Amióta az eszemet tudom, és persze dolgozom, a két ünnep közötti időszakot mindig kivettem szabadságnak. Ez olyan igazi lébecolós időszak. Egyszer-kétszer előfordult a múltban, hogy ilyenkor elutaztam valahova, de ilyenkor igazából a tespedés a legjobb, amit lehet tenni. Nézni néhány régóta tartogatott filmet, elolvasni a karácsonyra kapott könyvekből párat, vagy csak heverni, mint egy partra vetett fóka. Ha meg lehetne nevezni az év legkevésbé produktívabb időszakát, biztos, hogy ez lenne az.

Most már szépen mindenki megkapta az ajándékát és hülyére zabáltam magam mindennap. Akkor, amikor már azt éreztem, még egy falat és végem, csak bepakoltam még egy csokis sütit. Szóval minimum két kilóval gazdagabban még jobban esik a döglés.

Holnapután kivisszük a lányaimat Prágába. Nagyon kíváncsi leszek, hogy mit szólnak majd az ottani dolgokhoz, a lakásunkhoz, a környékhez, a városhoz. Érdekes, de egy kicsit hiányoznak az ottani dolgaim, kicsit olyan átmenetinek érzem az itthonlétemet. Valahogy már úgy érzem, inkább odatartozom.

Egy gondolatot már régóta szeretnék megosztani. Furcsa dolog ez a blogírás, mert nem képzeletbeli személyek a szereplők, hanem mi, plusz azok az emberek, akik körülvesznek bennünket, akikkel találkozunk. Sokszor jut eszembe Woody Allen Agyament Harry című filmje, ahol az Allen által alakított kissé neurotikus író, Harry beleírja mindenféle kalandját a regényeibe, amitől magát is meglepve sikeres lesz, de a szereplők magukra ismernek és némileg zokon veszik a dolgot. Ez abban testesül meg, hogy egy exe megpróbálja lelőni. Szóval, én már nagyon vigyázok, főleg olyan emberekkel kapcsolatban, akikről vélelmezem, hogy olvassák a blogot.

Érdekes dolog, hogy lassan három hónapja nem élek itt, és hogyan változott meg az egyes emberek kapcsolata irányomba. Amíg itthon voltam, sok emberrel beszéltem, találkoztam naponta. Ahogy kimentem és vélhetően már nem fűződött érdekük hozzá, hogy tartsák velem a kapcsolatot, szépen elkoptak. Ezt nem bánom, mert azok az emberek maradtak, akiket ténylegesen barátomnak tudok tekinteni, és szerencsére ebből is van jó pár. Karácsony előtt össze is ültem két jó cimborámmal és némi sör társaságában megvitattuk, kivel mi történt. Tök jó érzés volt, hogy néhány perc után ott tudtuk folytatni a marháskodást, ahol legutóbb abbahagytuk.

Még egy utolsó karácsonyos történetem maradt, amit csak azért most osztok meg, mert csak karácsony után lehetett. A kisebbik lányom, sajnos, rendszeres nézője a Disney Channelnek, ahol, gondolom a spórolás miatt, a műsor megegyezik a cseh és a magyarországi adásban. A reklámokban gondolom, nagy átfedés lehet, de vannak olyan reklámok, amik csak Csehországra vonatkoznak, ilyenkor a magyar adásban a szöveg helyett valami idióta zene szól. De a képet adják, itt látta meg Laura a kis rózsaszín plüssmalacot. Ő maga is malaccá változott, mert úgy visított, hogy neki ilyen márpedig kell, mert olyan cuuuki. Ezt a malacot ráadásul nem is lehetett csakúgy megvenni a bótba, hanem rendszeresen kellett vásárolni a cseh Billában, és matricákat beváltva jutott hozzá az ember ezen ereklyékhez. Rozit nem kellett sokat biztatni, amikor csak tudtunk, mentünk a Billába. Karácsony előtt aztán vártuk a következő adagnyi matricát. Ezek a beszélgetések igazán felemelőek a pénztárosokkal, mert nincsen közös platform, azaz marad a kibővített jelbeszéd. Szóval próbáltunk kérni a kasszástól még matricát, de az nem akart adni. Mutogattuk, hogy matricát akarunk, aztán arra gondoltam előveszem interkontinentális nyelvérzékemet és felidéztem, hogy Szlovákiában van egy Malacky nevű település, amit magyarul Malackának neveztek, mert egy hatalmas uradalmi sertéstelep volt anno. Kihúztam magam és elkezdtem ismételgetni: Malacky. Na ennél a pontnál Rozi röhögőgörcsöt kapott. A nő természetesen nem tudta, mi az, én meg csak mondogattam, betűztem, mint az egyszeri parasztember. De nem pislákolt a megértés szikrája a nő szemében. Rozit elvesztettem a harcban, mert levegőt nem tudott venni a röhögéstől. Aztán nagy nehezen, némi activity után, a nő elmosolyodott és az mondta: konec. Vége, elmúlt az akció, hiába a Jászai Mari díjas alakítás. Laura malac nélkül maradt, azóta ha Malacky mellett megyünk el, Rozi gyakran felidézi ezt a történetet.