Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

A karácsonyi partik

A karácsonyi partik kötelező kellékei az év végének. Karácsonyi partiból két féle létezik: nagyon jó és nagyon rossz. Az, hogy milyen egy parti, nagyban attól függ, hogy milyen a főfőnök, aki a rendezvény patrónusa, vagy pedig attól, hogy a rendezvény szervezői mit gondolnak a főfőnökről. Általában egy rossz parti tipikus nyitómondata, hogy egy sör vagy üdítő a cég számlájára megy, a többit mindenki fizeti magának. Általában az egy ingyen pia után a legtöbb ember lesi a legelső alkalmat, hogy lelépjen. Nem mondom, hogy feltétlenül rommá kell inni magát valakinek egy karácsonyi partin, de a legjobbakon, amiken voltam, nem volt ilyen szabály.

A tavalyi év során ebben az időszakban minden nap hivatalos voltam egy bulira, volt amikor naponta kettőre is. Elég strapás volt, a legtöbb kifejezetten fárasztóan szar volt. De volt néhány nagyon kis ütős buli is. Nem kell nagy bölcselőnek lenni, hogy minél nagyobb létszámú egy rendezvény, ahol olyan embereket kényszerítenek össze, akik a normál hétköznapokon csak köszönnek egymásnak, ha a tarkójukhoz szorítanak egy Berettát, azok nem fognak összeölelkezve szirtakit járni a buli hevében. Voltam én már sokfél bulin, olyanon is, ahol felgyújtottuk a hajót, ahol örökre kitiltottak minket és olyanon is, ahol a buli kezdete után 1 órával csak a karácsonyfa álldogált magányosan. Sok vezetőnek ez egy fajta kötelező, nem szeretem feladat és ehhez mérten állnak a kérdéshez, low budget, csak legyünk túl rajta. Pedig ez egy nagyon fontos összetartó rendezvény, aminek a van nagyon komoly HR haszna, mert olyan informális szövetségek keletkeznek, amik a mindennapi életben nagyon sok problémán átsegítenek.

Úgyhogy nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen is egy cseh karácsonyi parti. A héten kettőn is volt lehetőségem megjelenni. Egyik rosszabb volt, mint a másik. A hivatalos karácsonyi rendezvényt megelőzően, a saját területünk, ahová a beszerezés, az ingatlanok és az IT tartozik, külön bulit rendezett. Már előre gyanús volt, mert maga a parti bejelentése is egy nappal a parti előtt volt és azt mondták, a hely még nincsen meg, de ne aggódjunk, lesz. Hát lett. A szomszédos szálloda étterméről csak jót nyilatkoztak a kollégák, amikor szóba került, hogy ott lesz a buli. A szálloda stimmelt, csak éppen az étteremben olyan csapat bulizott, akiknek nem aznap jutott eszébe foglalni, így minket felzavartak az legfelső emeleten lévő bárba, ahol enyhe csatornaszag lengte be a giccsben pompázó 90 centi magas, cérnából készült műfenyőt. Közölték, hogy kaja nincsen, mert ide nem hoznak fel semmit, egy pincérnő volt fent velünk, aki annyira volt kedves, mint egy márványszobor, és hogy ne zavarja az emelkedett hangulatot, időnként eltűnt 10-25 percre. Azt hittem, álmodom, amikor közölték, csapolt sör sincsen, arra vártam, hogy az lesz a következő, hogy választhatunk Aranyásók, Soproni Ások és Csőbányai között. Azért szerencsére kisüveges Pilsner volt, de miután a pincérnőt megfenyegettük, hogy hozzon valamit enni, mert lassan 8 órája nem evett senki semmit, felhozott 3 zacskó csipszet hatunknak, és úgy megijedt, hogy félóráig utána nem láttuk. A legszebb az egészben, hogy az ügyvezető nem jött el, aki a bulit kihirdette. Kényszeredett beszélgetés volt, amit csak időnként szakított félbe egy-egy üres gyomor panaszos korgása. Hatkor kezdtünk, nyolckor a csapat fele, többek között én is, úgy döntöttük, hogy ennél még a villamosmegállóban is nagyon buli van, ezért leléptünk. Vettem némi élelmet a vietnámi szappanoperára koncentráló boltos csávótól és Rozival megvacsoráztunk itthon, végül is elég jól sikerült az este.

 

Tegnap volt a hivatalos céges parti, de már a tapasztaltak hozzáállásával készültem rá: nem vártam semmi jót. Korábban, amikor még Csehország leggazdagabb embere volt a cég vezetője, akkor mondjuk Stinget hívták meg karácsonyra, tavaly meg valami cseh bandát, aki 20 éve nem zenélt együtt, csak arra az estére állt össze ismét. Mondta már mindenki, hogy ne készüljek ilyesmire, mert azok az idők már elmúltak. A karácsonyi parti egy jazz-hajón volt. Miközben éppen sétáltam át a Jiraskúv hídon és előttem terült el Prága látképe, arra gondoltam, hogy mennyire nincsen kedvem odamenni. A hely egy nagyon felkapott helyi klub, ahol szerencsére már volt kaja, de kicsit alul volt méretezve, és a meleg kajáért szabályos öldöklés volt. Szerencsére tanulva a tegnapiakból Rozival már előtte szépen megozsonnáztunk, és nem üres gyomorral mentem a rendezvényre.

A cégemnél főleg csehek dolgoznak, de van jónéhány olasz is. Van még egy magyar lány, de ő tegnap nem jött el. Miután a főfönök megtartotta kötelező beszédét és alábbhagyott az ádáz küzdelem a lazacért, valami spanyol banda zendített rá olyan hangerővel, hogy rögtön lehetetlenné tettek mindenféle beszélgetési kísérletet. Mondjuk hozzám nem nagyon akart szólni senki, a csehek a csehekkel, az olaszok az olaszokkal bandáztak. Én meg időnként bekaptam egy-egy maradék sajtot vagy sonkát. Az egész partira a visszafogott társalgás, a konvenciók teljes betartása és a dögunalom volt jellemző. Mint egy angol árvaház karácsonyi jótékonysági estje. Egyetlen dolog foglalkoztatott egész este, hogy mikor is ildomos lelépni. Felhörpintettem két csapolt Pilsnert, de ezt is savanyúnak éreztem. Az emberek 90 százalékát nem ismertem. Mint kiderült, a teljes cég 50%-a kicserélődött, a HR terület meg annyira romokban hever, hogy nem én voltam az egyetlen, aki nem ismeri a többieket, hanem nagyjából mindenki így van ezzel. Mindenki a saját szobatársaságban, nációkra osztva múlatta az időt.

Végre a süvöltős spanyol banda lezárta az utolsó csacsacsát, én pedig a hirtelen előtörő csendben gyorsan elslisszoltam a ruhatárba, ahol belebújtam vakondbőr-kabátomba és nekivágtam a prágai estének. Utánam szaladt lélekszakadva egy hostess lány, hogy ott hagytam az ajándékomat. Megköszöntem, majd belekukkantottam az ajándéktáskába. Az este megkoronázásaképpen egy cseh nyelvű céges határidőnaplót kaptam, szépen szimbolizálva az este meghittségét.

Miközben lélekszakadva rohantam át a dermedtre fagyott hídon, hogy elérjem a negyedóránként járó villamost, azon gondolkodtam, hogy mikor éreztem magamat ennyire rosszul rendezvényen, mint az elmúlt két napban, hét erősen kellett kutatnom, de azért találtam. Minél magasabban pozícióban ül a meghívó személy, annál szarabb a buli, ezt elneveztem magamnak Gergő karácsonyi parti axiómájának.       

0 Tovább

A cseh karácsony

Már egy ideje készülök megírni ezt a posztot, de nagyon nehezen sikerült hozzá anyagot gyűjtenem. Amikor a kollégáimat kérdeztem, ők nemes egyszerűséggel azt mondták, hogy itt a karácsony arról szól, hogy rommá zabálják magukat. Mondtam is nekik, hogy egyre több rokon vonást sikerül felfedeznem a két nép között. De mikor egyéb karácsonyi szokásokról kérdeztem, nem nagyon tudtak semmit mondani. Próbáltam ideológiát gyártani a dolgok mögé.

