Kalandjaink Prágában és a világban

Már egy ideje készülök megírni ezt a posztot, de nagyon nehezen sikerült hozzá anyagot gyűjtenem. Amikor a kollégáimat kérdeztem, ők nemes egyszerűséggel azt mondták, hogy itt a karácsony arról szól, hogy rommá zabálják magukat. Mondtam is nekik, hogy egyre több rokon vonást sikerül felfedeznem a két nép között. De mikor egyéb karácsonyi szokásokról kérdeztem, nem nagyon tudtak semmit mondani. Próbáltam ideológiát gyártani a dolgok mögé.

A cseh nemzetre szerintem a szkepticizmus a legjellemzőbb, egyszerűen nem fogadnak el szinte semmit úgy, ahogy van, itt a legkevesebb a vallásos emberek aránya. Másrészt viszont ragaszkodnak a tradíciókhoz, sokkal jobban talán, mint mi. Most nem afféle ködmázas trianoni ömlengésre gondolok, hanem egyszerű dolgokra, szokásokra. Nehéz dolog ez a sztereotipizálás, mindenesetre kevés karácsonyi szokást tudtak felsorolni.

Az ételek kapcsán már más a helyzet. Ott bőven mesélt mindenki, és elég hasonló mindenütt a menü. Általában hal eredetű, mind a leves, mind a főétel. Leggyakrabban ponty. Azt hiszem, nem megyek vendégségbe karácsonykor errefelé, mert üres gyomorral kellene távoznom. Bár híres még a cseh kalács, amit karácsonykor, aki tud egy kicsit sütni, maga készíti el, ősi családi receptek alapján.

A sütik kapcsán, bár kézzel-lábbal elmondtam nekik, hogy mi a bejgli, nem nagyon vágták, hogy mi az. Náluk nincsen tipikus karácsonyi süti: kis hókifliszerű töltetlen sütike van, meg karácsonyi keksz, ami nekem nagyon száraz és mézeskalács, de szerintem az nem hagyomány, csak átvették. Ezenkívül, mindenki süt eszementen, mint július derekán a hortobágyi delelő nap.

Kicsit megpróbáltam utána olvasni, hátha abból kiderül valami. Egy csomó marhaságot olvastam, amit amikor megkérdeztem a kollégákat, akkor könnyüket törölgetve röhögtek rajta. Néhány azonban tényleg él.

Az egyik a Mikulással kapcsolatos, ami ugyan nem karácsony, de azért idesorolom most. A hagyományos cseh Mikulás nem piros gúnyát ölt, hanem fehéret, hosszú, duplakeresztes püspöki kalpaggal. Bár ez most már nehezen érhető tetten, a nagy globalizációban én csak piros Mikulásokat láttam. Egy jó tündér és egy ördög kíséri el. Aszerint ad ajándékot a tündér, vagy acsarkodik az ördög, hogy miként viselkedett a gyerkőc. Ami még érdekes, bár nálunk is egyre terjed, hogy itt nem éjszaka jön a mikulás és rakja a csomagot a csizmába, hanem bérmikulások járják az utcákat, és ők csöngetnek be a gyerekekhez. Mikulás csak az óvodákba jár, az iskolákba már nem. 

Gyújtanak adventi gyertyákat, de a Németországhoz közeli részek állítanak valamilyen német karácsonyi piramis-féle dolgot, de csak egy szintje van és, ha jól értettem valamilyen színes fényeket szór, bár ez így inkább már diszkógömbre hasonlít, de annak is megvan a varázsa.

