérdést, hogy mit hova tegyünk. Azért nagyon jó dolog ez a költözető cég dolog, összehasonlíthatatlanul egyszerűbb a költözés így.

Ahogy már írtam, furcsa érzés megint itthon lenni, már most hiányzik egy kicsit Prága. De ezekre az érzésekre nem nagyon van időm, annyi mindent kell csinálunk és valahogy nagyon lassan fogynak a teendők. Pedig a jövő hétre nagyon kipihentnek kell lennem, remélem, sikerülni fog.

Néhány számadat a blogról. Ahogy írtam, ezzel együtt 106 bejegyzést írtam. Ezeket a bejegyzéseket összesen 114 ezer ember olvasta, az oldalmegtekintések száma 154 ezer volt, ami azt jelenti, hogy csak egy maroknyi, de nagyon lelkes csapat követte a blogot nap mint nap. Köszönöm a megtisztelő figyelmüket. A legolvasottabb bejegyzés az isztambuli nyaralásunk első napja lett, ezt 18 688-an nézték meg, majd a bukaresti írásom követte 17 973-mal és végül a prágai turistáskodásunkat leíró posztunk, amiben megmutatjuk barátainknak, Áginak és Sanyinak a várost, lett a harmadik 10 738 megtekintéssel. Szerintem is jó posztok ezek, de nem tudom, miért ezek voltak a legolvasottabbak.

Kicsit utánanéztem és jó pár oldalon láttam hivatkozást vagy idézetet a blogról, ami mindenképpen megerősítése annak, hogy volt értelme, amit csináltam, és okozott néhány kellemes percet az olvasóknak, esetleg sikerült elkapnom egy-egy képet, momentumot, ami kirepítette azt, aki olvasta, oda, ahol én voltam. Látta azt, amit én láttam és érezte, amit én éreztem. Ha ez így van, akkor nagyon boldog vagyok.

Többen kérdezték, hogy most, hogy hazaköltöztem, mi lesz a bloggal. Jelentem, semmi, ez a blog leginkább Prágáról szólt, én már nem lakom ott, tehát nem is tudok arról írni, ami ott történik. De aki követni akarja, hogy mi fog velem történni, nem marad olvasnivaló nélkül. Nemsokára indul az új blogom. A címe: Három szoba, három gyerek, négy kerék. Írok majd a babáról, utazásaimról, mert lesz bőven és arról, hogy mi történik velem.

0 Tovább

Az utolsó munkanap

Hát ez a nap is megvirradt. Illetve én virradtam meg előbb, mint a nap, mert már hat órakor felébredtem. Sajnos ez ebben az évben szokásommá vált, ha kell, ha nem, felébredek reggel 6-kor, akkor is, ha szabadságon vagyok az első napokban. Aztán szépen lassan ki tudom tolni fél nyolcig, de akkor már egy ideje fetrengek csak, mint egy parton rekedt rozmár.

Szóval ez a reggel abból a szempontból is különleges volt, hogy kocsival mentem dolgozni és kaptam szépen egy vendégparkolót. Először a kijáraton keresztül próbáltam bemenni, ahol egy borízű hang felháborodva hadovált a vonal túlsó végéről, szerencsére pont jött Nikola és gyorsan elmondta, hogy rossz helyen vagyok, és hol kell bemenni. Utána szépen beparkoltam, és fogtam a pincéből felhozott dohszagú dobozaimat és betrappoltam az irodába.

Az irodában még minden úgy várt, mintha reggel gyorsan innék egy kávét és utána rohannék is egy megbeszélésre, de most csak a kávé maradt. Utána megkerestem a felhasználói támogatást, ami éppen akkor költözött be az irodájába, érdekes illat csapott meg: az izzadság, némi másnapos szeszszag és a frissen kibontott gépek szagának egyvelege. A csapat két jól elkülöníthető részből állt: a fiatal fickók, a normálisabbak, akik beszélnek angolul, és az ötvenesek, semmilyen angoltudás és mindegyik legalább 100 kg, de szerintem volt kettő, aki inkább 150 kg volt. A hely elég szűkre volt szabva, ezért úgy balettoztak az asztalok között, hogy attól féltem, hogy vagy a fenekükkel, vagy a hasukkal ledöntenek valamit. Végre aztán mellém szegődött az egyetlen szikár ötvenes és szétszedtük az asztalomon lévő számítógépet. Az első lépés kipipálva.

Miután három cégnél is volt szerződésem itt Prágában (sajnos fizetést csak egytől kaptam), mindhárom szerződést meg kellett szakítani és mindhárom cég kilépési folyamatán végig kellett mennem. A következő lépés a telefonom leadása volt. Könnyes szemmel búcsúzta el az S4-esemtől, jó kis telefon volt. A SIM kártyámat természetesen másik embernek kellett leadnom. Amint ezek megvoltak, kezdődött a tényleges kilépési papírozás.

Az első helyen nyilvánvalóvá vált számomra, hogy csak egy papírt akartak odaadni, hogy valamitől-valameddig ott dolgoztam, semmit a társadalombiztosításról és a nyugdíjról. Ez utóbbi azért volt különösen fontos nekem, mert egy év után a cseh államtól is fogok nyugdíjat kapni, és ahogy a hazai viszonyokat szemlélem, lehet, hogy ez lesz az egyetlen nyugdíjam, ha megérem. Szóval némi hiszti után kaptam egy papírt arról, hogy a TB fizetve volt, a nyugdíjigazolást meg bekérték, ez kb. 2-3 hónap, mire megjön, majd utánam küldik.

