Múlt hét végén, mikor lementünk a Vltava partján lévő termelői piacra, arra lettem figyelmes, hogy mindenki erőteljesen fényképez egy kutyát. Gondoltam is magamban, hogy mi lehet olyan érdekes abban a kutyában, csak nem éppen a Hamletet szavalja? Amikor egy kicsit közelebb mentünk, akkor láttuk, hogy nem kutyát fényképez a jónép, hanem egy növendék puma üldögél békésen a zöld gyep maradékán.

 

Roziban mintha hirtelen elemet cseréltek volta, olyan izgatott lett. A póráz végén lévő pumakölyök pedig békésen szemlélte a járókelőket, makacs tekintetű macskafejét pedig lustán forgatta, hogy azt azért érzékeltesse, hogy ki is a király a környéken.  Egy idő után megunta a gazdája a túlon-túl nagy népszerűséget és megpróbált továbbállni a nemes vaddal. De annak nem akaródzott. Még így pár hónaposan is iszonyat erő volt benne, ezért küzdött vele a gazdi, mire indulásra bírta. Majd elérkeztek a lámpához. A pumának nem kellett sok biztatás, ismét lecsüccsent, az indulással viszont már annál több probléma adódott. Úgy döntött, hogy a következő néhány órácskát a zebra közepén tölti el, és ebben kifejezetten nehéznek tűnt megingatni. A gazdája meg húzta-vonta, aztán nagy nehezen feltápászkodott és mintha mi sem történt volna, jóízű kocogásba kezdett.

 

Rozival mintha három energiaitalt itattam volna egyszerre, csak a pumáról beszél, szeme villogott. Hogy lehet ilyen pumát venni? Mennyibe kerül? Hol tarthatja? Neki már pediglen ilyen kell! Addig nem nyugszik! Kérdeztem tőle, hol lakna az istenadta? Mert, hogy ez, amikor játszani támad kedve, nem szálakat húz ki a szőnyegből, hanem felszedi a parkettát, és gusztusos csíkokká aprítja a kanapét. De Rozit nem lehetett meggyőzni.  A nagy macska hatása alá vonta és nem engedte. Aztán amikor hazafelé tartottunk és beugrottunk egy kávéra, már azt mondta, hogy azért Bonira nem cserélné le.

Boni, a kényszerköltöző, velünk költözött Prágába. Boni, egy kis tömzsi, brit rövid szőrű lánymacska, inkább már hölgy, mert elmúlt már 11 éves. Nagyon mókás jelenség, főleg, amikor válogatott műsorszámokat ad elő hajnal 2 és fél 5 között. Felfedeztem némi hasonlóságot közte és a Simon’s catben lévő nagy macska között. Boni is valahogy mindig éhes, és ennek folyamatosan hangot is ad, főleg akkor, amikor már pitymallik, és én a legszebb álmomat álmodnám.

Boninak selymes, tömzsi, ezüstszínű bundája van. Rozi szerint nagy a szőre, ezért tűnik „vaskosnak”. Ennek némileg ellentmond, hogy mikor nesztelenül leszökkenne az asztalról, akkor összecsörrenek a poharak a vitrinben. Amikor múltkor az állatorvoshoz vitte és az megpróbálta kitapogatni a belső szerveit, hogy minden rendben van-e vele, akkor azt mondta, hogy nem tudja megállapítani, mert olyan szalonna nőtt mindenhova, hogy csak azt érzi.

Bonival nagyon megkedveltük egymást az elmúlt hónapok alatt. Reggelente, mikor csörög az órám, akkor ezt erősen félreértelmezi. Az óra azért csörög, mert neki reggeli idő van, és ezt megpróbálja minden erejével tudomásomra adni.  Aztán mikor teleette magát, akkor odatelepedik hozzám és szeret. Boni az a típusú cica, akit lehet simogatni, szeretgetni, ha ő akarja. Ha nem akarja, megharap. Egyszerű a képlet.

Reggelente, mikor kipihente a reggeli fáradalmait, egy kis eszement játék következik. Ugyan vannak játékai, mégis a legjobban képzeletbeli egereket, meg mittudoménmiket szeret kergetni. Ilyenkor váratlan szökdelésekkel ébreszti fel a házat, majd hirtelen nekiiramodik, de a csúszós parkettán sokszor elvéti a kanyart és jó nagyot csapódik a falon. Majd mintha mi sem történt volna, peckesen tovább sétál.

Van egy szoba, ami Boni számára tabu, a vendégszoba. Ide hordtunk be minden olyat, amit Bonitól el akartunk zárni. Olyan növények, amiket előszeretettel rágcsál, bőröndök, táskák, amikbe előszeretettel pisil bele. A bőröndöket azért nem szereti szerintünk, mert amikor Rozi bepakolt egy bőröndbe, akkor mindig magára hagyta egy picit, és ezt a két dolgot összekötötte. Amikor be kell mennünk abba a szobába, akkor nagyon elővigyázatosnak kell lennünk, mert úgy siklik be, mint egy háromszoros vastagságú szürke kígyó. És amikor észrevesszük, és rászólunk, hogy menjen ki, sértődötten kocog ki a szobából, mint anno a 20 forintos kocogó-járó malacok, a fémszagú bácsika faasztalkáján a Keleti aluljárójában.

Boni nagyon aranyos cica, mindenkinek elrabolja a szívét. Ha valaki rosszul van és beteg, odamegy hozzá, próbálja gyógyítgatni. És nincsen is annál jobb, mint heverni betakarózva egy téli vasárnap délelőtt, szuszogó, meleg macskával az ölünkben. Száz szónak is egy a vége, Boni most már nemzetközi macska lett és üres lenne nélküle a prágai lakás.