Már korábban is előfordult, hogy tengtünk-lengtünk egy kicsit Vinohradyban, de nemrég úgy gondoltuk, hogy tudatosan is szeretnénk egy kicsit jobban felfedezni. Vinohrady, Prága legfelkapottabb negyede,  a rengeteg itt élő külföldi kedvenc tartózkodási helye. Vannak nyüzsgő és nyugis részei is. Rengeteg étterem és üzlet, sok közülük kifejezetten a külföldiekre épít. Angol süteménybolt, orosz különlegességeket áruló üzlet és olasz, indiai, vietnami, ír éttermek. Kíváncsi leszek, milyen lesz tavasszal, de így is megvan a hangulata.

 

A felfedezőtúránkat Vinohrady határán, az I.P. Pavlován kezdtük. Azaz kezdtük volna, ugyanis ide volt megbeszélve Rozival, a Starbucks elé. Én is késtem két percet. Volt is egy kis lelkiismeretfurdalásom miatta. De megnyugodtam, hogy Rozi még nincsen ott. Megálltam a kávézó előtt, ami egy húsbolt mellett volt közvetlen. A húsboltból émelyítő bűz tört ki, minden egyes alkalommal, mikor valaki bement, vagy kijött és kinyílt az ajtó. Nem is értettem az embereket, hogyan tudnak arra vetemedni, hogy bármit is vegyenek a szörnyűséges üzletben. De azok egyre csak jöttek, egy ajtónyi bűzt hagyva maguk után. Én nem nagyon mertem elmozdulni, mert arra gondoltam, hogy így is nehézkes lesz megtalálni Rozinak a találkozási pontot. És nem tévedtem. Mintegy húsz perc elteltével, mikorra már az agyamat is átjárta a bűz, a vörös virslivé fagyott ujjaimmal felhívtam. És igen, ő is ott volt valahol, de máshol kereste a kávézót. Aztán nagy nehezen egymásra találtunk. Könny, csók, függöny.

Szépen kinéztem az útvonalat előre: I.P. Pavlova  - Náměstí Míru - Jiřího z Poděbrad –majd Flora parkja. 2 és fél kilométer, megtehető. Aztán elindultunk. Elég sok üzlet volt erre felé, így Rozi el-elidőzgetett egy kicsit mindegyik lőtt. Fél óra alatt ha 500 métert haladtunk, sokat mondok. Áthaladtunk a Náměstí Mírun, ahol már többször jártunk, itt volt az a nagyon jó fényvetítés a templomon. A tér tele van éttermekkel, kávézókkal és mindenféle csecsebecséket árusító boltokkal. Van továbbá itt egy zongora. Hogy milyen apropóból került ide, azt nem tudom, de volt már olyan, amikor csak leült valaki és játszott rajta, amitől hirtelen a környék átalakult valamiféle film díszletévé, az emberek megváltoztak és mindenki mosolyogva ment tovább, hallgatva a muzsikát.     

Ahogy mentünk tovább, láttunk egy piac-szerű épületet, amit Pavilonnak hívtak. Talán azért, mert úgy nézett ki, mint egy pavilon. A fene se tudja. Az épületet idén nyitották meg, a felújítás után. Olyan németes volt a belsője, de valahogy nem jött össze a hangulat. A növények nagyon dizájnosak voltak és szinte kizárólag nagyon drága lakberendezési üzletek voltak. Egy állólámpa 300.000 forint körül volt. Nézegettem-nézegettem, hogy van benne egy okos szenzoron alapuló apró számítógép által működtetett csoda. De nem. Ez csak egyszerű állólámpa volt, egy sima kapcsolóval. Ahhoz nekem újjá kell születnem, hogy az ilyen árak láttán ne hőköljek vissza. Valami hasonló van a ruhákkal is, bizonyos összeg felett egyszerűen nem adok ki pénzt egy ruháért. Nem ér annyit. Miután jól kiborzongtam magam, ittunk egy kávét a kávézóban, ahol a lány annyira lassú volt, hogy gondoltam, kicsit megrázom, hogy felébredjen. Egy kávét olyan öt perc alatt készített el. Kicsit heverésztünk a kirakott kanapékon és ittuk az egyébként nagyon finom kávét. Nem hiába, a jó munkához idő kell.