A második helyen, ahol csak egy speciális szerződésem volt, amire csak azért volt szükség, mert ebből a cégből is voltak alattam kollégák, gyorsan végeztem. Végül a harmadik helyre kanyarodtam, de eddigre már dél lett és leszaladtam ebédelni a kantinba, ahol szokás szerint elég szar kajákat adtak, végül egy rántott csirkét kértem, ami annyira száraz volt, hogy liluló fejjel tapogattam ki a vizemet és sürgősen innom kellett, mielőtt megfulladok. Az ebéd okozta sokkból felocsúdva folytattam a kanosszajárásomat.

A főmunkaadóm természetesen semmit nem készített elő, sőt, a szóban már megállapodott bónusztémát is újranyitották az utolsó nap. Kicsit berágtam és elküldtem a derék HR-es kollégákat melegebb éghajlatra, mondtam nekik, hogy másfél hónapjuk volt előkészíteni a papírokat. Mi a francért az utolsó nap kapkod mindenki, mint az eszement. Némi boksz után aztán elkezdtek kipotyogni a rendszerből a papírok. Kierőszakoltam egy olyan papírt is, ami azt mutatja, hogy mennyit fognak átutalni, mert itt az utolsó nap nem kapja meg az ember a fizetését. Azért ragaszkodtam hozzá, hogy szépen mutassák meg, hogy hogyan lesz, mert pont a múlt hónapban vontak le tőlem 120.000 forintot, mert ők valahogy máshogyan vonják az adót és három hetembe telt, mire visszaszereztem.

Becsomagoltam a kevés kis motyómat és a kávégépemet. A kollégáktól kaptam két habrakétát, mert ez volt itt a közös játék, egymást hajigáltuk könnyű habból készült rakétákkal és kaptam belőle kettőt, hogy az új helyen is legyen legalább ilyen jó a hangulat.

Végül úgy jöttem el, hogy a bónuszpapírom velem egyeztetve lett, de nem lett aláírva a nagyfőnök által, ezt végül csak másnap kaptam meg elektronikusan. Három után értem haza. Annyira elfáradtam, hogy a dobozok felhordása után, lefeküdtem aludni egy fél órácskát.

Nem könnyű bejutni egy céghez, az biztos, de eljönni sem egyszerű. Csak remélem, hogy minden úgy lesz, ahogy mutatták nekem, mert ha nem, Magyarországról kell menedzselnem ezt a tunya nagyvállalatot, hogy pótoljanak valamit, ami szinte lehetetlen feladatnak tűnik.

A következő lesz az utolsó posztom ebben a blogban. A hazaköltözésről fog szólni, coming soon…

0 Tovább

Utolsó napok Prágában

Utolsó napjaimat élem itt Csehországban, furcsa érzés. Az idő is próbál segíteni abban, hogy könnyebb legyen az elválás. Ma reggel 4 fokra ébredtem, kénytelen voltam elővenni a vakondbőr kabátomat és sálat is kanyarítani a nyakamba. A villamosmegállóban állva a hideg szél csípte az arcomat és együtt dideregtem a többi utassal a hirtelen támadt télben.

A legutóbbi posztom a várakozásról szólt. Közben megjártam egy hét erejéig ismét Romániát, ami a legutóbbi ottani posztom óta semmit sem változott, igazi vadkelet. Például beszálltam egy taxiba a reptéren. A sofőr, a tipikus vastagnyakú, baltaképű, kopasz gengszter, látta, hogy túl sokat nézem a taxiórát, gondolt egyet, kikapcsolta, hogy ne zavarjon az utazás közben. Kedves tőle. A végén a normál ár négyszeresét fizettem. A román kollégák még korábban azt javasolták, hogy ne kezdjek vitatkozni, ha egyedül vagyok a taxiban, mert nagyon pórul járhatok.

Egy másik taxiban, egy 700.000 kilométert ment teljesen lestrapált Dacia Loganban, a taxis vezetés közben egyszerre dohányzott és sms-ezett, miközben nyolcvannal cikáztunk az autók között. Mint valami rossz albán kortárs drámában.

A hétvégén költözködtünk Budapesten, a baba miatt nagyobb lakásba. Miután nem volt nagy különbség aközött, hogy csak a dolgok transzferjét rendelem meg, vagy be is csomagolnak, az utóbbit választottam. Szombaton reggel megjelent a kékruhás csapat, a panaszos hangú, tudálékos, sík primitív Béla vezetésével. Azt mondta, hogy ő a csapat, a másik két fickó csak segéderő, gyakran a nevüket is keverte. Ennek megfelelő összehangoltsággal mozgott az akciócsapat. Mindent elvittek, amit kértem, hogy hagyjanak ott, és egy csomó dolog ott maradt, amiről kifejezetten kértem, hogy vigyék át.

Szerelést is kértem. Erre kiutaltak nekik egy kincstári szerszámosdobozt, amiben egy árva csavarkulcs sem volt. Akadt néhány hegy nélküli csavarhúzó, így végül az én szerszámaimat használták. Ha nem lett volna nekem, nem tudom, hogyan szerelték volna szét a dolgokat, talán Béla penge eszével. Estére Béla teljesen lefárasztott már forinthúszas életbölcsességeivel. Rozi közben hazaért és lepihent a többé-kevésbé összerakott hálószobánkban, amikor benéztem hozzá, mindig azt kérdezte, hogy meddig vannak még itt. Végül 6 után mentek el. Már nagyon vártam.

