Kalandjaink Prágában és a világban

Ezen a hétvégén úgy alakult, hogy egy hosszú hétvégét tölthetünk Rozival és természetesen a két lányommal. Ezért már csütörtökön este elindultunk Prágából, bár elég nehezen sikerült magunkat összeszedni. Rozi kezdett már nagyon rápörögni arra, hogy induljunk el, mert sose fogunk hazaérni. De valahogy a mostani út messze nem volt annyira zsúfolt és terhelt, mint legutóbb, ezért nem egészen 6 óra alatt haza is értünk, ami, ha azt is beleszámítom, hogy az autópályán kb. 80 km útlezárás is van, nem rossz eredmény.

A képletbe azt is vegyük bele, hogy nem a szokásos autóval jöttünk, mert Rozi Golfjának 2 és fél év után olyannyira elfáradt a motorja, hogy ki kell cserélni. Igen, igen, már a Golfok sem a régiek. Így most egy dübörgős 1200-es kombi Octaviával faljuk a kilométereket. Az úton általában én vezetek, ennek nagyon egyszerű oka van: amikor Rozi vezet autópályán, olyan páni halálfélelem jön rám, hogy elkezdek remegni, mint a kocsonya és folyton azt érzem, felkenődünk valahova. Ezért hallgatólagosan megállapodtunk, hogy én vezetek, ha hosszútávra megyünk.  

Ezek a budapesti hétvégék nem a pihenésről szólnak. Egyrészt mindig velünk vannak a lányok, akik amikor nincsenek velem, nagyon hiányoznak, de amikor találkozunk, akkora dózisban pörögnek, hogy estére minden energia kiszáll belőlünk. Péntek este szép csendben le is feküdtem a szőnyegre este 9-kor, és békésen elszundítottam. Meg is lett az eredménye: egy óra múlva úgy ébredtem, mint akire álmában rátoltak egy ruhásszekrényt. Mozdulni nem tudtam, úgy fájt mindenem. Másrészt ez a nagy családlátogatások ideje, zabálások, sütikék, minden ami jó. Érdekes, hogy korábban sem találkoztunk  gyakrabban, mint kéthetente, de most azáltal, hogy nem vagyunk itthon, ezt úgy élik meg, hogy már ezer éve nem láttak, és miért csak akkor és na nem mondom, hogy csak addig érünk rá. Amennyire lehet, külön-külön próbálunk találkozni a barátainkkal is, de ezt ezek mellett szinte lehetetlen megvalósítani.

Prágában eközben két fontos dolog is történik. Október 28, a független Csehszolvákia kikiáltásának ünnepe, amit érdekesmód Csehországban ünneplnek, Szlovákiában nem.  Ezen a napon 1918-ban, a Vencel téren kikiáltották  elszakadásukat a Osztrák-Magyar Monarchiától, és az ipari Csehország és a mezőgazdaságból élő Szlovákia egyesülését, ami egészen 1992. december 31-ig tartott, amikor is szétvált a két ország.

A másik nagy esemény, hogy a mindenféle, olasz politikai események mintájára lefolytatott nyári puccs  miatt időszakos választásokat tartottak Csehországban. Ahogy itthon is ismert, nagyon érdekes eredményt hozott a cseh parlamenti választás. A szocdemek (CSSD) messze nem hoztak annyi szavazatot, mint amenniyt reméltek és mindenki várt tőlük. És a minimum kétes milliárdos Andrej Babis által vezetett ANO (csehül igen) párt majdnem bérte a szocdemeket. Az ANO párt azért vicces jelenség, mert a múlt héten egy sörözésnél a kollégák egy jó része azt se tudta, hogy balos, vagy jobbos a párt. Meg azon kívül, hogy Babisnak rohadt sok pénze van, nem is tud senki róla túl sokat. Az biztos, hogy az ANO az elégedetlenek szavazatait gyűjtötte be. Az látszik viszont, hogy Csehországban a baloldali erők előretörése volt ez a választás, a 200 parlamenti helyből a CSSD és a kommunista párt együttesen 88-at kaparintott meg.

Most már egy kicsit mi is érintve vagyunk, hogy miként alakul a jövője Csehországnak, ezért személyesen örülök neki, hogy a szociáldemokraták nem nyerték túl magukat és nem tudnak magukban kormányt alakítani, mert a választási igéretükban az volt az egyik alappillér, hogy hozzányúlnának a személyi adókhoz, amivel én csak rosszul jártam volna. Most a köznép - ha jól értettem - valami nagykoalícióra vár, de az azért izgalmas, mert az ANO nem akar közösködni senkivel.

