Kalandjaink Prágában és a világban

Tovább sétáltunk a tér túlsó végébe, ahol bementünk egy vasedény jellegű boltba, ahol két dolog szúrt szemet. Az egyik, hogy minden ár esetén eltévesztettek egy nullát, olyan hihetetlen drága volt minden, másrészt két igen előnytelen, buta nő állt a pult mögött, akik csehül is csak vonakodva beszéltek, és szerintem egy fejlettebb csimpánz bármilyen körülmények lenyomná őket bármilyen intelligenciát igénylő feladatban. Miután Rozi megvámolt valami kézi hagymabizergetővel, átsétáltunk az újvárosi városházára. A városháza egy ódon épület egy masszív toronnyal, nagyon szép lugasos belső udvarral.  Az udvarban felállítottak egy zongorát, aki gondolja, játszhat rajta. Már messziről hallatszott a muzsikaszó, ahogy beléptünk a kis udvarra, olyan hangulatot varázsolt koncentrált térben a zene, hogy azt hittem, egy megelevenedett zenélő képeslapot látok.  Kicsit még elidőztünk, majd hazafele vettük az irányt, mert 4-re találkozott beszéltünk meg egy olasz kollégámmal, Samuelével a Nemzeti Galéria előtt.

Természetesen nagyon későn sikerült elindulni, és a GPS útmutatását követve felmentünk a várba. A villamoson szépen ültünk egymás mellett, mint két pitypang, egyszer csak Rozi megszólalt: Te is érzed ezt a büdös, rohadó csirkeszagot. Ekkor az előttünk lévő hölgy hátra fordult, majd viharos sebességgel elkezdett beleszagolgatni a zacskójába. Amikor az ember külföldön él, rövid idő alatt megszokja, hogy nem értik, amit beszél, ezért azt mond ki magyarul hangosan, amit akar, úgysem érti senki. Hát most pechünk volt, mert megértette. Rozival gyorsan végiggondoltunk, mikről is beszéltünk előtte, remélem semmi nagyon kompromittálót nem vitattunk meg. Szerencsére utána már gyorsan leszálltunk.

A GPS 800 métert mutatott a céltól, de az úttervező kertek alatt mutatta az utat, Rozi időnként rám sandított, hogy biztos jó felé megyünk-e. Nem tudom, gondoltam, de kérdezed meg a Google Maps késztőit. Nemsokára, 30 perc késéssel megérkeztünk a galériához. Samuelét a csehóráról ismerem (Link), szemüveges, veres szakállú fickó, szarkasztikus humorral és olyan kiégettséggel, amit eddig csak gyerekrák kutatókról gondoltam. A kiállítson Ludvik Kuba impresszonista festményeit csodálhattuk meg. Alapvetően szeretem az impresszionista irányzatot, főleg a tájképeket, tavaszi réteket, ott jön ki ezen stílus igazi ereje. Kuba viszont mindent ezzel a technikával festett, a portrékat is. Ezáltal néhány kép úgy nézett ki, mint amit én festetettem boldogult ifjú koromban. Ezen kívül állandó modellje becses felesége volt, akit nem hogy lefesteni nem kellett volna, de minden fotót, képet, írásos emléket gondosan el kellett volna zárni, nehogy a felnövekvő nemzedékekben maradandó károsodásokat okozzon.

Az utunk a Cafe Louvre-ba vezetett Samuele javaslatára. Ez a kávézó és étterem, már a K und K idejében fogalom volt, idejárt Kafka, Capek, sőt Einstein is, amikor itt volt vendégprofesszor. Ez az a fajta hely, amit egyszer megnéznék, de magamtól sose jönnék ide. Az ételek nem voltak rosszak, de semmiképpen se nevezném őket jónak. A kávé a közeli Julius Meinlből való, az korrekt volt igencsak. Hosszasan beszélgettük Samuelével, aki imád külföldön dolgozni, folyton hajtja valami arra, hogy valami teljesen vadidegen helyen éljen, dolgozzon. Azt mondta, Prága neki nem tetszik túlzottan, mert olyan európai, olyat meg már sokat látott.

Másnap 1-re ebédre voltunk hivatalosak barátainkhoz, Nikoláékhoz. Még egy korábbi alkalommal mondta Nikola, hogy ha igazi autentikus cseh ételt szeretnénk enni, akkor meg kell kóstolnunk az ő általuk készített svičkovát. Ez az étel nagyon hasonlít ízre a mi vadasunkhoz. Marhából csinálják és természetesen knédlivel eszik. Mi kétféle knédlit is kaptunk hozzá. Az egyiket zsemléből csinálják, ami csehül is zsemle, szinte teljesen megegyezik a magyar zsemlegombóccal, ami nálunk otthon mindig is központi helyen volt a menüben. Itt karlovarský knédlinek hívják. A másik knédli, a hagyományos fehér, liszt alapú knédli, ami általános körete a cseh ételeknek. Az étel annyira jó lett, hogy Rozi annyit evett belőle, hogy utána ráhuppant a kanapéra, és mint valami basa figyelte az udvartartást.

Nikoláék Letňanyban laknak, ami a helyi Békásmegyernek felel meg. A metró, amivel mentünk a vége felé olyan hosszú szakaszokat tett meg a megállók között, hogy attól féltem, hogy Fekete-Afrikában fogunk kibukkanni. Ezeket a megállókat mostanában építették, mert egy korábbi metrótérképen nem is találtam őket. A környéket egyébként erősen uralták a fizikai arcok, az életszínvonal-különbség is kézzel fogható volt a környéken a belvároshoz képest. A lakótelepet valamikor a hetvenes években építhették. A fejlett építészetre jellemző, hogy már akkor is gondoltak az akadálymentes koncepcióra. A kerekesszékkel élőknek egy mini akadálypályát építettek a tervezők, amelyik csúcspontja egy meredek félemelet, amire lépcsőn kell felkaptatniuk, hogy elérhessék a liftet. A lakás viszont igényesen, de minden igazi egyéniség nélkül volt berendezve.

Nikola egy Andrea nevű, szép arcú lánnyal él együtt, aki egy aszkéta sportlady, és van egy 16 éves fia. Nikola, most 27 évesen is kissé már mackós, és állandó konfliktusforrás, hogy Nikola élvezi az életet: eszik, iszik amennyi jól esik. Andrea mindenből a 0%-ost választja, de helyi szokás szerint az ebédhez ő is sört ivott. Nikola beszámolt arról, hogy egyszer sajátos edzésmódszerrel készült fel egy 10 kilométeres futásra. 3 hónapos tudatos edzéstervet rakott össze fejbe. Az első pár alkalom után úgy érezte, hogy nem nagyon van hangulata az edzésekre – ez így is maradt két hónapig -, ezért inkább a mentális felkészülésre helyezte a hangsúlyt. Mikor már vészesen közeledett a verseny ideje, akkor rávette magát néhány futásra és intenzív tésztaevési kúrába kezdett két hétig. Ja, a motivációját el  is felejtettem, egyszer egy hajnalig tartó sörözéskor fogadott valakivel, hogy három hónap múlva lefutja a 10 kilométert. Jaj, ismerem ezeket a fogadalmakat, majd egyszer erről is írok, mert kötődik Prágához.

A távot végül lefutotta, az időeredményt nem tudom, de tanulmányozásra továbbítom a módszert az Atlétikai Szövetségnek. Figyelmébe ajánlottam a Sanyi barátom által használt Atkins diétát, aminek az a lényege, hogy annyi zsíros húst ehetsz, amennyi beléd fér, de köretnek nem ehetsz semmi szénhidrátot, és minden cukortartalmú dolgot is kerülni kell. Olyan boldog lett tőle, hogy mondta, hogy azonnal elkezdi, de addigra már elpusztított mintegy 8 szelet knédlit, és leszigetelte egy Tiramisu tortával.

Világéletemben vegyes érzéseim voltak a Valentin-nappal kapcsolatban, egyrészt pontosan tudom, hogy az amerikai kereskedelmi gépezetnek szüksége volt a karácsonyi dömping és januári leárazások után egy újabb pénzköltési ösztönzőre, de mégis valahogy szeretem is egy kicsit, mert alkalmat ad kiszakadni a hétköznapokból. Azzal lehetek, akit nagyon szeretek, és ez ad ennek a kicsit erőltetett dolognak egy pozitív színezetet. Trendi körökben illik ezt a dolgot cikizni, de szarok rá, nem érdekel. Természetesen egy olyan kapcsolatban, ahol Lajos mindennap matyómintát vág Mari hátába a szíjával és Valentinkor beállít egy darab kókadt szegfűvel, meg egy félig elfogyasztott Álomvarázs trüffel desszerttel, akkor egy kicsit átértékelődik a dolog, de ugyanez a probléma megvan a nőnappal és a húsvéttal is. Nem tudom, mennyivel jobb, amikor húsvétkor két ivócimbora kíséri be az ajtón Lajost, hogy 10. háznál is meglocsoljon valakit. Summa summarum, nem az alkalom teszi az embert.