Másnap Rozinak ismét ügyelnie kellett, ezért a családom segítségével lettünk úrrá a dobozrengetegen, nem mondom, hogy minden a helyén van. De a csatatérből kezd egész otthonformája lenni a lakásnak. Tartozik hozzá hivatalosan egy teremgarázshely, de a mellette lévő annyira szűk, hogy nem tudják kiadni senkinek, ezért használhatjuk. Ami nem egyszerű, mert nem véletlenül nem akarták kiadni senkinek, a hely tényleg nagyon szűk, külön balett betalálni a helyre a két autóval. Most még istenes, mert jelenleg otthon öcsém régi Fiestáját használom, de rövidesen egy nagyobb autóval kell majd elférni, na az lesz majd az igazi mutatvány.

Kiérve Prágába furcsa volt visszazökkenni a munkás hétköznapokba, amit csak a tegnapi búcsúbuli tört meg. Rengeteget ettünk és ittunk és jókat beszélgettünk, jó volt látni, hogy tényleg nagyon sajnálják, hogy elmegyek. Búcsúajándékként egy Lego Creator Mini Cooper makettautót kaptam, amire már nagyon régóta vágytam. Rozi súgott nekik.

Ma nevezetes nap van, ugyanis pont egy éve, hogy  pár perccel este 11 után begurultunk Prágába, hogy megkezdjük itteni életünket. Nagyon sok minden történt azóta, de mégis az az érzésem, hogy egy pillanat alatt elrepült. És így repül el az életünk is. Hipp-hopp.

0 Tovább

A várakozásról

Világéletemben türelmetlen ember voltam. Már gyermekkoromban is, ha akartam valamit, akkor azonnal akartam, szinte lehetetlen volna elképzelnem, elfogadnom, hogy majd lesz valami jó, vagy rossz, de arra várni kell. Emlékszem kész gyötrelem volt a karácsony, mire lassan becammogott a hideg decemberbe, azt hittem, sose jön már el.

És most ismét várnom kell. Még egy szűk hónap és az életem ismét gyökeresen felfordul. Munkahelyet váltok, országot, ahol lakom, egy új lakásba költözünk, feladva a jelenlegi budapesti és prágai lakásainkat. Azaz nemsokára nagyon felpörög az életem, de még nem most, most keserves lassúsággal csepegnek a napok.

A legizgalmasabb és legnagyobb változás a fiam születése lesz, aki decemberre ígérte magát és már egy rendezett, szinte már unalmas életbe fog beleszületni, mit sem sejtve arról a kavalkádról, ami a születése előtti hónapokat jellemezte.

A munkahelyemen már mindenki tudja, hogy el fogok menni. Az újdonság pár hete volt, amikor is mindenki megkérdezte, hogy miért? Most már nem kérdezik, elfogadták, hogy együtt szeretnék lenni Rozival, a családommal, a lányaimmal, akiket szinte alig láttam az elmúlt évben és többet változtak, mint előtte jó pár év alatt.

Sokan sajnálják, hogy elmegyek, páran biztosan örülnek neki. A főnököm, Paolo és Nikola barátom biztosan hiányolni fognak majd. Most egyelőre én vagyok az, aki már nem lesz itt, de most még itt van. Aki váltott munkahelyet vagy pozíciót, az pontosan tudja, milyen érzés az utolsó néhány hét, gyötrelmes. A többiek valahogy irigyelnek, mert ők tapossák tovább a mocsarat, és azt gondolják, neked biztos jobb lesz, holott csak egy másik mocsarat megy az ember taposni.  

Vissza a várakozásra, hiszen erről szól ez a bejegyzés. A várakozás legrosszabb része, hogy az ember túl akar lenni egy időszakon, amit élvezhetne is, ha nem akarná már annyira, hogy végre elteljen. Tehát élvezhetném az utolsó napjaimat Prágában, de nem tudom. Az utolsó héten sok búcsújellegű vacsorám, ebédem lesz, akkor majd biztosan jobban telik az idő. Biztos az is közbejátszik, hogy a héten október végét idézte az idő: 10-12 fok, hideg szitáló eső volt. Sötét, borús reggelek. Ilyenkor nincsen kedve csatangolni az embernek a városban, pedig már nem sokáig tehetem meg helyi erőként.

Kíváncsi leszek, milyen lesz majd visszajönni ide. Turistaként fogom-e érezni magam, vagy egy kicsit úgy, mint aki hazatér, majd meglátjuk. De azért érdekes érzésem volt, ahogy egyik reggel az esős macskaköveken leereszkedtem az utcánkból a meredek domboldalon, hogy már nem sok reggel megyek errefelé és ettől egy kis szomorúság fogott el.

Szeretem Prágát. Szeretem a zegzugos belvárost, főleg ha nem lepi el a turistahad, de szeretem a tereit, a szép utcáit, hogy kisebb, mint Budapest és ezt érezni is. Szeretek a kollégákkal beülni egy jó pofa sörre és hallani az egyszerre dallamos és csikorgó cseh nyelvet. Szeretek sétálni a Moldva partján, főleg, ha a levelek már őszbe csavarodnak és egy kis késői napsütés melegíti a folyóparton bandukolót. Szeretek benézni az utcákban, ahol mindig előkukucskál egy kisebb-vagy nagyobb tornyocska. Megszerettem a köményes ízű kenyeret, a Lučina krémsajtot és időnként knédlit enni köretnek.

Szóval hiányozni fog, de arccal előre. Most már van kit meglátogatnom itt, és ez jó érzés. Rengeteg jó dolog vár rám, csak lennénk már ott.     

0 Tovább

Turistaként Budapesten

Az egyik hétvégén átélhettem, milyen is turistaként Budapesten lenni. Történt ugyanis, hogy Nikola barátommal hazautaztunk a hétvégén. Gondoltam, megmutatom neki, miért özönlik Pestre Európa számtalan fiatalja.