Csak kicsit kapcsolódik az előzőekhez, hogy most olvastam valahol, hogy a volt KGST országok közül Csehország az egyetlen, amelyet 2006 óta a fejlett országok közé sorolnak. Azért ez meglepett egy kcsit, bár a Prágában tapasztaltak fényében igencsak alá tudom támasztani. Ahogy egyre jobban megismerem az életet, úgy látom a két ország közötti különbségeket.  De ettől még itthon vagyok otthon igazán.

Ígértem, hogy beszámolók majd az új irodaházról is. Hát a hét eleje óta már itt vagyunk, de ebből két napot nem töltöttem bent, ezért csak mára lett elég információ ahhoz, hogy megírhassam ezt a posztot.

A két épület között egy takaros kis parkot építettek ki, aminek sokat elvesz a szépségéből, hogy itt is parkolnak autók. A mi irodaházunk annyira puritán, amennyire flancos volt az előző. Én valahova a kettő közé képzelném el az optimálisat.

A lobby olyan, mint otthon a XIII kerületi önkormányzatban. Van két aranyos biztonsági őr, egy bácsi és egy néni. A bácsi a magasabb, ő 150 cm, és együtt, ketten nyomnak szerintem 50 kg-ot. Ez jó hír, úgy tűnik, támadástól nem kell tartani. A lobby-szerűségből nyílik a holding területe. Egy nagyon meredek lépcső indul, gondolom ha naponta használom, olyan fenekem lesz, mint a riói karneválon a táncosnőknek. A liftek lassúak és szűkek, bár szép üvegfaluk van. Az irodák annyira funkcionálisak, hogy az Ikea tervezői sírva könyörögnének, hogy hadd töltsenek el néhány napot az átfogó tanulmányozásukkal.

Az irodában én vagyok az egyetlen nem cseh. Ezért vidám cseh kvartyogás zajlik egész nap, amiből egy kukkot se értek, de legalább élet tölti be a csupasz teret. Miután mindenki most költözött be, a legtöbb dolog még nem, vagy csak részben működik. Ez ad valami sátortábor érzést az egésznek.

Bátor úttörőként kell megbirkózni mindennel, ugyanis minden a cseh biztosító infrastruktúráján működik, azaz minden csehül van. Például nem elég, hogy a nyomtató-konszolidáció miatt nyomtatni 50 méterrel arrébb tudok, de a legváltozatosabb, cirkalmas cseh üzenetek várnak nyomtatáskor. Szépen alakul ez a papírmentes iroda, a francnak hiányzik egy gyomorfekély. Inkább lerajzolom a dolgokat.

A kantin várakozásomon felül van. Mindenki mondta, hogy milyen rossz. Hát egyszer szívesen elinvitálnám őket a magyar irodaházunkba egy finom csótánysültre, ami igen gyakori volt arrafele. Szóval nem rossz ez. Sokféle étel van, sok salátával, tejtermékkel és mindenféle édességgel. Az elkészítésért nem osztogatnának úton-útfélen Michelin csillagokat, de nem bántanak senkit.

Az mondjuk egy kicsit zavar, hogy mindenki csak csehül beszél. Még a tálalós néninek (aki úgy is néz ki, terjedelmes jelenség) el-el mutogatom kézzel-lábbal, hogy mit kérek, bár ebből is adódhatnak problémák. De pl. a pénztárostól megkérdezni, hogy a kapott kajajegyeket hol lehet feltölteni a belépőkártyámra felért egy győzelmes alakítással egy Activity-partin. A sluszpoén az volt, hogy mire megértette, hogy mit akarok, hívott egy másik kollégát, valami főnökfélét , aki aztán elmondta, hogy feltölteni csak egy meghatározott időben lehet. Addigra már szép kis sor gyűlt össze mögöttem, láttam a szemükben, hogy az egyik kezükben már ott van a gyilkos zsemle és rögtön indul a zápor, ha még egyet kérdezek, ezért meghunyászkodva elhordtam magam.  

Miután itt vegyesen dolgozunk, az a holding és a sima biztosító munkatársai, nem egységes a ruházat. Míg a holdingban kötelező az öltöny nyakkendővel akkor is, ha egész nap csak a monitorom csodál az üvegszemével, a biztosítós emberek nagy része farmerben, pulcsiban tolja. A kantinban úgy festünk, mint peckes pávák a kotkodáló tikok között, nem túl kellemes érzés. Itt nem hord senki nyakkendőt, csak a külsősök, akik el akarnak adni valamit és mi. Azaz rögtön látják, hogy valami nem stimmel velünk. Szóval, ahol lehet félrehúzódnak és elengednek - na majd kiderül, hogy hosszútávon jó lesz-e ez. 