A cseh nemzetre szerintem a szkepticizmus a legjellemzőbb, egyszerűen nem fogadnak el szinte semmit úgy, ahogy van, itt a legkevesebb a vallásos emberek aránya. Másrészt viszont ragaszkodnak a tradíciókhoz, sokkal jobban talán, mint mi. Most nem afféle ködmázas trianoni ömlengésre gondolok, hanem egyszerű dolgokra, szokásokra. Nehéz dolog ez a sztereotipizálás, mindenesetre kevés karácsonyi szokást tudtak felsorolni.

Az ételek kapcsán már más a helyzet. Ott bőven mesélt mindenki, és elég hasonló mindenütt a menü. Általában hal eredetű, mind a leves, mind a főétel. Leggyakrabban ponty. Azt hiszem, nem megyek vendégségbe karácsonykor errefelé, mert üres gyomorral kellene távoznom. Bár híres még a cseh kalács, amit karácsonykor, aki tud egy kicsit sütni, maga készíti el, ősi családi receptek alapján.

A sütik kapcsán, bár kézzel-lábbal elmondtam nekik, hogy mi a bejgli, nem nagyon vágták, hogy mi az. Náluk nincsen tipikus karácsonyi süti: kis hókifliszerű töltetlen sütike van, meg karácsonyi keksz, ami nekem nagyon száraz és mézeskalács, de szerintem az nem hagyomány, csak átvették. Ezenkívül, mindenki süt eszementen, mint július derekán a hortobágyi delelő nap.

Kicsit megpróbáltam utána olvasni, hátha abból kiderül valami. Egy csomó marhaságot olvastam, amit amikor megkérdeztem a kollégákat, akkor könnyüket törölgetve röhögtek rajta. Néhány azonban tényleg él.

Az egyik a Mikulással kapcsolatos, ami ugyan nem karácsony, de azért idesorolom most. A hagyományos cseh Mikulás nem piros gúnyát ölt, hanem fehéret, hosszú, duplakeresztes püspöki kalpaggal. Bár ez most már nehezen érhető tetten, a nagy globalizációban én csak piros Mikulásokat láttam. Egy jó tündér és egy ördög kíséri el. Aszerint ad ajándékot a tündér, vagy acsarkodik az ördög, hogy miként viselkedett a gyerkőc. Ami még érdekes, bár nálunk is egyre terjed, hogy itt nem éjszaka jön a mikulás és rakja a csomagot a csizmába, hanem bérmikulások járják az utcákat, és ők csöngetnek be a gyerekekhez. Mikulás csak az óvodákba jár, az iskolákba már nem. 

Gyújtanak adventi gyertyákat, de a Németországhoz közeli részek állítanak valamilyen német karácsonyi piramis-féle dolgot, de csak egy szintje van és, ha jól értettem valamilyen színes fényeket szór, bár ez így inkább már diszkógömbre hasonlít, de annak is megvan a varázsa.

Tegnap együtt vacsoráztunk egy barátunkkal, Nikolával, akitől megkérdeztem, hogy igaz-e az a dolog, amit olvastam, hogy karácsonykor nem isznak alkoholt, úgy nézett rám, mintha azt kérdeztem volna, hogy igaz-e, hogy karácsonykor rántott mókus a főétel. Végül is, mondta, az ő családjukra igaz mégis, mert amikor a faterjával elkezdett 11-től masszívan inni, annak sose lett jó vége estére. Egyszer sikerült a szomszéd erdésztől egy karácsonyfát hozniuk, nem teljesen beszámítható állapotban, olyan szépet, hogy legalább két csúcsdíszt is fel lehetett volna rakni a fára, mert deréktájt kettévált és egy hangvillát formázott. Máskor meg a faterja már nem bírta kivárni a Szentestét és délután alkohol-ittas álomba szenderült. Azóta nem ihatnak karácsony este. Az a szokás viszont továbbra is él, hogy halpikkelyt tesznek a tányér alá, hogy megfelelő mennyiségű guba legyen a következő évben. Érdekes még, hogy Nikola családjában a Szenteste fogalma nem kapcsolódik szervesen a december 24-hez, ez egy mozgó nap, amikor a család össze tud jönni ünnepelni, lehet akár novemberben is. Bár azt nem gondolom, hogy ez általános lenne. Olvastam még azt a szokást is, ami szerintem hülyeség, hogy aki elsőnek áll fel a karácsonyi asztaltól, az fog meghalni először, mondta is Rozi, hogy ezért ott ülnek a következő karácsonyig, mert senki nem mer felállni.

Valahogy az az érzésem, hogy nagy jelentősége van a karácsonynak itt is, de talán nem ugyanakkora, mint nálunk. Például ajándékvásárlásban, általában egy dolgot adnak egymásnak, ha adnak egyáltalán az emberek, a gyerekek is egy ajándékot kapnak egy személytől. Szerintem ez rendben van, nem sok értelmét látom annak, amikor a gyerek belefullad a rengeteg ajándékban és nem tud örülni Manci néni harmadik kínai plüss patkányának.

Szóval ők is készülgetnek a karácsonyra, lehet kicsit másképpen, mint mi magyarok, de többen is azt mondták nekem, hogy az a legfontosabb, hogy karácsonykor együtt legyen a család, és erre törekszik mindenki. Ebben nincsen különbség, én is ezt gondolom a legfontosabbnak karácsonykor.

0 Tovább

Advent Drezdában

Pontosan már nem is tudom, hogyan született meg az ötlet, de valamikor tegnap, amikor leugrottunk a piacra és beültünk egy kávéra, talán akkor, szóval eszembe jutott, hogy Drezda nincsen messze, és mi lenne, ha kiugranánk. Rozi sem sokat tanakodott, rögtön rávágta, hogy miért ne. Miután hazaértünk megkukkantottam, hogy hova is készülünk. Drezda, kb. 512 ezer lakosával Szászország fővárosa és Németország 13. legnagyobb városa. A második világháborúban rommá bombázták, szó szerint porig rombolták. A háború után a helyreállítási munkálatok nagyon elhúzódtak, az a leghíresebb jelképük, a Frauenkirche csak 2005-ben lett újra felszentelve, addig a rom mementóként maradt meg a nagy világégésből.

Drezda Prágából kb. két óra autózásra van, Bohémia dimbes-dombos táján keresztül, Usti nad Labemnél kell lemenni az autópályáról, maga a város borzalmas, mint a szocializmus élő installációja a dombokra felfutó panelház-koszorúval. Viszont ezt követően az Elba partján vezető út olyannyira szép, hogy mindig az utolsó pillanatban fékeztem a húsz méterenként kirakott sebességmérő radarok előtt. A délutáni napsütésben régi képeskönyveket megidézve tükröződtek a kanyargó folyó vizében a háttérben egy kevéske ködös heggyel, hogy valami igényessel legyen lezárva a kép.

Pontosan délre sikerült Drezdába érni, és rögtön felfedeztük azt, amit előtte már olvastam, hogy Drezdában van a legtöbb zöldterület a nagyvárosok közül. A város centrumának környékén is rengeteg park van, végig az Elba partja egy hatalmas liget. Most is sokan sétáltak, de jó időben vélhetően tömve van lődörgő párocskákkal és kocogókkal.

Drezda hangulata nagyon vegyes. Az óváros az egyik legszebb német város, amit ezidáig láttam, de rögtön egy gyönyörű barokk palota mellett ott ocsmánykodik egy 15 emeletes panel épület. Nagyon nagy a kontraszt. Olyan nagy, hogy az embernek nincsen kedve átmenni az úton, mert fél, hogy valahogy bemocskolódik. Régen nagyon gazdag város volt Drezda, a háború előtt itt volt a legmagasabb a megélhetési költség egész Németországban. Egy barokk paradicsom volt. A háború eltakarította a szépség egy jó részét, a girbe-gurba utcácskákat Ceaușescu mintájára szervezett sugárutak vették át, úgy néz ki, mint a nyolcvanas évek tankönyveinek modern szocialista nagyvárosa.

A belváros viszont egy kis ékszerdoboz. Mindenfele zenészek, mutatványosok, nevetgélő emberek. Bár a viccek nagy része csak németek számára volt érhető, hiába beszélünk németül. A humor mindig valahol a közös keserűségen alapszik. Ha ez nincsen meg, nem érted. De ettől még színesen és hangosan életet adtak a kellemes téli napnak.