Pénteken már ebéd után elindultunk. Az talán említésre méltó, hogy a helyi BKV kantinjában ebédeltünk. Egyszerű emberek, overálok némi olajfolttal és az átlagosnál több bajusz, még a hölgyek esetében is. Talán pont a mindennap használt 18-as villamos egyik vezetőjével majszoltam együtt a rántott húst főtt krumplival, ami egy az egyben olyan volt, mint régen a napköziben. Ez akkor fejedelmi fogásnak számított, most inkább belesimult az erős közepesbe, de a vállalati kantint még így is ütötte.

Az út hazafele szokásosnak mondható volt, 6 óra alatt voltunk otthon. Az leszámítva, hogy Nikola úgy döntött, hogy kihozza a maximumot az i30-asából, és Csehországban végig 160-nal jöttünk, amitől az autó motorja végig 6000 körül pörgött, amit teljesen feleslegessé tette bármilyen zene hallgatását, és a beszélgetés kapcsán meg attól tartottam, hogy teljesen berekedek, ezért hanyagoltam. Ráadásul általában mélyen elgondolkodott a 160-as tempó mellett, ezért én már kitapostam a fék helyét, mire elkezdett fékezni, ráadásul a fékeket a motorhoz szabták, ezért gondoltam, kitenyerelek a jobb kezemmel, azzal nagyobb fékhatást érek el. De egy a lényeg: épségben hazaértünk. Érdekes módon csak Csehországban nyomta, mint süket az ólajtót, Szlovákiában és Magyarországon betartottuk a sebességhatárokat.

Mondjuk sietnünk is kellett, mert le kellett foglalóznunk egy lakást, ugyanis október elejétől hazaköltözöm. Egy év után úgy döntöttünk, hogy Magyarországon szeretnénk felnevelni a gyerekünket, ezért nehéz szívvel, de itthagyom majd Prágát.

A lakással kapcsolatos szerződés után elmentünk egy kicsit borozgatni a Drop Shopba, ahol egy hattételes borkóstolót állított össze nekünk a sommelier , némi sajtocskával és sonkafalatokkal. Nikolának nagyon tetszett a hely és a borok. Ismét meg kellett állapítanom, hogy sokkal jobban szeretem a fehérborokat, mint a vereset. Pedig a vörösből is finomakat adtak, a végén egy újraértelmezett bikavérrel, mégis a fehér elegáns üdesége áll hozzám igazán közelebb. A borozástól megfáradtan felkutattuk az autót és Rozi hazafuvarozott bennünket.

Másnap délelőtt 11-re sikerült összeszedni magunkat és egy kései reggeli után megcéloztuk a Széchenyi fürdőt, mert ugye nincsen Magyarországra látogató külföldi turista, aki ne menne el egy magyar fürdőbe. Én régen voltam a Szecskában, két dolgon lepődtem meg igazán, a belépőjegy 4300 forintos árán és azon, hogy nem nagyon találkoztam magyar emberrel, bár ez a második tény valószínűleg szorosan kötődik az elsőhöz. A fürdő maga valahogy csalódás volt nekem, biztos azt vártam, hogy ennyi pénzért valami csoda is jár, de csak különböző hőmérsékletű medencék voltak, a Benetton reklámokat visszaidéző bőrszínkavalkáddal.

A fürdés után a következő kötelező elem az escape room volt. Ez egy olyan, speciálisan magyar szórakoztató forma, mint a romkocsma. Csak Magyarországon van, sokan szeretik, mégsem másolja le nagyon senki, mindenesetre furcsa. Az escape room lényege, hogy a vitéz jelentkezőket bezárják egy meghatározott időre egy - legtöbbször belvárosi pincéből kialakított - játéktérbe, és onnan ki kell szabadulni. Nikolának elküldtem több lehetőséget, végül ő a Funlock nevű helyet választotta.

A Funlock a zeneakadémia tőszomszédságában van, és miután ez is egy pincelejáró, ideális hely a hajléktalanoknak, ezért egy bűzös, húgyszagú lépcsőn kellett lemenni, de Nikolának ez is tetszett, mondta, így még eredetibb a hely.

Egy fiatal srác gyorsan elmondta, hogy van egy őrült professzor, akinek a számítógépében fontos információkat rejtettek el, amelyeket csak mi tudunk előbányászni úgy, hogy helyreállítjuk a szoba áramellátását.

Miután bezártak minket a szobába, félhomályban kellett kulcsokat keresni, apró logikai feladatokat megoldani, titkos ajtókat kinyitni, mire végre beindítottuk a furcsa, leginkább a fantasztikus filmekben látott, négy kulccsal indítható számítógépet, ami úgy indult, hogy a kulcsok elfordítása után egy hatalmas félkör alakú gombot kellett megnyomni. Úgy elrepült a 45 perc, amíg ott voltunk, hogy észre se vettük. Miután a játékot három vagy több főre tervezték, egy-két helyen érkezett egy kis segítség egy kis rádióadón. Egy olyan feladat volt, amin elhasaltunk volna, egy hatjegyű logikai kódot kellett megfejtenünk, amihez a számaink már megvoltak, de nem tudtuk a sorrendet. Korábban találtunk egy legodarabat, amit egy helyre behelyezve, egy szakasz áramellátását visszaállítottuk, de azt nem figyeltük, hogy a kis legotorony 6 színű és a számoknak is vannak színei. Ezen nem jutottunk volna tovább, de szerencsére segítettek.