Rozival ez volt az első, igazi Valentin-napunk. Én irtózok minden kényszeres dologtól, így a kötelező Valentin-napi édelgéstől is, de most nagyon volt kedvem ünnepelni. Előző nap kikerestük az éttermet, hogy tudjunk asztalt foglalni, mert azt gondoltam, – mint utólag kiderült, helyesen - hogy itt is étterembe menni dukál ezen a napon, nem pedig fokhagymás sörsajtot zabálni egy kültéri talponfetrengőben Holsovice külső részén. Több éttermet megnéztünk a Tripadvisoron és örömmel konstatáltam, hogy a kedvenc éttermünk, az utcánkban lévő U Kroka Prága 4. legnépszerűbb helye, de most valami különlegesebbre vágytunk, ezért végül az Indian Jewel étteremben foglaltunk asztalt.  

Pénteken, amikor is az interneten keringő tréfás képpel ellentétben nem volt lábnapom (az csütörtökön volt), napközben rendes, dolgos jó munkásemberként, egy külső konzultáns céggel elmentünk a munkahelyemhez közel eső Harry éttermébe ebédelni, nem is sejtettem, hogy ez a nap az indiai ételekről szól majd. Ugyanis ez az étterem cseh emberektől cseh embereknek szól, csak csehül, hiába angol a neve. Az étlap is cseh, a napi menü is cseh. Elő kellett vennem olimposzi magasságokba fejlesztett cseh nyelvtudásomat, és lefordítani nagyjából a menüt, és rendelni valami kaját. A nagyjából sikerült. Mindenki azt kapta, amit szeretett volna, kivéve engem, aki nem tudta, hogy a kari itt nem a karácsony szőkenősített verziója, hanem a curry cseh megfelelője. Ezért ebédre ettem egy kis currys-ananászos csirkét, mondtam is, jól bemelegítem legalább a gyomromat a vacsira. Azt mondjuk gondolom, nem kell megemlítenem, hogy az OYA szakácsa nem töltött három hetet sem Indiában, hogy nagyon mély ismereteket szerezzen az ananászos-currys csirke  autentikus elkészítéséről. Azaz egy marhasült knédlivel vélhetően jobb választás lett volna, mert a német kolléga, aki azt rendelt, még tányért is majdnem kinyalta, úgy bepárásodott a szemüvege az étel okozta boldogságtól.

Délután 5 körül leléptem a munkahelyemről, (ez sajnos mostanában egyre ritkábban fordul elő) és irányba vettem a Karlovo náměstít, ahol Rozival múlt héten voltunk és sokat vacillált egy japán kislányos teadoboz megvételén, majd fájó szívvel visszarakta. Na, én újra levettem, némi exkluzív zöld tea társaságában. Átcsattogtam a szemben levő virágboltba, ahova ott tartózkodásom alatt olyan figurák léptek, mintha megelevenedett volna a Kórház a város szélén statisztagárdája, és kézzel-lábbal elmagyaráztam a nagyon kedves, angolul az „ok” szóban kimerülő szókincsű virágos néninek, hogy egy tavaszi csokrot szeretnék, körcsokrot. A boltban annyi giccs volt a polcokon, hogy feltétlenül megadom Győzikének a bolt címét.

Hazafele Rozi azzal traktált cseten, hogy Valentin-nap alkalmából olyan büdös van az előszobában, hogy nem mer kimenni, mert biztos megdöglött valami patkány, és majd mikor hazajövök riportáljak, hogy mi az, mert ő bizony nem megy ki, az biztos. Gondoltam nincs is annál jobb, mint virággal a kézben, ünnepi ábrázattal az arcomon valami büdös, döglött állatot keresni az előszobába. Mire hazaértem, nem volt semmi. A büdös valószínűleg az utcáról, vagy a folyosóról jött be, az is lehet, hogy valamelyik hölgylakó egy borzot kapott Valentin-napra, és azt sétáltatta. Nem fog kiderülni soha. Rozi dermedt rettegésben várta, hogy miként zárul a bűzeset és szerintem minden ajándéknál jobban örült, hogy nem leszünk átvonuló állomása egy zombi patkányhordának.

Rozi nagyon örült a teás dobozkának, annyira, hogy maga mellé ültette a kanapén. Ő is átadta az ajándékát, ami egy utazás volt, amire befizetett május közepére Isztambulba, ehhez rajzolt is egy kis rajzocskát, meg írt levélkét. Kicsit ledöbbentem, de nagyon örültem neki, rögtön tisztáztam vele, hogy csak fele-felében tudom leképzelni a dolgot, ebben némi huzavona után megállapodtunk. Úgyhogy májusban vár ránk a mesés Isztambul, óóóóóó Isztambul.

Kicsit heverésztünk, majd elindultunk az étterembe, mert félő volt, hogy elkésünk. Az étterem az óvárosban, a Tyn terecskén van, ami egy forgalomtól elzárt belső tér, Prága egyik legszebb helye. Ahogy bementünk, a következő kép fogadott (érdemes a linkre kattintani, mert egy 360 fokos képet lehet látni az étteremről) azzal a különbséggel, hogy most csurig volt emberrel. Ez volt az első hely, ahol angolul beszéltek és nem csehül. Az étterem egy 50 körüli házaspáré, akik ideális megtestesítői a vendéglős fogalmának. Olyan tökélyre fejlesztették a műkedvességüket a vendégekkel, hogy már-már azt hiszed, tényleg neked örülnek ennyire. A fogadós egy igencsak megtermett, pocakos indiai tag, akinek akkora hasa van, hogy már csak kacsázva tud menni. A felesége pedig egy szemüveges hosszú hajú nő, aki fiatalabb korában biztosan páratlan memóriával rendelkezett, de ennek mára hűlt helye sincsen, és minden rendelésért legalább háromszor jött vissza és akkor is lefelejtett valamit. Mindezt azonban olyan kedvesen tette, hogy nem tudott haragudni rá az ember. A többi kiszolgáló is kedves volt, de valahogy olyan esetlen benyomását keltettek. Az előétel csicseriborsó-lisztben kisütött hagymakarika és sajt volt két nagyon finom mártogatóssal. A főételnek Rozi spenótos bárányt , én pedig currys csirkét kértem. Mindketten naant, az indiai kenyeret kértünk hozzá köretnek, Rozi kókuszosat rendelt, ami nagyon ízlett nekem.  Az ételek nagyon finomak voltak, és annyit ettünk, hogy attól féltem, rögtön szétdurranok és nem jutunk haza. Fizetéskor kaptunk még egy-egy csokit, amit csak valahogy eltüntettünk, majd hazafele vettük az irányt.

Így telt az első Valentin-napunk itt Prágában, ha ilyen lesz minden Valentin-nap az életemben, akkor nagyon fogom szeretni ezt a napot.               

Már nagyon régóta vártam ezt a napot. Eredetileg valamikor novemberben tudtam meg, hogy lesz koncert februárban. Rögtön felkerestem minden létező portált, de már csak olyan helyek voltak, ahonnan maximum Dave Gahan riszáló fenekét láthattam volna a koncert jelentős részében. Ezzel nem sikerült kibékülnöm. Próbáltam mindenféle fórumon jegyet szerezni, cseh apróhirdetési oldalakat bújtam rendszeresen, de mindenki csak venni akart, így arra változtattam a stratégiát, hogy majd a koncert előtt valami jegyüzértől aranyáron veszek egyet. Elvégre már 50 felett vannak a fiúk és a rock and roll életforma zabálja őket, az biztos. Ki tudja, hogy melyik az utolsó lehetőség arra, hogy lássam őket. Azért időnként felnéztem a hivatalos online jegyárusító oldalra is, hátha valami jótündér csodát tesz, és igen, január közepén feltettek néhány jegyet eladásra olyan helyekre, amelyek ugyan elég magasan voltak, de szemben a színpaddal. Rögtön rá is ugrottam, mint éhes Boni macska a frissen kibontott marhahúsos eledelre.

Természetesen mindig hétfő volt a buli napom, így tiszta szerencse, hogy erre a napra tették a koncertet, ami Prága észak-keleti részében, a sárga metró vonalán található O2 Arénában volt. A jegyet már hetekkel ezelőtt jól elraktam egy jó helyre, csak arra nem emlékeztem, melyik is az a jó hely. Miután már háromszor kipakoltam a legfelső polcot a macska erősen kérdő tekintetétől kisérve, természetesen ott volt, csak nem olyan alakú papírt kerestem. Amikor elindultunk, nagyjából időben, realizáltuk, hogy mindkettőnknek lejárt a bérlete, nincsen is annál felemelőbb, mint koncerthangulatban jegypénztárnál sorban állni, miközben a harci díszekbe öltözött rajongók ereszkednek alá a metróba. A következő megpróbáltatás akkor ért minket, mikor lementünk a Karlovo náměstí mintegy 80 méter hosszú mozgólépcsőjén, és rájöttünk, hogy nem jegyeztem meg, hol kell leszállnunk, beálltam a mozgólépcső tövébe és nagy keservesen megnéztem a Google Maps-en, miközben a rettentő huzat csapkodta a füleimet.

A koncert hivatalosan 8-kor kezdődött, mi akkor még a metrón ültünk, és próbáltuk nem elszúrni, hogy hol kell leszállni. Annyira azért nem aggódtam, először úgyis az előzenekar játszik, akik már Budapesten is alig élték túl a fellépésüket, mert el akarta őket mosni a népharag. Mondjuk kellett is az idő, mire megtaláltuk a helyünket, mert baromi szarul volt kijelezve, hogy melyik szektor, milyen sor és szék, pláne sötétben. A helyünkön természetesen már ültek, úgyhogy egy cseh és angol szavakkal teletűzdelt mondattal sikerült megkaparintani a székeinket. Rohadt magasan voltunk és nagyon messze a színpadtól, de ott voltunk. Szerintem az O2 Arena jó pár ezer emberrel többet tud befogadni, mint a budapesti aréna, és tömve volt emberrel (a hivatalos adat 18 ezer néző). Már minden bajom volt abban a fél órában, amennyit még várni kellett, hogy a koncert elkezdődjön. Legalább háromszor fejbe rúgtam véletlenül az előttem ülő lányt, aki számomra érthetetlen módon ezt láthatóan zokon vette.

Addig legalább körbenézhettem, kik is járnak itt DM-koncertre: elég érdekes vegyes felvágott jött össze. A balunkon két fiatal lány táncolt, akik leginkább az újabb slágerekre mozdultak rá, Rozinak azt mondtam, hogy mikor 88-ban az első Mode koncertemen voltam, ezek még meg se születtek. Jobbomon egy nagyorrú cseh ült, akit elzavartunk a helyéről és a nőjének eggyel lejjebb kellett ülnie, ennek nem örült, de olyan szerény volt, hogy végig csak mosolygott. Az volt az érzésem, hogy valamelyikük akart csak eljönni a koncertre, de annyira faarccal nézték végig a koncert, hogy sejtelmem sincs, melyik volt az. Mögöttünk németek ültek, ahol biztos, hogy az erős testalkatú nő akart eljönni koncertre. A germán tenyeres-talpas menyecskét a nagyon antipatikus csávója kísérte el, aki annyira unta a koncertet, hogy szerintem többször bele is aludt, amikor időnként felrebbent, akkor el kezdett hangosan magyarázni, hogy most már induljanak, mert soha nem fognak hazaérni.

Furcsa volt ez nekem, én eddig mindig a dühöngőben tomboltam, itt meg úgy ültek az emberek, mint a Jancsi és Juliskán a bábszínházban. A koncertre jövet láttunk egy nagyon hardcore rajongó párocskát, a srác egy testre feszülő fekete pamut melegítőt erőltetett igencsak gömbölyded hátsójára és ehhez egy rocker bőrkabátot húzott, de így se tudta lepipálni az asszonykáját, aki valami farmer utánzatú cicanadrágot talált megfelelőnek az eseményre és abba lépkedett, mint valami leszázalékolt rinocérosz.

Amikor az ember nem él két helyen, nem is tudja igazán értékelni a nyugis hétvégék nagyszerűségét. Nekünk most minden második hétvége az, ami tényleges pihenéssel telik. A múlt hétvége mozgalmassága után, nagyon szomjaztam arra, hogy ezen a hétvégén csak lazuljunk. Ennek megfelelően volt vagy fél 12, mire elindultunk, hogy nézzünk valami reggelifélét. Lesétáltunk arra a helyre, ahol még decemberben piac volt, de most sem volt semmi, valószínűleg márciusig ez így is marad. Ez főleg azért kár, mert nagyon finom frissen sütött reggeliket lehet ott kapni, és a piaci forgataga valahogy felpezsdíti az embert. Ebben az esetben nem a piac pezsgése, hanem a nagyon kellemes, napsütéses idő volt az, ami melengette a szívünket.

Be kellett szerezni ezt-azt, ezért úgy döntöttünk, hogy elsétálunk a Moldva-parton a Károly térig és közben valahol bekapunk valami reggelit. Találtunk is egy jó helyet, a Cafe Bazaart. Olyan egyszerű hely, ahol finom kávékat készítenek és nem akar többnek látszani, mint ami. Reggelik nem voltak, ezért egy quesadillát ettem. Rozi nem kért semmit, de ahogy kihozták a kajámat természetesen rögtön megkívánta, így végül a nagyobbik felét megehettem a késői reggelinek. De ezen már nem lepődöm meg, Rozi így működik. Továbbindultunk a Palackeho Náměstí felé, amit már jól ismerünk, hiszen számtalanszor jártunk erre, van itt egy érdekes kupolájú templom, az Emmaus-kolostor , ami kiemelkedik a környék épületei közül. Ahogy a téren sétáltunk, valahogy arra terelődött a beszélgetés, hogy nyáron hova menjünk nyaralni és hogy Róma lepukkant, de így kell szeretni, ahogy van. Ahogy a nyárról beszélgettünk, azt vettem észre, hogy kezd melegem lenni és az a fajta öröm fogott el, ami akkor érinti meg az embert, amikor a tél után az első kellemesen meleg nap van. Tudom, hogy még jöhet hideg, de akkor és ott ilyen érzések kerítettek a hatalmukba.

A Károly téren van egy kis árkádos rész, ahol apró és aranyos boltok vannak. Van csokiszerszámokat áruló édességbolt, virágbolt és egy kávé- és teabolt. Ez egy nagyon különleges bolt, már ahogy belép az ember megérzi, hogy valami különleges helyen jár, a különböző illatok, aromák táncot járnak az ember orrában. Rozi itt kinézett egy kis fémdobozkát, amire egy japán kislányka volt festve, avval a finom bájos eleganciával, amire csak a Távol-Keleten képesek. Nézte-nézegette a dobozt, forgatta, visszatette, megint elvette. Aztán az utolsó pillanatban gyorsan visszarakta és kimasírozott a boltból, mondván, már biztosan zárni akarnak.  A teás bolttól nem messze, volt egy Freshland nevű hely. Már elmúlt egy óra, és a quesadillámnak csak a nagyobbik felét sikerült megennem, ezért kezdtem már nagyon éhes lenni. Ahogy beléptünk a helyre, már látszott, hogy ez az a fajta hely, amikor a tulajnak fogalma sincsen, milyen helyet nyisson, ezért lopkod mindenhonnan, csak azt nem hozza át, amitől az adott hely jó. Salátákat, smoothie-kat (gyümölcsitalok) és szendvicseket árult. Mi két szendvicset és két gyümölcspoharat kértünk. A szendvics bagettje olyan kemény volt, hogy kint sorban álltak a városi rendőrség tagjai, mert záráskor inkább erre cserélték a gumibotjaikat. A gyümölcskehely tetején el volt helyezve csalinak egy-két szőlőszem, hogy azt higgye az egyszeri vándor, hogy most megfogta az isten lábát, majd jött két kanálnyi joghurt, és utána ízetlen alma és narancs volt beleszelve. Rozi hagyott egy tippet a Foursquare-en, hogy aki teheti, kerülje el a helyet.

Délutánra moziba mentünk, barátainkkal Nikoláékkal, Andělbe, ami magyarul angyalt jelent. Itt találtunk még egy bevásárlóközpontot, amit még nem ismertünk. Elég későn értünk oda, de Rozit úgy kellett végigvonszolnom az áruházon, mert meg akarta nézni, mik vannak itt. Ráadásul kiderült, hogy itt Andělben két mozi is van és mi természetesen nem a jóhoz mentünk. De Nikoláék még többet késtek és végül egy meki előtt találkoztunk. Ez az Anděl nagyon érdekes hely, a környék olyan, mint egy német város központi áruházának környéke, viszont ennyi kétes egzisztenciájú alakkal nem találkoztunk még Prágában.  A moziba akkor vettünk már jegyet, mikor már bent mentek a filmelőzetesek. Nagyon érdekes volt, hogy vetítik például a New York-i Metropolitan opera előadásait, legalább ötöt. Mi a Meryl Streep és Julie Roberts által fémjelzett Augusztus Oklahomában című filmet néztük meg, ami egy erős családi dráma. A filmet angolul, cseh felirattal vetítették, ami egy ilyen dialógusközpontú film esetén azért rendesen próbára tette az angol nyelvtudásomat. A filmet végig értettem, de nem engedte, hogy belemélyedjek a történetbe, hogy magával ragadjon, megmaradtam kívülállónak. A film egyébként elég jó, bár szerintem főleg a női közönség fogja értékelni.

A film után beültünk egy közeli olasz éterembe, a Colosseumba, ahol nagyon finomakat ettünk, és a bortól feloldódott cseh barátainkkal 11-ig trécseltünk mindenféle dolgokról, a jövő hét végére meghívásunk van hozzájuk, hogy valami helyi marhából készült ételt kóstoljunk meg. Hazafele arról beszélgettünk Rozival, hogy lassan befogad minket ez a cseh társadalom, ha hagyjuk. 

Ahogy elérkezett a február, ismét elkezdődtek az utazásaim. Bár, hála az égnek, sokkal kevésbé intenzíven, mint novemberben. Bár azért így is fogok utazgatni bőven az elkövetkező időszakban. A tegnapi nap a legközelebbi célpont, Brno volt soron. Ez egy céges utazás volt, amit már az első pillanattól végigkísért valamilyen átok. Eredetileg hatan mentünk volna, ezért nem is egy, hanem két autóban gondolkodtunk. Addig osztottunk- szoroztunk, míg végül egy épkézláb autót sikerült felmutatni, amibe viszont öten nem fértünk bele, mert addigra kiderült, hogy az egyik kolléga, Nikola magas lázzal kidőlt (bár a rossz nyelvek szerint inkább csak a karácsony óta felhalmozott restanciáit szeretné nyugodt körülmények között ledolgozni), így végül a vonatot választottuk, ami az autós utazáshoz képest csak kb. fél órával jelent hosszabb utat. Tegnapelőtt délutánra kiderült, hogy egy másik kolléga sem tud csatlakozni, mert nyakig úszik a fekáliában, ezért le kell mondja. Kicsit ideges lettem, mert akkor négyen simán elfértünk volna az autóban, és nem kellett volna 5-kor kellenem, de addigra már megvettem a jegyeket.

Tegnap reggel negyed 7-re beszéltük meg a találkozót a főpályaudvaron, ami egy háromszintes bevásárlóközpont, szinte lehetetlen megtalálni benne, hol lehet jegyet venni, vagy hol vannak a vágányok, mert lépten-nyomon valami üzletbe botlik az ember. Ami még jellemző, hogy az itt lévő újságosok annyira bunkók, hogy fütyörészniük kellene az erdőben, hogy ki ne vágják őket. Nem hogy nem voltak kedvesek, úgy ugattak hozzám iskolaköpeny-szerű munkaruhájukból, mint egy megvadult komondor. Pedig csak megkérdeztem, hogy mennyibe kerül egy újság.

A pályaudvaron derült ki, hogy az a hölgy, akinek az autójával mentünk volna, az éjszaka balesetet szenvedett és éppen az operációra vár. Így csak hárman indultunk útnak. A főnököm és a Jovan nevű architekt, aki pont úgy néz ki, mint Lenin ifjonti, albínó kiadásban, ezenkívül pont négyszer annyit bír beszélni, mint egy normális ember, és erre angolul is képes. De talán úgy tudom leírni, hogy ő az a tipikus informatikus, akinek a felhasználó mindig is egy zavaró körülmény volt, ha lehetne, kiiktatna minden embert és emberit.

A reggeli vonat szinte teljesen üres volt, csak néhány egyetemistának kinéző fiatal próbált meg magához térni az esti sörözés után. Egyébként az egész vonat úszott a sörszagban, és valami meghitt lepukkantság uralkodott mindenfele, de ezt már láttam korábban is: Korábbi vonatos poszt. Ami új volt, hogy volt büfékocsi, ami valami elcseszett elme ötlete alapján, furcsa félkör alakú székekkel hívogatta az olcsó gépsonkát és filléres virslit habzsolni vágyók népes hadát. Elméletileg négy személyre tervezték, de ha egy férfiember beült a fal mellé, a másik csak némi dörgölőzés után tudott teljes fenékkel leülni mellé. Köztudottan erősen homofób énem nem engedte, hogy engedjek a kísértésnek, ezért félfenékkel megülve a széket fogyasztottam el hitványnak is alig nevezhető reggelimet.

Negyed tíz után érkeztünk Brno főpályaudvarára, ami pont olyan ocsmány volt, mint amire emlékeztem. A régi szép főhomlokzatot valami helyi lángelme elfedte fémből és üvegből készült vásári üzletekkel, amik megrekedtek valahol a 90-es évek elején.  Egyénként az egész városra jellemző ez a megrekedtség, nem nagyon lehet egy lapon említeni Prágával. Állítólag az egész állomást el fogják költöztetni fél kilométerrel arrébb, és egy bevásárlóközpont lesz a helyén, mivel ez a város központja, és abban idegenül hat a mi Keleti pályaudvarunk egyedi varázsát idéző hangulat.

Brno egyébként Morvaország központja. Nem is gondoltam, hogy egy olyan kis országban, mint Csehország, ilyen kifejezetten tág terű viccelődés lehet az ország két fő része, Morávia és Bohémia között. Jovan mondta, hogy inkább angolul beszél, mert ha kihallják a prágai akcentusát, még a végén megverik ezek a nyugatszlovákok. Azt is elmondta, hogy a moráviaiak kiapadhatatlan forrásai a rossz ízű tréfáknak. Talán csak a szlovákok vannak többször megénekelve, ha egy-egy vaskosabb viccet meg kell ereszteni. Elmesélte, hogy egy korábbi munkahelyén elég szigorú intézkedéseket vezettek be a faji, nemi, vallási és származási megkülönböztetés ellen. Aki vétett ellene, azzal először egy írásbeli tesztet töltettek ki, másodszor egy teljes napos agymosást kellett végigülnie, hogy megjavuljon. Két hónap után a szlovák tréfákra feloldották a szabályt, mert különben nem lett volna senki, aki dolgozzon, mindenki az átnevelőben ült volna. 

Egyébként Brnóról ugyanaz a véleményem, mint mikor két éve itt voltam, a város belső pár utcája szép, de azon kívül egy piszkos, szürke iparváros. Nem élnék itt, állítólag Ostrava még szörnyűbb, oda se készülök menni.   Az ebédünket egy borzalmas mexikói étteremben költöttük el, ahol salsaként egy kis tálkában sűrített paradicsomot hoztak ki fűszerezve és minden asztal közepén egy tequilás üveg tetején ágaskodó hatalmas gyertya szolgált dekorációként. Annyira jó hely volt, hogy kávét már nem is mertem kérni.

Visszafele egy Budapestről érkező nemzetközi vonattal jöttünk, ami lényegesen jobb volt, mint amivel reggel mentünk. Ez mondjuk több helyen is megállt, és majdnem három óra volt az út, de nem hatotta át az útszéli kocsmákra jellemző sör- és húgyszagkeverék. Visszafelé Jovan is elfáradt, szerintem megvolt már a maga napi 50.000 szavával, így a vörös hajnalba meredő Lenin arckifejezésével olvasott valami e-bookot. Valamikor fél hét körül érkeztünk vissza Prágába, én olyan fáradtan, hogy alig bírtam hazavonszolni magam. Brno ismét nem lopta be magát a szívembe.

Már egy ideje foglalkoztatott, hogy mi lesz, ha tél lesz és úgy kell közlekednünk Prága és Budapest között. És ez az idő is eljött, hogy személyesen megtapasztalhassuk. Már Budapest felé is nagy volt az ijedtség, anyukám fölhívott, hogy ugye nem fogunk elindulni, mert narancssárga riasztás van az ország nyugati részére, én meg mondtam, de elindulunk, csak korábban. Hazafelé nem is volt semmi gáz, úgy hasítottunk, mint Johnny Weissmüller a zajló Sajóban. Pénteken volt Rozi szülinapja, ezért különböző helyszíneken zajlott az ünneplés egész hétvégén, ennek megfelelően vasárnap végül csak fél hét felé tudtunk elindulni. Szépen megnéztem előre az egyes útbaeső fővárosok időjárását, de nem jeleztek semmi komolyabb gázt.

A magyar szakaszon teljesen rendben ment minden, viszont Pozsonytól elkezdett esni az eső. Miután plusz 2 fok volt, nem nagyon foglalkoztam vele. Ahogy elértük Brnót, elkezdett vészesen esni a hőmérséklet, és az eső sem hagyott alább, hanem szép fokozatosan ónos esővé változott. Rozi feltett egy bátortalan kérdést, hogy ne aludjunk-e Brnóban, de akkor még teljesen kezelhető volt a helyzet és mondtam, hogy egy csomó nagyobb város van még útközben, ott is megalhatunk, ezért mentünk tovább. 40 kilométer múlva már mínusz 3 fok volt és a szélvédőre azonnal ráfagyott az eső, ami ráesett, és az ablaktörlő sem volt képes letörölni. Este 10 óra múlt és eldöntöttük, hogy a következő letérőnél lemegyünk, megalszunk valahol.

Tasov volt a neve annak a falunak, ahová a következő lejárat vezetett. Ahogy lejöttünk az autópályáról, észrevettük, hogy az úttestet jégpáncél fedi. Gondoltuk, elmegyünk Tasovig, ott csak lesz valami kis panzió, ahol megalhatunk. Rozi közben keresett a booking.com-om egy szállást, amit Tasovtól 10 kilométerre jelzett a telefonja. Én kiszálltam pisilni, az út annyira csúszott, hogy közben kapaszkodnom kellett egy fába. Nagy nehezen megfordultunk és elindultunk Tasovból Náměšť nad Oslavou felé, ahol Rozi a szállást lefoglalta. Az utat akkor építették éppen, ezért nem volt padka, borzalmas szűk volt és egy szerpentin vezetett vissza addig a kereszteződésig, ahol fel lehet menni az autópályára. Lefele nem is vettem észre, hogy milyen kísérteties a táj. A fákat megfagyott ónos eső borította, az egyik kanyarban egy sírhalom húzódott meg kereszttel és a kocsi fényszórója felriasztott két nagy fehér baglyot, amelyek egy darabig előttünk köröztek.  Rozi azt mondta, nem lepődne meg, ha az egyik kanyar mögül előlépkedne egy szellemlovas. És tényleg, tökéletes színhely volt bármilyen horrorfilm számára.

Egy szörnyen csúszós hegyi úton tettünk meg további majd 20 kilométert (mert a booking.com légvonalban mérte a távolságot), sok helyen 12 százalékos emelkedőn felfelé majd lefelé, végig 20-30-cal. 11 után értünk Náměšť nad Oslavouba, ahol egyetlen szálloda volt elérhető a booking.com szerit, a Hotel Monaco. Nagy nehézségek árán leparkoltunk a szállodával szemben, átcsoszogtunk a tükörjég úttesten, megkönnyebbülve, hogy odaértünk. A szálloda éttermében egy kopasz szemüveges pasas a söntést törölgette éppen. A kopogásra odajött kinyitni az ajtót. Hamar sikerült megértenünk, hogy a csehen kívül egy büdös nyelvet nem beszél. Rozi a hidegtől reszkető kézzel elővette a telefonját és a Google fordító segítségével elmondta csehül, hogy van foglalásunk, és a szobánkat szeretnénk. A fickó valamit nagyon mondogatott, amit viszont nem értettünk. Aztán mutatta, hogy jöjjünk utána, és odavezetett az épület szállodai felébe. Nagyon megörültünk, hogy megkönyörült rajtunk., de csak azt mutatta, hogy ki van írva, hogy csak 22 óráig van recepció, úgy hogy megszívtuk. A szálloda ajtaja zárva és ő meg nem tudja kinyitni.  A google translate segítségével megkérdeztük, hogy hol aludjunk akkor, azt mondta, talán van nyitva valami Třebíčben, ami onnan további 21 kilométerre van. Azt hittem, elsírom magam. Nagy nehezen visszacsúszkáltunk az autóig.

Mi a francot csináljunk? Aludjunk a kocsiban aztán induljunk el reggel, vagy próbáljuk meg Třebíč-et? Végül úgy döntöttünk, hogy elmegyünk Třebíč-be. Most már okosabban csináltuk, felhívtunk néhány szállodát és az egyikkel legyeztettük, hogy kb. egy óra múlva ott leszünk. Az út egy fokkal jobb volt, néha már a hajmeresztőnek számító 40 km-es sebességet is ostromoltuk.  Alig találkoztunk autóval, főleg mentőautók közlekedtek. Végül éjfél körül értük el Třebíč városát, ami teljesen kihalt volt. A GPS segítségével megtaláltuk a szállót, illetve az utcáját. A kocsival nem tudtunk felmenni, mert a kockakő teljesen le volt fagyva, ezért leállítottuk egy parkolóba.  Kivettük a csomagtartóból a csomagokat, és mint a részeg jegesmedvék elkezdtünk felfele csúszkálni az utcán, csomagjainkat cipelve, fél kézzel nézve a telefonon a gps-t, hogy melyik girbe-gurba utcácska végén lesz a szálloda.

Mire felértünk, már nagyon cidriztünk. Nagy örömmel nyomtam meg a recepció gombját. A vonal végén ugyanaz a hölgy volt, akivel telefonon beszéltem, és mondta, hogy álljunk ott a kapunál, nemsokára jön. A Joseph Hotel bejáratához egy kis fatornác vezetett, ott várakoztunk, fogunk össze-összekoccant a hidegben. De végre itt voltunk, és már semmi nem érdekelt, csak hogy végre lezuhanyozhassunk forró vízzel és bebújhassunk az ágyba. Fél óra várakozás után gondoltam, felhívom megint a nőt, a mobilszámon, de nem vette fel. Kezdett rossz érzésem lenni, Rozi kezdett már nagyon fázni. Megint megnyomtam a recepció gombját. A hölgy közölte, hogy valami történt az autójával és nem tud odajönni, keressünk egy másik szállodát. Azt hittem, rosszul hallok. Még egyszer visszakérdeztem, azt mondta, vannak nyitva szállodák a főtéren. A kétségbeesés és a düh egy sajátos keveréke lett úrrá rajtam. Képes lettem volna megfojtani, ha ott lett volna. Bár ha ott lett volna, akkor kinyitotta volna az ajtót és végre lett volna hol aludni.

Kezdett a helyzet rémálomszerűvé válni. Az az út, amin feljöttünk, lefelé egyenesen életveszélyes volt. Mondtam Rozinak, hogy fél kézzel kapaszkodjon a fagyott kerítésbe, de azt mondta, hogy fél, hogy megharapja egy kutya. Mondtam neki, hogy ebben az időben a kutya sincs kint. Igazából nem tudom, hogyan jutottunk le ép bőrrel és - főleg - csonttal. De valahogy sikerült megtenni 500 métert kb. negyedóra alatt. Valahogy bevonszoltuk magunkat az autóba. Azt mondtam, hogy próbáljuk meg a város főterét, csak nyitva van valami. Elindultunk. Azaz elindultunk volna, de annyira jeges volt a parkoló, hogy az autó nem bírt kiállni, elkezdett keresztbe csúszni. Visszaállni se tudtam,  mert ahogy gázt adtam, az autó elkezdett ismét csúszni teljesen valószínűtlen irányokba. Elkezdtem barátkozni a gondolattal, hogy itt alszunk a kocsiban, végül is már 1 óra volt, de féltem hogy nagyon ki fog hűlni, mert kint már -4 volt.

Megpróbáltam utoljára, és valahogy úgy állt az autó kereke, hogy átment a kritikus részen és ki tudtunk menni az útra. Iszonyúan megkönnyebbültem. Sokkal biztonságosabb autóval menni a jégen,  mint gyalog. Az úton a főtér felé láttunk két részeget hazatérőben, az egyik nagy valószínűleg egy nagy esés következtében húzta az egyik lábát. Nemsokára megtaláltuk a főteret, nagy nehezen  bekanyarodtam a mozgássérült parkolóba, mert láttam, hogy több szálloda is van. A főtér és város is nagyon szép volt, de ennek nem igazán tudtam örülni.

A legközelebbi, a Grand Hotel valamikor a hetvenes években épülhetett, ma csak egy értelmi fogyatékos adna neki négy csillagot, de nyitva volt. Bementem. Bent kellemes meleg fogadott, meg valami koncepciótlan össze-vissza dizájn. Második világháborús orosz csónakos motor mellett egy kövér hal volt a csobogós szökőkútban az avíttas recepció előtt. De a lényeg, volt szobájuk! Olyan gyorsan csúsztam ki a kocsihoz, hogy megmondjam Rozinak a jó hírt, hogy szerintem csúcsot döntöttem 200 méteren gyorskorcsolyában. 

Hoppá, milyen cím ez? A héten némi csetelésbe keveredtünk Rozi egyik húgával, Boriskával. A topic nagyjából az volt, függetlenül az eredeti bejegyzéstől, hogy mindenféle állatságokat fordított le a Google translate segítségével csehre, pl. egyujjas kesztyű, amik valahogy referáltak valamelyik nemrég posztolt írásomra. Addig ment az elvetemülés, míg megígértem, hogy a következő posztomnak ez lesz a címe. Kicsit úgy érzem most magam, mint régen az iskolában, mikor a tanárnéni feldobott egy témát, és arról kellett értekezni, egy oldalban. Na sebaj, nézzük csak.

Sokszor beszélgettem az itteni külföldiekkel, hogy az itt létünk egy furcsa kísérlet, egyfajta kihívás. Rozi úgy fogalmazta meg, hogy vákuumban élünk. Talán azzal tudnám legjobban illusztrálni a helyzet, hogy két körnek a metszetében vagyunk, de egyik körben sem igazán. A hazai dolgokat csak távolról követem, a portálokról, közösségi oldalakról, és oda csak a legelvetemültebb dolgok kerülnek fel. Próbálom úgy kezelni, hogy ne zaklasson fel, de azért néha felmegy a pumpa. Érdekes ellenpólusa annak, amikor otthon vagyok és a rádiót hallgatom, ott minden szép, zöldülnek a rétek, a tehenek több tejet hoztak, mint tavaly és magától gurulnak szét az autópályák szerte az ősi magyar földön.

Itt Prágában a boldog tudatlanságban élek, élünk. Rozival pont azt beszéltük múltkor, hogy simán lerobbanhatna Prága fele, tuti, hogy jó ideig nem tudnánk semmiről. Az életünk megszokott ritmusában zökken egyik napról a másikra, felkelés, munka, esti teendők, alvás. Nem kapcsolódunk szervesen a társadalomba, de lassan kezdünk. Ahogy egy kismacska fedezi fel lassan az új területet, bekukkant az ismeretlen részekre, de aztán mindig visszatér valami jó kis védett odúba. Elkezdtünk kiépíteni egy kis networköt. Van egy-két ismerősünk, akiket lassan már barátnak lehet nevezni, de ezek többsége valahogy kapcsolódik a munkahelyünkhöz. Mással nemigen lehet kapcsolatos, mert ez az egyetlen színpad, ahol fellépünk. Már odáig is eljutottunk, hogy az egyik, már barátunknak nevezhető srác meghívott az otthonába. Ez itt, megértettem, nagy dolog.

A kezdeti véleményemet változtatnom kell egy kicsit: a cseh emberek nem merevek és barátságtalanok. Alapvetően kedvesek, ha egy kicsit már jobban megismered őket. Sokaknak nagyon jó humora van, olyan igazi kelet-európai humor. Azaz kicsit fájdalmas, a közös nehéz múlt eteti, inkább irónia, amit én személy szerint nagyon szeretek.  Van az életfelfogásukban valami könnyedség, amit otthon nehezen tudtam felfedezni, az emberek legtöbbje nagyon görcsös. Valahogy az emberek nem aggodalmaskodnak sem a jelenlegi helyzetükkel, sem a jövőjükkel kapcsolatban. Ez valahogy olyan jó érzés, teret hagy egy csomó más dolognak, ami sokkal jobb, mint az aggódás vagy a panaszkodás.

Van egy cseh kolléga, Karel (ami valamiért itt nagyon kedvelt név, gondolom, a Lady Karneval előadója miatt), aki szakasztott úgy néz ki, mint Svejk, a derék katona. Ez nem csak az én véleményem, hanem volt magyar kollégáim is megerősítették, hogy mind kinézetben, mind beszédben, mind stílusban kiköpött Svejk. Igen derék ember. Csak mindig rámjön a röhögőgörcs, mikor találkozom vele. De én már csak ilyen vagyok. Annak idején volt egy komoly vitám egy cseh kollégával, Jannal, aki azt mondta, hogy nagyon elege van belőle, hogy a cseh embereket a Svejken keresztül ismeri meg a világ, ami teljesen hamis kép. Nem értek teljesen egyet. Azt nem tagadom, hogy a cseh eszes, szorgalmas nép, de van benne valami Svejkből, a huncutság, az élet szeretete, a kiskapuk keresése. És ezért is érzem jól magam itt, amennyire jól érezheti magát az ember egy idegen országban. Rozi meg is fogalmazta, hogy ez egy nagyon élhető hely. Talán azért, mert nem annyira szabályozott és életidegen, mint Németország, nincsen olyan nagy pofájuk, mint az osztrákoknak, vannak szabályok, nem úgy, mint az olaszoknál és nem meztelencsiga-szerűek, mint a franciák.

Tegnap reggel a főnökömmel álltunk az irodája ablakában és megbűvölve néztük a kint kavargó hóesést. Az első igazi havazás tegnap kezdődött, már múlt héten is volt valamicske hó, de inkább mutatóban. Ez a mostani viszont már olyan igazi, nagypelyhes havazás, ami a mesekönyvekben van. Néztük a havat, a főnököm vágyakozva nézett ki, és kifejtette, hogy mennyire hiányoznak neki a Dolomitok, ahova, mikor még Triesztben élt, minden hétvégén elment síelni. Pontosabban brutális sítúrákra, menedékekben alvással és szűzhóban haladva egész nap, egy-egy elhagyott csúcsról lecsúszással fűszerezve. Egy videót láttam is, amit a GoPro kamerájával rögzített, hihetetlen helyeken vitt végig a kisfilm, a fehér havon szikrázott a napsütés, háttérben az ég felé meredező hegycsúcsok. Itt Csehországban nincsenek igazi hegyek, mondta, nincsen hova menni, és hangja bánatosan csengett a havazás által megvilágított irodában.

Engem a gyerekkoromba repített vissza. Bár most is, mikor leesik az első hó, öröm fog el, egy megmagyarázhatatlan, felszabadító érzés. Nem is beszélve arról, hogy azzal lehet kezdeni a napot, hogy: Esik hó, fingik a ló, seggen csúszik az igazgató. Általános iskolai tanulmányaimat a VII. kerületben, a borzalmas Hernád 42. számú általános iskolában töltöttem. Nem tudom, mi okból, de a Hernád utcában 3 általános iskola is volt, a 3, a 42 és a 46 szám alatt. Természetesen a 46-osokat  utáltuk a legjobban, mert azok egy háztömbben voltak velünk. Alsóban viszonylag korán véget tértek az órák. Azaz már 1 óra körül elfoglaltuk a harcállásokat a szomszédos Marek József utca sarkán. Jó nagy havazásokra emlékszem azokból az időkből. Már alig vártuk, hogy vége legyen az óráknak és rohanhassunk ki. A csapat egyik fele az utca egyik, a másik fele a másik oldalon, autók fedezékében. Én nem nagyon álltam Trabant mögött, mert az köztudomású volt, hogy az papírból készült, és féltem, hogy egy jegessé gyúrt, és a kézben sokáig, szabályos gömbbé forgatott jéggolyó simán átlyukasztja a Trabit. A táskák a hóba ledobva, hatalmas gúlát alkotva. És elindult a csata, hó volt bőven. Az egyujjas orkánkesztyűnk nem volt alkalmas a gyúrásra, ezért pusztakézzel készültek a hógolyók. A végére annyira lefagytak az ujjaim, hogy már azt sem éreztem, hogy mennyire fáznak. A hidegtől kipirult arccal, önkívületben ment a csata órákon keresztül. Emlékszem, mire hazakeveredtem, a ruhám a víztől keményre volt fagyva, több lila folttal gazdagabban, de irgalmatlan boldogan vigyorogtam anyámra, amennyire a keményre fagyott arcom engedte. Hát ilyesmi emlékek nyomakodtak elő a múltból, majd leültünk és elkezdtük a heti rendszeres megbeszélést, amitől egy pillanat alatt szertefoszlott a varázs.

Mi, akik kontinentális területen nőttünk fel, nem is tudjuk, hogy milyen adomány, hogy négy évszakunk van, és van hó. Múlt héten, amikor volt némi hószállingózás, egy indiai vagy pakisztáni arc a villamos ablakából, skype-on mutatta az otthoniaknak a havazást. Hatalmas hujjogás hallatszott a túloldalról.

Prágában állítólag nem esik túl sok hó. Hideg az van, de a hó kevés. Én inkább cserélnék. A nagyon hideget utálom. Érdekes volt látni a különbségeket, ahogy a két város reagál a havazásra. Budapesten a pánik lesz úrrá mindenen, a tömegközlekedés tervszerűen megbénul, mint paralízises gyíkláb a transzformátorház tetején. Másfél óra havazás után a város egy tömegkatasztrófa képét mutatja. És ezen nem is kíván senki változtatni, ha hó van, akkor hó van, kérem. A természet nagy úr. Nem tudom, hogy csinálják, de itt egy havazásos nap olyan mint a többi. Valahogy nem lepi meg őket a havazás, talán a felelősök olvassák az időjárás-jelentést, vagy mit tudom én, de szinte azonnal minden út és a járdák is járhatóak voltak. Szerintem biztos a prágai gólem fújta el a havat az utakról. Bár, mikor pár éve Kőszegről átugrottam Ausztriába, hasonló érzés fogott el. Volt gyermekkoromban egy Jankovics Marcell-féle János vitéz  rajzfilm, ahol a két ország határán a magyar félen egy deli huszár legény sütkérezett a kabátját levetve a napsütésben. A burkus király országának felén egy nagy bundába öltözött szerencsétlen vacogott, rázta a hideg, mint a fene, mindenütt tökig érő hó. Na ilyen volt ez a határátlépés pár éve, csak éppen pont fordítva  És egy kicsit ilyen ez most is. Igen, tél, van. De van ez így már egy pár éve. Lehet tudni, fel lehet rá készülni. És nem csak úgy tessék-lássék.  Talán egyszer Budapesten is így lesz, hiszek benne, elvégre a 4-es metró is elindul tavasszal, tudom írtak nekem levelet. Hogy honnan tudták a privát e-mail címemet, azt nem tudom, és lehet nem is akarom megtudni.

Tegnap eddigi itt létünk leghidegebb reggele köszöntött ránk. Hajnalban -12, amikor fél 11 felé elindultunk a piacra, olyan -8 fok volt. Az időjárás nagyon becsapós volt, mert egy nagyon kevés napsütés is átszűrődött a szürke felhőkön. Erről jut eszembe, hogy elkezdtük nézni a dán/svéd koprodukcióban forgatott Híd című sorozat második évadját. Szerintem zseniális, a történet mellett a képei azok, amik nagyon tetszenek. Napfény sehol, egyenszürke ég, sok állókép a hajnali Göteborgról és két nagyon jó színész a főszereplő. Azt mondjuk nem tudom, hogy hogy lehet ott élni, napfény nélkül. Szóval itt azért tegnap átszűrődött egy kis napfény, és amikor kijöttünk a melegből, nem is éreztük, hogy mennyire hideg van.

Lementünk arra a helyre, ahol a piac szokott lenni, de úgy tűnik, átmenetileg ott nincsen piac. Talán a hideg, meg talán az is, hogy itt is kevesebb pénzük van az emberek januárban. Nem tudom. Rozi nagyon be volt lelkesedve, azt mondta, ő piacra akar menni. Mondtam neki, hogy én hallottam egy másik piacról is, ami a Jiřího z Poděbrad metrómegállónál van. Már mentünk is a villamosra felszállni. A villamost ellepte valami osztrák turista banda, akik gondolom, a hidegre való tekintettel most villamosoztak. Iszonyú zajosak voltak, és elfoglalták a villamos felét. Azért jó is ez Prágának meg rossz is, hogy ennyi turista jár ide. Aztán, még egy kis metrózás után elérkeztünk, Jiřího z Poděbradra.

A tér Pogyebrád Györgyről kapta a nevét, aki a mi Mátyás királyunknak volt Katalin után apósa. A Pogyebrád család hölgy ága nem volt túl szerencsés a gyermekek szülésében, mind Katalin anyja, mind maga Katalin gyermekágyi lázban halt meg, Katalin 15 évesen. György egyébként a cseh állam egyetlen huszita királya volt, és ő is csak úgy tudta ezt elérni, hogy azt ígérte a koronázó magyar püspöknek, hogy majd jól áttér a katolikus hitre, és Csehországot is visszavezeti oda. Természetesen esze ágában sem volt, amiért aztán a pápa annak rendje és módja szerint ki is átkozta.

A tér egy hatalmas, talán a mi Szabadság terünkkel azonos nagyságú terület, amit a Jézus Szent Szívéhez templom ural, amit a két világháború között emeltek. A tér a forgalmas Vynohrady úttól legtávolabbi részén helyezkedik el a piac. Sokkal kisebb, mint az, ahova mi szoktunk járni, például zöldséges nem is nagyon van, főleg inkább húst, sajtot, mindenféle puccos külföldinek való csemegét árulnak, meg meleg ételeket. Volt már vagy fél tizenkettő, mire odaértünk. Olyan éhes voltam már, hogy erősen gondolkodtam, hogy felfalom valamelyik télikabátba öltöztetett kövér ebet. Először egy hot-dogost találtunk meg, aki valamilyen érdekes megfontolásból akkora virsliket pakolgatott be a kiflibe, mint a kisujjam. Gondoltam, ráhúzom őt magát is a kifliket kilyukasztó nyársra, de inkább eloldalogtunk és szerencsére felfedeztük, hogy van balkán burger.  

Én ezt a fajta ételt itt Prágában ismertem meg, de Rozi tud jót otthon is. Ez egy szép, jó fűzerezésű, termetes marhahús pogácsa, pitában, némi csalamádé és valami fűszeres mustár féle. Rohadt finom. Amire ide eljutottunk, már éreztük a hideget. A két, nagy valószínűséggel macedón komán már látszott, hogy önkívületben vannak a hidegtől. Régen egy télen én is dolgoztam kültéren újságárusként, tehát tudom, hogy nincsen az a ruha, ami megvéd a hidegtől, amikor -6 fok van, és órákon át állsz, hajnal óta a hidegben. Mindenesetre még így, fagyos ujjakkal is eszméletlen jó kaját csináltak. Volt elhelyezve a piacon néhány speciális vödörben szabadtéri tűz, amellett ettük meg a burgerünket. Utána mondtam Rozinak, hogy váljunk ketté, én szeretnék holnap disznótorost enni, ahhoz megveszem a cuccokat, addig ő vegye meg még, amit kell, mert a húsosnál nagyon hosszú sor állt. Fél óra múlva találkoztunk, addigra Rozi hisztérikusra hűlte magát.

Bemenekültünk egy közeli kávézóba megmelegedni, ahol már néhány sorstársunk hasonlóan próbált kiengedni. Rozi egy kávé, egy tea és 15 perc engedés után kezdett visszatérni. Ettünk még egy isteni creme brulée-t, majd mondtam Rozinak, hogy nem messze van ide az a bevásárlóközpont, ahol nemrég voltunk, van-e kedve elmenni oda. Bár mondjuk ez hülye kérdés volt, mert az ilyenre Rozinak mindig van kedve. Milyen messze van, kérdezte, ó mondom, egy-két sarok, ha jól emlékszem. Hát nem emlékeztem jól, egy komplett metrómegállóra voltunk tőle. Rozi nem örült. Nagyon nem. Úgy rohant, mint akit egy yeti kerget. Mondjuk, ha jól belegondolok ez igaz is volt, úgy lebegtem utána, mint Károly bácsi Frakk után, sál, sapka, kesztyű, kezemben a másnapi disznótoros.

Miután megérkeztünk, mondta Rozi, hogy szeretne benézni egy-két helyre, mondtam jó, én is elterelgetem addig a májas hurkát.  Sajnos az itteni Samsung boltot éppen akkor zárták be, ezért csak kevés dolog volt, amit volt kedvem megnézni, főleg úgy hogy a szatyromban lévő kolbász és hurka a nem várt meleg hatására elkezdett kiolvadni és ha nem is átható, de már érezhető hagymás kolbászszagot árasztani.

Szerencsére nem sokat időztünk. A bevásárló központ előtt egy helyen lefagyott a beton, ott egy biztonsági őr felügyelete mellett gyerkőcök csúszkáltak nekifutásból. Már csak a látványtól is elkezdtem újra fázni. Volt még egy kis nézeteltérés Rozival, mert rosszul néztem meg, hogy milyen villamossal kell menni, és amikor már vagy négy elment, és egyik sem olyan volt, mint, amire mondtam, hogy jó, megnéztük, hogy nem is jár ott olyan villamos. Védekeztem, hogy a Google Maps, meg minden, de Rozi arcára az eltökélt szigor ült ki, a közlekedésben megtanulhattam volna már, hogy nem lehet rád hagyatkozni. Én soha nem állítottam, hogy lehet. 15 év után is képes voltam eltévedni a saját irodaházunkban! Nincsen itt kérem zsákba macska.

Aztán 4 után haza is értünk, teljesen átfagyva. Rozi a nap hátralevő részét a kanapén töltötte, két takaróval állig betakarózva, elmésebbnél elmésebb ötleteket kitalálva, hogy mit vigyek oda neki, én meg már régóta halogatott dolgokat intéztem el. Ilyen volt a kávégépünk vízkőtelenítése. Ezt imádom, kb. másfél óra, olyan hangot ad, mintha egy gőzgépet eresztene le az ember, de csak ötperces intervallumokban.  Öt percig béke van, majd zümmögő sziszegés, macska felriadás és újra béke, másfél órán keresztül, a kiengedett vizet tizenöt percenként ki kell önteni, tehát csinálni se nagyon lehet mellette semmit. Aztán már csak itthon ténferegtünk és még jobban irigykedtem öcsémre, aki most Dubai-ban van és azon gondolkodott, hogy belefér-e egy kis strandolás nekik még a napba. Pfuj.

Egyébként itt is gratulálok neki, mert életében először lefutotta a maratont!

Mindig is azt hittem, hogy politikailag nincsen gázabb hely Magyarországnál. Nos, az elmúlt időszakban ez a véleményem azért árnyalódott egy keveset. Nem mintha az otthoni dolgokat kevésbé találnám néha szánalmasnak, hanem ennek az egyedisége az, ami elveszett. A politikus mindenütt külön állatfajta, szerintem nem szabadna őket az emberi faj tagjai közé sorolni.

A munkahelyem nemzetközi munkahely. Emiatt sok nációval találkozom, elegyedek beszélgetésbe és legtöbbször a politika is szóba kerül. Leginkább két olyan nemzet van, aminek jobban megismertem a politikai szennyesét. Az egyik természetesen a cseh, a másik az olasz, lévén a főnököm olasz és elég sokat utazunk együtt.

A cseh választásról már írtam októberben. Nos, a választások eredménye már megvolt akkor, de kormányalakításra a mai napig nem került sor. Mikor kérdeztem Nikola barátomat, hogy hogyhogy nincs meg még mindig a kormány, nem is nagyon értette, hogy mit kérdezek. Sok dolgot kell megbeszélniük, mondta hamiskás mosollyal. És valóban. Otthon ilyenkor már rég felszólítják a még hatalmon levő kormányt, hogy azonnal hagyjon fel minden tevékenységgel, mert csak árt minden mozdulatuk, itt az átmeneti szakértői kormány szépen dolgozik, míg a választások nyertesei megbeszélik egymással, kinek milyen falat jusson a terülj-terülj asztalkáról. Mondjuk sok törvényt úgyse tudnak keresztül juttatni Zeman köztársasági elnök úron, akit még a már megbukott volt kormánypárt támogatott, ugyanis ő szimplán visszadob minden törvényjavaslatot, amit a pártja nem támogat. Egyébként is szimpatikus figura, ugyanis csont alkoholista. De nem olyan kedélyes iszogató, hanem az a masszív, eltökélt fajta. Elég gyakran volt az újságokban, hogy éppen mikor honnan esett le, vagy éppen milyen elnöki látogatást kellett váratlanul fellépő rosszulléte miatt hipp-hopp elhalasztani. A kedvencem a cseh koronázási ékszerek előtti főhajtása, amit direkt az ő tiszteletére állítottak ki, ő viszont annyira részeg volt, hogy alig bírt a lábán megállni, majdnem arccal belezuhant a relikviákba. Annyit még érdemes megjegyezni, hogy Zeman az első, közvetlenül az emberek által megválasztott államfő, ami jól mutatja a választópolgárok politikai és emberi érettségét.

Ha már Zemanról beszélünk, nem lehet nem megemlíteni, hogy a volt államfő, Vaclav Klaus is sokat tett Csehországért, például közbiztonságának alakulásáért. Történt ugyanis, hogy az egyik volt kenyeres pajtását gazdasági bűncselekményben találták bűnösnek. A legjobb családban is megesik az ilyesmi. Igen ám, de Klaus úr az esti betevő Staropramenje mellett csak azon fifikázott, hogy hogyan is lehetne az ő cimboráját valahogy mégis csak elengedni. Az mégsem járja, hogy csak neki ad kegyelmet, ez a sörben fürdő agyának se volt elfogadható. Egyet gondolt és kettő lett belőle, általános amnesztiát hirdetett Csehország 20 éves évfordulójára. Utcára is került a fogvatartottak egy jelentős része, többek között az ő drága jó felebarátja is. Az meg, hogy lett néhány bűneset Csehország-szerte, hát legalább kapják valamiért a fizetésüket azok a mihaszna zsandárok.

Klaus mellett érdemes még megemlíteni a nyár közepén többek között korrupciós ügyek miatt megbuktatott Petr Necas kormányfőt, aki szinte már regénybe illő módon használta fel az ország fejlett titkosszolgálati eszközeit, hogy megfigyeltesse szeretőjén, a miniszteri iroda kabinetfőnökén keresztül a saját feleségét, akitől el akart válni. A kabinetfőnök áldozatos munkájáért vélhetően hosszas és kimerítő túlórái tevékenysége következtében többmilliós extra prémiumot kapott a volt kormányfőtől. Teljesen megértem.

Az olaszok keresztje Berlusconi, akiről azt mondják, hogy ha bárkit megkérdezel Olaszországban, hogy rá szavazott-e, nem találsz senkit, aki bevallaná, de valahogy mindig megszerzi a szükséges szavazatokat. Akármilyen rendezvényen vagyok a főnökömmel, valahogy mindig előkerül Berlusconi valamelyik svindlije, amikről szerintem csodálatos könyvet lehetne írni, hacsak meg nem írta már valaki. Azt hiszem, szépen bemutatja a következő történet, kivel is állunk szemben. Történt egyszer, hogy Berlusconi 17 éves marokkói kedvesét, Ruby Rubacuorit (Szívtipró), aki főállásban egy night clubban volt táncos, és hírhedt örömlány volt Rómában, letartóztatták egy piti kis lopásért. Az éjszaka folyamán a hír eljutott Berlusconihoz is, aki mindig is a tettek embere volt és most sem habozott. Telefont ragadott és feltárcsázta a csendőrség számát. Vélhetően az ügyeletes csendőr kezéből majdnem kiesett a telefon, amikor Berlusconi bemutatkozott. Gondolom, hitte is meg nem is, hogy kivel beszél. Azt sejtette Silvio barátunk is, hogy csak azért mert ő a legnagyobb gengszter az országban és történetesen az államfő, nem fogják elengedni tűzben edzett liliomát, ezért a következő mesét adagolta be a magát egyre kínosabban érző ügyeletes tisztnek.

Az elfogott hölgynél azért nem találtak semmilyen papírt, mert inkognitóban van, és igazából Hoszni Mubarak egyiptomi miniszterelnök kedvenc unokahúga, és hát el lehet képzelni, mekkora diplomácia bonyodalom fog kikerekedni az ügyből. Szépen meg is győzte az egyre zavartabb csendőrt, majd azzal búcsúzott, hogy odaküld majd valakit, aki majd igazol mindent és átmenetileg gondokság alá helyezi a csellengő unokahúgot. Nem is kellett sok, megjelent Berlusconi másik örömlány ismerőse és jelentkezett, hogy kivigye Rubyt, az akkorra már teljesen zavarodott csendőr segédletével. A dolog slusszpoénja, hogy Berlusconit pont Ruby, mint kiskorú megrontásáért ítélték el és tiltották el a közügyek gyakorlásától nemrég.

Ettől függetlenül az az érzésem, hogy Berlusconi kicsit olyan, mint egy népmesei hős. Rengeteg hibája van, de valahogy tetszik az olaszoknak a lelkük mélyén ez a fajta csibészség. Azon az estén, amikor ezt a sztorit hallottuk, velünk vacsorázott az egyik kollégám fehérorosz felesége is. Ő nem nagyon mesélt történeteket, szerintem nem véletlenül. Amit ő mesélne, azon nem nevetnénk. Ami ott zajlik, az az igazi diktatúra, nem operett-hadnagyocskák nyárvégi parádéja. Csak csendben hallgatta, amint meséljük, hogy melyik országnak mennyire vetette el a sulykot a vezetője. Lehet, hogy addig jó, amíg még lehet mesélni ezekről a sztorikról.