Tegnap együtt vacsoráztunk egy barátunkkal, Nikolával, akitől megkérdeztem, hogy igaz-e az a dolog, amit olvastam, hogy karácsonykor nem isznak alkoholt, úgy nézett rám, mintha azt kérdeztem volna, hogy igaz-e, hogy karácsonykor rántott mókus a főétel. Végül is, mondta, az ő családjukra igaz mégis, mert amikor a faterjával elkezdett 11-től masszívan inni, annak sose lett jó vége estére. Egyszer sikerült a szomszéd erdésztől egy karácsonyfát hozniuk, nem teljesen beszámítható állapotban, olyan szépet, hogy legalább két csúcsdíszt is fel lehetett volna rakni a fára, mert deréktájt kettévált és egy hangvillát formázott. Máskor meg a faterja már nem bírta kivárni a Szentestét és délután alkohol-ittas álomba szenderült. Azóta nem ihatnak karácsony este. Az a szokás viszont továbbra is él, hogy halpikkelyt tesznek a tányér alá, hogy megfelelő mennyiségű guba legyen a következő évben. Érdekes még, hogy Nikola családjában a Szenteste fogalma nem kapcsolódik szervesen a december 24-hez, ez egy mozgó nap, amikor a család össze tud jönni ünnepelni, lehet akár novemberben is. Bár azt nem gondolom, hogy ez általános lenne. Olvastam még azt a szokást is, ami szerintem hülyeség, hogy aki elsőnek áll fel a karácsonyi asztaltól, az fog meghalni először, mondta is Rozi, hogy ezért ott ülnek a következő karácsonyig, mert senki nem mer felállni.

Ez évi utolsó kiküldetésem Pozsonyba vezetett, kicsit tartottam tőle előre, mint utólag kiderült, joggal. Hétfő reggel 9-kor kellett megjelennem a megbeszélésen, ezért már előző este kimentünk, és elfoglaltuk a szállást, amiről már rögtön látszott, hogy nem ez lesz az év szállodai látogatása.

Amikor pakoltam ki a kocsiból, akkor konstatáltam, hogy sikerült minden üzleti ruhámat otthon hagynom. Pedig milyen szépen kivasaltam három inget, olyan élük volt, hogy azzal szeltem a kenyeret a vacsorához. Szóval ott voltam egy farmerben, és egy szép pecsétes pulóverben, mert sikerült valamivel leennem a kocsiban. Sírni lett volna kedvem. Bevágtuk magunkat az autóba, elindultunk keresni egy plázát, hátha nyitva van valami benne. Rozi ebben már tökélyre fejlesztette magát, egy perc alatt megtalálja a legnagyobb bevásárlóközpontot a környéken.

Az Eurovea bevásárlóközpontban természetesen 9-kor már minden ruhabolt zárva volt. Rohadt éhesek is voltunk, ezért elvegyültünk a helyi fiatalság slampos tömegébe és bedobtunk egy kis junkfoodot. A meglepetés akkor ért minket, mikor a giccslámpás fényszarvast csodálva beleütköztünk a zárt ajtókba, ugyanis az az épület, amiben a parkoló lejárat volt, bezárt. Végül a közeli Sheraton londínere könyörült meg rajtunk és lekísért minket a szálloda mélygarázsába, ami ugyan kapcsolatban van azzal a parkolóval, ahol a kocsit hagytuk, de egy másik emeleten és nagyon messze, az épület túlsó végében. Egy jó negyedórás romantikus sétát tettünk a kihalt mélygarázsban, ahol csak időnként hajtott el egy-egy estig kimaradó helyi gengszter (nem tudom, őt ki engedte be) és olyan átható fáradtolaj-szag volt, hogy szerintem palackozni kéne vegyi fegyvernek. Aztán nagy nehezen mégis csak megtaláltuk az autót, és némi labirintus-élmény után végre fent voltunk a felszínen.

Másnap reggel, az előző esti kalandoktól megfáradva lementünk reggelizni. Az Apollo szálloda jelmondata a „tradicionális minőség új módon”, én maximum a tradicionálissal tudok egyetérteni, és simán szervezek felvonulást, hogy egy csillagot döntsünk le a négyből, mert hármat is alig érdemel meg. Szóval ott tartottunk, hogy lementünk reggelizni, és ahogy beléptem, egy borz nézett szembe velem, először azt hittem, eltévedtünk, és a helyi vadásztársaság rendes évi közgyűlésére keveredtünk, ahol éppen azt számolják, hogy kinek sikerült idén a legtöbb vért kiontania, de nem! Kérem szépen, ilyen volt az étterem. Némi tanácstalankodás után elfoglaltuk a helyünket két csinos, kitömött görény alatt. Valahogy nem volt nagy étvágyam a töméntelen állati tetem között. Mondjuk ez nem is volt nagy baj, mert olyan pocsék reggelit kaptunk, hogy vetekedett a fenyvesi SZOT-üdülő kibővített reggelijével. Szedtem magamnak egy kis sült kolbászt, amit mikor felvágtam, észrevettem, hogy nincsen benne hús, csak cupák. Biztos lehet itt kapni cupákkolbászt állateledelnek és azt szolgálták fel. Kértünk még két presszót a pincértől, aki folyton olyan arcot vágott, mint akinek ma még ki kell nyomnia a felgyűlt gennyet a nagylábujja körme alól, majd kelletlenül kihozta. A kávé annyira rossz volt, hogy nem tudtuk meginni, pedig ez igen ritka

