Ez a poszt ennek a posztnak a folytatása.

A hazafele úton elemezgettük az átélt izgalmakat. Nikola egy hosszas történetbe kezdett, sok csavarral, aminek én már az elején elaludtam. De ő csak mesélt rendületlenül. Majd a véleményemet kérte a történet főszereplőjével kapcsolatban, és én töredelmesen bevallottam, hogy bizony végigszunyókáltam mind az ő történetét, mind a csodaszép utat. Azt gondoltam, meg fog orrolni, de csak röhögött és mentünk tovább.

Nikola (akit a fiam következetesen Nokiának hív) többször próbálta elérni a főszervezőt, eredménytelenül, mert legalább félóra késésben voltunk és félő volt, hogy nélkülünk indítják el a hajókat. 

Az idő sajnos nem kedvezett semmilyen kinti sporteseménynek. A háromórás ugra-bugrálásunk közben elkezdett esni az eső, kérdeztem is Nikolát, hogy mennyire gáz ez? Azt mondta, így is, úgy is tiszta vizesek leszünk a végére, úgyhogy mindegy. Én természetesen minden váltóruhát a szálláson hagytam. Egyedül a Tep Factorban vásárolt nagyon szép foszöld póló képezte a váltásruhatáramat.

Végül nem kellett volna annyira sietni visszafele, mert az eső sok mindenkit későbbi indulásra késztetett. A buli helyszínén, Prága egyik legjobb részén, a Moldva folyó kanyarulatában, Podoliban, csak lézengtek az emberek. 100 fő fölött vártak, legalább 8 hajónyi legénységgel, de nem voltak többen 50-nél.  Ettünk gyorsan valamit, közben elállni látszott az eső. Az emberek elkezdtek szállingózni. Végül hat hajónyi legénység jött össze. Mondjuk az a hajó, amiben engem osztottak be végül valahogy csak nyolcfős lett végül.

A Tep Factorban kapott aranyérmet a nyakamban tartottam, mindenki kérdezte, hogy már előre le van-e zsírozva, hogy a mi csapatunk fog nyerni. Sejtelmesen mosolyogtam. 

Én még sosem ültem sárkányhajóban. Amikor láttam filmen, képeken, valahogy nagyobbnak tűnt. Ez egy kis lélekvesztő, nagyon szűk. Normális esetben 18-20 ember hajtja. Elöl egy dobos segít tartani az ütemet, hátul egy kormányos irányítja a hosszú testű hajót. Az evezősök ülnek, minél közelebb a hajótesthez és kenuevezéssel hajtják a hajót.  Az elejére és végére sárkányfejet és -farkat szerelnek. A sárkányhajózás Dél-Kinából származik és több, mint 2000 éves hagyománya van.

Az első előfutam gyorsan lement. Az egyik 10 fős hajó könnyedén megnyerte, majdnem egy negyed hajóhosszal. Mi következtünk, bemásztunk az ingatag járműbe, eléggé lötyögtünk a csónakban 8-an. Először egy edzésre és egy bemelegítő körre vittek minket, elmondták a szabályokat, vezényszavakat. Először 6 erős, széles húzással berúgjuk a hajót, megadjuk a kezdősebességet, majd 10 nagyon gyors húzás következett, utána már csak a dob hangja, a dobos ordítása, az előtted lévők evezőjének az üteme adja meg  a ritmust.

Én több mint 30 évig kosárlabdáztam, tudom, mi a csapatszellem. Mennyivel több a csapat, mint az egyének összesége. A rajtvonalhoz közeledve, a tétmecsek előtti jóleső izgalom járta át a testemet. Megadták a rajtjelet. Elindult a hajónk, úgy megugrott az elején, mint egy vízi gazella. 250 méteres távot kellett teljesíteni, én 150-nél úgy éreztem, a karom kiszakad, a szívemet nagyjából a torkomban éreztem, úgy dobogott. Összeszorítottam a fogam és eveztem tovább. Valahogy eltelt az utolsó 100 méter és futamgyőztesként értünk célba. A csapatból egy emberként szakadt fel a győzelem öröme. Nagyon jó érzés volt.  

Ahogy kikászálódtunk a hajóból, mosolyogva mondták a szervezők, hogy miénk volt a legjobb idő. Annyira kiszáradtam, hogy azonnal meg kellett innom 3 pohár vizet.  Megnéztem: a futam közben 190 volt a pulzusom, azaz jól éreztem, tényleg megterhelt. De nem csak engem, hanem a csapatom legtöbb tagját. Nyújtottak, próbáltak még akkor is levegőhöz jutni. Mint megtudtam, a csapatunk egyik tagja profi evezős. Rajta nem látszott semmi, maximum nagyobb intenzitással küldte a söröket.

A reményfutam gyorsan lement. Közben elkezdett derengeni egy kis napsütés is. Az előző futamban már eláztam felülről az esőben, alulról a hajóba került víz miatt, most egy másik csuromvizes hajóba kellett visszamászni. Nagyon fáradtnak éreztem magam. A vállam sajgott, képtelennek éreztem magam még egy futamra. Közben minden hajó legénységét 10 fősre duzzasztották. Mi is kaptunk két srácot, akikből az egyik már nagyon nem volt szomjas. Most nem kellett előtte edzeni, csak mentünk egy kört, hogy összeszokjon a csapat. Sajnos új dobost kaptunk, aki messze nem élte bele magát annyira, mint az előző, nem volt egy vezéregyéniség. Itt meg is értettem, hogy a dobosaz egyik kulcs szereplője ennek a sportnak.