Nagyon bejött nekünk az az escape room, Nikola nem értette, miért nincs máshol ilyen. Én se nagyon értem. Utána egy kicsit hazamentünk, ejtőztünk, majd Rozival együtt elmentünk vacsorázni a Vigalmi negyedbe, a Soul foodba, ahol betoltunk egy nagyon fincsi, méretes hamburgert, mert napközben egy gyros volt csak az ebéd. Utána Rozi hazament, mi pedig hamburgerszagú kézzel belevetettük magunkat a pesti éjszakába.

Elég hamar ráuntunk. Sok hely szabadság miatt zárva volt, többek között a Boutique, ami az egyik kedvenc helyem, Budapest legjobb koktélbárja. Először a Szimplába mentünk, ami szokás szerint tömve volt turistával, meg unalommal, ezért el is jöttünk, benéztünk még néhány másik helyre, ahol ugyan a tömeg kevesebb volt, ám az unalom annál nagyobb. Végül a Godzsu udvarban először a Spílerben sörözgettünk, majd átültünk egy borzalmas koktélbárba, ahol ízesített vizet árultak jégkására töltve, koktélként. Elég hamar, éjjel egy körül már beszálltunk a taxiba, és mentünk hazafelé. Valahogy ezek a helyek nekem nem jönnek be, de miután turistát játszottunk ez is kötelező elem.  Lépten-nyomon leány- és legénybúcsúkba ütköztünk, ahol lerészegedett fiatalok, mindenféle borzalmas maskarákban kunsztokat végeztek. Ezeknek sosem láttam értelmét.

Másnap a Dérynében még betoltunk egy finom reggelit, sajnos paraszttáljuk nem volt, pedig az illik jól a karakteremhez, de így is találtunk megfelelő ételt. Csevegve üldögéltünk a nyári napsütésben, kiélvezve a nyár melegét, energiáját, hiszen már nem sok van belőle. Sajnos. Az őszt sosem szerettem. Én nyári ember vagyok, szeretem a meleget. Bár itt Prágában nyár sem volt igazán. A héten végig 15 fok alatt volt a hőmérséklet. Állítólag azon a héten, amikor szabin voltam, volt harminc fok felett is, de én ezt nem hiszem. Meg akarnak téveszteni.

Mindenestre élményben gazdagon rettegtem végig a hazafele utat Nikola mellett. Jó kis hétvége volt.   

0 Tovább

Az állatkertben

Adós vagyok még egy poszttal, amit a nagyobbik lányom rendszeresen számon kér rajtam, a második közös hetünkről Prágában. Már töredékben létezik egy ideje a poszt, de még nem sikerült befejeznem. De mindennek eljön az ideje. Hát íme, kicsit megkopott már, a por is belepte, de a mienk.

Miután Rozit és a bérelt autót visszafuvaroztam a reptérre és Rozit felültettem a repülőre, furcsa érzésekkel mentem haza a taxiban. Olyan érzés volt, mint gyermekkoromban, mikor már közeledett a nyári szünet vége, és tudtam, egy-két hét múlva kezdődik az a dögletes suli, és valami mélységes szomorúság szállt meg. Na ezt éreztem, pedig még volt néhány nap szabim a lányokkal.

Az idő a hét további részében sem kedvezett a „nyaralásnak”, mindennap menetrend szerint megérkezett délután az eső, lehetetlenné téve minden nyári jellegű programot. Miután pénteken már haza kellett vinnem a lányokat, igazából csak néhány napunk maradt, ráadásul hétfőn és kedden be kellett mennem dolgozni és szerda délután is behívtak egy teljesen felesleges megbeszélésre.

Hétfőn este felfedeztük a lányokkal Prága legnagyobb és legjobb plázáját, meg is vámoltak szépen legóra, junk foodra és egy kettétörhető szíves nyakláncra, ami fennen hirdeti, hogy ők a legjobb nővérek. Ami azért volt különösen vicces, mert pont aznap vesztek olyan szinten össze, hogy nem is beszéltek egymással, sőt külön is ebédeltek. Arra mentem haza, hogy a két lány külön szobában panaszolja el, hogy a másik miket tett és mennyire kiállhatatlan.

A múlt heti rendelési viszontagságok miatt, inkább sajtos tésztát ebédeltek, amit előkészítettem nekik. Sőt, miután szerdán ebédelni sem volt időm, nekik rendeltem az ebédet az U Krokába, amire egy órát kellett várniuk, meglepetésvacsival vártak engem, a mestertől merítettek: sajtos tésztát ettünk. Ez a hét valahogy a sajtos-tejfölös tészta jegyében telt el. Amit nem bánok, mert nagyon szeretem. Én már csak ilyen egyszerű gyerek vagyok.

Szerdán azért sikerült elnéznünk a Prága legnagyobb arénájában található minigolf-pályára. Mondjuk eleve a minigolf gondolatát is elég mulatságosnak tartom, főleg ha az egy hosszúkás teremben van, ahol görcsösen igyekeznek azt az érzetet kelteni, hogy a szabadban vagy, ezért kis vízcsobogást is odavarázsoltak. Amitől az embernek sűrű vizelési ingere támad, ami nem feltétlenül használ a pontos célzásnak. A pályák közötti területet murvával szúrták fel, amitől olyan érzésem volt, hogy rögtön elnyel, ezért gólyamódra próbáltam lépkedni a szilárdabb kövekből készült zsombékokon.  A pályán csak mi voltunk az elején, majd csatlakozott egy srác két csajjal, akiből az egyik olyan ordenárén vihogott, hogy fontolgattam, hogy betolom az egyik orrlukába a golfütőt. Ettől függetlenül jót játszottunk, az mondjuk sokat rontott az élményen, hogy utána Lilla lányommal észrevettük, hogy volt, aki 21 ütéssel teljesítette a 16 lyukat, ami azért finoman szólva is ízléstelen. Fuj.