Éppen adventi vásár volt, mi belevettük magunkat a kolbászt evő, forralt bort és sört iszogató zajos szász tömegbe. Ez a vásár egyébként Németország legrégebbi karácsonyi vására. Nézegetve a helyi karácsonyi szokásoknak megfelelő standokat, ennyire igényes standokat nem láttam még, a kedvencem az volt, aminek a tetején egy teljes malaccsalád volt műanyagból: a koca, plusz a süldő malacok, óljukkal meg minden. De volt bárányka, kolbászfüzér és minden rendű és rangú figura és karácsonyi dísz.

Néhány gondolat a helyi német szokásokról: a legfontosabb, hogy itt nem adventi koszorúval várják a karácsonyt, hanem Weihnachtspyramidével, azaz karácsonyi piramissal. Az eredete a középkorba nyúlik vissza, amikor is a sötét téli estéken gyújtottak meg gyertyákat, hogy látni lehessen. A 18. században már Németország-szerte felállították a mai piramisok ősét, főleg az Érchegység környékén. A mai karácsonyi piramis egy többszintes, piramist utánzó faszerkezet. Az egyes szintek kör alakúak, a szintek szélén a karácsonyi mondakör figurái jelennek meg, általában vidám színekben. A szintek legszélén gyertyák helyezkednek el. Egy-egy piramison nagyságtól függően 4-20 gyertya. A piramis tetején egy szélmalomszerű kerék van. A gyertyákból felszálló meleg levegő forgatja a kereket, ezek középen forgatnak egy tengelyt, ami forgatja a szinteket. Drezdát ellepték a karácsonyi piramisok. A legnagyobb, amit láttunk, több mint öt méter magas volt. Egyébként, ahogy kiderült, ez nem is adventi vásár volt, hanem karácsonyi piramis fesztivál. Mármint, ha a hivatalos nevét nézzük. A piramison kívül, kis füstölővel ellátott házacskák, füstöt okádó groteszk figurák és apró angyalfigurák lepték el a karácsonyi piacot.

Rozi egyszerűen lefagyott az egyik stand előtt, én már tovább indultam, mikor észrevettem, hogy meredten néz valamit. Visszamentem. 2-3 centis apró nagyon édes angyalokat nézett, amik mindenféle hétköznapi dolgot csináltak, cicát etettek, kutyát simogattak, fát raktak. Rozin láttam, hogy nagyon szeretne ilyet. Mondtam, vegyünk egyet. Mondta, hogy egyedül nagyon unatkozna szegény kis angyalka, ezért nem szeretne. Láttam a szemén, hogy úgy epekedik, hogy majd belepusztul. Mondtam, hogy vegyen két kis angyalt. Azt mondta, csak úgy, ha én is választok egyet, és az enyém lesz, és egyet ő is. Így lett. Úgy pattogott örömében, mintha gumibogyó szörpöt ivott volna. Nagyon édes volt. Mikor este hazaértünk, az elpakolás egyik pillanatában láttam, hogy a kanapén bepárásodott szemmel nézi a két kis angyalkát. Most már aztán tényleg jöhet a karácsony, a hangulat már teljes.

A híres, és abszolút Drezdára jellemző karácsonyi süti, a drezdai karácsonyi stollen. Ennek a története egészen a 14. századig nyúlik vissza, alakja eredetileg a bepólyázott kis Jézust szimbolizálja. Ez egy speciális fűszerezésű gyümölcskenyér, vajban olvasztott porcukorral a tetején. Drezdában az 1500-as évektől van vására a karácsonyi stollennek, ebből alakult a mostani karácsonyi vásár. Erős Ágost szász választófejedelem egyszer süttetett egy bazi nagy stollent, majd két tonna volt és másfél méteres késsel vágták fel. Jelenleg csak Drezda állíthat elő eredeti, pecsétes stollent, teszi ezt mintegy 200 péksége különféle méretben, csomagolásban. Annyi van belőle, hogy bele lehet fulladni.

Az adventi forgatagban sok mindent megkóstoltunk. Ettünk kolbászt. Végre tudtam folytatni a nagy kolbász- összehasonlító tesztemet. A drezdai kolbász ugyan finom volt, de még mindig a bécsi a legjobb. Pedig mindenütt sercegtek a sülő kolbászok, sőt még ökröt is fogattak nyárson. Árultak félméteres kolbászt is, amit félbetörve kellett egy bagettbe rakni. Ettünk tortát, nagyon mű íze volt. Rozi evett vásári gofrit alma szósszal, én pedig csokiba mártott mézédes epreket. A könnyem is kicsordult, olyan finom volt.

Az óváros szélén egy panelház árnyékában beültünk egy cukrászdába, ahol helyi nyugdíjasok teázgattak. A hely úgy nézett ki, mintha egyenesen a nyolcvanas évekből maradt volna ott a design. Az egyik nyugdíjas pasi, szerintünk egy volt Stazi-ügynök volt. Újságja mögül figyelt mindenkit fürkésző tekintettel, talán még apró jegyzeteket is írogatott az újság mögött a helyiek viselt dolgairól, miközben híg német kávéját kortyolgatta mérnöki kimértséggel. Rozit sem kellett félteni, fenn hangon harsogta, hogy ez bizony a Stazi ügynökök törzshelye, többen szúrós tekintettel néztek felénk. Ettől még jól kielemeztük őket. Rajtuk nagyon látszott, hogy kelet-németek, még a román importból megmaradt kockás ingeket viseltek fess csehszlovák nadrággal, helyi, mintás hózentrógerrel. A világ mégsem változik olyan gyorsan.

Lassan elindultunk hazafelé, még betérünk egy csokiboltba, ahol a világ legjobb csokijait árulták, itt ismét elvesztettem Rozit egy negyedórácskára, úgy rebbent egyik polctól a másikra, mint madárka ribizliérés idején. Végül mindenféle ízesített trüffellel lettünk gazdagabbak. Még egy karácsonyi fotózásra is beültünk egy gyors, négyképes Polaroid fülkébe, ahol már nagyon sok büdös ember ülhetett, mert olyan áporodott szag volt, hogy alig tudunk mosolyogni az orrfacsaró bűzben. Olyan volt, mintha egy csatornafedőre telepítették volna. Ettől függetlenül a képek édesek lettek.

Az esti fények csillogtak az Elbán végig hazafele. Gondolataim a nap eseményei körül jártak, sorra felidéztem magamban a helyszíneket, embereket. Rozi békésen szundikált mellettem. Nagyon jó érzéssel utaztam, miközben néztem a karácsonyra készülő cseh vidéket. Szívembe béke költözött.

 

0 Tovább

Karácsony felé

Ma Luca napja van, ami már azt jelenti, hogy nagyon közeleg a karácsony. Kicsit utánanéztem ennek a Luca széke dolognak, és nagyon érdekes dolgokat találtam. A Luca széke fő feladata az, hogy december 25-én éjjel arra állva a templomban felfedezzék a boszorkányokat. A szék varázsereje abban rejlik, hogy 13 napig, 13 féle összetevőből készítik, és része a népi gonoszűző hagyományoknak. Én csak azt tudom, hogy innen két szempillantás és karácsony van.

Rozinak már régóta mondogatom, hogy megmutatom neki a kedvenc karácsonyi albumomat, ami teljesen összefonódik gyermekkorom karácsonyaival, a Kormorán-féle Betlehemi királyokat, aminél jobbat azóta sem hallottam. Reggel gyorsan be is raktam, és azt hallgattuk az utolsó pillanatig, amikor is végképp el kellett indulnom. De szerencsére a telefonomra is feltettem, így a villamoson is hallgathattam.

Nagyon furcsa érzések rohantak meg, miközben a reggeli ködben hangtalanul siklott velem a vadiúj Skoda villamos. Talán először éreztem honvágyat, mióta kint vagyunk. De nem helyek, hanem érzések, helyzetek, emberek hiányoztak. Néhány közülük már csak hiányozni tud. Miközben egymás után csendültek fel a vidám vagy szomorú dalok, egy dupla időutazáson vettem részt, miközben időnként meg kellett állítani, olyan érzéseket hozott fel bennem.

