Már kedden kiszúrta Rozi, hogy indulnak katamaránok egy közeli öbölbe, ahol általában delfinek és bálnák úszkálnak. Elhatároztuk, hogy a héten mindenképpen sort kerítünk erre az útra, és végülis - miután már nagyjából körbejártuk a szigetet - tegnap mentünk el a hajókázásra.

Délelőtt egy közeli utazási irodában megvettük a jegyet a hajóra, amihez járt egy transzfer egy hop on-hop off emeletes busszal, amire a szállodánál felszálltunk volna, ott meg le. Aztán kiderült, hogy ez csak oda vinne, vissza már 12 eurót kéne fizetni fejenként, de utána 48 órán keresztül használhatnánk. Haha, nem kértük.

Utána egy kicsit lementünk fürdeni a szálloda medencéjébe, mert ott úgysem voltunk még. Van a szállodában egy-két ember, aki mióta itt vagyunk, nem ment sehova, csak a szálloda medencéjéban fürdik, az nem tudom minek jön ide. Ugyan ezzel az erővel a békásmegyeri strandra is kimehetne, nem lenne nagy különbség. Ez a sziget annyira gyönyörű, nem is hiszem el, hogy valaki nem akarja felfedezni.

A fürdés után a kimentünk a kikötőbe, ahol ettünk megint a helyi ételből, amiben kenyérbe sütnek bele helyi vékony kolbászt vagy szalonnát. Az alakja egy téglalap, amikor kéri a páciens, kettévágják és egy vaslapon egy kicsit megpirítják, majd megkenik jó fokhagymás vajjal. Nagyon finom volt.

A kezünkben a cuccal trappoltunk ki a kikötőbe, ahol már hosszú sor kígyózott a katamarán előtt. Mint kiderült, fél órával az indulás előtt kint kellett volna lenni a kikötőben, ezt sem az utazási irodában nem mondták, én meg nem nézegettem a jegyet, nem volt azon semmi érdekes. Nem volt semmi gond így sem, szépen felültünk a hajóra.

A katamaránok jó tíz méter hosszú és ugyanolyan széles, és kb. 100 ember tudott vele utazni. Háromfős legénység működtette. Volt ugyan egy hatalmas vitorlája, de ezt csak egyszer vonták fel, többségében motorral közlekedtünk, gondolom, nem akartak tökölni a szélirányokkal. A fedélzeten műkődött egy kis bár, ahol üditőket és sört lehetett kapni némi ropogtatnivaló társaságában.

Mikor elindultunk, ragyogó napsütés volt, aztán szép fokozatosan felhősödött be, a végére már többen több pulóverben üldögéltek, mi természetesen semmit nem vittünk magunkkal. Ez az elején még nem is volt gond: azzal kellett törődni, hogy mielőbb lekenjük magunkat, nehogy szénné égjünk.

A hajó félórányi utazás után megérkezett abba az öbölbe, ahol a ceteket látni szokták, és valóban, a kapitány mondta, hogy hol kéne látni a bálnát, én természetesen nem láttam semmit, pedig a kezemben a csőre töltött fényképezőgéppel álltam lesben. Egyszer csak láttam, hogy valami vízpermetet fúj a levegőbe, az volt a bálna. Utána szerencsére sikerült le is fényképeznem. Egyszer teljesen kijött a vízből, de akkor sajnos nem volt nálam a gép, így nem tudtam lekapni.

Utána megjelentek körülöttünk a delfinek, egy egész csapat. Körbe-körbeúszkálták a hajót, pár méterre úsztak tőlem, szerencsére a delfinekről már sikerült jó néhány képet csinálni. Pár delfin kiugrott a vízből és csinált nekünk egy kis rögtönzött műsort. Ezek a delfinek, ún. pöttyös delfinek voltak.

Mikorra már mindenki kifényképezte magát, ezt valahogy a delfinek is megérezték, mert arrébbálltak. Ekkor két bálna jelent meg a távolban, de jobbára csak a vízpárát láttuk, amit kifújtak. A hajón utazott velünk egy cetológus csaj, aki egy hatalmas objektívvel ellátott fényképezőgéppel rohangált a fedélzeten teljes eksztázisban. Utána pedig hosszasan megfigyelési jelentést írt.

A hajó továbbindult, végig a part mellett a sziget déli partja mellett, keleti irányba. Látthattunk néhány elég gusztustalan szállodakomplexumot, és egy kettészelt vulkán felét – ilyen állítólag csak itt van a világon.

 Az út végére kifejezetten hűvös lett, mert vastag felhőréteg borította az eget, ezért az egyik öbölben felajánlott fürdési lehetőséggel csak páran éltek. Utána, akik fürödtek dideregve bújtak bele több réteg ruhaneműbe. Rozi elszundított a hazaúton, nekem meg kicsit felkavarodott a gyomrom a szél által felkorbácsolt hullámokon való hajózás miatt.

A nap, a víz és a szél miatt jó fáradtan indultunk hazafelé. Este még elvonszoltuk magunkat egy étterembe, ahol bőségesen megvacsoráztunk. Még fontolgattuk, hogy esetleg megnézünk egy filmet, de mire hazaértünk, már csak aludni volt erőnk. A levegő és a páratartalom miatt szellemi és testi kapacitásunk töredékén működünk, olyan érzés, mintha valami folyton üldögélne az ember fején és a tüdején.