Másnak a prágai állatkertbe igyekeztünk, ami Prága legszélén kapott helyet, ami nem aratott túl nagy tetszést a lányaimnál, mert át kellett kelnünk a városon tömegközlekedéssel. Miután fél Prága le van zárva, a város közlekedésének gerincét alkotó villamospályák felújítása miatt a tervezettnél is lassabban értünk az állatkertbe. A prágai állatkert kb. a budapesti állatkert háromszorosa, beleértve a vidámparktól elcsaklizott részt is. Erről jut eszembe, ha egy gyereket megkérdeznének, hogy hova menne szívesebben, vidámparkba vagy állatkertbe, szerintem Kántort, a nagyszerű nyomkereső kutyát kéne szerződtetni, hogy olyat találjon, aki az állatkertbe. Erre a Vidámparkot bontják le, mondjuk amilyen állapotban az egész volt, lehetett volna belőle egy jó kis rom-vidámpark, ahol trabanttal lehetne száguldozni fék nélkül.

Szóval a prágai állatkert nagyon nagy, végig se tudtunk menni rajta, de már úgy éreztem, lerohad a lábam. Itt is van minden, például egy közép-ázsiai blokk, amit máshol nem nagyon láttam: furcsa tevékkel meg lószerű állatokkal. A legjobb mégis az elefántok területe volt, ahol mindenfele indai istenszobrokat, szentélyeket helyeztek el, ami nagyon hangulatba helyezte a helyet.

A park területén van egy rövidke libegő is, azzal lehet felmenni a magasabban fekvő részekhez. Annyira rövid, hogy mire az ember körbenézne, már rángatják is ki a székből. A libikókára külön jegyet nyomtatnak, amit külön automatából lehet vásárolni, ami nagyon hasonlít a királyi BKK jegyeire. Ahogy a bölcs lányaim megjegyezték ez a jegy kisebb, mint a rendes prágai buszjegy, ezért kevesebb fát kell kivágni miatta. Ezért a budapesti jegy is jobb, mondták. Erre nem tudtam mit lépni, csak elővenni a chipkártyás bérletemet, ami semennyi papírt nem eszik.

Volt egy hatalmas szafariliget, ahol akár egy kilométerre is elszaladhattak az állatok, és láthatóan jól is érezték magukat, miért mindenfelé borjak ugrándoztak, élvezve a hatalmas teret. Volt továbbá egy másik épület, ahol a macskaféle ragadozók döglöttek mindenfele. Én mindenféle állatot kedvelek, de a kedvenceim a nagymacskák és a macskamedvék (hogy miért, az maradjon az én titkom), ezért bár már rohadt fáradtak voltunk, jó sok időt eltöltöttünk például a bengáli tigriseket nézve.

A menetrendszerű eső elől egy dzsungel-házba menekültünk, ami viszont olyan unalmas volt, hogy csak az eső tartott bent minket. Az esőt a lányok szokásos vámolása követte, csapás csapás hátán. Majd nemsokára holtfáradtan indultunk hazafelé. Otthon gyors csomagolás következett, mert reggel háromnegyed hétre jött értünk a taxi.

 A vonatút hazafele eseménytelen volt, azt leszámítva, hogy a lányok ülése alá kifolyt egy kis tej, ami kb. egy órára minden tevékenység központjává vált. Lilla nem mert odalépni sem, de szerencsére egy csomag zsebkendővel ezt a katasztrófát is el lehetett hárítani.

Szerintem jó kis két hetet töltöttünk el együtt, a csúcspont egyértelműen a legolandi kiruccanás volt, ez nem kérdéses. A lányok szomorúan számolták vissza a napokat, ebből azt gondolom, jól érezték magukat.

0 Tovább

Hazai dallamok

Azt vettem észre magamon, hogy egyre több magyar zenét hallgatok. Először nem is tűnt fel, csak valahogy a lejátszási listámból mindig valamelyik magyar előadóra böktem rá az ujjammal. Az érzést talán Lovasi tudta legjobban megragadni: „Én meg egy kis rakkendroll maradékot szombatról hozok kis lábaskámban”. Igen, valahogy ezek a sorok mutatják be legjobban azt az érzést, amit akkor érzek, amikor ezeket a zenéket hallgatom. Valami finom dolgot hazulról.

Nem arról van szó, hogy összetörtem minden nem magyar cd-met, csak arról, hogy nincsen kedvem angol előadókat hallgatni. A magyar nyelv zenéjét szeretném élvezni, elmélyedni a szavak, kifejezések többértelműségében, a rímek lágy hajlatán és a sorok csak általunk értett velején. Amióta nem használhatom az anyanyelvemet minden nap, megnőtt az ázsiója.

Világéletemben jól fejeztem ki magam. Szerettem, hogy minden helyzetben sikerül odaválogatnom a szükséges szavakat, finom tónusokat tudtam adni a mondandómnak, költői eszközökhöz tudtam nyúlni, és emlékeket tudtam kiragadni a közös, magyar tudatalattiból. Mióta a nap nagy részében angolul beszélek, úgy érzem, mintha egy paripa helyett egy kehes gebe állna rendelkezésemre. És már-már elfelejtem, hogy milyen is volt a paripán száguldozni.