Megrohantak azok az emlékek, amikor gyerekkoromban a kisszobában öcsémmel teljesen felajzva rohangáltuk, szegény nagymamám próbált nyugtatni minket, miközben apám jó esetben nem a fát, hanem a gyertyákat gyújtotta meg, és hogy ott volt mögötte a vödör víz, hogy közbe lehessen lépni, ha mégsem sikerül. Az a gyönyörteljes érzés, mikor végre megszólalt a kis harang, amit én már előtte többször hallani véltem. Lelki szemeim előtt már sorra bontogattam az áhított ajándékokat. Most visszatekintve nagyon szegényes karácsonyok voltak, de nagyon örültem egy-egy ajándéknak, pedig legtöbbször ruhát kaptunk, hogy lehessen miben iskolába menni, de azért játékokat is. Emlékszem apám vett egyszer egy társasjátékot, amit kipróbált karácsony előtt, és annyira megtetszett neki,  hogy alig bírta abbahagyni, úgy kellett anyámnak rászólni, hogy tegye el, mert meglátjuk és az lesz másnap a fő ajándék.

Az időutazás második fele valahova az elmúlt század elejére vitt vissza,amikor az albumon szereplő dalok nagy része íródott, egy békés, de kemény világba, ahol valahogy minden egyszerűbb volt, mint manapság. Bár valószínűleg ha száz év múlva valaki ránéz erre a korra, ugyanezt fogja gondolni. Mindenesetre ebből  a korból nézve a béke a legszembetűnőbb, amit ezekből a megzenésített versekből kihallok, és az ünnep öröme. Talán más okból, mint manapság, de ez az öröm megmaradt. Látom a lányaim szemében is, ha a karácsonyról beszélünk, de egyáltalán nem értek azzal egyet, hogy ez az ünnep csak a gyerekeknek ünnep, aki azt gondolja, annak szegényebb lett az élete valami nagyon értékessel.

A karácsonyfa varázsa az összetartozás érzése. A karácsony a legszebb ünnep számomra, olyan érzés, amit ahogy idősödök mindig másként élek meg, ahogy átértékelődik bennem az adni és kapni egymáshoz való viszonya. De ahogy közeledik a karácsony, valahogy ismét elkap a gyermek izgalma, az ismeretlen, de jó érzése. Mikor a háttérben ott lopózik valami jó, te nem tudod pontosan micsoda, csak érzed, hogy valami kellemes bizserget.

Ezek az érzések futottak rajtam végig, miközben meghatódva ültem a villamoson, lélekben teljesen máshol járva, és már nagyon vártam, hogy jövő héten hazamenjünk karácsonyozni.

0 Tovább

Reggeli a döglött görények alatt

Ez évi utolsó kiküldetésem Pozsonyba vezetett, kicsit tartottam tőle előre, mint utólag kiderült, joggal. Hétfő reggel 9-kor kellett megjelennem a megbeszélésen, ezért már előző este kimentünk, és elfoglaltuk a szállást, amiről már rögtön látszott, hogy nem ez lesz az év szállodai látogatása.

Amikor pakoltam ki a kocsiból, akkor konstatáltam, hogy sikerült minden üzleti ruhámat otthon hagynom. Pedig milyen szépen kivasaltam három inget, olyan élük volt, hogy azzal szeltem a kenyeret a vacsorához. Szóval ott voltam egy farmerben, és egy szép pecsétes pulóverben, mert sikerült valamivel leennem a kocsiban. Sírni lett volna kedvem. Bevágtuk magunkat az autóba, elindultunk keresni egy plázát, hátha nyitva van valami benne. Rozi ebben már tökélyre fejlesztette magát, egy perc alatt megtalálja a legnagyobb bevásárlóközpontot a környéken.

Az Eurovea bevásárlóközpontban természetesen 9-kor már minden ruhabolt zárva volt. Rohadt éhesek is voltunk, ezért elvegyültünk a helyi fiatalság slampos tömegébe és bedobtunk egy kis junkfoodot. A meglepetés akkor ért minket, mikor a giccslámpás fényszarvast csodálva beleütköztünk a zárt ajtókba, ugyanis az az épület, amiben a parkoló lejárat volt, bezárt. Végül a közeli Sheraton londínere könyörült meg rajtunk és lekísért minket a szálloda mélygarázsába, ami ugyan kapcsolatban van azzal a parkolóval, ahol a kocsit hagytuk, de egy másik emeleten és nagyon messze, az épület túlsó végében. Egy jó negyedórás romantikus sétát tettünk a kihalt mélygarázsban, ahol csak időnként hajtott el egy-egy estig kimaradó helyi gengszter (nem tudom, őt ki engedte be) és olyan átható fáradtolaj-szag volt, hogy szerintem palackozni kéne vegyi fegyvernek. Aztán nagy nehezen mégis csak megtaláltuk az autót, és némi labirintus-élmény után végre fent voltunk a felszínen.

 

Másnap reggel, az előző esti kalandoktól megfáradva lementünk reggelizni. Az Apollo szálloda jelmondata a „tradicionális minőség új módon”, én maximum a tradicionálissal tudok egyetérteni, és simán szervezek felvonulást, hogy egy csillagot döntsünk le a négyből, mert hármat is alig érdemel meg. Szóval ott tartottunk, hogy lementünk reggelizni, és ahogy beléptem, egy borz nézett szembe velem, először azt hittem, eltévedtünk, és a helyi vadásztársaság rendes évi közgyűlésére keveredtünk, ahol éppen azt számolják, hogy kinek sikerült idén a legtöbb vért kiontania, de nem! Kérem szépen, ilyen volt az étterem. Némi tanácstalankodás után elfoglaltuk a helyünket két csinos, kitömött görény alatt. Valahogy nem volt nagy étvágyam a töméntelen állati tetem között. Mondjuk ez nem is volt nagy baj, mert olyan pocsék reggelit kaptunk, hogy vetekedett a fenyvesi SZOT-üdülő kibővített reggelijével. Szedtem magamnak egy kis sült kolbászt, amit mikor felvágtam, észrevettem, hogy nincsen benne hús, csak cupák. Biztos lehet itt kapni cupákkolbászt állateledelnek és azt szolgálták fel. Kértünk még két presszót a pincértől, aki folyton olyan arcot vágott, mint akinek ma még ki kell nyomnia a felgyűlt gennyet a nagylábujja körme alól, majd kelletlenül kihozta. A kávé annyira rossz volt, hogy nem tudtuk meginni, pedig ez igen ritka

Kértem egy taxit a portán, természetesen nem taxit küldtek, hanem egy sofőrös fekete Mercit. Akkor már kezdtem nagyon ideges lenni. A Merci hátsó hideg bőrülésén azon tanakodtam, hogy a nálam lévő 50 euró elég lesz-e erre a fuvarra, vagy rögtön valamelyik szervemet is fel kell ajánlanom a fuvarért cserébe. Végül megúsztam 8 euróból. Még háromszor tettem meg ezt az utat, mindháromszor különböző összegeket fizettem 5 és 13 euró között.

Aztán végül megérkeztem a cégem pozsonyi irodaházába. Mikor beléptem a tárgyalóterembe, akkor láttam, hogy a szlovák vendéglátóim teljes pompába öltöztek ma. Én sűrűn elnézést kértem, hogy úgy nézek ki, mint a vasárnapi beszédhez öltözött Mr. President, és el is kezdtem mesélni, hogy otthon hagytam minden cuccomat, de láttam, nehéz lesz megfordítani a szitut. Főleg úgy, hogy  20 perc késéssel érkeztem meg, mert a Google által 12 perces útnak mondott út a valóságban majd 35 perc volt, akkora dugó volt.

Aztán a nap folyamán sokat javult a helyzet, estére már jó hangulatban folyt az eszmecsere. Végül kértem őket, hogy hívjanak egy taxit, amivel visszamehetek a szállóba. Pozsonyban is bevezettek valami új taxis törvényt, aminek hatására állítólag többezren visszaadták a taxis engedélyüket és taxihiány van, így 50 percet vártam a megrendelt kocsira. A helyzet súlyosságát mutatja, hogy az első három társaság simán közölte, hogy nem tudod küldeni autót, pedig az ottani asszisztensek kérték az autót. Pozsonyban aznap este vidám ónos eső kezdődött, így abban várakoztam, miközben vissza-visszarohantam az irodába, ahol mondták, hogy most már tényleg mindjárt jön a taxi.