Az épület nagy pozitívuma, hogy van egy konditerem, amit még nem volt szerencsém meglátogatni, de ha jó lesz, akkor alkalomadtán ide is járok majd, de hiányozni fog az utcában lévő hely egyedi zamata. Bár majd bevásárolok a sarki újságosnál és kiaggatok néhány posztert, hogy meglegyen az érzés. Szóval kicsit kopasz még a hely, de van benne lehetőség, szerintem jó lesz ez.

Tegnap ebéd után mégsem kezdett el esni, mint ahogy azt ígérték, ezért úgy döntöttünk, felmászunk az utcánk végében lévő egykori vár helyén lévő Vyšehradba. A monda szerint Libuse hercegnő lenézett  Vyšehrad dombjáról és egy nyüzsgő nagyvárost látott. Úgy tűnik, igaza lett. Hosszú ideig két vára is volt Prágának, az egyik a Hradzsin, amit mindenki a prágai várként ismer, a másik Vyšehrad, ami az idő múlásával folyamatosan veszített jelentőségéből, már szinte csak a Szent Péter és Pál templom maradt meg és a várfal, amelyen körbekutyagolva csodálhatjuk Prága pompázatos látványát. Szóval elkezdtünk felfele kaptatni a várhoz vezető utcán, ahol felváltva jöttek szembe a turisták és a hétvégi sétáról érkező prágaiak.

A vár területe lényegesen nagyobb, mint ahogy azt gondolni lehet lentről. Igazából egy óriási mező, amit középen a Szent Péter és Pál templom szakít meg. A parkban éppen próbált egy meglepően jó hip-hop dance formáció, bár a hely jellege miatt olyan érzés volt őket ott látni, mintha 50 Cent nyomna egy szaftos rapet Erzsébet királyné tiszteletére. De valahogy mégis el lehetett fogadni, hogy ott vannak. A park egyébként tele volt idősekkel. Sok aranyos nénike és bácsika üldögélt vagy togyogott mindenfelé. Néhányan hasonlóan matuzsálemi korú ebüket is elhozták. Szépen összehangolva haladtak, nem sietett egyik sem. Azon gondolkodtam, hogy elég nagy emelkedőn vagy lépcsőn lehet megközelíteni a parkot, ahová felmásztak, tehát mégsem lehettek annyira rossz kondiban.

A Szent Péter és Pál templom kívülről gyönyörű, a környék legszebb épülete , csodálatos kapun keresztül lehet bejutni a már sokkal kevésbé megkapó templombelső felé. Sokkal érdekesebb a templom temetője, mely megannyi híres cseh hazafi végső nyughelye. Többek között itt nyugszik Karel Čapek, Antonín Dvořák, Alfons Mucha és Bedřich Smetana  is. A temető nagyon eklektikus, mindenféle sírhely van, a legtöbb a múlt század elején-közepén készült. 

Aztán kimentünk a mező túlsó végébe, ahol egész Prága a lábunk előtt hevert, itt Rozi pózolt nekem, hátha sikerül csinálnom még egy jobban sikerült képet. Fényképezés közben elvegyültünk a vasárnap délutáni sétálgatós-beszélgetős helyiek csendes tömegében és mindenféle csak nekünk vicces dolgokon nevetgéltünk.

Talán egy órácskát ha fent voltunk, de nagyon jó kedvvel indultunk lefele, hiszen előre megbeszéltük, hogy iszunk egy jó kávét, az utcánkban lévő közeli kis kávézóban. Itt már voltunk korábban is. A tulajdonos nem egy barista, és vélhetőleg nem is egy top cukrász, de nagyon jó hangulata van a helynek, olyan beülünk a fotelba, isszuk a kávét és jókat dumálunk hely. A tulaj egyébként is nagyon nagy arc. Mint mindig, tegnap is rajta volt a kis svájci sapkája, szemüveges, köpcös figura.  Ha valahol találkoznék vele, azt gondolnám róla, hogy francia és valamelyik dél-francia kisvárosban van kávézója. Tegnap különleges outfitben szolgálta fel a kávénkat. Szürke pamut melegítő mellé szép fekete bumfordi turistabakancsot öltött, mintha csak most szaladt volna be a Kinizsi 100-ról. Ja és végtelenül lassú, két kiszolgálás között szerintem csendben szendereg egy keveset. De békesség és valamilyen érdekes báj hatja át a helyet. Lehet, hogy törzshelyünk lesz a végén. 

