Kalandjaink Prágában és a világban

Már régóta szemezgettünk a lakásunktól délre, a Moldva folyóval párhuzamosan elhelyezkedő sportcentrummal, a Podolíval. Egy hete egy esti sétánk alkalmával döntöttük el véglegesen, hogy ki fogjuk próbálni. Van itt sokféle sportolási lehetőség, de ami a legfontosabb, ez Prága legnagyobb uszodája. Így szerda este, munka után fogtuk a cókmókunkat és elvillamosoztunk az uszodába.

Az árak nagyon barátságosak, egy alkalom, ami 1,5 órára vonatkozik, 100 korona, azaz kb. 1100 forint. Így hát az árral nem volt gond. Annál inkább a nyelvvel, mert senki nem beszélt angolul. Ami először nem is tűnt olyan nagy gondnak, de mikor már a harmadik kört tettük meg, hogy Rozinak megtaláljuk a női öltözőt, akkor már látszott, hogy nem lesz egyszerű. Rozinak nem volt úszósapkája, ezért újabb bolyongás után, valami varázsütésre egy lehúzott roló este háromnegyed hétkor felnyílt, és a szemünk láttára nyitott ki egy kis úszókellékeket áruló bolt. Nem véletlenszerűen, mert néhány helyi tag már békésen várakozott. Rozinak először egy szép virágos, anyagában mintás sapkát kínáltak fel, amit nem kértünk.  Majd megbarátkoztunk egy kékkel, amit szépen meg is vettünk. Természetesen a medencében senki nem viselt úszósapkát, csak néhány olyan ember, akiről azt feltételezem, hogy igazából hal volt, és reggel óta rótta a kilométereket a vízben.

Szépen elbúcsúztunk egymástól, mondván, hogy majd a medencénél találkozunk. Ahogy beléptem a férfiaknak feltartott öltözőbe, rögtön éreztem, hogy valami időkapun is sikerült átjutnom. Hirtelen a nyolcvanas évek derekán találtam magam. A fazonok is szépen beleillettek a díszletbe. Gondoltam, keresek egy szekrényt és átöltözöm, láttam, hogy mindenkinek a szekrényén egy bazi nagy, fél kilós lakat lóg, próbáltam az éppen öltöző-vetkőző embereket meginterjúvolni, hogy mégis, hogyan lehet ilyet szerezni. Angolul nem beszélt senki, de a kulcsot tudom csehül, azzal sikerült révbe érnem, és elmutogatták, hogy ki kell mennem a férfiöltöző recepciójára, ott kell kérnem. Szépen visszaöltöztem, hiszen a recepción két éltes, tenyeres talpas matróna fészkelt és visszaslattyogtam a papucsomba. Ott aztán kiderült, hogy letétet kell adnom, ami nagyon egyszerűen működik, ott kell hagyni kétszáz koronát és akkor adnak egy féltéglányi lakatot, a csuklóra erősíthető kulccsal. Nálam volt pénz, amit természetesen fel kellett váltani, mert 500-ast viszont nem fogadtak el, de elkezdtem Roziért aggódni, hogy nála vajon van-e pénz.

Visszamentem a szekrényhez, majd kétszer meghúztam az ujjamat a szekrényajtón, amit egy, az ajtóba vágott lyukkal lehetett kinyitni, és elindultam a medence felé. Mindenütt csak cseh felirat és az egész egy labirintus. Pár perc után megtaláltam a kiutat. Végre nagy nehezen feljutottam a medencébe. Rozi már ott árválkodott az egyik padon, ő nem bénázott annyit, mint én. Ránéztünk a medencére, ami egy versenymedence volt, 50 méteres. Én azon kezdtem el gondolkodni, hogy mikor úsztam le egyvégtében 50 métert, láttam Rozi szemén, hogy őt is hasonló gondolatok gyötrik. Bemerészkedtünk a vízbe, mint ahogy a macskák szoktak a pocsolyába, nagyon hideg volt, eltartott pár percig. Kitűztük, hogy leúszunk egy kilométert, ez volt a cél. Egy oda-vissza után, azaz 100 métert leúszva, Rozi felvetette, hogy mi lenne, ha csak 500 métert úsznánk. Rögtön elutasítottam, hogy nem lehet ilyen könnyen feladni a célokat. A következő száz méter után, kezdett begörcsölni a bal lábam gyűrűsujja. Fogalmam sincsen, ez hogyan lehetséges, de felettébb kellemetlen volt. Fájt, mint a franc. Nem kellett sokat győzködni, hogy csak ötszáz métert ússzunk.

Az úszás azért is kívánt extra figyelmet, mert ezek a derék prágaiak úgy úsznak, mint amikor a marhákat beterelik a vízbe. Itthon, ha lemegy az ember egy uszodába, akkor van egy „oda” sáv, meg egy „vissza”. Abban serényen csapkodnak a kétségbeesettek, hogy elérjék a túlsó partot. Itt nem így van: akinek éppen eszébe jut, az nyit egy új csíkot, ezért egy fajta akadály pályává változik az uszoda. Főleg úgy, hogy egyesek gyorsúszásra is vetemednek, amit kevés hatékonysággal végeznek, de pont olyan vízhozammal, mint amikor egy cáparaj megtámad egy bálnát és az az életéért küzd. Úgy beterítenek, mint Moszkvát a hó.

Ötszáz méter után úgy éreztük, top formában vagyunk, nekem már a másik lábamon is begörcsölt a gyűrűsujjam, ezért ráhúztunk még száz métert, aminek a végén meghúzódott a mellizmom. Úgy evickéltem ki a partra, mint akibe a vízben belecsapott a villám. Kicsit pihegtünk a padokon, néztünk a víziszörny-szerű embereket, akik éppen beöltöztek búvárruhába, mert a káosz kellős közepén még egy búvároktatás is elkezdődött.

Elindultunk az öltöző felé, na ekkor kezdődött az igazi kihívás. Először is az öltöző zuhanyzója mindenféle privátszférát nélkülözött, egy hatalmas nyitott helyiség volt, több beugróval, aminek a közepén egy gőzfürdő is volt. Mindenütt plöttyedt, meztelen férfiak üldögéltek. Egy nagyobb csoport érdeklődve, egy szál ádámkosztümben üldögélve mustrálta az arra elhaladókat. Erősen bántam, hogy nem hoztam magammal nagyobb törölközőt, főleg mikor már harmadszorra jártam végig a zuhanyzót, mert nem találtam a kijáratot, amit semmilyen szinten nem tábláztak ki. Kezdett már nagyon kényelmetlen lenni a helyzet.

Többször próbáltam kinyitni egy rossz ajtót, ami egy ismeretlen öltözőszakaszba vezetett, mire végül az egyik beugró mögött, egy jelöletlen ajtót kinyitva megtaláltam a kijáratot az öltözőbe. Akkor döbbentem rá, hogy nem emlékszem, hogy melyik szekrénybe pakoltam be a cuccaimat. A szekcióra emlékeztem, de a szekrényre pontosan nem. A kis törülközőmet és vizes fürdőgatyámat a kezemben tartva, félkézzel próbálgattam a lakatokat, hogy melyikbe illik bele a kulcs. Közben a nézelődő csapat néhány tagja kijött az öltözőbe öltözni, és nagy érdeklődéssel figyelték, ahogy egymás után próbálgatom a szekrényeket, és egyiket sem tudom kinyitni. Aztán mire már teljesen leizzadtam, végre az egyik lakatba beleillett a kulcsom. Villámsebességgel magamra dobáltam a dolgokat, és átjutva a matrónákon, elégedetten raktam el a 200-asomat, és vártam Rozit, hogy kibukkanjon. Ő nem számolt be hasonló dolgokról, de ő is megállapította, hogy olyan a hely, mintha valamelyik rendszerváltás előtt játszódó regény színhelye lenne.

Kellemesen elfáradva indultunk hazafele, én közben azon gondolkodtam, hogy kéne járni úszni, de nem vagyok benne biztos, hogy ez a legmegfelelőbb hely erre. Bár a fene tudja, lehet, ha már kiismerem, akkor jobb lesz.

Emlékszem, amikor gyermekkoromban először ellátogattunk Prágába, két dolog maradt meg bennem, hogy ha elfogyott a bácsik söre, kérés nélkül hoztak nekik másikat, valamint az Arany utcácska, ami gyerekszemmel is kicsinek tűnt. A gyerekek perspektívája mindig nagy érdekes, sokáig nem tudtam, miért rajzolnak a lányaim rohadt hosszú lábakat az embereknek, aztán rájöttem, onnan nézve, ahonnan ők látják a világot, a világ szinte csak lábakból áll és a nagy lábak felett léteznek az emberek. A mai szememmel is kicsik ezek a házak, amelyek a körülbelül 100 méter hosszú Arany utcácskában találhatók. Prága egyik fő látványossága ez az utca bájos, színes házaival.