A három legjobb idővel rendelkező hajó elkezdett felsorakozni a rajtvonalra. Azaz sorakozott volna, mert az a hajó, amiben Nikola volt, elment még egy körre és valahogy kikötött a folyó túl partján. Röpködtek a hajóban a mindenféle találgatások, hogy mi történt, aminek néhány részletét fordították csak le nekem. A legnépszerűbb természetesen az volt, hogy meg kellett állniuk meginni még egy sört. Végül csak helyett kellett cserélnie két embernek. Mi, nehogy kihűljünk, mentünk még egy kört. Bennem már előtte nagyon bennem volt a versenyszellem, ami viszont a kényszerpihenő miatt szinte teljesen eltűnt. Olyan bambán ükdögéltem ott, mint sziesztázó víziló.

Végre aztán minden hajó ott volt. Némi igazítás után ellőtték a versenyt. Nem indultunk túl jól, háromból harmadikként. A két új srác össze-vissza evezett. A dobos, fennhangon üvölteni kezdett, hogy tartsák az ütemet. Tartották. Meg is lett az eredménye. Először feljöttünk a második helyre, majd átvettük a vezetést nagy nehezen a mellettünk bal oldalt evező hajótól. A verseny megfordítása nagyon sokat kivett belőlünk, elkezdtünk lassulni. Pedig még hátra volt legalább 80 méter. És akkor elindult mellettünk a jobb oldali hajó és az élre hágott. A dobos gyorsította az ütemet. És újra elindult a hajónk, repült a csapat. Annyira együtt voltunk, mint még soha. Nem volt nyoma fáradtságnak. Egy test voltunk, mi és a hajó, csak a dob és az ütem. Viszont csak nem közeledtünk a vezető hajóhoz. A dobos ütemet váltott és még gyorsabb tempóra kapcsoltunk.  És végre, centiről-centire közeledtünk a másik hajóhoz, közben elindult a balunkon harmadik hajó is, ők is ott voltak a nyakunkon.

Én már a végén szerintettem üvöltöttem, de nem csak én, hanem többen a hajóban. És a három hajó jóformán egyszerre ért be a célba. Úgy éreztük, hogy mi értünk be elsőnek, de nem mertünk örülni, mert annyira kicsinek éreztük a távolságot. Az adrenalin az agyamban tombolt, semmiyen fáradtságot nem éreztem,  csak a hajó lüktetését, és éreztem hogy még rengeteg erő van bennem és hogy biztos nem ez volt az utolsó találkozásom a sárkányhajózással.          

A partra kecmeregtünk, kisegítettük egymást a hajóból. Kérdezgettük, hogy ki nyert, de nem tudta senki. Szerencsére nem kellett sokat várni az eredményhirdetésre, ahol végül mi nyertünk fél másodperccel. Óriási üdvrivalgást váltott ki a csapatból a győzelem híre. A második csapat gratulált, nagyon jó menet volt, az biztos. Végül mégis csak megérdemelten hordtam az aranyérmet a nyakamban.

A verseny után annyira vizes voltam, hogy kértem Nikolától egy váltás nadrágot. Nem vagyok egy kis darab, de úgy éreztem magam az ő sortjában, mintha apukám adta volna oda gyerekkoromban. De száraz volt és meleg, ez volt a lényeg, mert közben lement  a nap és 15 fok alá süllyedt a hőmérséklet, ezért a buli áttevődött az evezős klub mellett lévő Podolka étterembe, amit lefoglalt a cég erre napra.  

Azt már megtanultam, amikor kint éltem, hogy a buli itt azt jelenti, hogy az emberek sört isznak. Sokat. Ennyit és nem többet. Most is ez történt, bár egyesek a sör mellé folyamatosan rumot is toltak. Én a verseny közben annyira kiszáradtam, hogy valahogy rá se tudtam nézni a sörre. Inkább cuba librét iszogattam, de annyira kemény igénybevétel volt a verseny, hogy nem éreztem semmilyen hatását. Viszont beszélgettem sok régi kollégával, jó volt érezni a szeretetet, ami felém irányult, sokan kérdezték, hogy ugye jövök vissza. Nem, mondtam, csak látogatóban vagyok. Többen annak adtak hangot, hogy biztosan már minden le van zsírozva, csak nem beszélhetek róla. Pedig semmi ilyen nem volt.

Jó kis este volt, hajnal fél kettőig beszélgettem sok mindenkivel. Ahogy fogyott az ital, egyre inkább mertek odajönni hozzám idegenek is, mert az angol úgy láttam komoly vízválasztó volt. Mondjuk főleg a saját hajómból jöttek. Fél kettő fele már nagyon fáradt voltam, bár a buli még rendületlenül tartott, Nikola pont akkor szervezett egy fürdést a folyóban, 13 fokban, a rozmár jelmezem otthon maradt, így hívtam egy taxit. Visszavettem a félig vizes nadrágomat, nagyon jó érzés volt, utána hálás voltam a taxi fűtéséért. Megint hajnal 2 volt, mire ágyba kerültem, szerintem 5 másodperc alatt elaludtam, azzal az élménnyel, hogy de jó kis nap volt.    

Folyt. köv.