Kalandjaink Prágában és a világban

Másodszor is lehetőségünk volt meglátogatni a prágai idegenrendészetet . Már előre nagyon örültünk ennek az eseménynek, de akkor még boldogabbak lettünk, amikor reggel kinéztünk és láttuk, hogy szitál az eső. Reggel 8:30-ra volt időpontunk. Eltelt egy kis idő, mire Roziba egy kis életet vertem és el tudtunk indulni. Az idegenrendészet Prága peremén, egy mező szélén található, ha jobban fülelünk, hallható a malacok röfögése. Most kocsival mentünk oda, és sikerült konstatálni, hogy semmilyen parkolóhely nincsen az épület mellett. Rozi gyorsan kiszállt a kapuban, hogy ne késsünk el.

Maga az iroda épülete a Cigankova utcában található, valahogy sorsszerűen csak ez a ház található az utcában. Miután bejártam már az egész határt egy barátságos, a csernobili utcaképeket idéző lakótelepen sikerült parkolóhelyet találni.  Majd egy egészséges sártengeren keresztül vezető úton megközelítettem az épületet. Rozi közben találkozott már Gabriellel, aki segített, hogy gyorsan bejussunk, és ne csatlakozzunk a közben már kővé vált várakozók seregéhez. Gabriel hosszasan fejtegette, hogy Szerbiában járt, és minden sarkon megállították a rendőrök és nevetséges indokokkal akasztottak le róla pénzt. Utána még el is akarták lopni a pénztárcáját. Nem akartam neki mondani, hogy üdvözöljük a balkánon. Aki oda tervezi az utat, annak ez az útiköltség része.

Az idegenrendészeten két külön helyiség van: az egyik az EU-tagoknak a másik a nem EU-tagoknak. Én először véletlenül a másodikba tévedtem be, ahol hirtelen azt hittem, egy Benetton-reklám forgatására kerültem. Gyorsan kimenekültem, mielőtt megesznek. Majd szétázva, nyakig sárosan megtaláltam az EU-s termet is. Itt is meglepően sok néger ült, de akkor már semmin se lepődtem meg. Rozit közben már behívták egy irodába. Én lecsüccsentem az egyik kényelmes, 2 percnyi ülésre tervezett műanyag székre. És néztem a kilátástalan arcokat, miközben az ablakot verte a novemberi eső. Felemelő volt. Már vártam, mikor vonyít fel Axl Rose, de ez a flash elmaradt.  Aztán végre Roziék kijöttek az irodából. Mondták, várni kell még egy kicsit, mert Rozi adatait végigfuttatják a körözési listákon. Mondtam is neki, hogy most aztán előkerül a bűnlajstroma. De felületesen vizsgálódtak és nem találtak semmit, nemsokára ő is megkapta a saláta kinézetű papírt, ami igazolja, hogy ideiglenes tartózkodási engedélyt létesített Csehországban, mert itt kérem ügyintézés van.

Arra azért kíváncsi lennék, hogy Gabriel nélkül, akinek ez a szakmája, hogy letelepedéseket segít, ez a gyakorlat meddig tartott volna. Szerintem még ma is ott ülnénk várva arra, hogy behívjanak. Szumma szummárum, mindketten regisztrált betelepültek vagyunk.

Jut eszembe, ahogy nézegetem a közösségi oldal profiljait az ismerőseimnek, egyre többen jelölnek be tartózkodási helynek valamilyen külföldi címet. Ez több, mint elgondolkodtató, talán Magyarország mégsem teljesít annyira jól.

Sajnos az elmúlt időszakban több nehéz dolog is történt a magánéletemben, amik miatt nem tudtam írni a blogra.

Elég sok minden történt az elmúlt héten, ebből csak néhány szemelvényt gondoltam megjeleníteni, egy-egy felvillantást az érdekesebb eseményekről.

Kezdjük talán azzal, hogy pénteken elmentünk Rozival a Strahov Kolostor könyvtárába ,amit sikerült összekevernem egy másikkal, ami Klementinumban van. Ez a könyvtár is nagyon szép, egy kolostorban van berendezve, mindenféle érdekes holmival telihordva. Például találtunk itt aszalt ráját, kínai cserepeket és egy furcsa dolgot, ami könyv alakú kivonat egy növényből, fából. Elég vicces, olyan igazi múzeumőr nénik voltak mindenütt, akik sztk-keretes szemüvegük mögül lesték, mit rosszalkodunk. Utána sétáltunk egyet még a várban és a Károly-hídon, nagyon kellemes este volt.

Szombaton elmentünk először moziba itt, Prágában. Először A komornyik című filmet néztük ki. Aztán már a moziba tartva megvitattuk, hogy inkább valami olyat kéne néznünk, ahol nem a párbeszédek dominálnak, mert elég hamar vagy bealszunk, vagy elmenekülünk a moziból. Természetesen angol nyelvű vetítésre mentünk, de akkor is, egy fekete család egymás közötti kvartyogásából jó, ha a kötőszavakat megérti az ember. Ezért mikor már a pénztárhoz értünk, átfoglaltuk a jegyünket a veretes Thorra. A várakozás be is jött: kevés, szükségtelen dialógus, néhány gyerekek által is érthető poén (eljött a mi időnk) és rengeteg pörölycsapás, döngő hanghatás, műanyag számítógépes világ. Rozinak nagyon tetszett film, többször is elaludt rajta. Engem se ragadott magával. Utána még beugrottunk a Palladiumban az éppen zárni készülő gyorséttermesektől elkunyiztuk az utolsó maradékokat. Majd a mindenféle műanyagok által megviselt gyomorral tértünk nyugovóra.

Vasárnap elhatároztuk, hogy tartunk egy mézeskalács-próbasütés napot. Ha az ehhez szükséges anyagokat az ember otthon próbálja beszerezni, nem sokat gondolkodik, hiszen tudja, mit hol lehet megvenni. Egy dolgot tudtunk könnyen akvirálni, a sütő formákat. Nagyon sok helyen árulják őket. Bent voltunk egy mézeskalács boltban, ott volt mindenféle. Mézes kalács Elvis Presley, kancsal boci és édes cica, de ez utóbbi sajnos már nem volt kapható. A többi alapanyagot sok helyről vadásztuk össze. Ételfesték meg egyszerűen nem volt sehol. De vettünk mindenféle fáin cuccot, színes cukormázat, xxl-es diszítő készletet. Este neki is kezdtünk a műveletnek. Mire odáig jutottunk, hogy elkezdhettünk kreatívkodni vele, már erősen fél tíz fele járt az idő. Vagy két órát díszítgettük a bocikat, cicákat és a kedvencemet, az almát cipelő sündisznócskát. Ez utóbbi Boninak is megtetszett, szájában eggyel, villámló tekintettel szaladt át a lakáson, nem engedve zsákmányát. A megosztott képek közül mégis a világító torony okozta a legnagyobb visszhangot, mindenki fallikus szimbólumot vélt felfedezni benne, amit mondjuk teljesen megértek.

Hétfőn úgy gondoltuk, hogy eljött az ideje, hogy elkezdjünk karácsonyi ajándékokat vásárolgatni. Ehhez az Árkádot szemeltük ki első nekifutásra. Ugyan az ajándékokra túl sok időt nem fordítottunk, de ismét felfedeztük az Árkád könyvesboltját, ami valami fantasztikus. Olyan angol nyelvű irodalmuk van, hogy megnyaltuk mind a tíz lábkörmünket. Az angolnyelvű regényeken kívül mindenféle eszméletlen kiállítású művészeti album és szakkönyv is van. Az idegennyelvű  regények egy kis galérián találhatóak. Van kb. 1000 kötet. Ott szépen leültünk a szőnyegre és bele-bele olvasgattunk a mindenféle irodalomba. Rozi első javaslatát elutasítottam, hogy a kevés szóval angolul sorozatból válogassak, na persze, aztán legközelebb majd a macskával együtt eszem a földön, mondván az én színvonalamnak ez is megfelel. Na nem. Szépen kiválasztottam két könnyebb művet, Nail Gaiman új könyvét és egy jó kis kémregényt, azzal megbirkózom. A kis olvasási kalandunknak az vetett véget, hogy szép csendben elkezdték bezárni a boltot, és elkezdték lekapcsolni a villanyokat. Mi összekapkodva friss szerzeményeinket boldogan rohantunk a kasszához.   

A magánéleti nehézségek árnyékában kifejezetten üdítően hatottak ezek a kis vidám morzsák. Ez most egy nehezebb időszak, mindkettőnknek, de Prága annyi szépséget és meglepetést rejteget, hogy segít bennünket ebben az időszakban is.

Most úgy alakult a hétvége, hogy Rozi nem jött vissza Prágába. Némi tanácskozás után abban maradtunk, hogy a következő hétvégén úgyis jönnek hozzánk vendégségbe a szüleim és az öcsém a barátnőjével, kijön velük, én pedig kijövök vonattal. Megnéztem a lehetőségeket. És bizony Prága vonattal sincsen közel. Van egy vonat, ami 8 órát jön, de az kora reggel indul, meg egy kora délutáni, ami 10-et, egyik sem volt jó nekem. Maradt az esti vonat. Itt lehetett venni egy sima ülőjegyet, illetve hálókocsi-jegyet. Olyanban még úgysem voltam, gondoltam, kipróbálom. Az interneten megvettem a jegyet az Elvira nemzetközi oldalán, ami annyira felhasználóbarát, hogy több külföldi fórumon is sírva könyörögnek annak, akinek már egyszer sikerült, hogy árulja el, miképpen gyötörte végig magát a folyamaton, aminek a végén nincsen lehetőség jegynyomtatásra. Nem, ahhoz még el kell menni egy pályaudvarra és kinyomtatni a jegyet. Gratulálok.

Némi töprengés után úgy döntöttem, hogy olyan hálókocsit választok, amiben egyedül aludnék, mert nem volt kedvem pl. Szergejjel, az orosz medvével aludni, aki annyira horkolna, hogy beleremegnének az ablakok. Rozival kimentünk a Keletibe. Hamar megtaláltuk a vonatot és a kabint. A MÁV honlapján olvasható szöveg szerint a hálókocsik teljeskörű kényelmet kínálnak.

Hát ezzel azért vitatkoznék egy cseppet. Egy-egy vasúti kocsi egy kis zárt világot alkot. Nyolc kabin, kabinonként három ágy. Az emeletes ágyak egymás felett, tisztára mint egy tengeralattjárón. A felső ágyra egy külön erre a célra rendszeresített létrával lehet feljutni, ami viszont nincs az ágyhoz rögzítve. Kicsit elgondolkodtam, hogy ha a fenti ipsének éjjel pisilnie kell, akkor hogyan megy a folyamat? Felébreszti az alatta alvót, aki a csatárlánc végén a legalul szunnyadót, aki mikor felkel, jól beveri a fejét a felette lévő ágyba, majd harcállásba helyezi a létrát? A két alsó utazó biztosan hangos hurrázással segíti a legfelső utast, aki csíkos pizsamájában, esetleg bojtos hálósipkában lekacsázik a létrán és diadalittasan megkeresi a papucsát a vaksötétben. Végül kicsapja kabinajtót, ami hangos csattanással ütődik a másik kabin falának, felébresztve az ott alvókat is. Na ezt nem fogom megtudni, mert egyedül utazom a kabinban.

Már jó előre megnézegettem a képeket a kabinról és nem csalódtam, az ágy pont olyan rövid és keskeny, mint ahogy a képeken látszik. Semmilyen dimenziója nem passzol hozzám. Arról nem beszélve, hogy az ágy és a fal között van egy öt centis rés és egy-egy nagyobb fékezéskor szépen a fémfalhoz préselődve a fél vállával belecsúszik az ember. Eszményi.

Minden kocsihoz tartozik egy - Rozi megnevezésével élve - gyezsurnaja, vagy flacosan steward. Ő a kocsiban egy kis kabinban üldögél, őszes szakállát simogatva várja a becses utasok kívánságait. Ez nem egy Orient-expressz, némi üdítő, kávé, sörök és az étlap sztárjaként egy jó pár frankfurti virsli a kínálat. Fel is csillant a szemem. Csak nem egy újabb lehetőség a nagy európai kolbászkóstolási küldetésem végrehajtásához? Nem sokat hezitáltam, rendeltem tüstént egyet, egy üveg finom Gambrinus sörrel, és rögtön úrnak éreztem magam.

A világ visszazökkent a rendes kerékvágásba, amikor a pocakos steward illedelmesen kopogva, fát imitáló műanyag tálcán behozta az illatozó virsliket a söröcskével. És finom volt. Ízes, nem szétfőve, ahogy kell, két szelet friss rozskenyérrel. Az egyik kenyeret eltettem, hogy ha esetleg az éjjel kis patkánycsemeték vinnyognak éhesen, legyen mivel megetetnem őket.  Az egész kupé barátságosabb megvilágítást kapott, már nem is láttam olyan nagyon hitványnak az enteriőrt.

Az utazóközönség igen változatos volt. Utazott kétkabinnyi ázsiai fiatal, szerintem legalább két kiló gyorséttermi kaját hoztak fel a vonatra, mert amikor elmentem a kabinjaik előtt, nyitva voltak az ajtók és minden elérhető helyen nyitott dobozokból faltak ezek a derék emberek. Volt egy szigorú tekintetű üzletember, egy-két párocska és egy összenőtt szemöldökű aggszűz. Továbbá három tipikus fiatal angol csaj, együtt nyomtak vagy 250 kilót. Miután nem ülések voltak a kabinokban, szépen mindenki magára zárta az estére az ajtót és csak akkor találkoztál valakivel, ha éppen összefutottál vele wc-re menet. Apropó, a mellékhelyiség egy fokkal volt csak jobb, mint egy sörsátor csücskében lévő Toi Toi wc.

Az éjszaka a szűk és kemény ágyon, ahol a lábam se nagyon tudtam kinyújtani, nehezen telt el. A vonat elég sokszor megállt, legutoljára már Pardubicében, de akkor vagy két órára, örökre rejtély marad, miért. Reggel aztán a kócos szakállú gyezsurnaja a kulcsával végigkopogtatta a kabinok ajtaját és friss kávé illata töltötte meg a folyosót. Kaptam egy cukorsokknak is beillő reggelit, annyi kalória volt benne, hogy simán én húzhattam volna be a vonatot az állomásra. Majd megérkeztünk a nagyon álmos főpályaudvarra.

A város éppen ébredezett. A hajnal első fényei szürkére festették az utcákat a csípős hidegben. Én a Vysehrad állomásról gyalog utat választva megteltem az ébredő Prága energiájával. Fülemben Johnny Cash a Love’s been good to me búgott, szívemben Rozi hiányával sétáltam a kihalt utcán, furcsa, vegyes érzésekkel. Itthon aztán Boni az előszoba széken várt, nyávogva méltatlankodott, hogy hol voltunk idáig és hogyhogy csak én jöttem. Adtam neki friss ételt és italt. Egy új nap kezdődik, összességében jó kis kaland volt ez a vonatút.

Vannak emberek, akik rajonganak a büdös sajtokért. Én nem tartozom közéjük. Nagyonnem. A szüleim viszont annál inkább. Mikor kérdeztem, mit hozzunk nekik Prágából, a válasz egyértelműen a büdös sajt volt. Mit lehet itt tenni? Nekigyürkőzni.

Adott az első probléma, a beszerzés. Először is nagyon büdös sajtot nem lehet aminden sarkon kapni. El kellett menni pl. az Árkády-ba, hogy legyen választék. Rozival végigtanulmányoztuk a választékot, természetesen azt, amit ők kértek, nem lehetett kapni sehol. Ennek ellenére kiválasztottunk néhány gyanús darabot, és mit sem sejtve beraktuk őket a kosárba.

Hazafelé tömegközlekedéssel mentünk. Az ember el is felejtkezik róla, hogy biológiai fegyver van a szatyrába, csak mikor már kicsit felmelegszenek a sajtok, és elkezdenek szaglani, akkor döbben rá, hogy milyen feladatra is vállalkozott. Az egész villamos úszott a bűzben. Gondolkodtunk is rajta, hogy mit szólnak a felszállók, akik gyanúsan pislogtak körbe végigvizsgálva a villamos utazóközönségét. Miután mi inkognitóban bűzölögtünk, nem szúrtak ki minket.

Hazaérve Rozival stratégiákat beszéltünk végig a kézbesítésig, felismerve a helyzet súlyosságát. Rozi elővette a legvastagabb alufóliát, egyesével is jó vastagon becsavarta őket, majd az egészet még egyszer, végül beraktuk a sajtokat egy nejlonzacskóba, azt is jó szorosan rácsavartuk. És este berakta a hűtőbe.

Másnap reggel hatkor keltem, mert mentem reggel edzeni, és Bonit kerülgetve, aki fennhangon üvöltött kajáért, gyanútlanul a hűtőhöz mentem, hogy megetessem és elővegyek egy tejszínt a kávémhoz. Kinyitottam a hűtőt és egy pillanatra megszédültem és majd lefejeltem a hűtő tetejét, megkapaszkodtam a hűtő szélében, gyorsan kikaptam, ami kellett és rácsaptam az ajtót. Szerintem a döglött patkány szaga ehhez képest a  legfinomabb citrusolaj. Valahogy az ablakhoz tántorogtam és kinyitottam. Majd vigyázva, hogy minimalizáljam a hűtőnyitások számát, megreggeliztem és lementem edzeni.

Az edzés után fáradtan tértem vissza a lakásba és rögtön úgy éreztem – nyitott ablak mellett- hogy vissza akarok menni a dohos pincehelyiségben lévő gyúróterem öltözőjébe. Pedig, ahogy a L'art pour l'art is megénekelte anno: „Vár a testépítő szalon, Csak indulj el a szagon…„ Erről biztos még cifrábbat költenének. Valami hihetetlen szag volt. Érdekes az ember orra, mert viszonylag hamar alkalmazkodik bármilyen szaghoz. Így ez a szag is csak az első néhány percben halálos, aztán megszokja az ember.

Este aztán elindultunk Budapestre. A sajtos zacskót egy újabb zacskóba raktuk, majd azt egy táskába, aminek a cipzárját jó szorosan behúztuk. Mindhiába. Az egész kocsi fürdött a szagban. Jöttek is a történetek. Rozi egyik húga, Boriska Strasbourgban él, onnan szokott hasonló csemegéket hazahordani, olyankor az egész busz állva ünnepli ezen tevékenységét. Hiába minden fondorlat, egyszerűen nem lehet légmentesen lezárni, hogy ne jusson ki a szag.

Nekem egy másik vidám történet jutott eszembe, amikor a szüleim még egy régi Škoda 105-össel rótták Európa útjait, és jó magyar szokás szerint feltankoltak mindenféle jóféle hazaival. Többek között 20 dkg Trappistával, ki tudja mire lesz jó még a két hetes nyaralás alatt. Anyám berakta a kesztyűtartóba ideiglenesen, és ahogy kell, szépen ott is felejtette. Az út akkor éppen Olaszországba vezetett és rekkenő hőség volt júliusban. A sajt szépen a gyorsított érési folyamatban találta magát. Először csak egy enyhe, de annál kellemetlenebb állandó háttérszag lett az autóban. És igen, ilyenkor kezdődik a vádaskodás, hogy ki nem nézett oda a lába elé, és hasonlók. De a szag egyre csak erősödött. Többször kipakolták az elemózsiás zacskókat. Semmi. Aztán már az utazás végén, mikor már a növények is sírva ugrottak ki gyökerestül amerre jártak, találtak egy elfolyt sárgás masszát a kesztyűtartóban, ami már annyira előrehaladott állapotban volt, hogy kezdte kimarni a Škoda nem túl acélos karosszériáját. Az autóból csak hónapok múlva ment ki a szag véglegesen. Nem tudom, betűre így történt-e, de így őrzi a családi folklór.

Most a prágai sajt itthon van 4 rétegbe becsomagolva a hűtőben. Ha ki szeretném nyitni a hűtőt, előre kell szólnom, a gyerekek visítva rohannak be a szobájukba, és ezt egy erős szelőztetés követi. Holnap végre megszabadulunk tőlük, átadjuk a címzetteknek. Szerintem, ha lefordítanánk a cseh feliratokat a sajtok apró betűs feliratain (bár ilyen hőst azért keresgélni kéne egy ideig, aki huzamosan kezébe merné venni a pőrére vetkőztetett sajtokat), biztos megtalálnánk a következő sorokat: „Figyelem, állati táp, emberi fogyasztásra nem alkalmas.” Ha ilyen kérései lesznek még a szüleimnek, beszerzünk egy ipari vákuumhegesztőt, hátha az segít valamit...

A heti rendszerességű utazás most Milánóba vitt. Kezd egy kicsit sok lenni, hogy folyton úton vagyok. Éppen a repülőgépen ülök Franfurt felé, este 11 körül fogok visszaérni Prágába. Holnap reggel meg kilenckor már meetingem lesz.  Nem sajnáltatni akarom magam, de azért fárasztó dolog ez.

Tegnap estefelé érkeztünk meg Milánóba, ahová valódi repülőgép méretű repülők repülnek. A reptéren rögtön a fenti furcsa műalkotás fogadott.

A főnököm nagy rajongója a tömegközlekedésnek, talán azért, mert sosem élt Budapesten. Így a reptérről a városba vonattal mentünk be, ami azt leszámítva, hogy nem volt ülőhely, nem volt rossz. Utána viszont két metróval kellett mennünk, majd mintegy 15 percet gyalogolni a szállásig, mindezt úgy, hogy cipeltük a csomagokat. De legalább lehetőségem nyílt egy kicsit tanulmányozni a milánói embereket. Igen, ez egy nagy város, rengeteg az ember este nyolckor is, mindenféle fizimiska, mindenféle bőrszín. Nagy nyüzsi mindenütt, az emberek fennhangon beszélnek egymással, mintha valaki kettővel feljebb nyomta volna a hangerőt a kellemesnél.

A főnököm egy barátját is meghívta a vacsorához egy toszkán étterembe, ami kedd este tömve volt. A hosszú asztaloknál szőrös olaszok hadonásztak mindenféle lehetetlen ruhában, egymást túlkiabálva. Minden asztal roskadozott a tengeri herkentyűktől. A főnököm már előre röhögött, hogy megint mit fogok választani, de szerencsére volt nekem való étel is bőven. Amíg ők belevegyültek a ricsajos olasz kavalkádba, volt lehetőségem megfigyelni a helyi pincérgárdát. Ez egy régi étterem, legalább 80 éve működik ezen a helyen. A pincérek mintha egy olasz komédiában lennének  karakterszínészek. Az étteremfőnök egy kis kalickában ült, ő kezelte a pénzügyeket. Őszes, hosszúhajú idősebb fazon, szarukeretes szemüvegével egy idős könyvelőhőz hasonlított. Időnként egy kis párnával megnedvesítette az ujjait és szépen kiszámolta a visszajárót, látszott, hogy ő élet és halál ura.

A pincérünk egy dél-olasz, szikár alakjával, sötétebb bőrével  és fekete hajával, aminek minden szála gondos munkával hátra volt fésülve, egy külvárosi vagányra hasonlított. Másodállásban biztos elvállal piszkos melót is. Hanghordozásából és a stílusából áradt, hogy minden magától értetődő számára és nem törődik az élet gondjaival, időnként fütyörészve táncolta körbe az asztalokat. Közben az olaszaim szép részletesen megtárgyalták a legfrissebb pletykákat a központból, kiélvezve egy mozzanatot, részben angolul, de a szaftosabb részleteknél átváltottak olaszra. Volt már vagy tizenegy, mire elindultunk haza.

A reggeli után főnököm széles mosollyal mondta, hogy talált egy jó kis közvetlen járatot a megbeszélésre és nem kell taxival menünk. Jaj. Felszálltunk egy trolira, ami érdekes módon a villamospálya-szerű, forgalomtól elzárt területen ment főleg. Ez a járat egy körjárat, ami körbeutazza szinte egész Milánót. Itt érdekes az idősek hozzáállása az ülőhelyekhez: nem megkérnek, hanem utasítanak, hogy azonnal add át helyed.

Fel is álltunk és átadtuk a helyet egy nőnek, aki miután hallotta, hogy angolul beszélünk, angolul köszönte meg. A főnököm elmondta, hogy ő olasz, én meg magyar és éppen Prágában élünk. Valamennyit beszélek olaszul, ezért nagyjából megértettem a beszélgetés elejét. A hölgy kifejtette a főnökömnek, hogy rögtön sejtette, hogy olasz, mert ilyen szép ember csak olasz lehet. Majd minden átmenet nélkül belekezdett egy cseh nótába, aminek a refrénje helyett puszikat dobált a levegőbe. Ekkor már az egész troli minket figyelt. Gyerekkori emlékek tódultak fel bennem. Olyan volt, mint amikor szegény néhai nagyanyámmal utaztunk valahova, és kb. kettő percen belül elkezdett diskurálni (ahogy ő mondta) egy vadidegennel, megvitatva az élet nehézségeit és az aktuális bel- és külpoiltikai helyzetet.

Ez a hölgy is orrára csúsztatva hupililla szemüvegét, és elmesélte az egész életet, hogy verte a férje, de elhagyta a rohadékot, hogy újságíró, de már nincsen is igazi újség, csak ezek az elektronikus szarok. Majd idegenvezetésbe kezdett, hogy éppen mit látunk. Sok látnivaló nem igazán volt, külvárosi gyártelepek között ment a troli, de szépen elmondta, hol mit gyártottak, és mikor zárt be a gyár. Időnként a főnököm lefordított egy-egy blokkot. Azt hittem, sose érünk már oda, és mikor megérkezünk, majd két csókot is lehel az arcunkra a hölgy a rúzsos szájával, de szerencsére ez elmaradt, csak felállva mutogatta, hogy merre menjünk.

Milánó ezen részén igen különös házak vannak. Kivülről régi, 17-18. századi homlokzattal büszkélkedhetnek, belül ugyanolyan körfolyosós rendszer van, mint nálunk a belvárosban, annyi különbséggel, hogy pompázatos kertecskék vannak mindenütt. A főnököm itt lakott egy ideig, ő mesélte, hogy 20 évvel ezelőtt a legtöbb lakásnak még nem volt saját fürdőszobája. Sok ház felső emeletén penthouse lakások vannak, amiket igazi kertdzsungel vesz körül. Valahogy mindenki kertészkedik: egy öreg bácsi éppen egy kis előkertet kapálgatott, amikor elhúztuk a bőröndünket előtte az újabb 15 perces séta közben. Sok zöld van mindenütt, ehhez nem kapcsolódva, ám mégis, a tömegközlekedési eszközök is zöldek.  

Vissza a jelenbe. A frankfurti reptére érkezvén mindig megdöbbenek, hogy milyen mennyiségű repülőgép közlekedik a világon. Európa egyik legnagyobb repülőterén a reptéri busszal 15 percet vártunk, mert szép libasorban jöttek a gépek egymás után. Köztük egy gigászi Airbus A380-as is, ami úgy nézett ki a többi között, mint kuvasz a tacsik között. Egy-egy reptéren hihetlen az a kulturális és etnikai kavalkád, ami sodorja tovább az embert, valahogy egy élő organizmust alkotva. Aztán megint kidob a tömeg egy terminálnál jóval fáradtabban, lehet hogy az organizmus szívott el egy kevés energiát belőlem. Nem tudom, de gyanús.

Tegnap délután, miután elmentek Sanyiék, olyan furcsa üresség lett úrrá a lakásban. De jó  volt élvezni, hogy vasárnap van és semmit nem kell csinálni, csak lustulni meg heverészni. Rozinak nem volt túl jó kedve, gondoltam, beváltom az ígértemet és kimegyünk Chodovba, megnézzük, miket lehet ott kapni.

Egyre csak húzódott az indulás, egy kis délután szunyóka után aztán összekaptuk magunkat és nekiindultunk. Délutánra elég hideg lett, fújt a jeges szél, mint a fene. Chodovhoz a piros metróval lehet kijutni, ezért próbáltunk olyan csatlakozást keresni, ahol fel lehet szállni rá. Sikerült is, csak két bökkenő akadt, az egyik, hogy rossz irányba szálltunk fel, a másik, hogy most egy hétig nem jár a metró ki Chodovig. Vert seregként próbáltuk kitalálni, mi legyen. Az egyik megjegyezhetetlen nevű állomáson kis üzletek is vannak, az egyiken megláttam, hogy Neo-Palladium és már meg is született a terv. Rohadjon meg a prágai BKV, nem megyünk ki Chodovba, inkább menjünk a Palladiumba, ami a belváros bevásárlóközpontja. Szépen el is mentünk a sárga metróval a Náměstí Republikyhez, és bementünk a kívülről jellegtelen áruházba.

És igen, megérkeztünk. Belülről sokkal nagyobb, mint kívülről. Öt emeletnyi csillogás és villogás. Bécsben láttam ilyen pompát. Irgalmatlan mennyiségű üzlet. A felső szinten mindenféle étterem, nem csak gyorséttermek, hanem rendes beülős helyek, de mindenhol másféle ételt lehet kapni. Én egy Santa Fe nevű helyet választottam, ahol egy tortillát kértem, a franc gondolta, hogy telerakják undorító brokkolival. Még kiválogatni sem tudtam ezeket a zöld kis gusztustalan minibokrokat. Gondoltam megnézem, Rozi mit talált, ő a Mongolian Barbecue-t választotta, amit szemmel láthatóan vietnámiak működtettek, és nem valami jó kis steaket kért, hanem valami egytálételt, ami úgy nézett ki, mint amibe belesöpörtek mindent, amit egyéb kaják után a pulton találtak. Kicsit még tunkolgattam egykedvűen a brokkoliszaftban tocsogó rizsemet, majd inkább feladtam. (Itthon aztán este jól bezabáltunk a piacon vett incsi-fincsi szalonnából, sajtból és még hazai libamáj pástétomból, hogy mozogni sem tudtunk utána.)

Miután úgy-ahogy jóllaktunk, külön-külön indultunk neki az üzletház felfedezésének. Rozi már előre kinézte azokat a boltokat, amelyek majd áldozatul esnek neki, én meg csak lődörögtem mindenfele. Először benéztem a helyi Euronicsba, de pont olyan semmitmondó, mint itthon. Majd egy képregényshop minden kacatját böngésztem végig, ahol volt egy háromméteres Hulk-bábu, ami még nálam is magasabb volt. Végül már teljesen levertem érkeztem le az utolsó szintre, mikor megpillantottam a földi Paradicsomot, egy akkora Samsung boltot, amekkorát még nem láttam.

Teljesen új volt a bolt, mindenütt lehetett érezni az új bútorok szagát, még az áruház katalógusában se volt benne. Úgy rohantam az egyik pulttól a másikhoz, mintha valami sorverseny lenne, ahol az a feladat, hogy ki tud tíz perc alatt több kütyüt végignyomkodni. Volt ott minden, új 4k Ultra HD tévé, olyan képe volt, hogy majdnem a hónom alá csaptam, pedig volt vagy két és fél méter az átmérője. Mindenütt új Note 3-ak, mindegyikhez egy-egy új Gear okosóra passzintva. Ez a bolt az Apple-boltok mintájára volt szervezve. Az üzlet nagyobbik részében nem árultak semmit, csak ki volt rakva mindenféle kütyü, hogy a magamfajta felnőtt gyerekek játszhassanak velük. Egy nagyon durván kiképzett srác, folyékony angolsággal mutogatta a cuccok csinját-bínját. És ott volt a személyes kedvencem, az új Note 10 is, amiben hihetetlen minőségű kijelzőt és nagyon durva funkciókat csináltak meg. Ki is próbáltam. A note-ok abban különböznek a sima táblagépektől, hogy van hozzájuk egy kis műanyag toll, azzal is lehet őket használni, írni a képernyőre. Például valakitől megkérdezed, hogy mi a száma, kézírással felvésed, majd egy szuper egyszerű helyi menüvel hozzácsapod a címjegyzékhez, úgy, hogy a firkálmányt már rendes számként tárolja le. Mindezt pofonegyszerűen. Támolyogva mentem ki a boltból.

Ezek után nem sokkal találkoztam Rozival, megittunk egy kávét és ráengedtem mindazt a műszaki újdonságot, amit láttam, szegény ott fuldokolt, de derekasan tűrte és a szeme is csak időnként üvegesedett ki.  Ő meg fehérnemű boltokat, meg miket járt végig, de arra meg én nem emlékszem túlzottan. Kinek a pap, kinek a papné. Visszafele szörnyű felfedezést tettünk: nagyon gyorsan megközelíthető a Palladium. Ez egy igazi sorscsapás két ilyen konzumidiótának, mint mi. A Chodov az igen, ahhoz fel kell tűrnünk az ingujjat, hogy kijussunk, de ide 10 perc alatt eljutunk, nagyon-nagyon veszélyes. Talán egy valami, ami még is csak visszafog minket, az az egész áruházon végiglebegő enyhe hajléktalanszag. Nem tudom, honnan jön, de nagyon nem passzol helyhez, és nagyon büdös. Ezt az egy negatívumot tudom elmondani sajnos, na meg a brokkolis tortillát, de arra ki volt írva, csak csehül. De most felismerem, akár merre is járok, egy életre megtanultam, a brokolice, nem Gergőnek való étel. 

Mint ahogy azt már az előző posztomban is írtam, vendégeink voltak a hétvégén: Sanyi és Ági. Ők még Prága-szüzek voltak, azaz most először jártak itt. Sanyi jól felkészült az utazásra, letöltötte a 3,5 eurós Prága appot a telefonjára, de az indulás előtt már megnyitni nem volt ideje. Én ezt előre nem tudtam, ezért gondolatban arra készültem, hogy olyan arcát mutassuk meg Prágának, ami eddig nem volt ismeretes előttük. Aztán hamar levágtam, hogy itt egy 1.0-s városnéző programot kell indítani majd.

Első este egy ideig kérdés volt, hogy otthon együnk-e, vagy se. Aztán kölcsönösen meggyőztük egymást, hogy az étterem jobb ötlet, és elvittük őket a Vinohrady-ban lévő Hajnovkába. Természetesen tömegközlekedéssel, amin az első pillanatban kicsit megütköztek. Sanyit már első pillanatban kellemes meglepetés érte, amikor is kiderült, hogy kb. azonnal ki kell állnia arról a helyről, ahova éppen csak az előbb pakolta be az autót cipőkanállal.

Ebben az étteremben voltunk már és mindenkinek ajánljuk, bár a személyzet egy kicsit olyan, mintha kollektíven haragudnának valamire. Nem mondom, hogy nem kedvesek, de valahogy olyan zsémbesnek tűnnek folyton. Itt kezdődött Sanyi új szerelme a csülök iránt. Mindenki tolta rendesen a kajákat, de ő egy ültő helyében letolt egy 1,5 kilós csülköt, még a csontot is leszopogatta. Nem tudom, hova tűnt benne a cucc, nincsen is benne ennyi hely, szerintem ez csak valami fekete mágia lehet.  Bár mondjuk utána nem rendelt be még egy duplapalacsintát desszertnek. Mondta is, hogy másnap csak saláta és light víz lesz a menü.

Másnap reggel szemerkélő esőre ébredtünk, ami azért egy picit elkedvetlenített, főleg engem. Gyűlölöm az eső minden formáját, a hideg ködös eső viszont a legalja, igazi sorscsapás. Aztán mégis csak erőt vettünk magunkon, és elindultunk a Moldvaparton lévő piac felé, ahol a szemerkélés ellenére tetemes embertömeg válogatott a portékák között. Miután itt terveztük reggelizni, nagyon megörültünk neki, hogy volt egy sátorféle, ami alá behúzódva, ki-ki igény szerint, tengeri herkentyűs paellát, tonhal steaket, vagy pedig – végre valami finom – pljeskavicát fogyasztott – azaz csupa autentikus cseh eledelt. Én pljeskavicából rögtön kettőt, mert az elsőt nagyon megijesztettem és az gondoltam, hogy biztos megváltozott az íze. Az eső után bementünk a kedvenc kávézónkba, ahol miután szétugráltattuk a köpcös, svájci sapkás tulajt, kiderült, hogy nincsen elég készpénzünk, így fizetés nélkül távoztunk, és megnyitottuk hivatalosan is az első hitelszámlánkat itt.

Már ebédidő felé járt, mikor megindultunk a város felé. A szokásos turistaútvonalat jártuk végig, Vencel tér, Óváros tér, Károly-híd, Hradzsin. Ha valaki először jár Prága ezen nevezetességei között, mindig megdöbben, hogy miként lehet ennyi szépséget ilyen viszonylag kis helyre összezsúfolni. A látványosságokat egy sétálóutca-labirintus köti össze, temérdek szuvenyírshoppal és rengeteg serivó műintézménnyel. A nemi szegregáció szép példája, hogy míg a lányok az előbbit, Sanyi és én az utóbbit látogattuk előszeretettel. Bár a helyek annyira szórnak, hogy sikerült Prágában az első rossz sörömet is meginni. Kérem szépen, egy igazi magyar átlagot hozó, vízízű, habtalan förmedvényt. Gyanús is volt, hogy csak 35 korona a Károly-hídtól 50 méterre. Ez az útvonal egyébként hihetetlen drága, tömegével vonzzák a lehúzós helyek az óvatlan turistákat. A legszebb az egészben az, hogy már vagy tucatszor voltam ezen az útvonalon, de mégis beesek a csapdákba néha.

Egy eklatáns példa, hogy késő délutánra már sokat vesztettünk a frissességünkből. Sanyi az általa csak málhának nevezett ajándékos zacskókat cipelte hősiesen, amiben egy teljes fazékkészlet és legalább kétkilónyi illatszer volt felhalmozva.  Így, a főutcáról elővigyázatosan letérve, betértünk egy étterem-pizzázóba, ami egyébként nagyon kedvesen volt berendezve, kis kuckókat alakítottak ki, és a pokolban sem lehet melegebb, ami jól esett a már kicsit lehűlt szervezetünknek. Rozi rögtön le is csekkolta a helyet a Tripadvisoron, ahol az a maximális ötből kemény másfél pontot kapott  És itt jön a varázslat! Fogalmam sincsen, hogy miként jutottunk el az „azonnal menjünk innen”-től oda, hogy mégiscsak ott ettünk-ittunk. Ott kezdődött, hogy kérünk két sört. Ezt mindenütt félliteres korsóval hozzák, itt rögtön egy litert hoztak, ami először nagyon impozáns volt. Külön 100 koronát számoltak fel a kihozott kenyeres kosárért és minden aranyárban volt. A sör, mint kiderült, majdnem 2000 Ft-ba került. Így utólag már megértem, hogy miért voltak olyan baromi utálatosak a pincérek, szerintem egy-egy számla kikézbesítésekor 10-ből 8 ember tettlegességig fajuló visszajelzéseket ad nekik.

Talán a meleg miatt maradtunk, a helyiségben szerintem olyan 30 fok körül lehetett. Ági szép módszeresen fejtette le magáról a felhalmozott rétegeket, de hamar eljutott oda, ahol már nem volt nagyon mit levenni és még mindig úgy érezte magát, mintha szaunában ülne.  A cech 1300 korona volt egy pizzáért és egy rántott szeletért, a két sörért és egy Becherovkáért (amit egyébként autentikusan úgy kell ejteni, hogy a h hangot holland módra a torok mélyéből gurgulázzuk elő), meg két ásványvízért. Arcpirítóan drága, pont a duplája, mint máshol. Aki teheti, ne itt egyen, hanem valahol a Namestí Miru környékén: ott tömérdek jó és közepes árú étterem van, és csak két metrómegálló az óvárostól.

Ez az éttermes incidens már a Károly-híd túloldalán történt, innen a plusz egy liter sör után felettébb vidáman kapaszkodtunk fel a várba, ahol Sanyi kifejtette, hogy a Szent Vitus székesegyház tulajdonképpen a vámpírok főhadiszállása. Az esti fényben megvilágított ezernyi tornyocska és a szörnyfejeket formázó vízköpők valóban elég félelmetes látványt kölcsönöznek a helynek. Innentől Sanyi újabb és újabb bizonyítékokat vélt felfedezni úton-útfélen, amelyek minden kétséget kizáróan mutatják, hogy Prága igenis a vámpírok lakhelye. Vissza a villamoson már igen megfáradva a kalandoktól pihegtük végig az utat.

De várt ránk az U Kroka étteremben lefoglalt asztalunk, ami történetesen pont az utcánkban van, és Prága egyik legjobb étterme, minden létező minősítő oldal és Rozi felettébb kényes gasztroízlése szerint is. Sanyi egész nap azt  hangoztatta, hogy még egyszer meg akar birkózni egy csülökkel, így mi hol dermedt csendben, hol sportközvetítéseket idéző biztatással figyeltük, hogy miként tünteti el az újabb kiló feletti csülköt, szépen letakarítva a csontokat is. Na de kérem, mecsoda sportteljesítmény! Bele is izzadt rendesen, és hogy lefojtsa rendesen a nem éppen sovány húst, locsolgatta a torkát rendesen a nemes aranysárga nedűvel. Könnyesre röhögtük magunkat.

Ági ott hüledezett, hogy ebből bizony baj lesz, de Sanyi a csülökből és a különböző szeszekből nyert ősi energiával felpörgetve egy esti vysehradi sétára invitált minket fel a várba. Kicsit vonakodva, de engedtünk az invitálásnak. A várból teljes rálátásunk volt Prága esti fényeire, és noha már majdnem éjfél volt, mások is így tettek, mert estére megenyhült az idő. Csodálatos látvány volt. Éjfél után értünk haza, Sanyi keresett valami erősen „Zs” kategóriás cseh horror filmet a tv-ben, hogy még szürreálisabb legyen az este.

Jó kis nap volt, tele mindenféle kalanddal. Jó volt egy kicsit újra turistának lenni itt, mert már szépen lassan kezdtünk elfelejteni, milyen gyönyörű városban is lakunk.    

Ez most egy személyesebb poszt lesz. Pont egy hónappal ezelőtt kezdtem el dolgozni itt Prágában, sokkal többnek tűnik. Rozival beszéltük is, hogy teljesen máshogyan telik az idő, ha történnek az emberrel dolgok. És mostanában történtek, mindenféle jó és rossz. Többek között ez a blog is. Eddig sosem csináltam ilyet, és meglepő módon tetszik az embereknek: hála az Origónak már több, mint 15 ezren kattintottak ide és elég sokszor fent voltunk a főoldalon.

Ez a blog eredetileg a barátoknak, ismerősöknek és a családoknak készült puszta lustaságból. Nem volt kedvünk egymilliószor elmesélni ugyanazt a sztorit, élményt. Gondoltuk, leírjuk és olvashatja mindenki. Szépen működik is: kevesebbet kérdeznek, akkor is inkább olyanokat, hogy visszaértem-e már Triesztből vagy sem, vagy tényleg olyan cupákos volt-e a kolbász.

Viszont különleges ízt ad a dolognak, hogy általunk teljesen ismeretlen emberek is olvassák, amiket írunk. Ez először kicsit összezavart, mit írhatok és mit nem. Aztán úgy döntöttem, hogy nem érdekel, hogy ki olvassa, akinek nem tetszik, majd nem teszi. Ilyen egyszerű. Azért nagyon jól esik, ha kapunk visszajelzést.

Ma egy itt dolgozó magyar kolléganő kérdezte, hogy mennyire hardcore a helyzet? Mondtam, hogy semennyire, mert teljesen jól megszoktuk. Azt mondta, neki az első három hónap volt nagyon kemény. Amit megfigyeltem, hogy sokkal jobban alkalmazkodom, mint korábban. Nagyon kevés dolog volt fix az elmúlt időszakban, annyi minden változott. Sosem tűrtem rosszul a változást, de ez most szinte teljesen magától érthető, hogy minden új, folyamatosan tanulni kell valamit. Minden érzékszervem és az agyam ki van hegyezve az új információkra, és nagyon gyorsan befogadja. Nagyon érdekes élmény. Annyi minden történt velem egy hónap alatt, mint máskor egy év alatt.

A legnagyobb különbség a mindenütt tettenérhető életszínvonal-különbségen kívül az, hogy nyugodtak az emberek. Nem nagyon találkoztam idegbetegen kapkodó emberrel. Szépen, békésen csinálják a dolgokat. Ehhez van méretezve a feladat is. Ha kell, túlóráznak, de nem engedik magukat agyonstresszelni. Ez nagyon szimpatikus. Mondták is otthon, hogy teljesen kisimultam,és fiatalodtam. Kérdezem, hova már, lassan ismét majd diákigazolványt kezdenek kérni? De érzem én is, hogy sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok.

Ahogy sokasodnak a feladataim, nem mindig jut időm blogot írni, de szakítok rá, mert nagyon élvezem, hogy exhibicionista részem utat tört magának és lubickol. Remélem, szereztem néhány vidám percet néhány írással és poénnal. Én biztosan élveztem írni. Elég mozgalmas hónap áll előttem, benne minimum három úttal Milánóba, Varsóba és Barcelonába. Szóval lesz miről írni, ráadásul Barcelonába együtt megyünk Rozival, és lehet, hogy enged az unszolásnak, és írunk egy két szemszögből megénekelt kalandot.  

Tegnap az áruházi kaland azért sikerült olyan rövidre, mert nekem már rohannom kellett a reptérre, mivel indultam Triesztbe. Trieszt a vállalatcsoport központja, viszont olyan kis országszéli városka, hogy nagyon kevés közvetlen járat repül oda. Mi is Prágából Münchenbe repültünk, majd onnan Triesztbe. Négy másik cseh kollégával repültem, mi voltunk a prágai csapat. Kicsit furcsa volt, mert ha azt akarták, hogy én is értsem, angolra váltottak. Ez egyeseknél úgy hangzott, mikor a nagy súlyos mozdony csikorogva elindul, vaskos szláv akcentussal.

Mindkét repülőút nagyon rövid, 5-600 kilométer, darabonként kevesebb, mint egy óra. Ennek megfelelően a Lufthansa belföldi osztályú repülőit működteti a vonalon. Ez azt jelenti, hogy nem egy Jumbóhoz gurult ki a busz, hanem egy  általam idáig nem ismert jethez, egy Embraer 190-eshez. Már sejtettem, hogy elég vicces lesz a dolog, mert ezek a gépek nem túl nagyok, nem úgy, mint én. Szóval felkapaszkodtam a lépcsőn, a repülőgép teteje pont szemmagaságban volt. Aztán lehajoltam és furcsa, perisztaltikus mozgással beszenvedtem magam a helyemre. Münchenben szálltunk át, alig fél óra múlva már indultunk is a csatlakozáshoz. Egy fegyelmezett, hidrogénszőke pasi, drótkeretes szemüveggel, akit simán beválogattak volna egy második világháborús film SS főparancsnokának, kirángatta a kezemből a mindenféle standardnak megfelelő kézipoggyászomat. Ekkor már tudtam, itt a vég.

És igen, a busz kivitt egy Bomardier Q400-hoz, amihez már volt szerencsém korábban. Itt is felmásztam a lépcsőn, és csodák csodájára átláttam a repülő felett. A repülő ajtaja a vállmagasságomban ért véget. Valahol a mellbimbóm magasságába köszöngetett a sztyuvi. Majd egy laza mozdulattal átalakultam Quasimodóvá és egy furcsa csuszanó-oldalazó mozgással megközelítettem a helyemet, erre azért volt szükség, mert ahol az én vállam volt, ott volt a csomagok helye. A szék valahol a térdem magasságában leledzett, így Sandokánt, a maláji tigrist meghazudtoló vetődéssel bevettem a helyemet. A repülőgépeken sikerült az ellátmányt a minimumra, azaz egy darab Milka szeletre csökkenteni mindkét járaton. Mondjuk megértem, egy kiadós ebéd után valószínűleg nem tudnak a levegőben maradni ezek a derék repülők.

A trieszti reptéren olyan taxit kellett találnunk, ami elvisz öt embert, ezért egy hétszemélyes Peugeot-t szemeltünk ki.  A sofőr, egy joviális nagypapa kinézető fazon, terelgetett az autójához, mint egy jól nevelt cukros bácsi. Be is verekedtük magunkat az autóba, ahol vidám olasz slágerek szóltak, a visszapillantó tükrön lengett a rózsafüzér, bár ennek a jelentőségét csak később értettem meg.

A trieszti reptér kb. 20 kilométerre van a várostól. Elindultunk, felcsendült Adriano Celentano mester tenorja, a sofőr fütyülte a dallamot, és gyorsított, egyre csak gyorsított. 120-szal mentünk a nyolcvanas táblánál. Felértünk az autópályára, majd elkezdett még gyorsítani, ezzel párhuzamosan Adriano is hangosabban énekelte vidám kis nótáját. Az autóban utazók dermedt csendben ültek. Nem tudtuk előre, hogy az őszes kispolgári külső mögött, a centizések nagymestere bújik meg. Ahogy valakit utolértünk az autópályán, kb. 5 centire mögötte elkezdte letolni, villogni, és hangosan ócsárolt minden nációt, aki bitorolja az ő autópályáját, ezt hosszasan ki is fejtette, természetesen minkét kezét használva a gesztikulációhoz, mindezt 160-nál. Majd, mikor az áldozat végre lehúzódott, szabály szerint millimétereket hagyva nyomta tövig a gázpedált, egy pillanatra se tévesztve a fütyülés ütemét. Egy-egy ilyen veszélyes előzésnél az utasokból önkéntelenül előtörő felszisszenést a mester újabb felkérésként élte meg és még jobban beletaposott a gázba. Az első ülésen ülő kolléga először békés zöld színt vett fel, majd minden hipóreklámot megszégyenítő fehéret. A pilóta, nyugodtan nevezhetjük így, időnként kedélyesen oldalba bökte és közölte, ezt már angolul, hogy már több mint 500 000 km van az autóban és még nem volt balesete. Hittem is, meg nem is.

Aztán lekanyarodtunk az autópályáról, és megpillantottuk a lemenő nap által narancssárgára festett tengert. Az összes szárazföldi patkány feje rögtön fixálódott a víz fele. Természetesen Niki Lauda itt is bemutatott néhány trükköt, de annyira tömve volt az út, hogy már nem brillírozott annyira, csak időnként derékig kihajolva küldött el valakit melegebb éghajlatra, aki éppen nem kanyarodott olyan gyorsan, ahogy azt ő gondolta. Aztán bár nem hittem, hogy megérem, de csak megérkeztünk a  hotelhez.

Trieszt szerintem gyönyörű város, bár a helyiek szerint haldoklik. A főnököm innen való, ő mondta, hogy itt öregotthont kell nyitni, vagy temetkezési vállalkozást érdemes indítani, mert abban van csak potenciál. Szerintem azért a kávéban is utaznak néhányan, mert Triesztet tartják Olaszországon belül is a kávé fővárosának. Az biztos, hogy a napi kávémennyiségemet nagyon megnöveltem, pörögtem is este, akár a búgócsiga. Később elmentünk egy erősen középszerű étterembe, ami viszont gyönyörű reneszánsz enteriőrben kínálta a főleg tengeri herkentyűkből álló ételeit, tehát szokás szerint megint az étlap aljáról kapartak össze valamit nekem. Ennél már csak a mai nap volt jobb, ahol előre összeállított menü volt, természetesen csak tengeri cuccokból. Úgy néztek rám, amikor mondtam, hogy nem eszem semmit a tengerből, mintha azt mondtam volna, hogy én csak csecsemőcombot fogyasztok. Végül hoztak nekem egy gyerekmenüt.

Triesztben délutánra beköszöntött egy kisebbfajta Bora, jó kis széllökéssekkel.  Mire kijutottunk a reptérre, már elég tisztességes lökések voltak. A reptéren jó néhány derék talján úgy vélte, elég 16.30-ra kijönni a 17 órás római gépre, és amikor konstatálták, hogy száz méteres sor áll a biztonsági vizsgálat előtt, beszálló kártyájukat lengetve, teljesen jogosnak érezték, hogy könyökkel utat törjenek maguknak. Olaszok. De azért szeretem őket, olyan vicces izgága népség, tele furcsa szokással, de mögöttük van a több ezer éves múltjuk. Talán egyszer majd itt is fogok élni egy kicsit.

Ez a mai délelőtt nem kezdődött könnyen. A helyzet bonyolult, ezért megpróbálom vázolni. Minden onnan indul, hogy Prágában nagyon nehéz a parkolás. Ahhoz, hogy a házunk előtt lehessen parkolni, egy kisebbfajta kanosszajárást kell végigcsinálni. Ahogy már korábban is írtam, itt egy kicsit rigidebbek a céges autó szabályok, mint otthon. Elég egyszerű szabály van, csak a vezérigazgatónak van céges autója, és pont. Nincsen apelláta. Szerencsére Rozinak megmaradt a céges autója, azzal járjuk a nagyvilágot. Ehhez kell a szükséges papírokat beszerezni.Na itt jön a csavar. Jelen pillanatban csak én vagyok, akinek ideiglenes tartózkodási engedélye és bejegyzett cseh lakcíme van. Rozi, ahogy jobban végiggondolom, még hatvan napig van itt legálisan. De nem csak ezért kezdtünk bele a legalizálásába, hanem hogy végre ne kelljen negyedórát kutyagolni az autóhoz, ráadásul hegyre fel. Tiszta erőltetett menet.

Ehhez először is kellett neki egy nemzetközi TB kártya. Ezt hétfőn sikeresen abszolváltuk Budapesten. Majd ma reggel ezzel az EU kártyával, és egyéb féltucatnyi irattal kellett volna megjelennünk az idegenrendészetnél, Prága olyannyira külvárosában, hogy a város határán kívül van az épület. Tegnap tudtam meg, hogy az a pasi, aki nekem segített az ügyintézésben, Rozinak már nem fog. Ennek még tegnap nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget. Ma hajnalban már annál inkább (tényleg erről jut eszembe, hogy volt egy külsős pacák, aki az előbbi kifejezést rendszeresen egy n-nel ejtette, fuldokoltam a röhögéstől), mikor kiderült, hogy brutális űrlapokat és négy fényképet is mellékelnünk kellene. Reggel kitudakoltam, hogy hol lehet fényképet csinálni, majd mint az őrült a ködös prágai csúcsforgalomba kiiszkoltunk Chodovba, hogy csináltassunk egy igazolványképet.

Természetesen ekkor semmi nem volt még nyitva. Egy szellemvárosszerű, gigászi áruházban rohangáltunk ide-oda, hogy megtaláljuk a fotós helyet. Azt hittük, ez egy beülős kis automata lesz, de a megjelölt helyen egy fotós üzletet találtunk, ami úgyanúgy kilenckor nyitott, mint mindenki más. Ekkor realizáltuk, hogy nem fogjuk tudni elintézni a dolgot. Ezért beültünk egy pékségbe, és rommá zabáltuk magunkat, sütivel, tortával és paninivel. Aztán, amikor már eljutottunk oda, hogy még egy falat és hányok, elmentünk, hogy legalább egy kép legyen Roziról, legalább ez legyen meg.

Miután kinyiltak a boltok, Roziból kitört a dühöngő kunzumidióta és lihegve vetette magát az egyik üzlet után a másikba. A lányaimat láttam utoljára ilyen extázisban, mikor anno beléptünk a  Disneyland kapuján. Meg kellett ígérnem ott helyben, hogy még vissza fogunk jönni, amikor korlátlan mennyiségű idő áll majd rendelkezésre, azért én is láttam egy-két érdekes boltot, azaz valahogy csak eltöltöm azt a korlátlan időt.

Egy idő után hazaindultunk. A Chodov bevásárlóközpont nem kis darab. Rozinak alapban hiányzik a navigációs képessége, nemhogy gyengén működik, egyszerűen nincsen neki. Ehhez jövök én, aki rendszeresen elkeveredik még a munkahelyén is. Már készen is van egy jó kis komédiára érett páros. Szerepeinknek megfelelően két feldühödött bikaként róttuk a köröket az áruházban, hogy megtaláljuk, hol hagytuk a kocsit. Szerintem ha még egy kört teszünk, előre köszönnek a szájmaszkos vietnámi műkörmösök. De aztán habzó szájjal végül megtaláltuk.     

Hát amiért elindultunk, abból jottányit sem haladtunk, de Rozi megtalálta egyik kedvenc helyét Prágában. Ez is valami. Bár valamit mondott, hogy van még egy másik hely is a városban, és ott is milyen jó boltok lehetnek. De ekkor már kezdtem leoldani, agyam csillogó műszaki cikkek talmi ragyogásába temetkezett. Az autóban megvitattuk, hogy a papírok addig úgy sem sürgősek, amíg a csereautó van nálunk. Az idegenrendészet meg várhat még, ezt úgysem szeretjük annyira, nincsenek sminkboltok arrafele. A héten még biztosan kinézünk Chodovba, lesz ott nemulass.