Nagy nehezen hazaértem, amikor is mondtam Rozinak, hogy menjünk el venni valami inget, mert kinéznek másnap a megbeszélésről. Némi tanakodás után visszamentünk az Euroveába, mert azt legalább ismertük. Itt lényegesen nagyobb tömeget találtunk, mint előző este. Én vettem egy inget, amivel küzdöttem egy ideig, mert kétféle szabást lehet kapni: vékonyat és vékonyabbat. A legtöbb már a csuklómra se jött fel. Rozi pedig közölte, hogy szét kellene válnunk és külön vásárolni, mert biztosan van itt egy jó kis műszaki bolt, amit meg tudok nézni. Észrevettem, miért jutott erre a következtetésre: meglátta egy olasz kozmetikai cég boltját és arra jutott, én ott csak zavarnám.

Természetesen nem volt műszaki bolt ebben a plázában, így elég hamar úgy éreztem, hogy már indulni kéne, de hagytam Rozinak egy kis időt kibontakozni. Végül felhívtam és egy Koton nevű boltban találkoztunk, ahol meglepő módon ruhákat árultak. Rozi teljesen elalélt, hogy milyen jókat. Vett is néhányat. Majd ettünk valami nem túl jót és szépen hazamentünk, bár előtte ismét bolyongtunk egy keveset a parkolóban.

Nem szeretem túlzottan Pozsonyt, olyan nagyon lepukkant hangulata van, lehet, hogy csak ebben az időben, meg a negatív élmények miatt, nem tudom. Pedig mindenütt égtek a karácsonyi fények, meg szól a Last Christmas, de akkor is egy kicsit kiábrándító hely. Nem élnék itt
0 Tovább

Banki kaland és villámlátogatás Milánóban

Az egyik mellékhatása annak, ha az ember két országban is lakik, hogy két ország pénzét is kezelnie kell, sőt minimum két bankszámlát is fenn kell tartania, egyet otthon, egyet itt Prágában. Rozival átbeszéltük a dolgokat és miután ő forintban kapja a fizetését, én meg koronában, egyszerűbb, ha a magyar költségek egy részét forintban fizetjük az ő fizetéséből, ő pedig kap egy bankkártyát az én számlámhoz, és arról költjük a cseh kiadásokat. Több variáció is előjött, végül ez volt a legésszerűbb, bár Rozinak nem tetszett annyira. Ezért húztuk-halasztottuk a dolgot, mint a foghúzást. Aztán már a bankos hölgy elkezdett elég érdekes hangnemű leveleket írni nekem, így aztán hétfőn délutánra fixáltunk egy időpontot.

Találkozni egy idegen városban valahol nem is olyan egyszerű. A bank a Mustek metróállomáshoz van közel, így ott beszéltünk meg találkozót (na jó, randit) Rozival. Én metróval érkeztem, ő villamossal. A megálló neve ugyanaz, mégis 500 méterre van egymástól a kettő. Mustek a Vencel tér óvároshoz közelebbi vége, ahol már elkezdődött az adventi készülődés, giccses karácsonyfákkal és haszontalan portékák árusításával.  Rozival csak nem találtuk egymást, ezért megpróbáltam kiszúrni a legnagyobb karácsonyfát és olyan közel húzódni hozzá, hogy többen egy fekete kabátos dísznek néztek, gondolták, ez valami utcai performansz és majdnem elkezdtek dobálni egy kis aprót. Rozi pont ekkor vett észre, pedig micsoda pompás karrier előtt álltam, mint karácsonyfadísz.

Némi késében voltunk, ezért rohantunk a bankpalotába, ahol mindig az az érzésem van, hogy a pénz az új vallás és ennek emeltek templomot, minden márvány, freskó és arany, 50 méteres belmagassággal. Már várt minket a bankos hölgy, aki segített végig minket a bankkártya-processzen. Nem volt egyszerű. Miután 84 dolgot végigellenőriztek velünk, mondták, hogy az a legegyszerűbb módja a bankkártyához tartozó pin kód megkapásának, ha Rozi az előre beregisztrált és leegyeztetett telefonról küld egy sms-t egy bődületes hosszú cseh számra egy másik rohadt hosszú számsorral. Kicsit szkeptikus voltam, de hajrá. Azt vegyük számításba, hogy a félreértés lehetősége igen magas, mert egyikünk sem az anyanyelvén beszél. Elküldtük az sms-t, és vártunk. Vártunk. Még mindig vártunk, semmi, már mindenki kényszeredetten mosolygott, még a banki poloska halk surrogását is lehetett hallani, ahogy kerülgette a nemesfa asztalokat. Már vagy öt perce üldögéltünk ott meghitten, mint a szent család, mikor végre arra jutottunk, hogy lehet, hogy hiba volt valahol a kommunikációban és megkíséreltük újra elküldeni az sms-t. Ezúttal egy másik, vidám és beszédes számsort kaptunk vissza, gondoltam mindjárt kigördítik a második világháborúból őrzött Enigmát, és közösen visszafejtjük, de ennél egyszerűbb kódfejtés volt: volt a hölgynél egy kis sablon, azt rátette a számokra és voilá, megvolt a pin kód. Utána már szerencsére nem sokat időztünk. Megmondom őszintén, hogy kicsit kezd tele lenni a hócipőm a bankbiztonsági dolgokkal, kezd egy fajta groteszk vígjátékká fajulni egy-egy ilyen egyszerű tranzakció. Arról nem is beszélve, hogy olyan vidáman vonogatnak le különböző összegeket a számlámról, egyszerűen „díj” megjelöléssel, ahogy a kisebbik lányom jár rá a frissen sült palacsintára.

A héten aztán Milánóba is kellett mennem, kezdett az az érzésem lenni, hogy folyton a repülőtéren állok a biztonsági sorban. Kedden este 11-re értünk Milánóba a szállodába. Ezen a megbeszélésen, egy magyar kollégám, barátom is részt vett, Karesz. Eredetileg egyedül utaztam volna, de végül a főnököm is velem tartott, így az eredeti ötlet, hogy a megbeszélés előestéjén jól elvonulunk sörözni, két helyen is megbicsaklott. Egyrészt ott volt a főnököm, aki velem együtt már nagyon éhes volt, mert mindkét repülőt az utolsó pillanatban értük el, és manapság, ha az ember kap egy túlsózott mogyorót a repülőn, annak is örül. Hol vannak már azok az idők, amikor a Malév gépen komplett kis vacsorákat szolgáltak fel, és mindig be kellett számolnom anyámnak, hogy éppen milyen finomságokat találtam a tálcán. Azaz minden témát mégsem vesézhettünk ki, nem beszélve arról, hogy angolul sokkal nehezebb megvitatni a dolgokat.

Másrészt, ekkorra már minden zárva volt Milánóban. Karesz rámcsörgött fél tizenegykor, mondta, hogy most már rendelt magának egy pizzát, mert a szálloda étterme az utolsó, ami még nyitva van a környéken, és az is pont most zár be. Szuper, gondoltam.  Amikor odaértünk, kisírtunk még magunknak egy focacciát, amiből lehetett tonhalasat és olívásat kérni. Nehéz választás. Olyan kérdés, amikor megkérdezik, hogy melyik fülemet harapják meg. Aztán végül egy olívásat kértem, bűn rossz volt. Kicsit még beszélgettünk, aztán miután már elmúlt fél egy, elmentünk szépen aludni.

Másnap reggel korábban találkoztam Karesszel, hogy legyen lehetőségünk egy kicsit zavartalanabbul dumálni. Érdekes érzés volt, kicsit olyan volt, mint régen, mielőtt kiköltöztem, de mégis teljesen más. Mindkettőnk élete elég sokat változott az elmúlt két hónapban, erről értekeztünk. Majd elmentünk a cégem milánói központjába. Karesz megjegyezte, hogy kicsit olyan az épület, mint Harry Potter kastélya, és valóban, én is vártam, hogy valamelyik szoba mögött egy kobold éppen a smaragdokat rakja szépen gúlába, de valószínűleg annak a szobának az ajtaja zárva volt, ezért nem láttuk.

Ezen a megbeszélésen ismét a különböző cégek informatikai architektjeivel találkoztunk. Én is ezt a szakmát űzöm, furcsa egy hivatás, furcsa emberekkel. A feladatunk a következő: nekünk kell kitalálni, milyen informatikai rendszereket, milyen informatikai felépítésen keresztül használjanak az egyes cégek. Kicsit absztrakt feladat, ezért aztán hihetetlen fazonok vannak: itt volt például az osztrák haverom, Bernhard, a jól bejáratott barna, kordbársony öltönyében, a német architekt egy megfáradt náci tudósra hasonlít, akinek a szemében békésen csillog az őrület, és bár ezen a megbeszélésen nem volt ott, meg kell említenem cseh cimborámat, Nikolát is, aki otthon hangyákat tenyészt. Szóval szép kis zárt osztály, láttam is Karesz szemén, hogy azon gondolkodik, hogy mit keres ő ott.