Többször próbáltunk már Rozival eljönni ide, de télen hamar bezár, ezért mindig csak a zárt kapukat találtuk, mintegy beveendő erődként tornyosult képzeletünkben. A hétvégén nálunk vendégeskedett Rozi egyik húga, Boriska a barátjával. Az egyik nap végigjártuk a kötelező belvárosi útvonalat, másnap pedig felkaptattunk a prágai várba, és megkérdeztem, van-e kedvük megnézni az Arany utcácskát. Volt kedvük, szerencsére.

Az utcácska valamikor a 16. században keletkezett, eredetileg alkimistákat akartak betelepíteni, az akkor méltán népszerű aranycsinálás lett volna az utca fő tevékenysége II. Rudolf cseh király nagy örömére, de végül egy alkimista sem fészkelte be magát az pirinyó házakba. Különböző mesteremberek, aranyművesek viszont annál jobban. Híres továbbá a 22-es számú ház, itt alkotott Franz Kafka, ha egy kis nyugalomra volt szüksége.

A középkori épületek mindig kihívást okoznak nekem, az akkori 160 centis átlagmagasság próbára teszi a derekamat. Időnként eltűnődöm, hogy egy-egy ilyen helyen miért nem rendeznek limbo bajnokságokat, meghívhatnák Fenyő Mikit, szerintem egy-két sörért és jól pengő cseh koronáért bármit elénekelne. A versenyzőknek hátradőlve mellkasukon egy pofa sörrel kéne végigjárni a 160 cm magas kapukat úgy, hogy sör ne essen le. Milyen szép is lenne. Szóval az én kétméteres magasságom nem passzol ezekhez az épületekhez, ezért belül éppen csak annyit töltöttem, amennyit feltétlenül szükséges volt.

Az utca egy mellékutcából nyílik a vár külső részén. Amire még gyermekkoromból emlékszem, hogy akkor ingyen lehetett bemenni. Most egy bisztróban lehet megvenni a jegyeket 250 koronáért, ami 2800 forint kopoltyúnként, nem kevés. Természetesen ez tartalmaz egy csomó olyan belépőt, ahova soha nem megy az ember, mert csak az utcára vonatkozó belépő nincsen. Azonkívül, hogy vonakodva adja ki az ember a nehezen megszerzett koronákat, forintokat, még a jegyeket árusító személyzet modora is hagy kívánni valót maga után, úgy viselkednek, mintha irtózatos nagy szívességet tennének azzal, hogy vehetek jegyet. Jól megforgatnám őket egy kis forró zsírban, vagy használnám valamelyik célszerszámot, amit a kínzási múzeumban halmoztak fel a szorgalmas kurátorok.

A jegy tartalmaz még egy belépőt a Fehér toronyba és a belső várfalban megrendezett lovagi kiállításra, ahol rengeteg patinás páncél sorakozik fel nagy méltósággal. Azon beszélgettünk Roziékkal, hogy ebben a páncélban még csak-csak támadtak a derék lovagok, de mikor futásra került a sor, hát bizony 30 kg-os páncélban elég szar lehetett menekülni, nem véletlenül hajingálták le magukról futás közben. Volt egy-két érdekes páncél, a kedvencünk a madárember páncélja volt: csőrös, tarajos sisakkal és karmos végtagú páncélokkal, de volt jó pár pocakos páncél is, sörkedvelők részére, nekik biztosan valami elefántlábú csataméneket kerestek. Szinte elképzelem, hogy köpcös Karel a vándorlásban megtörve hasonló tömzsi lovával poroszkál a bohémiai erdőkben. Mindketten gabonaszármazékokról álmodva, a ló szénáról, Karel pedig egy jó korsónyi aranyló serről. Nekem ez jutott eszembe a páncélokról.

Az Arany utcácska parányi házai egy részében helytörténeti múzeumot rendeztek be, apró nappalikat, keskeny ágyakat és takaros kredenceket nézhet meg a kíváncsi turista. Az utcában tevékenykedett például egy hivatalos jövendőmondó boszorkány, Madame de Théba a múlt század elején. Messze földön híres volt, hetedhét határról érkeztek hozzá páciensek. Szegényt megkínozta és megölte a Gestapo, amikor a háború elején azt jósolta, hogy a Harmadik Birodalom rövid háborúban vereséget fog szenvedni.

Az utcában található egy apró mozi is, ahol korhű fekete-fehér filmeket lehet megnézni, a 20-as, 30-as évek Prágájáról. Az épületekben mindenféle, viszonylag jobban szituált bolt is található. Rozi és Boriska úgy látogatták végig őket, mintha valami kötelező kegyhelyek lennének és ők valami zarándokúton lennének.

Én álltam az apró babaházak előtt és próbáltam elképzelni őket, amikor még lovagok páncélja csattogott a macskakövön, asszonyok szaladták fáért, egy nemes hölgy körömcipőben és palástban betért a helyi aranyműveshez egy veretes új kupáért, és később a sarokban zöldes fényű szobában egy bagollyal a vállán,  fekete, villogó szemű macskával jósol Madame de Théba, nekem erről mesélt ez az ódon utca.   

Gyerekkoromban mi nem ünnepeltük a névnapokat. Valahogy én egy helyre tettem a szocialista ünnepekkel: a május elsejei felvonulással, a november 7-i eseményekkel. A szüleim mindig azt mesélték, hogy ilyenkor az a kötelező esemény, hogy a kollektíva őszintére issza magát, és anyám hangjából kiéreztem, hogy ez nem jó dolog. Sokáig azt sem tudtam, hogy mikor van a névnapom. Aztán mikor már gimnáziumba jártam, akkor szembesültem azzal, hogy mások bizony ünnepelik a névnapjukat. Na, nem akkora ünnepléssel, mint egy szülinapot, de azért van valami kis ajándék meg miegymás. Akkor egy kicsit úgy éreztem, elloptak tőlem valamit. Természetesen ma már nem gondolom így. Egy dolog maradt meg ebből az időszakból mára: szinte képtelen vagyok megjegyezni bárkinek a névnapját. Szerencsére ebben segítenek most már a mindenféle eszközök.

Az én névnapom kétszer van az évben: március 12-én és május 9-én. A márciusit ünneplem praktikussági okokból, mert ez van előbb, hamarabb kapok ajándékot. Rozi már jó előre megígértette velem, hogy nem fogok szerdán sokáig dolgozni. Szépen elraktam egy megbeszélést fél hatról, és készültem arra hogy milyen instrukciókat fogok kapni. Ugyanis Rozi kijelentette, hogy meglepetés lesz, még azt se mondja el, hogy hol fogunk találkozni. Forgattam a fejemben a lehetőségeket. Milyen meglepetés lesz majd? Zsiráfkancát fogunk fejni, felfedezzük Prága csatornarendszerében az ott rejtező Gólemet, esetleg beírat egy chippendale-tanfolyamra? Öt óra körül megkaptam az úti célt, a Národní třídánál találkozunk. Még akkor se tudtam, hogy hova megyünk, amikor egy fickó hónaljszagát élveztem a metrón préselődve.

A villamosmegállóban várt rám Rozi titokzatos mosollyal az arcán. Még akkor se volt hajlandó elárulni, hova megyünk. A Národní třída környéke szerintem az egyik legjobb hely Prágában, egyszerre nagyvárosi és olyan tipikusan prágai, boltok, kávézók, szépen felújított gyönyörű épületek. Csak egy utcát kellett lesétálni és már ott is voltunk a meglepetés helyszínén, a prágai privát lego (itteni kiejtés szerint légó, mint a légópince) múzeumban.

A legók, a legózás gyermekkorom óta nagy kedvencem. Az egyik olyan tevékenység ma is, ami teljesen ki tud kapcsolni, és örülök, hogy ilyenkor gyereknek érzem magam és nem bánom, ha emiatt annak is tartanak. Visszatérve a múzeumra, a prágai legomúzeum Európa legnagyobbja. Természetesen ebbe ne vegyük bele a Legolandeket, hiszen azok inkább vidámparkok. Maga a múzeum 340 nm-en helyezkedik el, és több mint 2500 modellt állít ki, aminek egyébként kicsivel kevesebb mint a fele egyetlen megszállott gyűjtőtől származik. Szívesen találkoznék vele.

A kiállítás előterében egy nagyon pepecen felszerelt bolt található, ahol mindenféle különlegesség is kapható, amit az ember nem kap meg minden sarkon. Mondjuk az árak is elég durvák voltak, a legdrágább lego kicsivel több mint egymillió forint volt. Rozi nem hitt a szemének. Ahogy az ember kiperkálta a 200 koronás belépődíjat, egy lépcsőn ereszkedhet alá a főterembe. A főterem kb. 100 nm, a közepét egy hatalmas legocity város foglalja, amely egy terepasztalon terpeszkedik. Az oldalsó vitrinekben tematikusan az egyes legocsaládok vannak kiállítva, technics, creator, főleg az alaplegók. Van két külön vitrin a vonatoknak és a repülőknek. Továbbhaladva két egyedi installációt tekinthetünk meg. A Károly-híd öt méteres lego-makettjét, amin mintegy ezer figura képviseli a szűnni nem akaró tömeget. A híd felett szimulálják a nappalokat és az éjszakákat. Itt elidőztünk egy kicsit, annyira szépen, részletesen ki volt dolgozva.

A következő vitrinben a prágai Nemzeti Múzeum lego-makettjét lehetett megcsodálni, ami szerintem elég rosszul van elhelyezve, mert a híd előtt vélhetően sokkal érdekesebb lenne, de így utána, annyira semmilyen, hogy 1 perc múlva továbbáll az ember. A következő nagy teremben a vitrinekben a nyolcvanas évekből, azaz a gyerekkoromból származó legók voltak kiállítva. Néhány nekem is megvolt, néhányat csak a katalógusokból ismertem, és álmodoztam róla, hogy milyen lehet egy ilyen doboz legót kinyitni. Azóta már vettem magamnak néhány nagydoboz legót, hát leírhatatlan érzés. A nagy legók összetettsége és kidolgozottsága mindig rabul ejt, annyira finom részletek vannak messzemenően precízen megtervezve, amire leginkább építés közben csodálkozik rá az ember.

A terem másik oldalát az 50-es, 60-as évekből származó legók uralták. Nagyon érdekes volt látni, hogy akkor még fém kisautókat adtak a legokockák mellé, és kis öntött műanyag katona-szerű figurákat. A mindenki által ismert legofigura csak 1974 óta létezik. Az első tényleges legók, néhány kocka és egy hozzáadott fém vagy műanyag kisautóból álltak. A design is teljesen más volt. Érdekesség, hogy a védjegynek számító összeszerelési útmutató csak 1964 óta része a dobozoknak. Az igazi áttörést a lego a nyolcvanas évek elején érte el, és ez a kiállításon is jól megfigyelhető, egy hatalmas vitrin volt tele az ebből az időből származó szettekkel. Én a hagyományos lego-építési elveket szeretem, amikor apró részletekből áll végül össze az egész, nem azt, amikor van három-négy előre kiöntött elem és azokat 5 perc alatt össze lehet pattintani és már készen is van. Hol marad az élvezet akkor?

Néhány vitrinben a nyolcvanas évek csúcs legóit is, a 82-ben nyugdíjazott Expert széria épületeit is meg lehet csodálni. Például a fél méter széles Sidney operaházat, vagy a majd egy méter magas Eiffel tornyot. A következő szobákban a kilencvenes évek kalózos, lovagos és egyéb tematikus legói voltak kiállítva, ezeket annyira nem szerettem. Végig nagyon hiányoltam a star wars-os legokat, amelyek az igazi kedvenceim. Mondtam is Rozinak, hogy ez a gyűjtő nem szerette a star warst nagy sajnálatomra.

Ahogy viszont felkaptattunk egy kis lépcsőn egy külön kis emeletre, úgy éreztem, hazaérkeztem. Ahogy beléptünk a szobába, felcsendült a birodalmi induló, és szerintem a valaha látott legtökéletesebb csillagok háborúja lego-gyűjtemény tárult a szemünk elé. Talán csak az elmúlt pár év legói nem voltak ott. Azon kívül minden. A félméteres millenium falcontól a kis 10-15 darabból álló minis series-ig minden. Csak álltam és egyik ámulatból estem a másikba. Közben szólt a zene is, hogy még jobban megdobja a hangulatot. Nem tudom, meddig álldogáltunk ott, de nekem néhány másodpercnek tűnt. Aztán miután már eleget időztünk és úgy éreztem, el tudok szakadni a látványtól, lementünk a shopba, ahol volt még egy Rozitól kapott voucherem, hogy választhatok magamnak egy legót. Ahogy szokták mondani, a bőség zavara. Szép tüzetesen végignéztem mindent, hihetetlen választékuk volt, végül egy repülőt választottam ki, amit már kinéztem egy ideje.

Jó két órát töltöttünk bent, ezért beültünk egy kávéra, hogy kipihenjük a fáradalmakat. Olyan inspirációt nyertem a kiállításból, hogy eldöntöttem, hogy a lányaimmal együtt megint elmegyünk Legolandbe, Németországba, az innen csak 5-6 óra kocsival. Most itt csücsül mellettem az összerakott lego-repülő, és emlékeztet arra, milyen jó kis kiállításról származik. Mindig is tiszteltem azokat az embereket, akik képesek voltak valami rendkívülit alkotni, a lego alkotóit ide sorolom.

Már korábban írtam róla, hogy itt Prágában nem kínaiak, hanem vietnámiak képviselik Ázsiát. Még az előző rendszerben kerültek ide, azaz már a második, harmadik generáció nő fel itt. A vietnámiak nem gagyiruha-üzletekben utaznak, mint otthon, hanem szinte teljesen monopolhelyzetük van a kis szatócsboltok piacán, amit itt vecerkának vagy potravinynek neveznek. Rozi lelkes híve a vietnámi pho levesnek, és még korábban megbeszéltük Nikolával és a barátnőjével, hogy kilátogatunk a vietnámi piacra, amit itt Sapának neveznek, és ott eszünk valami autentikus vietnámi ebédet és veszünk ezt-azt.

A piac, vagy inkább nevezzük telepnek, Prága déli részén, a Písnice városrészben található, az isten háta mögött. Igazi lepusztult ipartelep, némi lakóteleppel díszítve. A telep bejáratát két kőoroszlán őrzi, amik úgy illenek oda, mint Torgyán Józsefre a bőrtanga. Ne olyan piacot képzeljünk el, ahol standok vannak, hanem egy régi ipartelepet, ahol az egyes lepusztult épületekben, fűtés nélküli kisebb-nagyobb hangárokban árulják a holmikat. De a telep olyan nagy, hogy az ott töltött három óra alatt nem tudtuk körbejárni.

Először is egy éttermet kerestünk, hiszen már volt vagy 1 óra, mire odaértünk. Ennek háromféle variációja volt: gyanús külsejű büfé igen furcsa szagokkal, közepes étterem-féle hely, igen furcsa szagokkal és puccos helyek, ott nem voltak szagok, mert emberek sem. Mi a közepét választottuk, azaz egy helyet, ami jobb, mint egy büfé. Az éttermet nemrég újíthatták fel, ezért ugyan volt egy tévé, de a kábele szépen fel volt tekerve, gondolom, ne áradjon a sarjadó vietnámi gyerekre a nyugat mocska. A pincérnő, aki csehül se beszélt túl jól, kihozta az étlapokat, amik természetesen vietnámiul voltak és azért, hogy kapjunk valami segítséget ott voltak csehül is az ételek. Jó kis segítség. Kicsit úgy éreztem magam, mint valami elfuserált kabaréjelenetben, amikor a főhős teljes lelki nyugalommal rendel be egy szép vegyestálat sült kutyahúsból. Szerencsére azért kéznél voltak Nikoláék, akik segítettek rendelni. Rozi phót evett, én kacsát rizstésztával. Mindkettő pocsék volt. Cseréltünk, hátha a másiké jobban ízlik. Azt hittem, az enyémnél nem lehet rosszabb. Aztán megkóstoltam Rozi levesét. Hála istennek rendeltem egy tavaszi tekercset is, így legalább volt mint ennem. Gondoltam visszacserélem Rozival a levesét, mégis csak ő rendelte, de addigra már nem volt mit. Kavargattam, meregettem a levest, se a színe, se a szaga, se az állaga nem volt olyan, hogy folytassam az ebédet. Éhes nagyon nem voltam, elég későn reggeliztünk, ezért gondoltam nem lesz gond, ott hagytam több, mint a felét.

Elég furcsa hely volt ez, olyan mintha egy kicsit átcsöppentünk volna Ázsiába. Fehér ember nagy ritkán fordult elő, a vietnámiak össze-vissza húzingálódtak, autóval, kis kézikocsikkal, vagy gyalog. Ha már az autóknál járunk, kevés helyen láttam ennyi luxusautót ilyen kis helyen, mint itt. Nagy dzsipek, sportkocsik, Mercik, BMW-k. Bementünk az egyik élelmiszerboltba, amikor is megjelent egy új nagy BMW és egy öreg leszakadt Passat. A BMW-ből kiszállt egy ötvenes pár, a Passatból pedig két egyszerű kis vietnámi fazon. A boltban az asszonyka rámutatott erre-arra, valamelyik fogdmeg meg már ugrott is, vitte ki a kocsiba a holmit. Utána az asszonyka, akinek szigorú fekete kontya és egyszerű, de drágának kinéző kosztümkéje volt, odatipegett a pénztárhoz. Képzeljünk el egy kisebb kongó csarnokot, hideg van, betonpadló, fémpolcokon, vagy a földön lévő dobozokban áruk. A pénztár mögött, egy hihetetlen rossz szabású, háromrészes öltönyben ült a pénztáros.

Sárga fogai ló módjára kifele álltak a szájából, a nyakán lévő anyajegyből 10 centi hosszú szőrszálak meredtek a gyanútlan vásárlóra, de a haja divatosan rövidre vágva, szépen bezselézve. Nem kell ragoznom, ő volt minden nő álma. Hosszasan alkudozni kezdtek az úrihölggyel, amiben láthatóan a hölgyé volt az erőfölény. Valószínűleg valahol jóval a kiírt ár alatt állapodtak meg, de ehhez kellett valószínűleg az, hogy apa csendben figyelt a háttérben, szép bőrkabátjában és lóbálta a BMW kulcsát.

Ami biztos, hogy a kasztrendszer jól megfigyelhető itt. Viszont az egyszerű rakodómunkástól a külön sofőrrel rendelkező hatalmasságig mindenki ezen a lepusztult ipartelepen dolgozik, egy héten hét napot, reggeltől estig. Mindenki nagyon szorgalmas, egy csomó helyen az alkalmazottak futkostak a dolgokkal, hogy kedvére tegyenek a főnöknek.

A vietnámi írás alapvetően latin karakterekre épül, csak a magánhangzóik sokkal színesebbek, mint akár a mieink. Rengeteg a és o jellegű hangjuk van, és ugyanaz a rövid, egy szótagos szó teljesen mást jelent, ha a különböző "a" hangokat használjuk bennük. Európai emberek számára elég nehezen elsajátíthatóak. Az üzletekben a legtöbb helyen a csehvel is küzdenek, az angol szinte semmilyen szinten nem volt meg, ami felettébb érdekessé tette a kommunikációt.

Rozi elemében volt. Nagybevásárlást tartott mindenféle egzotikus ételből, alapanyagokból, majd meglátjuk, mi fog belőle kisülni. Végül bementünk egy áruházszerű vietnámi szupermarketbe, ahol elképesztő választék volt. A normál cseh ételek mellett egy csomó ázsiai étel és ital. Nagyon olcsón, mindezt úgy, hogy lehetett bankkártyát is használni, tehát valami adót kénytelenek utána fizetni.

Még kifelé menet a többiek bementek egy zöldségesbe, ahol számomra érthetetlen módon halakat is árultak, lehet, hogy Vietnamban más az élettani besorolás, tudja a fene, de én kimenekültem és figyeltem a nem lankadó szorgalmat, amivel dolgoztak ezek az emberek. Addigra már nagyon éhes voltam, ezért rábeszéltem a többieket, hogy menjünk el aJiřího z Poděbrad ra, mert ismerünk ott egy jó francia cukrászdát. Két külön autóval mentünk, és ahogy kell, két külön helyre ültünk be, a téren ugyanis két francia hely is volt. A másik hely inkább egy borbolt volt, ahol szendvicseket és süteményeket is árultak. Végül úgy döntöttünk, hogy oda megyünk. A hely neve Le Caveau volt, és olyan átkozott jó kecskesajtos croissant-t ettem, hogy mikor Rozi megkóstolta, kijelentette, hogy ez annyira finom, hogy biztos valami törvénytelen van benne. Ez egy nagyon jó hely, csak ajánlani tudom, mi is vissza fogunk járni, abban biztos vagyok.

Egy tartalmas, érdekes nap után hazaérve számba vettük a sok holmit, amit összevásároltunk a piacon és elgondolkodtam. Mennyi mindent megvesz az ember, ha úgy érzi, olcsóbban kapja meg. Talán ebben rejlik a Sapa sikere

Jó ideje tervezgettük, hogy elmegyünk Karlovy Vary-ba, vagy ahogy nagyon sokáig hívták, Karlsbadba. Egyrészt elég közel van Prágához, másrészt annyit hallottam már róla, hogy az oroszok megvették, meg hogy egy csomó orosz permanensen ott lakik, hogy kíváncsi voltam Putyin előretolt bástyájára.

Karlovy Vary történelme 1370-re nyúlik vissza, amikor is IV. Károly megalapította a várost. Az 1500-as évek elején már Európa első termálvizű gyógyhelye. Egy tűzvész után a Monarchiában uralkodó stílus alapján építették újra a várost a 1800 század végén, és nyerte el mai formáját.  Az Osztrák-Magyar Monarchia kedvelt fürdőhelye, rengeteg híresség kúrálta itt magát, többek között a mi Arany Jánosunk is.

Miután reggel még ki akartunk ugrani a termelői piacra, ami végre ismét megnyílt a folyóparton, csak dél körül tudtunk elindulni. Az út Karlovy Vary-ig szinte végig autóút, 30 kilométer autópálya van benne. Ami széppé teszi, hogy az egyik fő sörtermelő vidéken megy keresztül, többek között a két poszttal ezelőtt megemlített Krušovicén, ahol az azonos nevű remeket készítik. Az út mellett mindenütt komlóültetvények és szegénység. Amennyire Prága gazdag, annyira lehet látni a cseh vidéken a szegénységet. Omladozó házak, fizikai, alkesz arcok.

Ahogy közeledik az ember a városhoz, a környék egyre dombosabb lesz, késő tavasszal még szebb lehet, de most is megvolt a maga varázsa. Anyukám javaslatára Karel Gott halhatatlan slágerét, a Lady Karnevalt üvöltetve vonultunk be a város kapuján. A dal egyébként nem volt fent a Google Play zenei részén, ezért kénytelenek voltunk a YouTube-ról lejátszani, ami viszont a telefonon csak ez előtérben tud futni, azaz nem láttuk, mit mutat a GPS. Az igazi fesztiválzenére egy pillanat alatt Karlovy Vary legmocskosabb külvárosában találtuk magunkat.

A város fekvése egyébként gyönyörű, két folyó, az Eger és a Teplá találkozásánál, erdős dombokkal körülvéve fekszik. Lepakoltuk az autót és gyalogszerrel vágtunk neki felfedezni a látnivalókat. Nyakamban vidáman lógicsált a fényképezőgép. Az első adandó alkalommal le is akartam fényképezni a folyó mellé sorakozott színes homlokzatú, az Andrássy utat idéző szállodasort, amikor is észrevettem, hogy nem hoztam memóriakártyát. Innentől egy vesszőfutássá változott a séta. Én különböző boltokba szaladgáltam be, legtöbbször a tatárjárásból visszamaradt arcú ázsiaiakat kérdezgetve, hogy van-e kártyájuk a gépbe. Egy helyen volt, de annyit kértek érte, hogy normál esetben 3-at veszek annyiért, úgyhogy nem vettem. Én nem vagyok az a feladós fajta. Rozi már kezdett kikészülni, hogy mint valami idióta rontok be az üzletekbe, kártú-kártú - mondogatva. Egy idő után azt mondta, ő beül valahova, én folytassam az ámokfutásomat. Végül egy DM-ben sikerült vennem egyet egész kulturált áron.

Eddigre már a sétálóutcán voltunk, ahol nyugdíjas oroszok és németek kóricáltak. Aki ronda volt és hivalkodó, az orosz volt, a többi német. A belváros kapcsán nagyon különös érzéseink voltak, lehet az előszezon miatt, de olyan hangulata volt, mint Lillafürednek februárban. Vannak emberek meg nem is, olyan álmos és bátyatag minden. Minden pincért operálni lehetett volna két mozdulat között. Bementünk egy mexikói büfébe, hogy bekapjunk valamit, 10 percig nem jött senki, ott álltunk, mint Bálám szamara, és arra gondoltam, hogy ez csak az orosz maffia fedőszerve lehet: eladó sehol, a vevők meg állnak sorban.

Az, hogy a város az oroszokból él, nyilvánvaló. Mindenütt orosz feliratok, orosz beszéd és vaskos, ronda emberek. A főutcán bementünk egy ásványboltba, ahol Rozi olyan eksztázisba került, hogy azt hittem, elalél. Számos harci ereklyével gazdagabban távoztunk a boltból, ami valóban párját ritkítja és rajtunk kívül természetesen csak orosz vásárlók voltak.

Egy helyen valódi Karlovy Vary oplatkát (ostyát) árultak, amit ott sütöttek frissen, be is szaladtunk és megkóstoltunk egyet. Már korábban is vásároltunk itt dobozos ostyát, és ajándékba is vittünk, de a kettőt nem lehet egy lapon említeni. Ég és föld. Ez finom volt, egyszerre omlós és ropogós. Olyannyira finom volt, hogy kénytelenek voltunk még egyet enni. A második karamellás töltelékes volt, ami viszont olyan gejl volt, hogy ugyan megettük, de utána sokáig émelygett a gyomrom. 

Karlovy Vary közepén üszkös sebhelyként fészkel a 60-as években emelt épületszörny, a Thermal Hotel. Olyannyira környezetidegen az épület, mint Dolph Lundgern a nyóckerben. Ez egyébként arról is híres, hogy itt tartják a híres Karlovy Vary filmfesztivált. Az épület nem csak kívülről borzalmas, hanem belülről is. A lobbiban elektromos füstszag lengedezte körül a piros, futurisztikus műbőr fotelekben ejtőző vörösre festett hajú orosz nyugdíjas nőcsoportot. A szállodakomplexum borzalmas állapotú boltjaiban méregdrága ruhákat árultak, mindenhol csak orosz feliratokkal, és ha volt az embernek kedve, beugorhatott karaoke-zni, amit egy mikrofonnal éneklő Švejk figurával reklámoztak. Egyébként ez a fajta lepukkantság jellemző volt az egész belvárosban. Itt nem német befektetők vannak, akik szépen megcsinálnak mindent, hogy szép legyen és jól érezzék magukat, itt oroszok vannak, azoknak meg úgy látszik, lényegesen alacsonyabb az igényszintjük,. Nem csak az épületek, de a helyi emberek is sokkal elnyűttebbek, mint Prágában. Egy csomó alkeszt és lezüllött alakot láttunk. A személyes kedvencem két figura volt, akiket a buszpályaudvar környékén láttunk, akik már kettőkor annyira be voltak állva, mint a rajzszög, és egymást támogatva próbáltak beevickélni a közeli italmérésbe. Olyan arcuk volt, mint amiket a középkorban játszódó korhű filmek jobbágyai között lát az ember.

Kifejezetten vegyes érzelmekkel tartottunk vissza a kocsi felé gondolkodva, hogy mi legyen. Ugyan fürdőcuccot hoztunk, de már elég késő volt, ezért fürödni nem tudtunk volna már, hazamenni még nem akartunk. Rozi látott egy fürdő nevű városrészt, ami egy dombra épült a város felett, mondta, menjünk oda fel kocsival és nézzünk körül. 

Jó ötlet volt, mert ez a rész annyira kellemes hangulatú volt, mintha egy teljesen másik városban lettünk volna. Régi, patinás villák mindenütt, szűk, meredek utcácskák vezettek le a folyó völgyébe, és csodálatos panoráma tárult elénk. Kezdtünk már elég éhesek lenni, de előtte még eldöntöttük, hogy megnézzük a Hotel Imperialt, ami hatalmas tömbjével uralta a környéket. Na, itt már tetten érhető volta a hivalkodó gazdagság. Nagy Audi és Merci terepjárók a parkolóban, petanque-ot játszottak a parkban, és a lépcsőn felfele két olyan orosz figura jött szembe, amiket csak orosz maffiafilmekben lát az ember. Vaskos, erőszakos arc, drága, de teljesen ízléstelen ruhák, azok a fajta emberek, akikről azt gondolod, hogy éppen azt tárgyalják, hogy ki legyen a következő áldozat.

A szálloda maga, csodálatos. Belülről inkább visszafogottabban elegáns, mintsem hivalkodóan kivagyi. A múlt század elején épült és meg is hagyták ebben a szellemben. Ittunk egy kávét, néhány 5-kor is láthatóan erősen másnapos orosz társaságában, miközben a háttérben egy pohos, szakállas zongorista könnyed melódiákat játszott. Megnéztük mennyi lenne, ha esetleg itt aludnánk, de minden!!! szoba ki volt adva, csak hétfőn volt legközelebb szabad szobájuk. Egyébként 100 euró volt egy éjszaka, ami azért volt vicces számomra, mert múlt héten Milánóban (link) jártam, ahol a jellegtelen, szűk, egyágyas hotelszobám normál ára 225 euró lett volna. Nem kevés ez a 100 euró, nem azt mondom, de a helyhez képest nem sok. Bár valószínűleg a gajdoló oroszok sokat elvesznek a hely varázsából.

Amíg kávéztunk, Rozi kinézett egy mexikói éttermet, ha már lemaradtunk róla napközben, és elmentünk oda. Hogy miért nem cseh étterembe? Mert lassan fél éve szinte mindennap azt eszem, és sok mindent el lehet mondani a cseh éttermi kínálatáról, de a változatosság nem tartozik közéjük. Természetesen kártyával nem lehetett fizetni az étteremben, mi meg már eltapsoltuk a készpénzünket, ezért elszaladtam a legközelebbi bankautomatához. Miután a város szélén volt az étterem, meg is jártam az utat 25 perc alatt.

Nem egyszer fordult egyébként velem elő, hogy a bank nyitva tartása után nem engedett be a kártya lehúzásával az ajtó. Ott állok, mint egy faszent: húzom lassan, húzom gyorsan, megfordítom, a másik irányba húzom: semmi. Ilyenkor jön el a pillanat, amikor ha lenne a közelben egy fasza kis Kamaz, belehajtanék vele a bankba, és úgy vennék ki pénzt. 15 perc múlva végre talál az ember egy bankfiókot, ahova nem tud bejutni, pedig mindenféle kártyával próbálkozik. Itt is ez volt. Rozi már teljesen magára hagyottan üldögélt, mire visszaértem, de végül kárpótoltak minket nagyon finom ételekkel.

Így tele hassal és nagyon jó hangulatban, a kalandoktól megfáradva indultunk haza. A belváros megosztó képe után a fürdőrész sokat emelt a véleményemen, és biztos vagyok benne, hogy még egyszer visszajövünk, és akkor kipróbáljuk a híres fürdőket is.

Mindenki életében elérkezik a pillanat, amikor tenni kell valami a közért. Van, aki hidat építtet Pestbudán, van, aki nemzeti gyűlést szervez, van, aki önkéntes munkában tisztítja a várost. Én is komoly áldozatot hoztam tegnap azért, hogy beszámolhassak a kézműves sörökről. Tanulmánytúrát szerveztem Nikola barátommal, hogy megkóstolhassak néhány kisebb, kézműves sört és megírhassam ezt a posztot.

Az ügy érdekében két helyet is meglátogatunk, a Nota benében kezdtünk, de ott hamar kiderült, hogy csak fél hétig van asztaluk. Ekkor vadul elkezdett Nikola telefonálni, de mindenütt telt ház volt csütörtök este lévén. Végül a Kulovy Bleskben kötöttünk ki, ahol először mintegy fél órát álltunk a bárpultnál, majd leültettek egy asztalhoz, ami akkora volt, hogy nem fért rá a tányérunk. Érdekes megoldás volt, mert olyan volt, mintha eredetileg egy beépített szekrény lett volna ott, majd azt eltávolították és raktak oda egy asztalkát két székkel. Olyan szűk volt a fülke, hogy nem fért be a vállam, féloldalasan ültem és a pincérek folyton átestek a lábamon. Miután elég sokféle sört kellett megkóstolnom a köz érdekében, estére virágos jó kedvünk kerekedett, jó sokat nevetgéltünk mindenfélén.

 Únětice 12 

Ez egy népszerű, de a nagyokhoz képest még mindig kistételes sörgyár. A sörgyár észak-keletre van Prágától és kizárólag hagyományos cseh söröket gyárt. Prágában több helyen lehet kapni, főleg olyan éttermekben, amelyeket a helyiek látogatnak. A söreiknek nagyon hasonló íze és állaga van, mint a Pilsner Urquellnek, de annál valamivel karakteresebb. Mi egy erősebbet, a 12-es szűretlen típust kóstoltunk meg, aminek az alkoholtartalma is magasabb volt, 4,9 százalék. A szűretlensége adott neki valami vad ízt, amit jól egyensúlyozott a sör bársonyos alaptónusa. Ezt a sört is a Notabenében ízleltük meg, de a Kulovy Bleskben is kapható. Kifejezetten ajánlom, kellemes, érdekes sör.

Maximilian 11

Egy egészen friss sörfőzde, a két éve nyitott Maximilian egyik alapsörét kóstoltuk először a Kulovy Bleskben. Ez a pilseni típusú ser egy kicsit kesernyésebb volt, mint amit gondoltam róla előtte, de ugyanúgy selymes, mint az Urquell. A sörfőzde a festői nevű Kroměříž-ben található, amit meg sem kísérelnék kimondani és nagyon közel van már a szlovák határhoz. Ez a sör ízén is érződik, jobban közelít az osztrák sörökhöz. Az alkoholtartalmát sajnos nem sikerült kinyomoznom, de valahol 4,7-4,8 százalék körül lehet. Nem rossz sör, de nem lett a kedvencem.

Rebel 12 

A sörgyár Morávia közepén, Havlíčkův Brodban található, ahol eredetileg már a 14. században is volt sörfőzde. A sörgyár az önálló működést a rendszerváltás után kezdte meg ismét. A sör, amit kóstoltunk, egy 12-es szárazanyagtartalmú, 5 százalékos sörital. Ez a sör tetszett a legkevésbé, ez áll a legközelebb a magyar sörökhöz. Az a fajta sör, amit ha hazajössz a gyárból és már megverted az asszonyt, legurítasz a meccs mellé. Szépen mindennek megvan a maga helye az univerzumban. Szóval semmi különös. Ezt is Kulovy Bleskben lehet például fogyasztani, de több helyen árulják.

Punk ale 

A végére hagytam egy nagyon érdekes sört. Sokáig gondolkodtam, hogy egyáltalán berakjam-e, hiszen nem cseh sör, hanem skót, de annyira különleges volt, hogy mindenképpen a nap legemlékezetesebb itala volt. Ez is egy indiai típusú ale volt, aminek erősen telt ízét halvány ibolyaíz kísérte. Azért tudom, mert Rozi múltkor itatott velem egy ibolyás limonádét, aminek az emlékétől is kiráz a hideg, na ennek a sörnek az ízében finom mellékzöngeként ezt éreztem. Ez is egy nagyon nehéz sör, 5,8 százalékos alkoholtartalommal, vigyázni kell vele. Nem mondom, hogy minden nap ilyet innék, de ha valami különlegesre vágyik az ember, akkor mindenképpen tudom ajánlani. Ezt is a Kulovy Bleskben lehet elcsípni, ahol egyébként 27 különböző sört tartanak, aminek a nagy részét csapolják is, és a kínálat folyton változik.

A cseh sörfogyasztási szokások is változnak. Annak ellenére, hogy ezek a kisszériás sörök lényegesen drágábbak a mindenhol kapható alapsöröknél, akár dupla annyit is fizethet értük az ember, mégis nagy mértékben nő a fogyasztásuk.  A Ferdinand kivétel, mert az 40 CZK körül van, ami olyan 450 Ft, ez már olyan közepes méretű sörgyár, ami az árait is alacsonyan tartja.  A csehek, ellentétben velünk, tényleg egyre jobban élnek, ennek köszönhető, hogy egyre több mikrosörfőzdéből, kisebb sörgyárból származó sört isznak. A minőség egyöntetűen nagyon jó, most mennem kell, mert új söröket kell megtapasztalnom a hétvégén.

Már kerülgetem a témát egy ideje. Prágáról úgy írni, hogy nem ír az ember sörökről olyan, mintha a naplementéről írnék, de nem említeném meg a napot. Jellemző, hogy a búcsúbulimon három prágai sörözőkalauzt is kaptam. Mondhatnám, teljesen feleslegesen, hiszen nehéz itt rossz sört inni. Meg kell dolgozni érte. A téma olyan nagy, hogy bele sem fér egyetlen posztba. A mostani alkalommal a nagyobb mennyiségben eladott sörökkel kezdünk, majd a következő alkalommal a közepes és kisebb (kézműves) sörökkel. A témában rengeteg szakértő van otthon is, nem szeretnék a mindentudó szerepében tetszelegni, csak néhány békés sort írni Csehország egyik legnagyobb nemzeti kincséről.

Csak hogy érezzük, hogy mennyi tapasztalat rejlik a cseh sörök mögött, az első sörfőzésre utaló bizonyíték 993-ból maradt fenn, a břevnovi kolostorban a kerek arcú apát már elmélyedt a serfőzés tudományában.  Prágában Vyšehradban találták az első írásos nyomokat, ahol a szerzetesek fő tevékenysége az áhítaton kívül a sörfőzés volt. 1200-tól Plzeň és Budějovice már királyi engedéllyel főzte a sört. A sörfőzést a király szabályozta, és a szerzetesek köré szerveződött. 1516-ban már alkalmazták a bajor sörtisztasági törvényt és 1585-ben Prágában adták ki a világ első sörgyártás-technológiai kézikönyvét. Az 1800-as évek közepére már komoly iskolák és céhek foglalkoznak a sörgyártással, és felismerik, hogy a Plzeň körüli természeti adottságok, pl. az itt termő komló egyedi és nehezen utánozható ízt ad a sörnek. A cseh sört szívesen fogyasztották az egész Monarchiában, mi sem mutatja ezt jobban, mint az, hogy az 1900-as évek elejére már 1000 serfőzde palackozta a sereket egész Csehországban. Ezt az életérzést számomra Bohumil Hrabal Sörgyári capricciója testesíti meg.

Az állampárti időkben négy sörgyár maradt Csehországban, a minőség romlott és egyetlen igazi, folyamatosan működő kézműves cseh sör maradt, amit az U Fleků-ban mértek. A rendszerváltás után a nemzetközi multik felvásároltak minden nagyobb cseh sörgyárat.  Jelenleg egy sörgyár van csak cseh kézben, a Budvar, és ez sajnos a minőségen is meglátszott az elején, aztán szép fokozatosan a nagyobb sörgyárak is felismerték, hogy a minőség romlásával a fogyasztó közönség is elpártol, ezért a legtöbb sörgyár próbálja tartani a minőséget. Jelenleg 80-100 különböző sörgyár működik országszerte. Érdekes dolog, hogy a kisebb cseh sörgyárak előretörésüket Amerikának köszönhetik. A rendszerváltás után a kis mennyiségben gyártott sörök minősége néhány kivétellel csapnivaló volt. Eközben az Egyesült Államokban megunták az emberek a híg húgy fogyasztását, amit ott sörként mértek és több ezer lokális sörfőzde alakult, amely minőségi sört forgalmazott kis tételben. Ebben néhány sörgyártás-technológiai cég üzletet látott és elkezdett erre a piaci szegmensre lőni, aminek eredményeképpen a minőség fel-, az ár pedig lement. Ekkor már a kisebb cseh sörfőzdék is elérhető áron jutottak gyártási eszközökhöz és elkezdődött a kis sörfőzdék második virágzása.

Mielőtt belekóstolnánk néhány habzó finomságba egy-két korty erejéig, lássuk, milyen fajtákat termelnek az alapos cseh gazdák. A cseh sörök között megtaláljuk a láger, a pils és barna söröket is. A klasszikus cseh sör világos, lager típusú, alkoholtartalma 4,5 -5 fok, erős malátás aroma érződik rajta és az íze az egészen száraztól az édesebb irányba is tolódhat. Amit még nagyon szeretnek, azok a nagyon friss, világos sörök, amelyekk kevés érlelést követően, kevesebb komlós aromával kerülnek forgalomba, a második kategóriájú sörök jó része ilyen, alkoholfokuk is alacsonyabb: 3-4 fok.

Természetesen találunk nehezebb, testesebb söröket, sok cseh sörözőben ezt prémiumnak nevezik, és erősen malátás, sötétebb árnyalatú és magas alkoholtartalmú ital, rendszerint 5,3-5,8 fokos. Sokféle barna sört is isznak, amelyek ugyancsak jellegzetesen malátás ízűek, és az alkoholfokban akár 8-10 fokig is felmennek úgy, hogy a sör íze végig élvezhető marad.

Nézzünk néhány alapfajtát:

Pilsner Urquell: Talán a legismertebb cseh sörfajta, Plzeň-ben gyártja a SAB Miller tulajdonában lévő sörgyár, amennyire lehet, próbál az ősi erjesztési, főzési technikáknál maradni. Ízét a környéken termő žateci komló, a környző patakok hűs vize és a sörgyár alatti barlangban történő érlelés határozza meg. Aki Prágába látogat, 10-ből 8 helyen ezt a sört kapja. A minősége még mindig nagyon jó, de azért, hogy továbbra is mindenkinek finom legyen, nekem már egy kicsit túl semleges. Félreértés ne essék, finom ez a sör, csapolva egyenesen isteni, de néhány kisebb sörkészítő érdekesebb, finomabb sört készít.

A Budweiser, vagy ahogy itt hívják Budějovický Budvar a másik olyan sör, amit szinte mindenki ismer. Jó minőségén kívül a története miatt került a hírekbe. A sört České Budějovicében gyártják, és évente 40 ezer sörturista zarándokol el a gyárba. Az 1876-ben egy kivándorló bohémiai az Egyesült Államokban is megalapít egy sörfőzdét, és elkezd Budweiser néven sört főzni, ami azóta az USA egyik legnagyobb söre lett. 2009-ben az Európai Bíróság kimondta, hogy csak a cseh cég árusíthat Budweiser néven söröket, az amerikai cég Budra változtatta a nevét, amit a köznyelv amúgy is használt a márkára. A Budweiser lényegesen karakteresebb ízű sör, mint a Pilsner, bár jellegét tekintve teljesen megegyezik, mindkettő világos lágersör. Csapolva az egyik kedvencem. Mindenkinek ajánlom.

Staropramen: A leghíresebb prágai sör, az Interbrew csoport tagja, szerintem ez a sör az, aminek a minősége a legtöbbet esett az utóbbi időben. A csehek nagyon szeretik, 15% a piaci részesedése, de nekem egy kicsit ízetlen, aminek az az oka, hogy a természetes vízforrása csak a sörgyártás töredékét képes fedezni, és a tömegtermelés miatt egy csomó kompromisszumot hoztak a gyártásnál. Ezt azon keresztül is lehet látni, hogy a sör habja a legtöbb esetben nem elég kemény, gyorsan elillan. Ettől függetlenül röhögve megveri bármelyik magyar sört, de ebben a mezőnyben hátrébb kullog. Ez egy picit erősebb fajta, 5 fok körüli.

Krušovice: Ez a bohémiai kis falu adta a nevét apukám kedvenc sörének, a Krušovicének. Ez a sör a Heineken csoport tagja, és benne van a 10 legjobb sörben Csehországban. Kevés söröző, étterem csapolja Csehországban, de ahol van, ott mindenképpen próbáljuk ki, mert nagyon finom. Ugyanolyan selymes, mint a Pilsner Urquell, de karakteresebb íze van, egy sörözős, beszélgetős estének nagyon jó kísérője. Kifejezetten ajánlom a picit nehezebb, 5 fokos Imperiált, amit szinte csak üvegesként lehet kapni, nagyon telt, finom íze van.

Kozel: A mai napra egy barna sört hagytam, a Velkopopovický Kozelt. Ezt nálunk is árulják, de az olyan pocsék minőségű, hogy azt maximum a szoptatós anyáknak ajánlom, másra nem jó. Ezért sokáig nem is mertem megkóstolni itt, pedig milyen kár lett volna kihagyni. Csapolva valami fenséges. Nem túl édes, de kifejezetten erős ízű, magas alkoholtartalmú sör.  Érdemes enni valamit közben, mert hamar megérezzük a hatását, például a csülköt kellemesen kíséri.  Én alapvetően a világos söröket kedvelem, de itt Prágában egyre gyakrabban iszom barna sört is. Kozelt szinte mindenhol árulnak Prágában, érdemes kipróbálni.

Egy gondolattal zárnám a mai posztot. Hogy mennyire a cseh mindennapok a rész a sör és a sörivás, azt két példán keresztül mutatnám be. Otthon a belvárosban egy csomó étteremnek, büfének üditőitalos cégére van, itt ilyen nincsen, csak sör, mindenütt. A serivási szokásokról behivatkoznám azt a széles körben ismert tényt, hogy a csehek egy évben majd 132 litert sört fogyasztanak fejenként, beleértve a csecsszopókat és az aggastyánokat is

Egy központi tréning miatt ismét Milánóba kellett utaznom. Lassan úgy járok ide, mintha a második otthonom lenne, holott nem nagyon szeretem ezt a várost. Talán csajoknak jó idejönni, mert annyi üzlet van mindenfele, hogy az embernek már a látványtól is komoly viszketése támad. A szállodám közvetlen közelében olyan 20-25 divatbolt van, mindenféle márkákkal. Bár mikor szerda este megjöttem, annyira későn értem be a szállodába, noha 1-kor indultam Budapestről, hogy már semmi nem volt nyitva. Erről valahogy senki nem beszél hivatalosan, hogy azóta, mióta megszűnt a Malév, mennyivel nehezebb bármelyik Európai országba elutazni, persze ott vannak a fapadosok, de jó pár olyan rossz élményem volt velük, hogy ha tehetem, kerülöm őket, mert könnyen testi sértésbe keveredik az ember valamelyik überköcsög alkalmazottjukkal. A főnököm azért utálja őket, mert pl. a Ryanair ugyan Olaszországban dolgoztatja az embereit, de nem fizet utánuk olasz társadalombiztosítást.

Szerda este Milánó csodálatos idővel fogadott, 5 fok és eső, ami egy kis biztatásra jégesővé alakult. Én vártam két magyar cimborámat, akikkel ide beszéltünk meg vacsorát. Kint álltam az esőben egy eresz alatt és vártam, hogy megjöjjenek egy taxival, és közben szabályosan el kellett kergetnem néhány esernyőárust, akik egyszerűen nem akarták elfogadni, hogy nem akarok esernyőt venni. Nagy sokára megjöttek a cimbik, akikkel egy afrikai étterembe mentünk, mondtuk a taxisnak, hogy Africa, az meg teli pofával röhögött, Africa, hosszú út lesz. Az étterem viszont pár háztömbnyire volt, de nagyon lassan jutottunk oda, mert teljesen megbénult  a forgalom a jégesőtől.

Az afrikai étteremben afrikai arcok ültek. A pincérek valami észak-afrikai nyelven karattyoltak fennhangon az egyik asztalnál, és elég nehezen tápászkodtak fel, hogy hozzanak valamit inni vagy enni, de rohadt jó fejek voltak. Menü nincsen. Van egy kaja, amit aznap este csinálnak, azt lehet enni. Érdekes koncepció.  Mindent kézzel kellett enni, a cimbik, Totya és Teo egy megbeszélésről jöttek, szépen kinyalva, ing, nyakkendő, miegymás, hát ők balettoztak a szószos falatokkal. Minden nagyon finom volt, és valami naan-szerű kenyeret ettünk hozzá, ami jobban hasonlított a palacsintára, mint a naan. Hárman elpusztítottunk egy pirogra emlékeztető előételt, egy hatalmas tál húsos afrikai kenyeret, viszont a desszert kifogott rajtunk, na jó, Teo ezt is megette, pedig az valami édes szezámmag-őrlemény volt, tömbösítve. Vártuk, hogy mikor raknak az asztalra keresztbe egy zsiráfnyakat, hogy tessék rágcsálni, de az elmaradt. Megittunk két üveg enyhe olasz fehérbort, és végigröhögtük az estét, mindenféle régi szalonképtelen történettel.

Másnap reggel kilencre jött értünk a kisbusz, hogy kivigyen a Milánó melletti tanyára, a Cascina Caremma-ra. Milánón egy óra alatt verekedte keresztül magát a busz, mert a milánói taxisok kedvenc tevékenységüket űzték, sztrájkoltak. Így némi késéssel értünk a tett színhelyére. Az út végén sáros földúton döcögtünk a zuhogó esőben. Gondolom, mikor ezt a programot szervezték, nem teljesen ilyen időre gondoltak. 6 fok volt, amit még hidegebbnek lehetett érezni a magas páratartalom miatt. Ahogy megállt a busz és kinyitották az ajtót, betódult a tömény disznótrágya szag. Hurrá. Később megtudtam, hogy most istenes, mert amikor süt a nap, még erősebben lehet érezni. Szuper. 

A szállás egy régi farmházban volt, amit átalakítottak vidéki szállodának, minden helyen megtermelhető ételt, ők készítettek el???. Volt ott minden: ló, disznó és marha is. Egyből betereltek minket egy konferencia terembe, ahol egy amerikai és egy holland tréner várt minket. 8 országból voltunk meghívottak, úgyhogy az elején nagyon nehezen állt rá a fülem a különböző akcentusokra. A legnehezebben egy angol fickót értettem, természetesen az első páros gyakorlatban vele sorsoltak össze, úgy ittam minden szavát, mintha egy próféta beszélt volna hozzám, de a beszédének csak a 60%-át értettem az elején, aztán belejöttem. 

Két másik fickó volt különlegesen érdekes az összegyűlt középvezetők között. Egy vietnámi származású francia és egy olasz, aki úgy nézett ki, mintha valamelyik történelemkönyvből kilépett tudós lett volna. A vietnámi arc, Wilfred, nem tudom, ez volt-e az eredeti neve, vagy csak felvette, hihetetlen volt. Teljesen őrült, olyan poénokat nyomatott be, hogy az elég karót nyelt amerikai tréner csaj időnként nem nagyon tudott megszólalni. Jól mutatja, hogy milyen ember volt, hogy délután lehetett kenyereket gyúrni és sütni, ő egy döglött béka formájút készített, mondta, ilyen a francia lelkület szerinte. Stefanót, a múltból visszamaradt tudós alkatút, olyan szag lengte körbe, amit az ember múzeumokban érez, amikor régi bútorok és szövetek között bóklászik. Kerek szemüvege, bozontos szakálla, és mint kiderült, tudatosan megválasztott ruhatára által simán elképzeltem, ahogy éppen a világ nagy dolgain elmélkedik. 

A program legellentmondásosabb alakja egy bolgár származású lány volt, aki már mikor felszálltunk a buszra feltűnt, mert úgy volt felöltözve, mint egy asztronauta. Ő próbált a legerősebb, legaffektálóbb brit akcentussal angolul beszélni és hangosan bizonygatta, hogy ő bizony osztrák, csak jelenleg él Milánóban. Aztán mikor kiderült, hogy ennek a tréningnek pont az a lényege, hogy különbözőek vagyunk, akkor bökte ki, hogy igazából bolgár. Érdekes emberek vannak.

Este egy borzalmasan rossz vacsorát kaptunk, amit egy száraz fehérborként felszolgált édes prosecco és egy helyi sör kísért, aminek olyan íze volt, mintha szándékosan valaki két nappal ezelőtt kinyitott volna egy sört, majd berakta volna a hűtőbe és most tálalták volna. Édes is volt, nem volt benne szénsav és rohadtul állott íze volt. A vacsora után ott maradtam még egy kicsit beszélgetni egy német társasággal és azt kellett megállapítanom, hogy teljesen eltűnt a némettudásom. A folyamatosan használt angol és az elkezdett cseh mellett nem maradt elég hely a fejemben.

A szobák tipikusan olasz szobák voltak, kőpadlóval, bidével és fa spalettákkal. Fűtés nem sok volt bennük, így kénytelen voltam éjszakára magamra teríteni az ágytakarót is, de úgy is dideregtem. Amikor végre mélyebben elaludtam, hajnal lett és elkezdték etetni a jószágokat, röfögtek, bőgtek, meg mindenféle hangot adtak, azt hittem, elsírom magam. Egy biztos, magamtól nem jövök még egyszer ilyen helyre. Fáradtan, átfázva lementem fél nyolckor, hogy legalább eszek valami finom házi reggelit. Közölték, hogy nyolc előtt nem tudnak adni semmit, akkor már közel álltam ahhoz, hogy valakit megrugdosok, ezt szerintem látszott is rajtam, ezért gyorsan adtak egy kávét. Lassan a többiek is beszállingóztak, egy francia csávót rádöbbentettünk, hogy a francia libamáj magyar export és a bordeaux-i bor nagy része Bulgáriából származik. Ami azért volt különlegesen vicces, mert egész este nagy hanggal verte a mellét, hogy milyen rosszak az olasz borok, és ő az igazi francia bordeaux-i borra esküszik. Utána egy kicsit visszavett az arcából.

Több mint 30 éve kezdtem kosárlabdázni. Amikor ez eszembe jut, mindig elkezdek magamon röhögni, mert visszaemlékszem arra, amikor gyerekként jártam edzeni és az öreg trottyok ilyen számokkal dobálóztak az öltözőben. Fiam, én már 30 éve játszom, tudom, mit hogyan kell csinálni. Lehet, hogy bennem van a hiba, de elég gyakran én magam se tudom, mit hogyan kell csinálni.

Visszatérve a jelenbe, az egyik munkatársam Martin, akit egyébként itt Prágában Martyinnak kell nevezni, egy prágai területi bajnokságban játszik, és már a fergeteges karácsonyi partin megbeszéltük, hogy lemegyek egy edzésre. Hetente két edzésük van: kedden és pénteken. A péntekekről már az elején lemondtam, de valahogy a keddek sem akartak összejönni, vagy nekem volt valami, vagy Martin csapata játszott éppen meccset. Múlt kedden viszont már nagyon tudatosan készültünk rá, hogy végre lemenjek.

A történethez hozzátartozik, hogy a kastélyban aznap reggel kimentem futni egyet a fagyott természetbe, ahova magammal vittem a kis gumikötelemet (a hivatalos neve flextube), és vidám gyakorlatokat végeztem, néhány károgó varjú társaságában. Eléggé hideg is volt és nagyon elfáradtam, de megígértem, hogy megyek, ezért este negyed nyolckor találkoztunk a munkahelyem előtt.

Az edzés ugyanis a 14. kerületben volt. Nem is tudtam, hogy van Prágában ennyi kerület. Először tömegközlekedéssel akartam menni, de Martin azt mondta, hogy oda vonattal érdemes csak menni, mondom a fene. Inkább autóba ültem, felszedtem őt a cég előtt, és elindultunk a Prága északkeleti csücskében (a hely neve) lévő iskola felé. Egy jó 25 percet mentünk, mire odaértünk. Záhorsky egy falu lehetett korábban, amit a terjeszkedő Prágához csatoltak, szépen főtérrel, meg templommal, ahogy kell.

Martin a 20-as éveinek végén jár, amennyivel alacsonyabb nálam, annyival nehezebb is. 190 centiméter körül van, olyan jófiú feje van, szép szőke bilifrizurával. Egyébként nagyon rendes srác. Kíváncsi voltam, ahogy az ő alkatával, amit nehéz nem mackósnak nevezni, miként mozog majd a pályán. Nem volt meglepetés, úgy mozgott, mint egy metrófúró.

Az iskolát egy udvaron keresztül kellett megközelíteni. Az udvaron a fényszennyezés elkerülése végett kikapcsoltak minden lámpát. Martin, aki már ismerte a járást, határozott léptekkel indult bele a masszív sötétségbe. Én lépésenként tapogattam ki az utat magam előtt, mint az egyszeri albán aknakereső. Az iskola miliője teljesen megegyezett az itthoniakéval. A portás, egy sörszagú, borostás alak éppen a szlovák-cseh hokimeccset nézte, úgyhogy ránk se hederített. Nem tudom, hogy nyugaton milyenek az iskolák, de ezek összetéveszthetetlenek: zöld linóleum padló, 1 méter magasságig szépen lakkozott lambériával. A mennyezetről rút neonlámpák lógtak, amikből csak minden második cső égett. A szag ugyancsak összetéveszthetetlen, az állott és nemrég felmosott egyedi kombinációja. Kicsit, mint a kórházakban. Az öltözőben csak azt hagyjad, amit nem kár, ha ellopnak.

Viszont a teremtől teljesen odavoltam. Olyan minőségű volt, hogy sok magyar NB2-es csapat szeretne ilyen termet. Jó minőségű parketta, ugyan fapalánk, de olyan gyűrű, amire még nem sokat játszottam. Csak hatan jöttek el rajtam kívül az edzésre, mert a többiek a hokimeccset nézték otthon. Így egy palánkra játszottunk végig, de nekem most ez is elég volt, főleg a reggeli edzést követően. Az edzés után meg kellett tapasztalnom az öltöző puritán zuhanyzási lehetőségeit, ahol mindenféle boxok nélkül, a falból kiálló csőből folyt a meleg víz. De legalább volt meleg víz. Nálunk sokszor az sincsen, nincsen szebb annál, mint amikor kijössz a nem túlfűtött teremből, hogy majd a forró víz felmelegít, és 5 fokos víz jön a csapból.

Az edzés után nagy nehezen visszabotorkáltunk a sötétbe a kocsihoz, én már akkor is éreztem, hogy a térdemet rohadtul megviselte ez a kis edzés. Olyannyira, hogy másnapra nem nagyon tudtam járni. Mit lehet tenni? Lehet, hogy már túl üreg vagyok ehhez a sporthoz. A franc tudja. Mondjuk a srácok nagyon rendesek voltak, mondták, hogy jöjjek nyugodtan legközelebb is. Majd meglátom. Lehet, hogy elég nekem a gyúrás, úgyis az az életcélom, hogy valahol kidobó lehessek.