Egyre jobban kezdem megszeretni Prágának azt a részét, ami csak a huzamosabban itt tartozódnak mutatja meg magát, sokszínű mégis egységes és általában minden nagyon jó minőségű. Olyan, mint Németország, csak sokkal jobban élhető kiadásban.

Tegnapelőtt este még a költözési bulin említette Alena, az egyik cseh kolléganő, hogy a mostani hétvégén tartják a Signal nevű fénnyel kapcsolatos fesztivált szerte Prágában. Azt mondta, érdemes lecsekkolni, mert ritkán lát ilyet az ember. Hittük is meg nem is, de amikor a helyi BBC is megtekintésre érdemesnek tartotta, beillesztettük a hétvégi programunkba.

Kicsit későn tudtunk elindulni, mert Rozi úgy döntött, hogy fut 11 kilométert előtte, én meg itthon üldögéltem addig, mint egy frissen ültetett paradicsompalánta. Egy óra után felbukkant és láttam, egyhamar nem fogunk elindulni, bár erősen bizonygatta, hogy teljesen jól, látszott rajta, hogy túl van a napi erőközéppontján. Aztán nyolc után végre megindultunk. Már a villamos is nagyon lassan döcögött végig a folyóparton, mert a Nemzeti Színház is az egyik helyszíne volt a fesztiválnak. A villamos tele volt különböző nyelveken kvartyogó turistákkal, és olyan hangulat volt, mint egy multinacionális középiskolai osztálykiránduláson. Aztán a metrón már minden világossá vált: Prágában kitört a Fiesta! Az emberek signalos térképekkel ténferegtek mindenhova, de legfőképpen a Béke térre (Náměstí Míru) igyekezett egy augusztus 20-i tűzijátéknyi tömeg.

Itt található egy videó arról, hogy miként nézett ez ki. (Vigyázat, hangos!)

Itt volt a legnagyobb performansz, egy ablakból egy spéci vetítőgépen keresztül animációkat, pulzáló fényeket, és mindenféle alakokat vetítettek a Szent Ludmilla templomra, miközben a templom bejárata mellett két hangszorófalból hihetetlen minőségben szólt a zene, amit vélhetőleg erre az alkalomra írtak. A technika hasonló lehet, mint amit Pali barátom osztott meg velem régebben, ami a Microsoft egyik kísérleti projektje, a neve IllumiRoom. A dolog lényege, hogy felveszik a vetítésre szánt tárgy digitális képét és azt módosítják utána, felhasználva a tárgy sajátosságait. Ez így leírva elég uncsi, de a hatás az olyan, hogy földbe gyökerezik az ember lába. Mindenki tátott szájjal figyelte, mikor az animációban hirtelen beborult és elkezdett esni a vetített eső, közben akkorákat villámlott és menydörgött, hogy a zsebemben összecsörrentek délutáni hotdogból visszakapott egy és két koronások.  Az egész előadás végül egy apokaliptikus vízióvá vált, ahol a templom előbb darabonként leomlott, majd a helyén egy spirálisan forgó fekete lyukká alakult rózsaablak elnyelt mindent, közben dübörgött a techno alapokon zengő eszméletlen jó progresszív zene. Aztán egyszerre csak vége lett, először néma csend, majd felzendült a tapsvihar és a hujjogás. Az egész nem volt 10 perc, de sokkal többnek tűnt, olyan intenzív volt az élmény. Az előadást negyedóránként ismételték.

