A tegnapi steakvacsora után elég rosszul aludtam. Így jár az, aki este telezabálja magát. Reggel már korán felébredtem, jártam egyet a környéken. Itt, Funchalban, olyan hét körül kezd el világosodni, és fél nyolcra lesz világos. Ezt a ritmust követi a város is. Nyolc előtt nem nagyon látni embert az utcán. Aztán nyolc után varázsütésre megelevenedik a város és  emberek tucatjai lepik el az üres utcákat. Így volt ez ma reggel is.

A reggelihez vittünk a tegnap vásárolt  maracujából, ami természetesen nyomába se ért annak, amit a piacon kóstoltunk, mint utólag utánaolvastunk, legtöbbször mézzel javítanak rajta. Reggeli után várt ránk a TAP funchali irodája, ahol, miután kivártuk a sort, a hölgy közölte, hogy azt az ürlapot, ami nekünk kell, csak a reptéren állítják ki. Fasza. Ráadásul az autónk is kezdett érdekes hangokat hallatni bizonyos fordulatoknál, gondoltuk, azt is visszavisszük az Avis-hoz, ha már ilyen tuti kis gépjárművet sóztak a nyakunkba. A reptér úgyis útban volt, mert ma a sziget keleti részét akartuk megnézni.

A reptéren egy hölgy akkurátusan kitöltötte a papírokat, azt hittem, soha se fejezi már be, minden betűt úgy rajzolt, mint egy ikonfestő. Aztán nagy nehezen mégis csak elkészült vele. Az autónkat elvitték egy próbakörre, amely után csak 20 perc múlva tért vissza a szerelő. Azt mondta, nagyon alacsony volt az olajnyomás.  Frankó.  Egy kérdés van csak, miért nem elllenőrizték az autót, mielőtt kiadták. Főleg úgy, hogy az autó belső visszapillantójára odahelyeztek egy nagy piros Avis-papírt, amikor vasárnap átvettük: az autó át van vizsgálva az Avis szakemberei által. Persze. Érdekes módon a menetteljesítménye is lényegesen jobb lett, amire nagy szükségünk is volt délután a hegyekben. Persze ez nem azt jelenti, hogy ment, azt jelenti, hogy nem akart folyton leállni.

Először is Machicóba mentünk, ami arról híres, hogy itt kötöttek ki a XV. században az első portugál telepesek. Kicsit sétáltunk a parton, majd megebédeltünk. Rozi tengeri étkeket evett: hallevest, majd polipsalátát. Én zöldséglevest kértem, majd gyümölcsöt fagyival. A töldségleves itt inkább a mi főzelékünkre emlékeztet. Minden finom volt, de a gyümölcstálam valami isteni. Soha életemben ilyen finom gyümölcsöt nem ettem még, olyan érzés volt, mintha minden gyümölcs valami ízfokozóval lett volna felturbózva.

Maga a város aranyos volt, de semmi extra, a strandja viszont nagyon szép kis öbölben fekszik. Lesétáltunk a partra, én kacsázni próbáltam, de hiába volt sok majdnem tökéletes kacsakő, olyan béna voltam, mint a fene. Mindegyik kő egyszerűen csak belezuhant a tengerbe, lehet, hogy azárt, mert a lávakő nem elég nehéz.

Utána a Ponta de Sao Lourenco-hoz mentünk, ahol kezdődött az utazásunk természeti része. Ez a félsziget a sziget keleti végében található. A terep lényegesen kopárabb, mint a sziget többi része. Innen lehet talán a legjobban látni a másik három kisebb szigetet, ami nem messze van Madeitáról. Az út a kilátópontba számtalan kicsi öböl mentén vezetett, gyakran kiszálltunk fényképezni és csodálni  a gyönyörű látképet. Ugyan Madeira az örök tavasz szigete és nagyon dúsan teremnek a növények, ez a hely olyan forró  volt és kopár, mint Alfonzó híres, fényes fejteteje. Egy nagyot sétáltunk a tűző napon, mintegy 35 fokban, csodálatos sziklás öblök mindenfee. Valamiféle helyi népszokás, hogy kis köveket raknak egymás tetejére, lehet hogy a jövőben majd a történészek, komoly vallási hátteret költenek majd a jelenség köré. Utána visszaballagtunk kocsiba, mert rengeteg látnivaló várt még ránk.

A következő állomás Santana volt, ahol a Madeira jelképévé vált sátorszerű szalma tetősházak találhatók. Az út innentől kezdve vagy meredeken emelkedett, vagy nyaktörő kanyarokkal lejtett, úgyhogy a következő 6 órát kettes sebességben vezettem. Táltos, a kis Fiat Panda, keservesen tiltakozott a megpróbáltatások ellen.

Az út felhőkbe burkolózott zöld hegyekben, és a hegyek közötti folyók által vájt katlanok között kanyargott, a hőmérséklet sokat esett, általában 16-18 fok volt, szerencsére hoztunk magunkkal pulóvert. Ammenyire különleges volt az út Santanába, annyira semmilyen volt maga Santana. A  jellegzetes házakat már alig találni, azok is leginkább ajándékboltként működnek és szerintem nem eredetiek.

Úgy döntöttünk, hogy a hegyeken keresztül megyünk haza, és ez nagyon jó döntés volt. Ahogy tovább emelkedtünk 1300 méter felé, párás köd ült az útra és tette az erdőt misztikussá. 7 óra után már kezdtem nagyon éhes lenni, ezért megálltunk Ribeiro Frióban egy fogadóban. A fogadós egy festett szőke hajú fazon, a felirat tanúsága szerint költő és zenész, szerintem csak inkább komplett őrült. Az épület egy tiroli faházra próbált hasonlítani. Az éttermet egy kandalló uralta, amire szerintem télen szükség is lehet, ezen mindenféle giccsek lakoztak, a kedvencünk egy vélhetően ezüstből készült utolsó vacsora kompozíció volt.  Rozi az elején tartott a láthatóan futóbolond, és idegesítően kenetteljes tulajtól, de miután kihozták flekkenes szendvicsemet, amit fokhagymás vajjal kentek meg mindkét oldalán, megenyhült. Valami hihetetlen finom volt. Talán a legfinomabb meleg kaja, amit itt ettem idáig.

Volt már vagy nyolc óra, mire továbbálltunk. Már elkezdtünk ereszkedni Funchal felé, amikor olyan kép tárult a szemünk elé, hogy az első adandó alkalommal félreálltunk és sétáltunk egyet. A felhők felett voltunk, ahol sütött a nap és egyes tisztások, dombok fényesen ragyogtak a napfényben, míg a világ többi részét eltakarták a felhők. A fák érdekes módon mind halottak voltak a környéken, mondta is Rozi, hogy ideális helyszín lenne horrorfilmet forgatáshoz.

9 körül érkeztünk vissza Funchalba, ahol kicsit felhős volt az idő, de bőven 23 fok felett, jól esett a meleg a hűvös hegyek után. Holnap a nyugati részekre kalandozunk.