Utolsó napjaimat élem itt Csehországban, furcsa érzés. Az idő is próbál segíteni abban, hogy könnyebb legyen az elválás. Ma reggel 4 fokra ébredtem, kénytelen voltam elővenni a vakondbőr kabátomat és sálat is kanyarítani a nyakamba. A villamosmegállóban állva a hideg szél csípte az arcomat és együtt dideregtem a többi utassal a hirtelen támadt télben.

A legutóbbi posztom a várakozásról szólt. Közben megjártam egy hét erejéig ismét Romániát, ami a legutóbbi ottani posztom óta semmit sem változott, igazi vadkelet. Például beszálltam egy taxiba a reptéren. A sofőr, a tipikus vastagnyakú, baltaképű, kopasz gengszter, látta, hogy túl sokat nézem a taxiórát, gondolt egyet, kikapcsolta, hogy ne zavarjon az utazás közben. Kedves tőle. A végén a normál ár négyszeresét fizettem. A román kollégák még korábban azt javasolták, hogy ne kezdjek vitatkozni, ha egyedül vagyok a taxiban, mert nagyon pórul járhatok.

Egy másik taxiban, egy 700.000 kilométert ment teljesen lestrapált Dacia Loganban, a taxis vezetés közben egyszerre dohányzott és sms-ezett, miközben nyolcvannal cikáztunk az autók között. Mint valami rossz albán kortárs drámában.

A hétvégén költözködtünk Budapesten, a baba miatt nagyobb lakásba. Miután nem volt nagy különbség aközött, hogy csak a dolgok transzferjét rendelem meg, vagy be is csomagolnak, az utóbbit választottam. Szombaton reggel megjelent a kékruhás csapat, a panaszos hangú, tudálékos, sík primitív Béla vezetésével. Azt mondta, hogy ő a csapat, a másik két fickó csak segéderő, gyakran a nevüket is keverte. Ennek megfelelő összehangoltsággal mozgott az akciócsapat. Mindent elvittek, amit kértem, hogy hagyjanak ott, és egy csomó dolog ott maradt, amiről kifejezetten kértem, hogy vigyék át.

Szerelést is kértem. Erre kiutaltak nekik egy kincstári szerszámosdobozt, amiben egy árva csavarkulcs sem volt. Akadt néhány hegy nélküli csavarhúzó, így végül az én szerszámaimat használták. Ha nem lett volna nekem, nem tudom, hogyan szerelték volna szét a dolgokat, talán Béla penge eszével. Estére Béla teljesen lefárasztott már forinthúszas életbölcsességeivel. Rozi közben hazaért és lepihent a többé-kevésbé összerakott hálószobánkban, amikor benéztem hozzá, mindig azt kérdezte, hogy meddig vannak még itt. Végül 6 után mentek el. Már nagyon vártam.

Másnap Rozinak ismét ügyelnie kellett, ezért a családom segítségével lettünk úrrá a dobozrengetegen, nem mondom, hogy minden a helyén van. De a csatatérből kezd egész otthonformája lenni a lakásnak. Tartozik hozzá hivatalosan egy teremgarázshely, de a mellette lévő annyira szűk, hogy nem tudják kiadni senkinek, ezért használhatjuk. Ami nem egyszerű, mert nem véletlenül nem akarták kiadni senkinek, a hely tényleg nagyon szűk, külön balett betalálni a helyre a két autóval. Most még istenes, mert jelenleg otthon öcsém régi Fiestáját használom, de rövidesen egy nagyobb autóval kell majd elférni, na az lesz majd az igazi mutatvány.

Kiérve Prágába furcsa volt visszazökkenni a munkás hétköznapokba, amit csak a tegnapi búcsúbuli tört meg. Rengeteget ettünk és ittunk és jókat beszélgettünk, jó volt látni, hogy tényleg nagyon sajnálják, hogy elmegyek. Búcsúajándékként egy Lego Creator Mini Cooper makettautót kaptam, amire már nagyon régóta vágytam. Rozi súgott nekik.

Ma nevezetes nap van, ugyanis pont egy éve, hogy  pár perccel este 11 után begurultunk Prágába, hogy megkezdjük itteni életünket. Nagyon sok minden történt azóta, de mégis az az érzésem, hogy egy pillanat alatt elrepült. És így repül el az életünk is. Hipp-hopp.