Annyira fellelkesültünk a látottakon, hogy felfedeztük, hogy a város számos pontján van még akció, gondoltuk, megyünk egyet a metróval és újabb csodákat látunk majd. A metróban annyian voltak, hogy marcona fakabátok irányították a tömeget, meg-meg állítva a sort a mozgólépcső előtt, nehogy túl sok ember legyen a megállóban és lelökjenek valakit a peronról, és elinduljon egy spontán lemming –szerű öngyilkoshullám. Nagy nehezen eljutottunk a Vencel térre (Václavské náměstí), ahol újabb projekt várt.  Ezért érdemes volt! Egy talán fát imitáló, borzalmas neoncsövekból összeeszkábált installáció volt kiállítva, ami pont annyira volt vonzó, mint a Lehel téri vásárcsarnok. Kicsit megtörve, de továbbindultunk. Én már nagyon éhes voltam, ezért elkezdtünk keresni valami ennivalót.  A Vencel tér másik végén kis faházak voltak felállítva, ott mindenféle dogokat árultak, egészen addig, amíg oda nem értünk, ugyanis mintha egy jelet hoztunk volna meg, viharos sebességgel elkezdtek pakolni. Egy kolbászsütő maradt. Miután a gyomorsavam kezdte kioldani a füleimet is, beálltam a sor végére. Gyanús volt, hogy a nagy sor miatt a kolbászok, amik kétujjnyi vastagok voltak, csak pár percet töltenek a grillrácson, és az egyik koma, az ülepén megfoltozott tréninggatyában folyton egy választási újsággal legyezgeti a folyton elhaló parazsat. Meg is lett az eredménye, életem legrosszabb kolbászát ettem, amely kívül olyan vastag héjjal rendelkezett, hogy csak felugrásból tudtam leharapni egyet a végéből, belül meg a húsnak nyomát sem találtam: teljesen nyers ipari szalonna váltakozott jól hízott cupákokkal. A fogam olyan részébe is beleragadt cupák, amiről el is felejtettem, hogy létezik. Így cupákos foggal még megnéztünk két projektet: egy hatvanas éveket időző kockába zárt lézershow-t az Óváros téren (Staroměstské náměstí) és egy zöld izét, ami bevilágította a Szent Márton Kolostort. Ezekre talán a kihagyható jelzőt lehetne rábiggyeszteni. Aztán dentálhigénés és mindenféle értelemben megfáradtan elindultunk hazafelé.

Bár az este íve nem sikerült a legjobban, hiszen a legnagyobb durranással kezdtünk, és utána több számunkra már nehezen értelmezhető alkotást láttunk, az este hangulata nagyon jó volt, mindenütt emberek jókedvűen és élvezve az ősz derekán felbukkanó szeptember eleji estéket idéző jó időt.

Az első itt töltött hétvége köszöntött ránk Prágában. Az idő velünk ünnepelt, bár reggel még egy kicsit ködös volt, mire lekocogtunk a Moldva (Vltava) partján lévő piacra, már szépen sütött nap. A vásárlás után egy kicsit hevertünk, illetve szemrevételeztük a megvásárolt portékákat. Aztán annyira szépen sütött kint a nap, hogy felkerekedtünk és elmentünk a néhány megállóra lévő két szigetecskére: a Szláv (Slovansky) és a Karabély (Strelecky) szigetekre.

Először a 17-es villamossal elmentünk a Légió (Legií) hídhoz és besétáltunk a Karabély szigetre. A sziget igen kicsi, talán még a Kopaszi-gátnál is kisebb. Hatalmas vadgesztenye és platánfák övezte zöld gyepű réteken sétálgattunk a lehullott levelek között, a háttérben meg-megcsillant a Moldván a kora délutáni nap fénye.  A szigeten érdekes népségek sétáltak. Jó pár turista csinált fotót méterenként mindenről, ami mozgott. A helyi elit sétált kézenfogva, egy kicsinosított pudlival oldalán. Idős párok melegedtek a nem várt napsütésben, nézve a folyón vízibiciklizőket. Két csávó a fűben gyerekcsináló sapkával a fején éppen zenét szerzett. Néhány termetes tata katonai zubbonyban pecázott, bízva a jó szerencsében. Az egész képet a prágai vár, a Hradzsin elő-előbukkanó látványa tette már szinte giccsessé. Rozival leültünk egy padra és csak néztük ezt a furcsa sokaságot, akik mintha divatbemutatóra érkeztek volna, párosan vagy egyedül vonultak fel tiszteletünkre.

Aztán Rozit átvonszoltam a Szláv szigetre, amit már a partról lehet megközelíteni. Ezt a szigetet a Zsofin palota uralja, ami úgy látom, a helyi újgazdagok kedvelt találkahelye. A bejárattól nem mesze egy akkora S Merci parkolt, hogy féltem lecsúszik a sziget egyik vagy másik felén. Kerekei akkorák voltak, hogy egy egész albán falu megsüthette volna rajta a vasárnapi lepénykenyerét. A nyitott ajtó mellett egy jóforma kopasz vállalkozó telefonált, míg bent egy hirtelenszőke cicababa teflonszájjal takargatott valami gyereket. Úgy látszik a globalizáció jegyében ez a franchise is sikeresen működik. Ez a sziget inkább a kisgyerekeknek paradicsom. Van sok játszótér, van egy körbe-körbe pöfögő kisvasút. Erre szerettem volna felülni, de Rozi lebeszélt. Mert beülni csak-csak beültem volna, de egy egész prágai tűzoltó rajnak kellett volna kiszállni, hogy kiszabadítsanak a mini vasúti kocsi mohó vasmarkából. Így aztán nagy bánatomban magamba tuszkoltam egy nyolcadik kerületi gengszter kinézetű tulajtól vásárolt hotdogot, ami enyhítette tengermély keserűségemet.

Jó másfél óra után kisétáltunk a második szigetről is. Egész idő alatt a túl szép, hogy igaz legyen kifejezés játszott a gondolataimban, talán a képek visszaadnak valamit abból a látványból, amiben részünk volt. De aztán inkább a tökéletes jelzőt találtam megfelelőnek erre a délutáni sétánkra.

Furcsa állapot van most itt: adott ez a nagyon előkelő irodaház, ahol barikádszerűen mindenütt dobozok vannak. A jól megszokott öltöny és kosztüm helyett ma mindenki malaclopó ruhában jött és úgy néznek, mint az egyszerű cseh emberek, akik éppen költöznek. Furcsa ez az átalakulás, sokkal emberibbek.  Aztán elkezdtek megjelenni a tényleges költöztetést végző marcona fizikai arcok. Na, azok úgy néznek ki ebben a környezetben, mint tescós akciós turistaszalámi az ünnepi Herendi porcelántányérban.  Diszkrét izzadságszag-csíkot húznak maguk után, egyfajta jelzésként, hogy a munkásosztály végül igenis átveszi a hatalmat a világon. Nekem dolgoznom kéne, de az egyik atrocitás éri a másikat, repül felettem egy olló, egy kolléga módszeresen apró cetlikre tép mintegy 500 oldalt, és valaki úgy döntött, hogy az előttem lévő üres asztal lesz az alkalmas arra, hogy megdöntse a doboztorony Guinness-rekordját, ami most inkábba pisai ferdetoronyra hasonlít, és felém dől. Szóval teljes a káosz.

 „Este” négykor el kell hagynunk az épületet. A napi őrület egy orbitális sörözésbe fog csapni, ahová Rozi is csatlakozik majd. Ugyan sört nem iszik, de legalább találkozhat azokkal a virtuális figurákkal, akikről már halott, bár másik közegben valószínűleg nem fog kijönni az a robotszerű napi rutin, ami itt a mindennapokat jellemzi. De én is kíváncsi vagyok rájuk, hogy vajon egy-két sör után hogyan fognak viselkedni. Lehet, hogy tök jó fejek, csak ezt idáig gondosan elrejtették  

Még pont ma meg holnap dolgozom Prága legflancosabb irodaházában, a PPF Gate-ben. Ezt az irodaházat Petr Kellner építtette, aki jelenleg Csehország leggazdagabb embere, és úgy mellesleg a 106-ik leggazdagabb ember a világon. Szóval nem kispályás. Az irodaházon látszik, hogy még a válság előtt épült, amit lehetett, az beleraktak, időt és pénzt nem kímélve. A legenda azt mondja, hogy az épületet belsőépítészeti szempontból Kellner felesége, Renata tervezte, és neki köszönhető ez az igen csak extravagáns épületbelső. Rozi szerint nagyon trendi, szerintem szép mementója a magamutogatásnak és a korlátlan anyagi forrásoknak.

Ahogy beérkezünk az irodaházba, egy teljesen diszfunkcionális lobbyba érkezünk, ahol leülni nem lehet, és folyton megbotlik az ember a különböző fagyökereket imitáló ornamentikákban és hasraesik a fémdíszítéseken. A design része még, hogy a lehető legvalószínűtlenebb helyekről nőnek növények, műfák műgyümölccsel, esetleg műgombák. A főcsarnok egy recepciós asztal köré épül, de a belső tér hatalmas, simán össze lehetne hozni egy sajátságos bált, ami egyfajta keveréke lenne táncnak és a különböző terepakadályok átugrálásának. Ja és hogy tudjuk, hol vagyunk, a bejárattól balra egy Maserati-, jobbra pedig egy Ferrari-szalon található. Megbúvik a sarokban még egy étterem, ami legalább annyira hivalkodó, mint amennyire szörnyűséges konyhával rendelkezik. És egy bisztrónak nevezett büfé, ahol a csupamosoly leányka már kérés nélkül adja a capuccinómat édesítővel, mellé egy finom joghurttal, amiben frissen vágott eperdarabok úszkálnak vidáman. Ezt igen kedvelem.

Az irodaterek már nem ennyire kidolgozottak, a multirabszolgák modern és funkcionális helyeken dolgoznak. Így én is. Itt is van egy kis műbambusz, de ez még a jó ízlés határain belül leledzik.  A VIP tárgyalók viszont megint egy elszabadult elme tombolását mutatják. Az egy dolog, hogy gombnyomásra homályosodik el az üveg, ha tárgyalás van, és itt láttam életem legnagyobb lapos tv-jét, mint kivetítőt. Minden egyes tárgyaló valamilyen jelleget ölt, van, amelyik egy párizsi kávéház, a másik egy agyondíszített barokk rekamié, sőt akad olyan is, ami egy lepukkant könyvtár hangulatát idézi. Egy gond van velük, a kényelem szerintem az utolsó helyen szerepelt a rangsorban, azaz egy órát képtelenség végigülni a székekben.

De azért mégiscsak a wc-k a kedvenceim. Ott kezdődik a megpróbáltatás, hogy nem lehet őket megtalálni, úgy beleolvadnak a falba. Ha megtalálod, akkor ki kell nyitni azt a minimum kétszáz kilós ajtót, és ha szorít a szükség, akkor lehet, már nem lesz gondod több. Bent minden fém, mint egy műtőben, és használati utasítás kell a dolgok használatához. De a legszebb, hogy az egyszerű műanyag ajtókon nevelkedett honfi nem találja meg, hol is kell kimenni. Szerencsére gyermekkoromban sokat olvastam Sherlock Holmest, ezért a részletes megfigyelés és másodlagos következtetések módszerével valahogy még is csak ki lehet jutni a wc-ből. Bár gyanús, mert az egyik ajtó folyamatosan zárva van. Lehet, hogy valaki feladta és a kicsit egyhangú, de annál csinosabb helyen tölti élete hátralevő részét. Időnként bedobálnak neki némi élelmet a segítőkész kollégák és elmondják, mi újság a nagyvilágban.

Szóval csak ma, meg holnap. Hétfőtől egy volt gyárépületbe költözünk. Menny és pokol, bár majd kiderül, melyiket élvezem jobban.

A prágai közlekedésről már volt egy poszt, de ezt a mait kifejezetten a prágai villamosoknak szentelem. Elég sokat közlekedem velük, így már elég kialakult véleményem van róluk. Prágában nagyon kiterjedt villamosközlekedés van, és ez jól kiegészíti a metróhálózatot. A prágai villamosok sokfélék és sokszínűek, hála a rájuk rakott reklámfóliáknak. Van öreg és van szupermodern. Teljesen véletlenszerű, hogy milyen jön éppen ugyanazon a vonalon. Vannak olyan járatok, amik csúcsidőben két percenként járnak, viszont egyes külvárosi járatokra esténként akár negyedórát is várhatunk. A villamosok elég pontosan tartják a menetrendet, ez főleg reggel nehézkes, ezért egyes állomásra, akár két villamos is beáll, ha nem veszed észre, akkor a te villamosod éppen hátulra állt be, és szépen elmegy az orrod előtt.

A villamosok belül elég puritánok, de nagyon tiszták. Szinte minden típusú villamoson van valamilyen jelzőtábla (elektronikus), ami mutatja, hogy éppen hol vagy és mi a következő megálló. Valamiért nagyon kevés ülőhely lett ezekre tervezve, ezért jobbára állok a villamoson. Ami azért különösen vicces, mert folyton beverem a fejem valamelyik kapaszkodóba, annyira alacsonyak, főleg a régi típusok. Ezeken a régi típusú járműveken van egy szellőző ablakocska a tetejükön (asszem, a régi Ikarusokon is volt ilyen, háromszor lehetett sérvet kapni mire kinyomtad, hogy legyen egy kis levegő), na ennek az ablakocskának van egy rendkívül hegyes, direkt a magas emberek előre kitervelt szándékú meggyilkolására kifejlesztett kinyomórúdja. Ezt szertartásszerűen minden alkalommal lefejelem. Ha egy-egy nap nem, akkor már kezd hiányozni és otthon keresek valamit, amit jól lefejelhetek. Így alakul ki szépen a mazochizmus.

A másik vicces dolog, hogy miután az ablakvonal a szemem alatt van, nem látom, merre járunk. Pedig naponta a 17-es villamos vonalán a Károly híd előtt megyünk el, amit úgy veszek észre, hogy az embertömeg közepette tör magának utat a villamos. Ha szeretném látni, merre tartunk, akkor vagy Fenyő „foreveryoung” Miklós ifjonti éveit meghazudtoló limbó-hintózásba kezdek a villamoson, aminek azért meg vannak a maga veszélyei, vagy próbálok üres helyeket keresni, amire viszont vadásznak az itteni babickák (nagymamák), szóval üres hely kb. 2 másodpercig létezik.  Ettől eltekintve szeretem az itteni villamosokat.

Ma a villamoson odalépett hozzám egy jóvágású, világos tekintető fiatalember, kék öltözékben, kezében egy bankkártya-terminállal. Azt hittem, a közelgő választásra gyűjt, mint aktivista, de aztán hamar kiderült, hogy ő az ellenőr. Odaadtam neki a bankkártya alakú bérletemet (opencard), leolvasta, udvariasan megköszönte és hivatása teljes méltóságában peckesen továbbnyomakodott a villamoson.  Én azon gondolkodtam, hogy Prága nem csak elhelyezkedése folytán, hanem szellemiségében is közelebb áll Európához, mint Budapest

Lassan két éve életmódváltásra kényszerítettem magam. Az egészségesebb étkezés mellett életem állandó részévé vált a sport. Otthon ez a kosárlabda és a squash mellett némi edzőtermi edzést is jelent. Másfél éve együtt edzem Zsoltival, az edzőmmel, akit innen is csókoltatok, és bátran ki merem jelenteni, hogy nagyon látványos, amit elértünk együtt.

Sajnos Zsolti nem jött velem ide Prágába, sőt a jó kis otthoni edzőtermemet is hiába keresem itt. Kicsit körülnéztem, mit lehet errefele találni. Van a csúcs fancy terem Rozi munkahelye mellett, ami kicsit drágának minősült, mert 2000 CZK (23000 Ft) a tagsági kártya és 2090 CZK (24000 Ft) a délelőttös bérlet. A délutános bérlet 5000 CZK(56000 FT) leszurkolása után kezdődik, na itt lett elég. Ami sok, az sok. Úgyhogy kerestem mást. Valami olyat, ami közel van a lakáshoz, azaz reggel is le tudok szaladni munka előtt.

Találtam is egyet az utcában: K+K családi fitness terem. Na mondom, ez kell nekem, családias légkör elérhető áron. Gyalog kb. 2 perc, igazából átlósan az utca másik oldala. Ez olyan igazi gyúrós terem, tele nagydarab bunkóval, akik viszont meglepően kedvesen, hangos ahojjal üdvözölnek. A fal tele van újságok közepéből kiragasztott, gyúrós poszterekkel, meg fitness csajok képeivel. Pont a húzódzkodó padnál van egy poszter: egy fitness cicababa egyik melle kikandikál a felsőből, bár szépen ki van retusálva a bimbója, hogy hosszasan el tudjál gondolkodni, hogy most mit is látsz tulajdonképpen. Ezáltal kicsit olyan autószerelő-műhely feelingje van a teremnek. Ami egyébként jól felszerelt. A pump the iron jegyében, minden fémből.

Van egy kis aerobic - meg mittudoménmi - ugrálós terem, ahol egy csaj edző tart órákat, aki szinte perfektül beszél angolul, de ő keveri a turmixot is, azaz tényleg olyan családias az egész. A tulaj régen, 10 éve, testépítő bajnok volt, képei sok helyen megtalálhatóak a falon. Mára már összetöppedt, mint egy mazsola a képekhez képest. Van egy csávó is, aki gondolom személyi edzőként dolgozik, pont annyira szimpatikus, mint a bubópestis. Szóval egyedül edzek, egy sráccal egy időben szoktam járni, ő már mosolyogva küldi az ahojt. Ő nem a kidobó ember stílus, valami értelmesebb, de ő is furcsa egy kicsit. Ugyanis nincsen nyaka, a feje valahonnan a lapockái közül indul, ami talán azért még groteszkebb, mert elég széles a srác. Szóval olyan az egész, mint egy cirkusz, de a legfontosabb, hogy a tízalkalmas bérlet csak 790 CZK, szóval maradok itt, csak nehogy belőlem is nagydarab cseh verőlegény legyen. 

Egy kép a tulajról, amikor még tesztoszterontól dagadva tekintett a jövőbe.