A magyar zenék ezt az érzést adják vissza. Kispál, Kiscsillag, PUF, Quimby, Európa kiadó, sőt kövezzenek meg, de Ákos is, olyan élményben részesít, ami itt ritka kincs. Kezdem érteni, hogy az első generációs emigránsok, mármint az értelmesebbje, miért ragaszkodik olyan görcsösen az anyanyelvéhez. Az ember anyanyelve valahol saját maga, a többi nyelv csak skizofrénia. Rozi szerint sokkal keményebben kommunikálok angolul, mint magyarul. Nem szándékosan, hiányzik az eszköztáramból a szükséges csomagolás. Ha angolul beszélek, közölni szeretnék, egyszerűen, lényegretörően, ha magyarul, kommunikálni, időnként feldíszíteni a mondanivalót.

De nem csak a nyelv, hanem a ritmus, a dallam is minden országban egyedi, természetesen nem sorolom ide a tömegszórakoztatás metroszexuális hígfosát, amire minden nyelven rá lehet mekegni, hanem azokról a zenékről beszélek, amikor valakinek nagyon erős közlési vágya volt és egyszerűen a szöveg megtalálja a zenéjét. Kicsit tanultam zenélni, keveset, de átéltem az érzést, amikor a zene magától megszületik. (Apró püntyögésre kéretik itt gondolni.)

Azon is gondolkodtam, hogy mitől is lesz egy szám jó. Mitől van az, hogy egy jó zenekar is rengeteg középszerűt tud termelni néhány zseniális darab mellett. Erről szoktunk Rozival beszélgetni, hogy milyen is az, amikor valahogy összejön, ami kiemelkedő. Aki már részt vett alkotási folyamatban, pontosan tudja, miről beszélek. A folyamat közben már érzi az ember, hogy amit létrehozott, túlmutat az alkotón és fogalma sincsen, hogy miként jutott el oda, de mégis érzi, hogy az övé. Szerencsére a kortárs magyar zenei életben is sok jó példát találni.

A zene mindig is tudta befolyásolni az érzékelésemet, fel tudta erősíteni az érzéseimet és brutálisan fel tudott pörgetni. Most inkább egy élő kapocs egy korábbi önmagamhoz, amihez remélem, rövidesen visszatérek.

0 Tovább

Legolandban

A gyerekekkel töltött hét fő attrakciójának mindenképpen a günzburgi Legolandba történő utazás ígérkezett. Évekkel ezelőtt már voltam itt a gyerekekkel, és nagyon jó emlékeket őriztünk róla. Így mikor megállapítottam, hogy Prágából bő négy óra autózással oda lehet jutni, már készen is volt a terv.

Legolandról sokaknak valami olyan hely jut eszébe, ahol biztos minden sarokban kockafejű szemüveges kis csávók éppen valami űrhajót építenek, vagy éppen Ninjago csatákat vívnak. Na ilyen nincsen. Az egész parkban egy olyan hely van, ahol valóban lehet valamit építeni. Legoland a lego-tematika köré épített klasszikus vidámpark. Egy olyan speciális része van, ami máshol nincsen: legóból fel van építve néhány európai városrész, pl. a hamburgi kikötő, a holland csatornavidék, vagy Berlin nevezetességei. Ezt a részt minilandnak hívják, és az ember Gulliverként járkálhat a derékmagasságú házak között, ahol a csatornákon apró legohajók járják köreiket fáradhatatlanul, vonatok zakatolnak, buszok állnak meg a megállókban.

De ne szaladjunk ennyire előre. Legolandnak is van saját hivatalos szállása, de hogy ott lakhassunk, mindkét vesémet el kellett volna adnom. Úgy véltem, arra még talán szükségem lesz, ezért máshol kerestem szállást. Günzburgban, a park közelsége miatt teljesen elszálltak az árakkal még német viszonylatban is. Ezért inkább Augsburgban, a parktól háromnegyed óra autózásra találtam egy hotelt. A másik probléma, amit meg kellett oldanom egy autó beszerzése volt, mert itt nekem nincsen autóm, Rozi pedig repülővel csatlakozott hozzánk. Nosza, gyorsan béreltem is egy autót, és pénteken már egy kék színű, kéthónapos, új Octáviával gurultunk Augsburg felé.

Ahogy beléptünk Németországba, árgus szemekkel néztem a romló nyugati demokrácia hanyatlását. Nem találtam jeleit, de valószínűleg tudták, merre járunk és csak ott tupírozták fel a dolgokat. A németek még mindig sokkal jobban élnek, mint mi, vagy akár a csehek. Ez tettenérhető mindenütt.

Augsburgban a kedvünkért feltúrták az egész belvárost, mindenütt vidám légkalapácsok, markológépek zakatoltak, és mindezt lelkiismeretesen már reggel hétkor is tették, szombat reggel is. Sokak felmenői említve lettek. Egyébként a város egy nagyon unalmas német kisváros, ami arról nevezetes, hogy kalandozó őseinket itt állították meg véglegesen 955-ben az Augsburg melletti Lech mezőn.   

 

Szombaton egy közeli cukrászdában reggeliztünk, mert a szállodában négyünknek 40 euró lett volna egy reggeli. Belekalkulálva, hogy Laura lányom annyit eszik, mint egy poszáta, inkább egy sarokkal arrébb reggeliztünk meg bőségesen 25 euróért. A reggeli után végigaraszoltunk az útépítéssel sújtott autópályán. Kicsivel dél előtt már a park hatalmas parkolójában sétáltunk. A parkban Hyundai-hétvége volt, minden Hyundai-tulajdonos ingyen mehetett be, ráadásul hosszított nyitva tartás is volt annak köszönhetően, hogy Németországban is kitört a szünidő. Egyetlen dolog miatt nem voltak elviselhetetlenül sokan, mert napközbenre viharokat mondtak a térségbe. De a térségben biztos nem ritka az eső, mert igen közel van a parkhoz egy város, amit Regensburgnak, azaz Esővárnak hívnak.

 

Legolandban, mint minden ilyen jellegű parkban, egy belépőjegy van, amellyel minden játékot, attrakciót annyiszor használhat az ember, amennyiszer akar. Ennek a természetes következménye, hogy a jobb dolgokat mindenki ki akarja próbálni, ezért minimum fél órát sorba kell állni egy-egy felkapottabb játék előtt. Van itt többféle hullámvasút, nagyobbaknak és kisebbeknek. Van egy érdekes, hatalmas szitakötő-rajra emlékeztető hatalmas és veszélyes kinézetű, jobb híján körhintának nevezendő attrakció, van vízbe csúszó játék, a világ legnagyobb, életnagyságú legoűrhajója, az X- szárnyú. Lehet végigzötykölődni a parkon egy kisvasúttal, és 3D-ben vetítik egy moziban a tavalyi Lego filmet, ami viszont németül volt, ezért nem ültünk be rá.

Van egy vizes rész is ahol, ha olyan az idő, hajózhatunk kalózhajóval, van egy hajós körhinta is, ahol körben lőállásokat lehet felvenni, és gyenge sugarú víziágyúkkal és vízibombákkal lehet sorozni a hajón ülőket. Ez egy jó móka lehet ragyogó napsütésben, de nálunk inkább végig esőre állt az idő, és kétszer tisztességes zuhé is szakadt a nyakunkba, ezért csak az egyiket próbáltuk ki akkor, amikor már egyébként is jól megáztunk. A vizes játékok körül emberszárítókat helyeztek el, ami egy kabinba helyezett hajszárítóra hasonlít, ahova bedob az ember 20 centet majd 2 perc alatt megszárad ruhástul.

 

Van egy kis színház is, ahol neves előadásokat mutatnak be kétszer egy nap, most egy kubai cirkusz vendégeskedett kalóz tematikával. Mi a három órai előadásra ültünk be fél három után. Érdemes volt, mert már a legjobb helyeket elfoglalták a német ősproli családok, akik kompletten meguzsonnáztak várakozás közben, annyit felzabálva, ami egy etióp falu egy havi élelmiszerszükséglete. A show-ban voltak bohócok, artisták, akik kevés eszközzel mutattak be kunsztokat. A második produkcióba a színpadra szaladt 3 igazi kockahasú kubai srác. Az előttem ülő, rém ronda német anyukából izgatott sikkantás csúszott ki a látványra.

A harmadik produkcióba egy kisfiút és egy felnőtt segítőt kerestek, hát természetesen engem szúrtak ki és rángattak fel a színpadra a bohócok. Láttam, hogy a lányaim felváltva röhögnek és takarják el a szemüket, Rozi meg próbál a röhögésén úrrá lenni, hogy megörökíthessen valamit a nem mindennapi jelenetből. Először csak segítenem kellett egy hatalmas ugrálókötelet hajtani, hogy a fiúcska ugrálhasson a másik bohóccal. Majd visszaküldték a fiút, azt hittem, én is mehetek végre a helyemre, de nem. Először szépen kubai táncot kellett lejtenem a botlábaimmal, a közönség nagy derültségére, majd úgy gondolta az izmosabb bohóc, hogy állásból eldől és csinál néhány fekvőtámaszt, mondván, hogy csináljam utána. Nem tudta, kivel kezdett, természetesen megcsináltam. Utána már bekeményített, és ugrott egy cigánykereket felugrásból, azt nem csináltam utána. Majd egy kicsit én is ugráltam a kötéllel. Utána jött a produkció fénypontja, kis masnival a fejemen, rószaszín tütüvel kellett becsukott szemmel ugrálnom, miközben ők mindenféle huncutságokat műveltek körülöttem. Hála istennek utána már visszaballaghattam a helyemre. Én végig rohadtul zavarban voltam, de állítólag ez nem látszott. Az előadás többi részére az átélt élmények miatt kevésbé tudtam figyelni, ráadásul a vége felé megint jött egy zápor, ezért egy csomó ember, aki nem a tető alatt ült, próbált menedéket keresni.

Az étkezés a parkban elég rémes dolog, mert elég drágán, nem túl jó minőségű kajákat lehet enni, viszont a gyerekeknek van legókocka alakú sült krumpli. Mi bockwurstot ettünk zsemlében, de ez is több mint 1000 forint volt. Lassan ránk esteledett, felültünk még egy lassan forgó óriási kilátóba, ahonnan miután felemelkedett az egész parkot be lehetett látni, majd megvártuk még a zárás előtti tűzijátékot. A tűzijáték valahogy folyamatos volt, nem úgy, mint nálunk augusztus 20-án. Nem volt szünet a fellövések között, és gyönyörű képeket láttunk közvetlen a fejünk fellett.

 

Utána fáradtan kutyagoltunk vissza az autóhoz. A gyerekek arról beszélgettek, hogy kinek mi tetszett a legjobban, csak szegény Rozi nem tudott sok mindenről beszámolni, mert a terhesség miatt elég sok mindenre nem ülhetett fel, ezért szinte az egész napot különböző padokon töltötte. Este 11-re értünk vissza Augsburgba, annyira fáradtan, hogy senkit sem kellett dajkálni. Jó kis móka volt.

0 Tovább

Kalandjaink Prágában és a világban

blogavatar

Ez egy személyes Prága blog arról, hogy két magyar miként küzd meg a cseh lét mindennapjaival, utazásokkal, örömökkel és bosszúságokkal sok humorral és életkedvvel.

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek