Az ünnepekre hazajöttünk. Jött velünk Boni is, aki egészen szépen viselte a hazautat, csak valahol Budaörsnél adta jelét létezésének, talán a hazai illatok késztették néhány bátortalan nyikkantásra, nem tudom, de mindenesetre jó érzés volt megérkezni.

Most szabadságon leszek egészen január 8-ig, így van idő pihenni egy kicsit. Bár az eddig eltelt napok inkább a rohanásról szóltak, mintsem a pihenésről. Prágában az utolsó napokban egy csomó dolgot terveztünk, hogy majd megveszünk, megcsinálunk, de aztán annyira sűrű volt az időszak, hogy sok minden Pestre maradt, néhány ajándék, és a karácsonnyal kapcsolatosan szinte minden.

Na arra az a pár nap, ami maradt, nem igazán volt elegendő. Elég csak azt megemlítenem, hogy lelkesen díszítjük a fát, amikor is, némi szemlélődés után konstatálom, hogy nincsen a fán szaloncukor. A fene, kabát fel, gyorsan körbejártam a környéket, hátha valahol van szaloncukor. Úgy néztek rám az eladók, mintha júniusban keresnék usankát, szinte meg voltak sértődve, hogy 24-én szaloncukrot merek kérni. Szerencsére tegnap kaptunk anyukámtól néhány, általa készített szaloncukrot, azt most gyorsan fel kell raknom, mielőtt Rozi lábon megeszi őket, és maximum az üres szaloncukros papírokat tudom szépen beformázni a fára. Bár ebben nagy tapasztalatom és hihetetlenül precíz kézügyességem van, mert öcsémmel annak idején olyan élethűen csomagoltuk vissza a papírokat, hogy gyakran magam is a saját csapdámba estem, azaz megpróbáltam kicsomagolni a levegőt.

Ha már fa, akkor meg kell említenem, hogy életemben először most műfenyőt vettem. Sokáig méla undorral, és a felsőbbrendűek megvetésével tekintettem azokra, kiknek műfenyőjük van. Ennek két oka volt, az egyik, hogy a műfenyő, többek szerint, szép sormintát képez a guminővel és az alkoholmentes sörrel és ezek élvezeti értéke nehezen mérhető össze az eredetiével. Másrészről a műfenyők minősége olyan volt, hogy az iskolai technikórával az alkoholista technika tanárral és a technocol illatfürdőben különbeket készített.  Néhány hete a nagyobbik lányommal elmentünk a Westendbe, ahol benéztünk a Butlersbe is, ahol végre megláttam egy olyan műfenyőt, ami kapcsán el kellett telnie néhány másodpercnek, mire rájöttem, hogy nem igazi. Aztán ránéztem, hogy mennyibe kerül. Előbb nyúznak meg, gondoltam, mintsem hogy egy rohadt műfenyőre ennyit adjak ki.

Aztán kicsit beszéltünk Rozival a dologról és sok egyéb aspektusát is megvilágította. A környezetvédelmi része soha nem érdekelt nagyon, bár tudom, őstulok vagyok. De a gazdasági vetületén elgondolkodtam. Bár azért elő-előkacsingatott a gondolatom közül a guminő-effektus. Aztán az a rohadt Butler kiküldött egy hírlevelet, amiben nagyjából féláron adta a fenyőket. Éreztem, elvesztem. Hogy tehetnek ilyet? És az elveim, majdnem 40 év szépen felépített élete? Csak vágjam sutba, mert féláron van ez a nyamvadt műfenyő. Aztán egyszerre csak ott voltam az online felületen, az elfojtott zokogás rázott, de megrendeltem. Elmentünk érte, végigcipeltem az embertengerben úszó Árkádon, és most itt van előttem feldíszítve, szépen, és ritkán jut eszembe, hogy nem igazi fenyőt nézek. Illata nincsen, bár az utóbbi években vett nordmannoknak se volt túl sok. Öcsémék cserepes fenyőt vettek, azzal a szándékkal, hogy majd jól átvészelik vele tavaszig, muhaha, kíváncsi leszek.

A karácsonyfánk elég érdekesen van feldíszítve. Mindkettőnknek voltak díszei, és miután ez az első karácsonyunk együtt, szépen kiterítettük őket a földre, mint vadászat után a trófeákat, és komoly ítéletet hoztunk, mi megy a fára és mi nem. Az ítélet egyszerű volt: minden. Így a fán most négydoboznyi kínai gyártású famanó üldögél, némi gömb és szaloncukorhiány társaságában. Miután három doboznyi manót már felraktunk, megkérdeztem Rozit, hogy feltétlenül felrakjuk-e a negyedik dobozt is. Némileg értetlenül nézett rám. Milyen kérdés ez? Ezek a manók egész évben egy doboz mélyén, büdös, régi, nem használt cipők társaságában várják a karácsonyt, hogy eljöjjön az ő idejük. Erre te szívtelen, nem raknád fel őket, pfuj. Nem volt vita, szépen ment a negyedik doboz manó is.

Egy gondolat még az ajándékcsomagolásról. Mint ahogy az kiderült, egyikünk sem az a csomagolóművész. A hétvégén ellepték a nappalit a mindkét részrőli rokonok tiri-tarka ajándékai. Nekiveselkedtünk Rozival és a két lányommal és nekikezdtünk emberfeletti képességeket igénylő tevékenységünknek, az ajándékok becsomagolásának. Miután mindenki elkészült az első saját installációjával, ami csak halványan emlékeztetett egy hagyományos karácsonyi csomagra, harsány röhögés tört ki, amikor a kisebbik lányom megjegyezte: Tudod van egy aranyszabály, sose csomagolj Kocsisokkal. Ezen megint jót röhögtünk, de a becsomagolatlan ajándékok visszaröhögtek, volt még belőlük néhány tucat. Aztán valahogy elfogytak, de egyik se lenne címlapos a Barkács magazin karácsonyi különszámában.

Aztán egyszerre csak karácsony lett. Boldog karácsonyt!