Viszonylag hamar le kellett lépnünk a megbeszélésről, mert indult a gépünk és kezdődött az ámokfutás elölről, vonat, két repülőgép, dög fáradtan értem haza negyed tízre, ahol csak Boni a macska várt rám, panaszos nyávogással, mert Rozinak haza kellett mennie egy hivatalos ügyet intézni. Kicsit várom már, hogy vége legyen az évnek, és kezdődjön egy kis pihi, még két hét, azt már fél lábon is kibírom.

0 Tovább

Apróságok Barcelonából

Van még néhány emlék, amit érdemesnek tartok megosztásra Barcelonából. A vasárnapunk nem alakult valami fényesen. Én végig úgy voltam kint, hogy valami megfázás szerű vírusos nyavalya gyötört. Rozit vasárnapra vette elő a betegség. Szerencsére csak délben kellett kicsekkolni a szállodából, ezért egy kicsit még tudott regenerálódni a szobában.

Én vasárnapra már jól voltam, ezért hoztam neki egy kis reggelit. Miután a hotelben a reggeli külön fizetős volt, ezért inkább a környéken néztünk valami harapnivaló után, azaz vasárnap csak én egyedül. Az egész mediterrán térségre, de Spanyolországra különösen jellemző, hogy az emberek nagy számban reggeliznek azokon a helyeken, amik napközben bárként, étteremként funkcionálnak. Leginkább egy kávét, esetleg gyümölcslét és egy croissant-t vagy más édes sütit kérnek. Ez utóbbiak nagyon finomak, csokival vagy vaníliakrémmel töltve. Vasárnap szinte minden zárva volt, csak egy bárt találtam nyitva és egy pékséget. Mindkét helyen olyan élet volt, mint egy pályaudvaron. Azt figyeltem, hogy a pékségben is inkább társalognak az emberek, mintsem vásárolnának. Úgy kellett kerülgetnem őket, hogy odaférjek a kasszához. De olyan finom cuccokat vettem, hogy mikor felvittem a szobába és megettük, akkor nagyon bántam, hogy nem hoztam még egyet, vagy még tízet.

 

Utána Rozi összeszedte magát egy kicsit és kimentünk, hogy vegyünk még egy-két delikát dolgot a közeli plázában. Az utcán gyönyörű idő volt, 15 fok körül, ragyogó napsütéses vasárnap délelőtt. Az emberek sétálgattak, a gyerekek futkostak a kellemes időben. Mi meg azon gondolkodtunk, hogy nem csoda, hogy nem magas az öngyilkosok aránya itt, hiszen mindig süt a nap, az embernek jó kedve lesz tőle. Ettől függetlenül a pláza be volt zárva. Először nem is értettük, a mi kelet-európai agyunk nem fogta fel, hogy egy fél város nagyságú plazát bezárnak, mert vasárnap van. Úgyhogy szépen körbejártuk, de konzekvensen be volt csukva minden ajtó. Kicsit csalódottak voltunk, mert jó pár dolgot azért nem vettünk szombaton a piacon, hogy ne cipeljük, majd megvesszük másnap az áruház élelmiszerboltjában. Na se ez, de másik élelmiszerbolt sem volt nyitva. Találtunk még egy bárt nyitva, ott ettem még egy finom csokis sütit, és ittunk kávét. Látszott az embereken, hogy nagyon ráérnek. Nincsen stressz és rohanás, békésen telik a napjuk.

Miután minden be volt zárva, úgy döntöttünk, előbb indulunk ki a reptérre, ezért kértük a recepcióst, hogy hívjon egy taxit nekünk, amit készségesen meg is tett. Kicsit még ücsörögtünk a lobbiban, aztán megjelent egy taxisofőr, szépen felöltözve. Vidáman pattantunk fel és kértük a bőröndjeinket a recepcióstól. Ő elég furcsán viselkedett, javasolta, hogy lemondja a taxit és valami olyat motyogott még, hogy a taxisofőrök őrültek. Nem teljesen értettük, de annyira hozzászoktunk már, hogy nem értünk mindent, hogy derűsen léptünk ki a napsütésbe a hotelből. Szép kényelmesen elkezdtük bepakolni az autóba a bőröndöket, amikor megjelent egy másik taxi, kipattant egy másik sofőr, és elkezdett katalánul valamit ordítani, majd odaugrott az autóhoz és elkezdte kirángatni a csomagjainkat a taxi csomagtartójából. Az első taxis sem hagyta magát, szépen ölre mentek egymással, időről- időre odavetve félig angolul, félig katalánul, hogy melyiknek van igaza. Rozi sem volt rest, közéjük vetette magát, bele a sűrűjébe. Én meg álltam, és egyszerűen nem hittem el, ami történik. Egyszer csak abbahagyták, és beszaladtak a recepcióshoz, de mi nem mentünk velük, mert én meg azt számolgattam, hogy nem maradt elég készpénzünk és valahol meg kell állni, hogy pénzt vehessünk ki. Közben visszatértek hőseink, és a második azt bizonygatta, hogy ha beszállunk az első autójába, akkor az óra 5 euróról indul, ha hozzá, akkor 0-ról. Végül emiatt döntöttem a második mellett, miközben az első egyfolytában a rendőrséget emlegette. Természetesen, ahogy beszálltunk a másik taxis is elindította az órát, ami rögtön 2 euróról indult. Útközben a sofőr az URH-n végig ecsetelte a sztorit valaki másnak, erősen felindulva. Mi pedig végül arra jutottunk, hogy valószíleg van egy olyan szabályozás Barcelonában, hogy nem hívhat taxit a szálloda, hanem abba kell beszállni, ami ott áll az utcán, és a végül nyertes sofőr ennek a jognak próbált érvényt szerezni.

0 Tovább

Kiruccanás Barcelonába

A munkám miatt úgy alakult, hogy csütörtökön és pénteken megbeszéléseim voltak Barcelonában és már korábban megbeszéltük Rozival, hogy itt töltjük a hétvégét. Barcelonában most szokatlanul hideg van 5 és 10 fok között. A katalánok rosszul vannak ettől a kemény hidegtől, és mindenféle sálakban, sapkákban és pufikabátokban dideregnek mindenfelé. Elég sok a dél-amerikai bevándorló, egy közülük a cégem itteni irodájában dolgozik. A megbeszélés közben kimentünk egy közös ebédelre, ő egy lehetetlenül vastag dzsekiben reszketett a 12 fokban, és mutogatta a kezét, hogy teljesen kikezdte már a hideg. Én mondtam neki, hogy én Prágából jöttem, ahol reggel -5 fok volt. Láttam, hogy elkerekedik  a szeme, de felfogni nem tudja, hogy hogyan lehet a világban annyira hideg.

A cégem itteni központja Barcelona külvárosában található, ami azért vicces, mert a nagy külső gyűrűjüket, a Gran Viát a város határán egyszer csak minden figyelmeztetés nélkül újraszámozzák, sőt hogy még egyszerűbb legyen, meg is cserélték a páros és a páratlan oldalt. Bolyongtunk egy keveset, mire megtaláltuk az irodát.

Barcelona a katalánok fővárosa. Nyelve eltér a spanyoltól, bár mutat rokonságot vele. Nagyon furcsa piszegő hangjaik vannak. Ez kiütközik az angol akcentusukban is, ami egyfajta érdekes retardáltságot kölcsönöz nekik, amikor angolul beszélnek. Egyszerűen a hangok felét nem tudják kiejteni és helyettük valami orr alatti szöszmögés hallatszik.

