Tegnap, miután fáradtan megérkeztünk, úgy döntöttünk, hogy egy finom vacsorával kárpótoljuk magunkat, ezért elmentünk egy közeli hangulatos étterembe és egy steakkel és egy tőkehallal próbáltuk meg nem történtté tenni a dolgokat. Ha nem is sikerült teljesen, de mindenképpen lazító érzés volt könnyed madeirai bort inni a kerthelyiségben, miközben az óceán felől hűvös levegő fújt. Olyannyira hűvös, hogy egy idő után bemenekültünk az étterembe, mert kezdtünk nem kicsit fázni. Nagyon gyorsan hűl az este.

Reggel természetesen se híre, se hamva nem volt a csomagunknak, és elég kellemetlen érzés volt felvenni a tegnapi megpróbáltatásokban szétizzadt holmijainkat, de nem volt mit tenni, nem volt más. Egy átlagos reggeli után úgy döntöttünk, hogy nem várunk tovább, veszünk valami ruhát.

Beültünk az autónkba, amit kimelkedő motorbéli képességei után Táltosnak kereszteltem el. Egy 1200-es motor van benne, ha nyomom a gázt csak a hangja lesz nagyobb, de más effekt nincsen. Volt régen apámnak egy 105-ös Skodája, nagyon hasonlít rá ez a Panda menetteljesítményben.

A város közepen találtunk egy H&M-et és hamar vettünk egy váltás ruhát, amit visszaérve a szállóba felvettünk és hirtelen európai érzés lett úrrá rajtunk. Majd némi pihenés után is felpörgettük Pandát és irány Funchal, a mai napi felfedeznivaló.

A kikötő volt az első állomás, ahol már ki is néztünk egy katamaránt, amivel menni fogunk a héten delfint és bálnát lesni. A kikötő éppen átépítés alatt volt, ezért nem volt egy épületes látvány, de azért jó volt egy kicsit elidőzni, majd Funchal óvárosába vetettük be magunkat. A nyüzsgő utcákon sétalva megannyi hatás ért minket: ismeretlen növények, vagy olyanok, amiket otthon féltve nevelgetünk, itt gazként nőnek,   alacsony lapos tetős házak zöld spalettával, fehér zömök templomok.

Az egyik saron ráakadtunk a helyi piacra. A gyümölcsök feléről azt se tudtam, hogy micsoda. Ha rajtam múlott volna, biztos kivágtam volna a kertből, hogy ne nőjön ott, mert hogy gaz. Szerencsére az egyik helyen lehetett kóstolgatni, jó kis csapda, ott is hagytunk egy csomó pénzt. Vettünk ananászbanánt, kétféle maracuját, mangót és ezüstbanánt, ami sokkal kisebb, tömzsibb, mint az általunk megszokott, és nagyon finom. A kóstolt maracuják olyan zamatosak voltak, hogy Rozi ott hujjogott, hogy ő még ilyen finomat nem is evett. A paicon volt még halpiac is, ahol már éppen pakolászták el a portékákat, de így is bűzölgött ott mindenféle hal, Rozi azt mondta, szerinte haltőzsde. Nem tudom, de nem mertem közelebb menni, mert így is tartottam tőle, hogy beissza magát a szag a bőrömbe.

Ahogy továbbsétáltunk, megpillantottuk a kedélyes színes házak felett, ahogy éppen elsuhan egy lanovka. Nosza, megkerestük a forrását és felültünk rá. A lanovka zárt kabinja a kikötőből indult és a hegy tetjén lévő, Montéba tartott, közben végig ámuldoztunk az alattunk elterülő kertek gazdagságán, mintha egész Funchal egy hatalmas botanikus kert lenne. A libegő végállomásán egy tényleges botanikus kertet találtunk, ami egy tábla szerint a világ legszebb botanikus kertje. Erről nem tudok nyilatkozni, mert nem voltam még az összes többiben, de az biztos, hogy ez nagyon szép volt, ahogy bekukucskáltunk. Mindenfele nyíltak, a szerelemvirágok, Rozi kedvenc virágai, gyönyörű lépcsők vezettek az egyre szebb és szebb helyszínekre, a tetőn pedig egy kis kápolna volt. Innen annyira szép volt a kilátás, hogy megálltunk fényképezkedni, és leültünk csodálni a látnivalókat.

     

Olyan meghitt és megkapó volt a hely, hogy nehéz szívvel álltunk tovább és néztünk körbe még a libegő végállomása környékén, ahol egy kirándulóút indult. Addigra már túl fáradtak voltunk, hogy nekiinduljunk, ezért beültünk egy kis kávézóba, ami egy több száz méteres szakadék szélére épült, alul egy folyócska vezetett a távoli óceánba. A hegyen elég hűvös volt, ezért úgy döntöttünk, itt az ideje visszamenni a partra.

A parton elsétáltunk a város egyik erődítményéhez, a Fortaleza de Santiagohoz, ahol jelenleg múzeumok működnek, és olyan hangulatos belső udvarai vannak, hogy brazil szappanoperát is lehetne itt forgatni. Bekukkantottunk a strand tőszomszédságában működő apró hajójavító műhelybe, és néztük az apró strandon a vízbe ugráló gyerekeket. Természetesen a mi fürdőruháink valahol egy raktár mélyén lapultak a bőröndjeinkben, minek is az egy tengerparti üdülőhelyre. A franc essen a TAP-ba.

Már meglehetősen fáradtan bandukoltunk vissza az autóhoz, mert várt minket a helyi idegenvezető, aki beszámolt róla, hogy a szétszórt magyar utascsoport lassacskán megérkezik Madeirára, ő pedig folyamatosan ingázik a reptér és szállodák között, mert a TAP-ban két hete valami történt, azóta semmi sem működik jól. Meghallgattuk, de sokat nem tudtunk hozzátenni.

Sanyi barátom ajánlott itt egy éttermet, azt látogattuk meg vacsoraidőben. Jókora steakeket tesznek itt vulkáni kőlapokra és ott kedve szerint sütheti meg az ember. Bepakoltunk fejenként egyet, némi leves társaságában, utána már csak arra volt erőnk, hogy hazavonszoljunk magunkat. De pihenni nem tudtunk, mert az ablak alatti medencénél esti partyt tartott a helyi Lagzi Lajcsi, és égett csirke szaga áradt be a zárt ablakon. Szerencsére ennek is vége lett 11-kor.

Holnap a sziget keleti részét fogjuk felfedezni, remélem, hasonló szépségeket rejt, mint a mai nap.