Kértem egy taxit a portán, természetesen nem taxit küldtek, hanem egy sofőrös fekete Mercit. Akkor már kezdtem nagyon ideges lenni. A Merci hátsó hideg bőrülésén azon tanakodtam, hogy a nálam lévő 50 euró elég lesz-e erre a fuvarra, vagy rögtön valamelyik szervemet is fel kell ajánlanom a fuvarért cserébe. Végül megúsztam 8 euróból. Még háromszor tettem meg ezt az utat, mindháromszor különböző összegeket fizettem 5 és 13 euró között.

Aztán végül megérkeztem a cégem pozsonyi irodaházába. Mikor beléptem a tárgyalóterembe, akkor láttam, hogy a szlovák vendéglátóim teljes pompába öltöztek ma. Én sűrűn elnézést kértem, hogy úgy nézek ki, mint a vasárnapi beszédhez öltözött Mr. President, és el is kezdtem mesélni, hogy otthon hagytam minden cuccomat, de láttam, nehéz lesz megfordítani a szitut. Főleg úgy, hogy  20 perc késéssel érkeztem meg, mert a Google által 12 perces útnak mondott út a valóságban majd 35 perc volt, akkora dugó volt.

Aztán a nap folyamán sokat javult a helyzet, estére már jó hangulatban folyt az eszmecsere. Végül kértem őket, hogy hívjanak egy taxit, amivel visszamehetek a szállóba. Pozsonyban is bevezettek valami új taxis törvényt, aminek hatására állítólag többezren visszaadták a taxis engedélyüket és taxihiány van, így 50 percet vártam a megrendelt kocsira. A helyzet súlyosságát mutatja, hogy az első három társaság simán közölte, hogy nem tudod küldeni autót, pedig az ottani asszisztensek kérték az autót. Pozsonyban aznap este vidám ónos eső kezdődött, így abban várakoztam, miközben vissza-visszarohantam az irodába, ahol mondták, hogy most már tényleg mindjárt jön a taxi.

Nagy nehezen hazaértem, amikor is mondtam Rozinak, hogy menjünk el venni valami inget, mert kinéznek másnap a megbeszélésről. Némi tanakodás után visszamentünk az Euroveába, mert azt legalább ismertük. Itt lényegesen nagyobb tömeget találtunk, mint előző este. Én vettem egy inget, amivel küzdöttem egy ideig, mert kétféle szabást lehet kapni: vékonyat és vékonyabbat. A legtöbb már a csuklómra se jött fel. Rozi pedig közölte, hogy szét kellene válnunk és külön vásárolni, mert biztosan van itt egy jó kis műszaki bolt, amit meg tudok nézni. Észrevettem, miért jutott erre a következtetésre: meglátta egy olasz kozmetikai cég boltját és arra jutott, én ott csak zavarnám.

Természetesen nem volt műszaki bolt ebben a plázában, így elég hamar úgy éreztem, hogy már indulni kéne, de hagytam Rozinak egy kis időt kibontakozni. Végül felhívtam és egy Koton nevű boltban találkoztunk, ahol meglepő módon ruhákat árultak. Rozi teljesen elalélt, hogy milyen jókat. Vett is néhányat. Majd ettünk valami nem túl jót és szépen hazamentünk, bár előtte ismét bolyongtunk egy keveset a parkolóban.

Az egyik mellékhatása annak, ha az ember két országban is lakik, hogy két ország pénzét is kezelnie kell, sőt minimum két bankszámlát is fenn kell tartania, egyet otthon, egyet itt Prágában. Rozival átbeszéltük a dolgokat és miután ő forintban kapja a fizetését, én meg koronában, egyszerűbb, ha a magyar költségek egy részét forintban fizetjük az ő fizetéséből, ő pedig kap egy bankkártyát az én számlámhoz, és arról költjük a cseh kiadásokat. Több variáció is előjött, végül ez volt a legésszerűbb, bár Rozinak nem tetszett annyira. Ezért húztuk-halasztottuk a dolgot, mint a foghúzást. Aztán már a bankos hölgy elkezdett elég érdekes hangnemű leveleket írni nekem, így aztán hétfőn délutánra fixáltunk egy időpontot.

Találkozni egy idegen városban valahol nem is olyan egyszerű. A bank a Mustek metróállomáshoz van közel, így ott beszéltünk meg találkozót (na jó, randit) Rozival. Én metróval érkeztem, ő villamossal. A megálló neve ugyanaz, mégis 500 méterre van egymástól a kettő. Mustek a Vencel tér óvároshoz közelebbi vége, ahol már elkezdődött az adventi készülődés, giccses karácsonyfákkal és haszontalan portékák árusításával.  Rozival csak nem találtuk egymást, ezért megpróbáltam kiszúrni a legnagyobb karácsonyfát és olyan közel húzódni hozzá, hogy többen egy fekete kabátos dísznek néztek, gondolták, ez valami utcai performansz és majdnem elkezdtek dobálni egy kis aprót. Rozi pont ekkor vett észre, pedig micsoda pompás karrier előtt álltam, mint karácsonyfadísz.

Némi késében voltunk, ezért rohantunk a bankpalotába, ahol mindig az az érzésem van, hogy a pénz az új vallás és ennek emeltek templomot, minden márvány, freskó és arany, 50 méteres belmagassággal. Már várt minket a bankos hölgy, aki segített végig minket a bankkártya-processzen. Nem volt egyszerű. Miután 84 dolgot végigellenőriztek velünk, mondták, hogy az a legegyszerűbb módja a bankkártyához tartozó pin kód megkapásának, ha Rozi az előre beregisztrált és leegyeztetett telefonról küld egy sms-t egy bődületes hosszú cseh számra egy másik rohadt hosszú számsorral. Kicsit szkeptikus voltam, de hajrá. Azt vegyük számításba, hogy a félreértés lehetősége igen magas, mert egyikünk sem az anyanyelvén beszél. Elküldtük az sms-t, és vártunk. Vártunk. Még mindig vártunk, semmi, már mindenki kényszeredetten mosolygott, még a banki poloska halk surrogását is lehetett hallani, ahogy kerülgette a nemesfa asztalokat. Már vagy öt perce üldögéltünk ott meghitten, mint a szent család, mikor végre arra jutottunk, hogy lehet, hogy hiba volt valahol a kommunikációban és megkíséreltük újra elküldeni az sms-t. Ezúttal egy másik, vidám és beszédes számsort kaptunk vissza, gondoltam mindjárt kigördítik a második világháborúból őrzött Enigmát, és közösen visszafejtjük, de ennél egyszerűbb kódfejtés volt: volt a hölgynél egy kis sablon, azt rátette a számokra és voilá, megvolt a pin kód. Utána már szerencsére nem sokat időztünk. Megmondom őszintén, hogy kicsit kezd tele lenni a hócipőm a bankbiztonsági dolgokkal, kezd egy fajta groteszk vígjátékká fajulni egy-egy ilyen egyszerű tranzakció. Arról nem is beszélve, hogy olyan vidáman vonogatnak le különböző összegeket a számlámról, egyszerűen „díj” megjelöléssel, ahogy a kisebbik lányom jár rá a frissen sült palacsintára.

A héten aztán Milánóba is kellett mennem, kezdett az az érzésem lenni, hogy folyton a repülőtéren állok a biztonsági sorban. Kedden este 11-re értünk Milánóba a szállodába. Ezen a megbeszélésen, egy magyar kollégám, barátom is részt vett, Karesz. Eredetileg egyedül utaztam volna, de végül a főnököm is velem tartott, így az eredeti ötlet, hogy a megbeszélés előestéjén jól elvonulunk sörözni, két helyen is megbicsaklott. Egyrészt ott volt a főnököm, aki velem együtt már nagyon éhes volt, mert mindkét repülőt az utolsó pillanatban értük el, és manapság, ha az ember kap egy túlsózott mogyorót a repülőn, annak is örül. Hol vannak már azok az idők, amikor a Malév gépen komplett kis vacsorákat szolgáltak fel, és mindig be kellett számolnom anyámnak, hogy éppen milyen finomságokat találtam a tálcán. Azaz minden témát mégsem vesézhettünk ki, nem beszélve arról, hogy angolul sokkal nehezebb megvitatni a dolgokat.

Másrészt, ekkorra már minden zárva volt Milánóban. Karesz rámcsörgött fél tizenegykor, mondta, hogy most már rendelt magának egy pizzát, mert a szálloda étterme az utolsó, ami még nyitva van a környéken, és az is pont most zár be. Szuper, gondoltam.  Amikor odaértünk, kisírtunk még magunknak egy focacciát, amiből lehetett tonhalasat és olívásat kérni. Nehéz választás. Olyan kérdés, amikor megkérdezik, hogy melyik fülemet harapják meg. Aztán végül egy olívásat kértem, bűn rossz volt. Kicsit még beszélgettünk, aztán miután már elmúlt fél egy, elmentünk szépen aludni.

Másnap reggel korábban találkoztam Karesszel, hogy legyen lehetőségünk egy kicsit zavartalanabbul dumálni. Érdekes érzés volt, kicsit olyan volt, mint régen, mielőtt kiköltöztem, de mégis teljesen más. Mindkettőnk élete elég sokat változott az elmúlt két hónapban, erről értekeztünk. Majd elmentünk a cégem milánói központjába. Karesz megjegyezte, hogy kicsit olyan az épület, mint Harry Potter kastélya, és valóban, én is vártam, hogy valamelyik szoba mögött egy kobold éppen a smaragdokat rakja szépen gúlába, de valószínűleg annak a szobának az ajtaja zárva volt, ezért nem láttuk.

Ezen a megbeszélésen ismét a különböző cégek informatikai architektjeivel találkoztunk. Én is ezt a szakmát űzöm, furcsa egy hivatás, furcsa emberekkel. A feladatunk a következő: nekünk kell kitalálni, milyen informatikai rendszereket, milyen informatikai felépítésen keresztül használjanak az egyes cégek. Kicsit absztrakt feladat, ezért aztán hihetetlen fazonok vannak: itt volt például az osztrák haverom, Bernhard, a jól bejáratott barna, kordbársony öltönyében, a német architekt egy megfáradt náci tudósra hasonlít, akinek a szemében békésen csillog az őrület, és bár ezen a megbeszélésen nem volt ott, meg kell említenem cseh cimborámat, Nikolát is, aki otthon hangyákat tenyészt. Szóval szép kis zárt osztály, láttam is Karesz szemén, hogy azon gondolkodik, hogy mit keres ő ott.

Viszonylag hamar le kellett lépnünk a megbeszélésről, mert indult a gépünk és kezdődött az ámokfutás elölről, vonat, két repülőgép, dög fáradtan értem haza negyed tízre, ahol csak Boni a macska várt rám, panaszos nyávogással, mert Rozinak haza kellett mennie egy hivatalos ügyet intézni. Kicsit várom már, hogy vége legyen az évnek, és kezdődjön egy kis pihi, még két hét, azt már fél lábon is kibírom.

A munkám miatt úgy alakult, hogy csütörtökön és pénteken megbeszéléseim voltak Barcelonában és már korábban megbeszéltük Rozival, hogy itt töltjük a hétvégét. Barcelonában most szokatlanul hideg van 5 és 10 fok között. A katalánok rosszul vannak ettől a kemény hidegtől, és mindenféle sálakban, sapkákban és pufikabátokban dideregnek mindenfelé. Elég sok a dél-amerikai bevándorló, egy közülük a cégem itteni irodájában dolgozik. A megbeszélés közben kimentünk egy közös ebédelre, ő egy lehetetlenül vastag dzsekiben reszketett a 12 fokban, és mutogatta a kezét, hogy teljesen kikezdte már a hideg. Én mondtam neki, hogy én Prágából jöttem, ahol reggel -5 fok volt. Láttam, hogy elkerekedik  a szeme, de felfogni nem tudja, hogy hogyan lehet a világban annyira hideg.

A cégem itteni központja Barcelona külvárosában található, ami azért vicces, mert a nagy külső gyűrűjüket, a Gran Viát a város határán egyszer csak minden figyelmeztetés nélkül újraszámozzák, sőt hogy még egyszerűbb legyen, meg is cserélték a páros és a páratlan oldalt. Bolyongtunk egy keveset, mire megtaláltuk az irodát.

Barcelona a katalánok fővárosa. Nyelve eltér a spanyoltól, bár mutat rokonságot vele. Nagyon furcsa piszegő hangjaik vannak. Ez kiütközik az angol akcentusukban is, ami egyfajta érdekes retardáltságot kölcsönöz nekik, amikor angolul beszélnek. Egyszerűen a hangok felét nem tudják kiejteni és helyettük valami orr alatti szöszmögés hallatszik.

Az elmúlt pár napban annyi tapast ettem, hogy kezd a fülemen kijönni. A tapast az ember fia, sőt a lánya is tapasbárokban eszi. Ez a kajaféleség általában apró mindenféle ételből előálított falatkákból áll. Miután egy tengerparti városban vagyunk, rengeteg tapas készül tengeri herkentyűkből. Rozi tegnap este olyan poliptapast evett, ami a polip karjaiból készült és jól kivehetőek voltak a tapadókorongok. Hmmm. De van ibériai sonkás, kolbászos és pálcikás husis tapasz is. Szóval nekem is sikerült tegnap este annyit ennem, hogy úgy vonszoltam magam végig az utcán, mint egy terhes lajhár. Ráadasul mindezt jobbára köret nélkül tolja az ember, tehát hússal telítődik meg a gyomor.

A városban az évszak ellenére óriási pezsgés van. Prágában is van élet az utcákon még ilyenkor is, de itt az emberek hömpölyögnek mindenhol. Az óvárosban egy utcai zenekar zenéjére szabályos kis fieszta alakult ki. Deres halántékú férfiemberek dobták le a kabátjukat és vitték táncba asszonyukat, miközben mindenki tapsolt. Nagyon jó hangulatot adott még a nézőknek is.

Ma két nagyon jó helyen is voltunk. Az egyiket már régóta ismerem, ez a főutcáról, a La Rambláról nyiló piac, ami olyan színpompás és változatos, hogy ordít azért, hogy az ember fotókat készítsen a standokról. Az emberek a pultok közötti bárokban falnak és fennhangon trécselnek, mindenütt a sülő finomságok illata tölti be a levegőt, miközben olyan ételeket árulnak, hogy csak kapkodja az ember a fejét. Sonkák, kolbászok, mindennemű gyümölcsök és zöldségek, iszonyatos tengeri szörnyek még mozgó csápokkal és ollókkal, pirított és aszalt csemegék, olajbogyók különböző méretben és töltelékkel, félméteres halfej 5 centis szemekkel, és olyan dolgok, amiket besorolni sem tudok. Rozi mondogatta a nevüket, mintha csak fizettek volna érte, én meg elvegyültem az izgatott, mindenféle étkeket fogyasztó sokaságban és beszívtam a hely hangulatát.

Egy nagyon finom paraguay-i grillben elköltött ebédünk (ketten megettünk kb. fél kiló grillhúst) után véletlenül be tévedtünk a Bosc de les fades kávézóba, ami az itteni panoptikum tőszomszédságában van. Először csak kapkodtuk a fejünket, mert minden helyiség más teljesen durva beltérrel volt megáldva, dzsungel, régi korokból visszamaradt nappali és valami lokál szalonja és mindenütt hihetlen mennyezetekkel. Az ablakokban origami hangyasereg vonult. A hely végében van egy ajándékbolt, ahol olyan dolgokat lehet kapni, hogy majd egy órát időztünk ott is: csodálatos kiállítású gyerekkönyvek, katicás bukósisak, neoprimitív plüssmacska és - egyedülálló nőknek - férfivállat és -fejet formázó párna, pizsamába bújtatva.

A nap végén benéztünk a helyi Skála áruházba, a Corta Inglés-be, ahol már minden a karácsonyról szólt és olyan mennyiségű áru volt felhalmozva, hogy szerintem sose tudják eladni azt. Ráadásul az Amerikából indult Black Friday őrület ide is elért, azaz egy csomó akció volt mindenütt. Szédült tyúkok rohangáltak mindenfele óriási zacskókkal a kezükben, hogy újabb és újabb javakat tudhassanak maguknak. Rozi nagyon visszafogottan tolta, egy kis táskával mentünk végül haza.

A metrón azon gondolkodtam, hogy igenis tettenérhető a déli életöröm, az a fajta elsöprő életigenlés, ami átszellemült arccal táncba vitte az utcakövén az apukám korabeli urat, ami a katalán vendéglátónk arcán látszott, amikor megdicsértük a helyet, ahová vitt minket és ami átitatja ezt a várost. Imádom Barcelonát.

Pont két hónapja érkeztünk ide Prágába. Két hónap alatt már egy kicsit kiismeri az ember a várost. Arra gondoltam, írnék egy kis összefoglalót, hogy mit csináljunk és mit ne, ha már úgy hozta a sors, hogy Prágába vetődtünk.

Kezdjük az utazással.  A legegyszerűbb és egyben legdrágább módja, ha repülővel érkezünk. Egy jegy  60-70000 Ft körül mozog, de 4 óra alatt háztól házig letudjuk az utat és úgy érkezünk, mint akit skatulyából húztak ki. Ennél egy fokkal rosszabb autóval jönni: az útfelbontások miatt 6 órán belül csak notórius gyorshajtók érnek ide Budapestről, és az autópálya, ahol nincsen felújítva, lerázza a fülünket a fejünkről.  A vonat nagyon szerencsés megoldás lenne, ha nem legalább 8 órán át jönne, illetve éjszaka több mint 10 órát. Ha éjszaka jövünk, hálókocsival, ezt sem ússzuk meg 50.000 Ft alatt. Persze extraként részt veszünk egy nosztalgiautazáson a Csehszlovák államvasutak szervezésében.

Ha autóval érkezünk, nagyon vigyázzunk a gyorshajtással és a parkolással. Erre külön törvényt hoztak, ami alapján elég súlyos büntetést, parkolás esetén azonnali elszállítást kockáztatunk. Ha az autópályán érkezünk Brno felől, van egy 50-es tábla, ahol minden bennszülött nyom egy satuféket, nem véletlen: azonnal a tábla után van egy 3 kamerás automata sebességmérő. Nem csak doboz, meg integető rendőrbábu, mint otthon, hanem minden sávra egy-egy külön kamera. A parkolással kapcsolatban azt javasolták nekünk, hogy inkább hajtsunk be egy mindkét oldalról behajtani tilos utcába és álljunk le ott, mintsem letegyük az autót ott, ahol nem lehet parkolni, mert sokkal kevesebbe fog fájni, és az autónkat is megtaláljuk dolgunk végeztével. Figyeljünk a színes csíkokra az úttesten: ha kéket látunk, ott nem lehet parkolni, csak annak, aki csehül elszavalja a Nemzeti dalt.

A tömegközlekedés fejlett, 3 metróvonal, számos villamos- és buszjárat. Célszerű napi-, vagy három napos jegyet venni, mert sokkal olcsóbb, mintha szimpla jegyekből próbálnánk operálni. Ha mégis sima jegyet veszünk, elég az olcsóbb jegyet venni. Annak annyi korlátja van, hogy nem mehetünk vele virágot szedni a prágaszéli mezőkre (csak a belső zónákra jó) és maximum 30 percet tölthetünk az eszközön. A közlekedési eszközök tiszták és kulturáltak. Az utazásokat célszerű Google Maps-szel megtervezni, a járatok menetrendje is fel van töltve, és nagyon szépen lerajzolja, hol kell leszállni a kimondhatatlan és megjegyezhetetlen nevű megállóknál.

Étkezések és a ser. Na igen, a ser, mert mit ér Prága sör nélkül? Mint egy tengerparti nyaralás fürdés nélkül, sanyarú, mint a citromos savanyú káposzta. Ha szállodában szállunk meg, akkor elég jó reggelit adnak általában, osztrák és német mintára. Ha nincsen reggelink, akkor már nehezebb dolgunk van, mert elég kevés reggelizőhely van Prága-szerte, vagy csak mi nem találtuk meg. Vannak a nagy nemzetközi kávézóláncok (Costa Cafe, Starbucks és Paul), ahol meg lehet reggelizni, de jót nem találunk nagyon sehol. Ha szombaton vagyunk a városban, érdemes felkeresni valamelyik termelői piacot, mert mindenféle szabadtéren sült, főtt finomságot árulnak, nagyon jó minőségben. Viszont 11-től van már mindenütt ser. Nagyhasú pirospozsgás cégérek hirdetik mindenütt a nedűt. Prágát az ezer torony városának nevezik, de nevezhetnék az ezer sör városának is. Nagyon sok helyen saját sört mérnek és rengeteg gyártó van, amelynek legalább 6-8 féle saját söre van. Minő kihívás.

Visszaterelve eltévedt gondolatainkat az aranyló italról a szilárd táplálékra. Kerüljünk minden éttermet, ami a Vencel tér-Óvárosi tér - Károly Híd - Hradzsin útvonalon van, ezek olyanok, mintha Budapesten a Váci utcában akarnánk enni. Otthon senki nem olyan hülye, hát Prágában se legyen az. Az árak sok helyen a duplái a normál prágai árnak, a minőség meg messze alatta. És ne tévesszen meg senkit az se, hogy lemegyünk egy utcát a főútvonalról. Na, ott élezik kis szablyájukat az igazi rablók. Aki jót és elviselhető áron szeretne enni, az első kerületben Novy Mestóban, vagy a második kerületben, pl. Vysehradban keressen éttermet. Itt nehéz rosszat találni. Az utcáknak egyébként is Párizs-hangulatuk van, kivéve, hogy néha olyan hideg van, hogy üvegessé fagy a szemünk. Az éttermi árak nagyjából olyanok mint nálunk, egy átlagos sör ár 35 CZK körül van. Ja és ha már sör, meg kocsma. Itt lehet a kocsmákban, sörözőkben dohányozni, készüljünk fel rá. Ingyen wifi szinte minden helyen van és elég jó minőségű.

Ha vásárolni szeretnénk, készüljünk fel arra, hogy Prága drágább, mint Budapest. Viszont vannak olyan üzletek, amik otthon maximum online érhetőek el. Az élelmiszerboltok sokkal nívósabbak, mint otthon, beleértve a Tesco expresst is, ahol a pékáru olyan minőségű, mint otthon a biopékségekben. Ha nem riadunk vissza az olyan galádságtól, hogy a frissen vett meleg kiflibe rögtön a fizetés után (vagy tetszés szerint előtt) beletuszkoljunk egy kis finom kecskesajtot és ott helyben bezabáljuk, akkor az is egy igen csudás élmény.

Aki régebben járt Prágában, azt meg fogja ijeszteni az a turistatömeg, ami a belvárosban pulzál. Prága szép lassan a világ harmadik legkedveltebb turista célpontjává vált, és nem érdemtelenül. Aki egy kicsit zavartalanabb városnézésre készül, annak október és március között kell a városba látogatnia, bár akkor meg fázni fog, mint a kivert kutya. Állítólag a Szilveszter totál bolondokháza, de majd meglátjuk, mert azt is itt töltjük majd.

Hát röviden ennyi, remélem segítettem valamit.