Az elmúlt pár napban annyi tapast ettem, hogy kezd a fülemen kijönni. A tapast az ember fia, sőt a lánya is tapasbárokban eszi. Ez a kajaféleség általában apró mindenféle ételből előálított falatkákból áll. Miután egy tengerparti városban vagyunk, rengeteg tapas készül tengeri herkentyűkből. Rozi tegnap este olyan poliptapast evett, ami a polip karjaiból készült és jól kivehetőek voltak a tapadókorongok. Hmmm. De van ibériai sonkás, kolbászos és pálcikás husis tapasz is. Szóval nekem is sikerült tegnap este annyit ennem, hogy úgy vonszoltam magam végig az utcán, mint egy terhes lajhár. Ráadasul mindezt jobbára köret nélkül tolja az ember, tehát hússal telítődik meg a gyomor.

A városban az évszak ellenére óriási pezsgés van. Prágában is van élet az utcákon még ilyenkor is, de itt az emberek hömpölyögnek mindenhol. Az óvárosban egy utcai zenekar zenéjére szabályos kis fieszta alakult ki. Deres halántékú férfiemberek dobták le a kabátjukat és vitték táncba asszonyukat, miközben mindenki tapsolt. Nagyon jó hangulatot adott még a nézőknek is.

Ma két nagyon jó helyen is voltunk. Az egyiket már régóta ismerem, ez a főutcáról, a La Rambláról nyiló piac, ami olyan színpompás és változatos, hogy ordít azért, hogy az ember fotókat készítsen a standokról. Az emberek a pultok közötti bárokban falnak és fennhangon trécselnek, mindenütt a sülő finomságok illata tölti be a levegőt, miközben olyan ételeket árulnak, hogy csak kapkodja az ember a fejét. Sonkák, kolbászok, mindennemű gyümölcsök és zöldségek, iszonyatos tengeri szörnyek még mozgó csápokkal és ollókkal, pirított és aszalt csemegék, olajbogyók különböző méretben és töltelékkel, félméteres halfej 5 centis szemekkel, és olyan dolgok, amiket besorolni sem tudok. Rozi mondogatta a nevüket, mintha csak fizettek volna érte, én meg elvegyültem az izgatott, mindenféle étkeket fogyasztó sokaságban és beszívtam a hely hangulatát.

Egy nagyon finom paraguay-i grillben elköltött ebédünk (ketten megettünk kb. fél kiló grillhúst) után véletlenül be tévedtünk a Bosc de les fades kávézóba, ami az itteni panoptikum tőszomszédságában van. Először csak kapkodtuk a fejünket, mert minden helyiség más teljesen durva beltérrel volt megáldva, dzsungel, régi korokból visszamaradt nappali és valami lokál szalonja és mindenütt hihetlen mennyezetekkel. Az ablakokban origami hangyasereg vonult. A hely végében van egy ajándékbolt, ahol olyan dolgokat lehet kapni, hogy majd egy órát időztünk ott is: csodálatos kiállítású gyerekkönyvek, katicás bukósisak, neoprimitív plüssmacska és - egyedülálló nőknek - férfivállat és -fejet formázó párna, pizsamába bújtatva.

A nap végén benéztünk a helyi Skála áruházba, a Corta Inglés-be, ahol már minden a karácsonyról szólt és olyan mennyiségű áru volt felhalmozva, hogy szerintem sose tudják eladni azt. Ráadásul az Amerikából indult Black Friday őrület ide is elért, azaz egy csomó akció volt mindenütt. Szédült tyúkok rohangáltak mindenfele óriási zacskókkal a kezükben, hogy újabb és újabb javakat tudhassanak maguknak. Rozi nagyon visszafogottan tolta, egy kis táskával mentünk végül haza.

A metrón azon gondolkodtam, hogy igenis tettenérhető a déli életöröm, az a fajta elsöprő életigenlés, ami átszellemült arccal táncba vitte az utcakövén az apukám korabeli urat, ami a katalán vendéglátónk arcán látszott, amikor megdicsértük a helyet, ahová vitt minket és ami átitatja ezt a várost. Imádom Barcelonát.

0 Tovább

Hideg és pucc

Prágáról nekem mindig az a képem volt, hogy folyton esik az eső és hideg van. Ez a kép csak némileg árnyalódott, mióta itt élek: tényleg sokat esik az eső, bár ezidáig nem volt hideg. Már múlt héten is kóstolgatott minket a tél, de ezen a héten mindenféle előzmény nélkül rohadt hideg lett. Reggel mínusz öt fok. Nem is szép szövetkabátomat kaptam magamra reggel, hanem a Rozi által csak vakondbőr-kabátnak nevezett, lényegesen vastagabb göncöt.

Élénken él emlékeimben, amikor öt évvel ezelőtt egy menedzsment-programon vettem részt karácsony előtt Prágában. 4 nap, mínusz 10 fok. Valamelyik nagyeszű kitalálta, hogy ha jégszobrokká válunk, akkor is városnézés lesz, ezért a csapat folyamatos Becherovka-utánpótlásokkal felszerelkezve, dermedt lábakkal trappolta végig a kihalt belvárost a szívet melengető ónos esőben. Annyira kihűltem, hogy hiába bújtam be az ágyba, hogy átmelegedjek, nem volt milyen meleget átvennie az ágynak. Ezért inkább csináltam egy kád forró vizet és irgalmatlan kínok között beleereszkedtem az izzó pokolba. Az aztán helyrerakott. Majd másnap reggel, a szőnyeget is magamra tekerve gondoltam, sétálok egyet. Olyan hideg volt, hogy kénytelen voltam venni még egy sapkát és azt is a fejemre húzni. Az óváros bejáratánál lévő piacnál egy derék polgár csáklyával verte a jeget, hangja rikoltva visszhangzott a reggeli dermedtségben.

Most talán nincsen olyan hideg, de reggel, mikor elindultam, egy kisfiú úgy magára húzta a kapucniját és a sapkáját, hogy azt hittem, egy beduin nindzsát látok, bár apró kiszerelésben. Soha nem vártam még ennyire a villamost, majd mikor megjött, nem győztem a testrészeimet közel tartani a villamoson működő fűtőtesthez, és kétszer is meggondoltam, hogy leszálljak-e, ahol kellett. Nem baj, vásárolni fogok egy egész testes medvebundát (csakis műszőrből) és azt öltöm fel, mikor kimegyek az utcára.

Hogy legyen egy kis szívet melengető téma is, elmesélném, hogy múlt héten elvittem Rozit egy puccos étterembe. Olyan helyen még úgysem voltunk, és gondoltam itt az idő, hogy végre megértse, hogy Buga Jakab nem szép ember, de gavallér.  Kicsit böngészgettem a Tripadvisor által legjobbnak ítélt éttermeket, látva, hogy a fél vesémet kéne eladnom egy levesért, buzgón a második 10-es traktusból néztem ki így éttermet, a La Verandát. Ez sem volt éppen olcsó, de gondoltam, adjuk meg a módját.

Villamossal közelítettük meg a Josefovban található olasz éttermet. A Josefov egyébként Prága zsidónegyede, ezért sok errefelé a kóser étterem is. Úgy mellesleg három lépésnyire van a helyi Intercontinental, szóval olyan igazi lepusztult hely, ahol az ember csak Hugo Boss boltokat kerülget. A La Veranda az egyik épület alagsorában található. Nekem egy kicsit túlságosan is hajazott egy nappalira, de Rozi azt mondta, neki tetszik. Aztán kihozták az étlapot, és buzgón tanulmányozni kezdtem az olaszul és angolul leírt betűket, amik sehogy sem akartak összeállni értelmes szavakká. Rozira néztem esdeklő tekintettel, aki kéjes élvezettel merült el az étlapba, mit sem törődve szorult helyzetemmel.

Közben becsörtetett egy középkorú angolok alkotta csoport egy nagyon kedves hölgy társaságában, aki úgy nézett ki, mint egy túlhízott pincsi kutya, és egy igen lehetetlen ruhát húzott magára, ami még jobban kiemelte kutyaszerű jellegét. Hogy a dolog még cifrább legyen, igen gyakran és jóízűen nevetett az istenadta. Ez önmagában még nem lett volna gond, de amikor nevetett, akkor még a falon lévő képen is összerezdültek az edények. Ahogy haladt előre az este, egyre több alkoholt ivott a lelkem, és egyre hangosabban hahotázott, elég érdekes ellenpólust adva a nesztelenül közlekedő pincéreknek.     

