Kalandjaink Prágában és a világban

A gyerekeim Prágában. 2.

Most, hogy így átolvastam, észrevettem, hogy valami kimaradt az előző posztból, mindegy jó lesz ez itt is. Sikerült otthon hagynunk Boni száraz kajáját, ezért még 30-án kiugrottunk a lányokkal Chodovba, ahol a kötelező megvámolások után (Lilla nyaklánc, Laura kis lego, amiben végre van lego lány is), beugrottunk az ottani állatkereskedésbe. Egyrészt elég jó választék van, másrészt itt lehet kapni selyemmajmokat. Na nem azért jöttünk, hogy vegyünk egyet, csak hogy megnézzük. Csodálkozom, hogy szegény állatok nem rebbentek szét, mikor mindkét lányom, kb. 30.000 Hz-es magasságban elkezdett vinnyogni, jaj de cuki, jaj de édes. És valóban nagyon aranyosak voltak. Volt egy kicsi is, amit az anyja cipelt mindenhova. A selyemmajmok egyébként szerintem furcsa hüllőszerű majmok, amik kb. 15-20 centisek, tehát a pici volt legalább vagy 10 centi, persze ebbe a farkuk nem számít bele.

Majd mikor alaposan kicukiskodták magukat, olyan bravúrt hajtottam végre, hogy vártam, hogy görgessék elém a vörös szőnyeget és a fizikai Nobel díjat megítélő bizottság rögtönítélő ülésen azonnal nekem ítélje a következő tíz év Nobel díját, ugyanis GPS nélkül hazataláltam Chodovból. Páratlan teljesítmény ez, itt kérnem meg a tisztelt olvasót, hogy egy pillanatra álljon fel és egy perc csenddel adózzon ennek a remek pillanatnak. Mert nem semmi, az biztos, megannyi cselszövés, szándékosan felrajzolt elterelő utak és ravaszan elkanyarodó kitáblázatlan felhajtók is hiábavalóak voltak, úgy mentem a helyes útvonalon, mint a parancsolat.

De térjünk vissza e felemelő pillanat után a történet kígyózóan tovacsusszanó szálához. Január elsején sem indult máshogyan a nap, mint mindig. Azaz viszonylag hamar kivetett az ágy, ami most nem volt annyira gond. Ugyanis az armageddon elől bemenekítettük az autót egy parkolóházba, nehogy az utcai harcokban sérülést szerezzen. Az egyetlen parkolóház a környéken kb. másfél kilométerre van tőlünk, villamossal kell menni hozzá és 10-re oda kellett érnem, mert különben újraindul a napi 500 koronás parkolási díj. Nem volt kedvem még egyszer 5.500 Ft-ot fizetni, ezért szedtem a lábamat a párás, ködös januári elsejei reggelen. Nem sok ember volt az utcán. Néhány karikás szemű kutyatulajdonost rángatott a kutyája, akik állva szenderegtek mindig egy keveset. Néhány fiatal tartott hazafelé, övükre töltényhüvely-szerűen energiaital ellátmányok voltak betárazva. Egy elmeháborodott futó kocogott a járókelők megvető tekintetének kereszttüzében. A villamos átmeneti másnapos szállássá alakult át, a buliban megfáradt fiatalok egy csoportja tátott szájjal és csapzott hajjal és ruházatban aludt a villamoson, olyan szagot árasztva, amiért bármelyik kisüsti pálinkafőző megnyalta volna mindenki nagylábujját. Aztán a gyér forgalomban gyorsan hazaértem. Rozi, aki azt mondta csak addig alszik, amíg haza nem érek, megvetően kukucskált ki félszemmel, láttam, ezt most elhibáztam, kellett volna még néhány kört mennem a Prágát körbevevő ringen, akkor jobb srác lennék.

A nap további részében egy kis döglés következett, amiben már nagy rutinunk volt. Én javasoltam, hogy menjünk el korcsolyázni, de elmosott a népharag. Egy programot lehetett a táncrendbe beilleszteni, hogy délután megnézzük a tűzijátékot, ami itt nem augusztus 20-án, hanem újév napján van, ami egyébként az önálló Cseh Köztársaság alapításának napja is. Hogy ezért van a tűzijáték, vagy csak azért, hogy az állam megmutassa a mihaszna barkács tűzijátékozóknak, hogyan csinálják a nagyok, nem tudom, Rozi a kezembe nyomta az expats.cz túlélő útmutatóját, amit bibliaként tisztelünk, hogy jól olvassam ki hova kell menni, hogy jól lássuk a dolgokat. Én azt hittem, ő is elolvasta. Én amikor két jó felszínes ember átolvas valamit... Én azt olvastam ki belőle, hogy a tűzijátékot a Hradzsin fölé fogják kilőni. A lelki szemeim előtt meg is jelent, hogy a pálma alakú robbanás körbeöleli a Szent Vitus katedrális tornyát és a végén a csillogó szikrázásokat visszaverik a templomra felhordott aranysújtások. Ennek megfelelően indultunk el. Rozi közölte, hogy ő nagy tömegbe nem akar menni. Ez érdekes lesz, mondtam magamba, mert az látszott, hogy a csatornákból is emberek másznak elő és a villamosokra se lehet felférni, ezért nehéz lesz ennek a kritériumnak megfelelni. El is gyalogoltunk két hídnyi távolságot, kb. 1 km-t, oda, ahol már jó sűrű volt a tömeg és csodás kilátás nyílott a Hradzsinra. Mondtam is magamnak, milyen jó kis fasza helyet találtunk.

Volt némi kézitusa a folyamatosan újonnan érkezőkkel, akik mindig úgy találták, hogy pont előttünk van a legjobb hely, amit találhatnak, aztán egyszerre csak 6 óra lett. A tömegen ideges moraj szaladt szét. És fellőtték az első rakétákat. Az anyja - gondoltam magamban, mi hogy le vagyunk maradva, itt lopakodó rakétákat lőnek fel, csak hanghatás van, na ez az igazi trendi dolog. De a velünk állók zavart arckifejezését látva kezdtem sejteni, hogy valami nem kóser. És igen, az újabb rakétákat magasabbra lőtték fel, ezért az egyik csücskét megláttuk, ahogy zölden szikrázik a Hradzsinnal pont szemben, a Jozefov felett. A mi oldalunkon, ami azért gáz, mert a Moldva elkanyarodik és a házak kitakarták a tűzijáték 90 százalékát. Hát Rozi nem volt boldog, a lányok sem. A környékünkön se éreztem a nagy boldogságot, az együtt öröm felemelő érzetét. Sőt, Rozi kifejezetten ideges lett és közölte, azért adta oda ott szépen kinyitva az útikalauzt, rábökve arra a három sorra, amit el kéne olvasnom, hogy lássunk valamit a tűzijátékból, nem azért, hogy Michelin babának öltözve, heringként aszalódva semmit se lássunk. A semmivel, gondoltam vitába szállok, de aztán a szemén láttam, hogy ez most nem jó ötlet. Azután találtak a lányok az úttest szélén egy kis szakaszt, ahol a láthatóság felkúszott 20%-ra. De ettől se örültek sokkal jobban, ez a baj a mai fiatalággal, igazán semminek nem tudnak örülni. Húsz perc alatt vége is lett és láttunk legalább 10 negyed, 4 fél, és 2 teljes robbanást, szerintem nem rossz.

A hosszú hétvége még egy megpróbáltatást tartogatott számomra. Ugyanis, mondtam, meghívom a társaságot egy étterembe az utolsó nap, hogy lássák, kivel van dolguk. Én először az U Krokát javasoltam, mert abban még nem csalódtunk nagyot, de Rozi bedobta a Husa nevű helyet, ahol a karácsonyi bulim előtt ettünk és volt olyan rántott csirke, amit megesznek a lánykáim is. Végül emellett döntöttünk. Meg is érkeztünk a helyre, a pincér gondosan odaadott mindkét lányomnak is egy-egy angol étlapot. Haha. Majd elindult az ámokfutás. Laura, a kisebbik lányom, közölte, hogy ő levest szeretne. Ezt már ismertem, és igen jött is, egy jó kis borsólevest, azt bizony megenne. Éreztem, hogy elkezd rángani a szemem felett egy kis izom.  Elmondtam, milyen levesek vannak. A méla undort lehetett leolvasni az arcáról. Végül egy húslevesben maradtunk. Ketten esznek egyet, majd rántott csirke falatok, sült krumpli. Jó kis menü. Rozi tatárt kért, én egy chicken quesadillát. Lillának sem ízlett a leves, de Laura kavargatta, forgatta és kijelentette, hogy ebben nagyon gyanús dolgok úszkálnak (marhahúsok), aztán némi közelharc árán hajlandó volt enni három kanállal a levéből. Én is megkóstoltam, hát mondjuk tényleg nem volt egy császári íz, de annyira nem volt rossz. Kihozták a krumplit és a csirkét, a mi kajáinkat is. Laura közölte, hogy a krumpli csípős, a csirkében meg cupákokat talált. Lilla, látva a szemben felcsapó őrületlángokat békésen tömte magába a másodikat Laura helyett is. Nem mondott semmit, csak evett és ivott, jó sokat. Laura evett másfél csirkefalatot és megkérdezte, mi lesz a desszert. Én közben a minden tölteléket mellőző quesadillát majszoltam, ami messze nem volt olyan rossz, mint ahogy akkor ízlett. Aztán letakarították az asztalt, újra hozták az étlapot és felolvastuk a desszerteket. Döbbent, néma csend a gyerekek részéről. Laura bátortalanul megkérdezte, esetleg egy kis csokis palacsinta nincsen-e. Az mondom nincsen, de barna sörben sült brownie az van. Kettő perc múlva már az utcán voltunk, útban az U Kroka felé, mert tudtam, ott jók a desszertek. Én balga.

Kisírtunk egy asztalt, újra elolvastuk a desszertlapot, újabb döbbent csend. Esetleg egy somlói galuska? - kérdezte Laura, bedobva a végső adut, az csak van. Persze, babapiskótából ugye? Felcsillant a szeme, igen-igen. Na, onnan is eljöttünk.

Szemben velünk nemrég nyitottak egy cukrászdát, oda tértünk be, csak van egy rohadt csokitorta. A „nagyon magas szintű” angoltudással megáldott eladóról kértünk négy sütit és mint a vert sereg hazabattyogtunk. Kibontottuk a sütiket. Ezek nem sütik, ezek rémek voltak. Annyira rosszak voltak, hogy legrosszabb süti versenyt rendeztünk, és komoly harc volt az első helyért, de aztán a Rozinak jutott süti nyerte meg a szoros versenyt. Egy csokitorta volt, de az is csak Boninak ízlett, aki miután végeztünk, végigrabolta a tányérokat, de ő is undorral fordult el a többitől, a csokitortát viszont kedvtelve nyalogatta.