 

Tovább haladva a Vynohradskán elérkeztünk a Jiřího z Poděbrad térhez. Ez már olyan igazi csehszlovák feeling volt. A modern házakat és boltokat szép fokozatosan vették a szocializmusban épített csodák, szép faragásokkal, és a boltok egyazon kirakatrendezővel rendeztették be kirakataikat: a 94 éves Kateřina nénivel. A néni jó ízlése visszaköszönt mind a termékek frissességén, szépségén, mind a kirakatok magával ragadó légiességével. Egy igazi időutazás volt. A teret uralja egy különös templom, ami csak nagyon nehezen nevezhető szépnek.

Itt már nagyon éhesek voltunk ezért betértünk egy török gyrososhoz. Egy valami van, ami versenyezhet az amerikai gyorsétterem-láncok egyenkinézetével, a török éttermek berendezése. A kötelező elemek: valamilyen sötétbőrű, pelyhedző állú siheder, aki a forgó gyrosrúdról vágja a húst. Ezek felszereltségtől függően, amikor nincsen rendelés vagy hatalmas tojáspucoló kést fennek, vagy a modernebbek az elektromos késsel grasszálnak fel s alá. További szereplő a fiatal, általában húsosabb, a kelet varázsát őrző szemű pultoslány. Rögtön a pénztárral szemben bandázik a tulaj és néhány cimborája. Valamilyen német rokon által szerzett, modernnek tűnő, a Quelle katalógus 98-as karácsonyi különszámából való első generációs Telefunken lapos tévé készülék, török örökzöld slágerekkel. A falon vélhetően ugyanabból a posztersorozatból származó, neonszínekkel festett vidám tavaszi török dombok, kis tó mecsettel és természetesen az isztambuli Hagia Szophia. Olyan giccsesen megörökítve, hogy külön kis tál van a képek alatt, hogy felfogja a lecsöpögő nyálat. Ettől függetlenül általában az ételek nem rosszak, és a személyzet is közvetlen, főleg ha nem vagy velük ultrabunkó. Mi eltemettünk magunkba két nagy gyrost és csak pislogtunk. 

Eddigre már 8 óra után járt az idő és felfedeztünk a tér túlsó végében egy bevásárlóközpontot, amit még nem ismertünk. Ez így tovább nem maradhatott. A tülkölő autók között rohanva bevettük Prága belvárosi plázáinak utolsó bástyáját is, a Atrium Florát. Nem véletlenül maradt ez utoljára, ez a pláza a leggyengébb. Viszont van IMAX mozija, Rozi még nem volt ilyenben, gondoltunk, megnézünk valami szép filmet a méhek szerelmi életéről, de csak a Hobbitot adták, minden időben, mindenhol, azt meg már láttuk. Nem is egy egész óra után úgy döntöttünk, hogy nagyon tele vagyunk még mindig, meg zártak is boltok. Nem nagyon volt olyan üzlet, ami máshol ne lenne, azért ide nem fogunk visszajönni. Talán csak a szép BMW X1-es, ami ki volt állítva, az fogott meg egy kicsit, de azt máshol is láthatok, ha akarok. Ja és van Butlers üzlet, amit itt találtunk egyedül, ahol Rozi úgy döntött, hogy felpróbálja, hogy milyen lenne különböző állatfejekkel. Csinos. Főleg cápafejjel, de a legmenőbb a bivaly fej volt.

Elfáradva, nehéz bendővel villamosoztunk hazafelé, a hazatérő prágaiakat figyelve, a januári tavaszban. Örültünk a kis jó időnek, ami adatott, és a lehetőségnek, hogy kigombolt kabáttal korzózhattunk Prága belvárosában. Jó kis este volt.