Aztán kijött a pincér, akivel Rozi rendkívül mély társalgást kezdett folytatni, miután egy kis palatáblát rácsapott a szomszéd székre a napi menüvel. A beszélgetésből legalább minden harmadik szót értettem, nagyon büszke voltam magamra. De hogy miről szólt a beszélgetés fonala, örök rejtély marad. Én kinéztem valami előételt, amiről Rozi lebeszélt, így mindketten kacsamájat rendeltünk, bár erős kétségeim voltak, mert Rozi azt mondta, hogy ez szinte nyers lesz még. Ennek ellenére nagyon finom volt, ez ízlett a legjobban. Utána egy szarvasgombás tésztát választottam, mert ez volt, ami vagy nem volt tök nyers, vagy hal. Ez is finom volt, de az előétel messze überelte.

Rozi valami borjút kért, és igazi megszállottsággal falta, miközben többször is elmondta, hogy itt kezdődik a főzés, miközben a hússzaftos ujjával a polcról leemelt legfrissebb Michelin-kalauzt böngészte, és időnként megkért, hogy fényképezzek benne le néhány oldalt, hogy meglegyen az az étterem is.

A desszert és a kávé tényleg megkoronázta a vacsorát, mindkettő hihetetlen finom volt. Bár az én édességemről hosszas kínzás után se tudnám bevallani, hogy mi volt, valami erdei gyümölcsös puffancs, vagy mi, de finom volt. A cech ahhoz mérten, hogy hol vagyunk, és milyen ételeket ettünk, megfelelő volt. Jó kedéllyel indultuk haza a reszkető prágai éjszakában.

0 Tovább

Útravaló Prágához

Pont két hónapja érkeztünk ide Prágába. Két hónap alatt már egy kicsit kiismeri az ember a várost. Arra gondoltam, írnék egy kis összefoglalót, hogy mit csináljunk és mit ne, ha már úgy hozta a sors, hogy Prágába vetődtünk.

 

Kezdjük az utazással.  A legegyszerűbb és egyben legdrágább módja, ha repülővel érkezünk. Egy jegy  60-70000 Ft körül mozog, de 4 óra alatt háztól házig letudjuk az utat és úgy érkezünk, mint akit skatulyából húztak ki. Ennél egy fokkal rosszabb autóval jönni: az útfelbontások miatt 6 órán belül csak notórius gyorshajtók érnek ide Budapestről, és az autópálya, ahol nincsen felújítva, lerázza a fülünket a fejünkről.  A vonat nagyon szerencsés megoldás lenne, ha nem legalább 8 órán át jönne, illetve éjszaka több mint 10 órát. Ha éjszaka jövünk, hálókocsival, ezt sem ússzuk meg 50.000 Ft alatt. Persze extraként részt veszünk egy nosztalgiautazáson a Csehszlovák államvasutak szervezésében.

 

Ha autóval érkezünk, nagyon vigyázzunk a gyorshajtással és a parkolással. Erre külön törvényt hoztak, ami alapján elég súlyos büntetést, parkolás esetén azonnali elszállítást kockáztatunk. Ha az autópályán érkezünk Brno felől, van egy 50-es tábla, ahol minden bennszülött nyom egy satuféket, nem véletlen: azonnal a tábla után van egy 3 kamerás automata sebességmérő. Nem csak doboz, meg integető rendőrbábu, mint otthon, hanem minden sávra egy-egy külön kamera. A parkolással kapcsolatban azt javasolták nekünk, hogy inkább hajtsunk be egy mindkét oldalról behajtani tilos utcába és álljunk le ott, mintsem letegyük az autót ott, ahol nem lehet parkolni, mert sokkal kevesebbe fog fájni, és az autónkat is megtaláljuk dolgunk végeztével. Figyeljünk a színes csíkokra az úttesten: ha kéket látunk, ott nem lehet parkolni, csak annak, aki csehül elszavalja a Nemzeti dalt.

 

A tömegközlekedés fejlett, 3 metróvonal, számos villamos- és buszjárat. Célszerű napi-, vagy három napos jegyet venni, mert sokkal olcsóbb, mintha szimpla jegyekből próbálnánk operálni. Ha mégis sima jegyet veszünk, elég az olcsóbb jegyet venni. Annak annyi korlátja van, hogy nem mehetünk vele virágot szedni a prágaszéli mezőkre (csak a belső zónákra jó) és maximum 30 percet tölthetünk az eszközön. A közlekedési eszközök tiszták és kulturáltak. Az utazásokat célszerű Google Maps-szel megtervezni, a járatok menetrendje is fel van töltve, és nagyon szépen lerajzolja, hol kell leszállni a kimondhatatlan és megjegyezhetetlen nevű megállóknál.

Étkezések és a ser. Na igen, a ser, mert mit ér Prága sör nélkül? Mint egy tengerparti nyaralás fürdés nélkül, sanyarú, mint a citromos savanyú káposzta. Ha szállodában szállunk meg, akkor elég jó reggelit adnak általában, osztrák és német mintára. Ha nincsen reggelink, akkor már nehezebb dolgunk van, mert elég kevés reggelizőhely van Prága-szerte, vagy csak mi nem találtuk meg. Vannak a nagy nemzetközi kávézóláncok (Costa Cafe, Starbucks és Paul), ahol meg lehet reggelizni, de jót nem találunk nagyon sehol. Ha szombaton vagyunk a városban, érdemes felkeresni valamelyik termelői piacot, mert mindenféle szabadtéren sült, főtt finomságot árulnak, nagyon jó minőségben. Viszont 11-től van már mindenütt ser. Nagyhasú pirospozsgás cégérek hirdetik mindenütt a nedűt. Prágát az ezer torony városának nevezik, de nevezhetnék az ezer sör városának is. Nagyon sok helyen saját sört mérnek és rengeteg gyártó van, amelynek legalább 6-8 féle saját söre van. Minő kihívás.

Visszaterelve eltévedt gondolatainkat az aranyló italról a szilárd táplálékra. Kerüljünk minden éttermet, ami a Vencel tér-Óvárosi tér - Károly Híd - Hradzsin útvonalon van, ezek olyanok, mintha Budapesten a Váci utcában akarnánk enni. Otthon senki nem olyan hülye, hát Prágában se legyen az. Az árak sok helyen a duplái a normál prágai árnak, a minőség meg messze alatta. És ne tévesszen meg senkit az se, hogy lemegyünk egy utcát a főútvonalról. Na, ott élezik kis szablyájukat az igazi rablók. Aki jót és elviselhető áron szeretne enni, az első kerületben Novy Mestóban, vagy a második kerületben, pl. Vysehradban keressen éttermet. Itt nehéz rosszat találni. Az utcáknak egyébként is Párizs-hangulatuk van, kivéve, hogy néha olyan hideg van, hogy üvegessé fagy a szemünk. Az éttermi árak nagyjából olyanok mint nálunk, egy átlagos sör ár 35 CZK körül van. Ja és ha már sör, meg kocsma. Itt lehet a kocsmákban, sörözőkben dohányozni, készüljünk fel rá. Ingyen wifi szinte minden helyen van és elég jó minőségű.

 

Ha vásárolni szeretnénk, készüljünk fel arra, hogy Prága drágább, mint Budapest. Viszont vannak olyan üzletek, amik otthon maximum online érhetőek el. Az élelmiszerboltok sokkal nívósabbak, mint otthon, beleértve a Tesco expresst is, ahol a pékáru olyan minőségű, mint otthon a biopékségekben. Ha nem riadunk vissza az olyan galádságtól, hogy a frissen vett meleg kiflibe rögtön a fizetés után (vagy tetszés szerint előtt) beletuszkoljunk egy kis finom kecskesajtot és ott helyben bezabáljuk, akkor az is egy igen csudás élmény.

 

Aki régebben járt Prágában, azt meg fogja ijeszteni az a turistatömeg, ami a belvárosban pulzál. Prága szép lassan a világ harmadik legkedveltebb turista célpontjává vált, és nem érdemtelenül. Aki egy kicsit zavartalanabb városnézésre készül, annak október és március között kell a városba látogatnia, bár akkor meg fázni fog, mint a kivert kutya. Állítólag a Szilveszter totál bolondokháza, de majd meglátjuk, mert azt is itt töltjük majd.

 

Hát röviden ennyi, remélem segítettem valamit.

1 Tovább

Kalandjaink Prágában és a világban

blogavatar

Ez egy személyes Prága blog arról, hogy két magyar miként küzd meg a cseh lét mindennapjaival, utazásokkal, örömökkel és bosszúságokkal sok humorral és életkedvvel.

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek