Elég fáradtan ébredtünk reggel, ezért kicsit lassabban készülődtünk. A reggeli már harmadik alkalomra is kezdett unalmassá válni, ráadásul a finomabb ételeket úgy elkapkodják, mint mikor gyermekkoromban a SZOT üdülőkben nyaraltunk. Ezt megelőzendő kicsit felturbóztuk a reggelit: hoztam két túrós sütit a közeli kiváló cukrászdából, a Boutique Lidóból, Rozi meg lehozta a  mangót, amit még kedden vettünk a piacon és már elkezdett puhulni. A mangónak enyhén erjedt, de finom íze volt. Csak reméltük, hogy nem járunk úgy, mint az elefántok a sivatagi show-ban.

Majdnem dél volt, mikor felnyerített a kis Panda és nekilódultunk az útnak. A mai napra a nyugati partvidéket tűztük ki úticélul. Első állomásunk egy álmos halászfalu volt 10 km-re Funchaltól, Cámara de Lobos. A falu öble Winston Churchillt is megihlette, itt festegetett bárkákat, miután megnyerte a háborút. A parton helyiek apró rákokat kutattak a kövek alatt és a halászcsónakok láthatóan nem csak a turisták miatt álltak az öbölben. A főutcát leszámítva eléggé le volt pukkanva a hely. A főutca egyik házának nagy részét lebontották és nagyon helyes játszóteret építettek úgy, hogy a ház homlokzata megmaradt. Érdekes látvány volt továbbá, hogy a hegyoldalba banánültetvények szaladnak fel, amíg a szem ellát. Majszoltunk valamit a főtéren, majd indultunk tovább.

Az út meredeken kapaszkodni kezdett és  a kis Panda nehezen vonszolta fel magát a Cabo da Girao kilátóhoz. Az idő elég felhős volt, ezért az égész táj valahogy tompán terült el alattunk, ennek ellenére keletre Funchalig el lehetett látni. A felhők délutánig elkísértek minket. Ezen a helyen láttuk vagy ismertük fel először Madeira híres babérlevelű fáit.  Nagyobb volt az elvárásom a fával kapcsolatban, bár biztos azért nem tudom átérezni a jelentőségét, mert nem vagyok botanikus. Mondjuk azt olvastam, hogy ezek a fák az őskor óta itt vannak a kedvező klíma miatt. A növényvilág egyébként mindenhol burjánzik a szigeten: muskátli, hortenzia nyilik az út mellett, a kis tereken.

Ribeira Bravában csak keveset időztünk, elég unalmas tengerparti városka, talán a főtere említendő meg, egy nagyon furcsa, pepita cseréptetős templommal. A pepitáról jut eszembe a kék-fehér csempe, ami egyébként portugál jellegzetesség, általában fehér alapon kékkel van festve a motívum, majd minden templom oldalán találunk ilyet.

Rozi, vélhetően a terhesség miatt, állandó álomkórban szenved. A tegnapi csúcspontját itt érte el az álmossága, félig lehunyt szemű élőhalottként grasszált az utcákon, egyedül az óceánpart élénkítette fel egy kicsit. Az útikönyv tanúsága szerint pont ilyen unalmas falvak, városok következtek a dél-nyugati részen. Féltem, hogy Rozi alva tölti a nap hátralevő részét, ezért inkább észak fele kanyarodtunk.

Szerettük volna megnézni a Paul da Serrát, ami egy felföld, ezért nem a főutat választottuk, hanem egy mellékutat, ami olyan meredeken emelkedett, hogy többször attól féltem, hogy nem fogunk tudni felmenni, de aztán valahogy felszenvedte magát az autó. Az út egy gyönyörű völgy mellett vezetett, amit 1000 méter feletti csúcsok vettek körül. Az úticélunkhoz egy helyen le kellett kanyarodnunk egy még alsóbbrendű útra, ami annyira alsórendű volt, hogy 300 méter után lezárták. Elég bosszúsak voltunk, mert az útikönyv szerint nagyon szép látnivalók vannak arrafelé. Ahol visszafordultunk, ott is volt egy kilátó, de miután éppen egy felhőben voltunk, az orrunkat is alig láttuk. Sao Vincente felé vettük az utunkat, amit a legszebb falunak tart az útikönyv.

Inkább az út volt szép Sao Vincente felé, mint maga a falu. Nekem olyan Szentendre-feelingem volt, amolyan kirakatfalu, amit a turisták miatt csináltak ilyenre, de a fekvése tényleg csodálatos. Egy kicsit üldögéltünk a vízparton, majd továbbindultunk a végső úticélunkhoz, Porto Monizhoz, ahol egy vulkanikus eredetű strand várt minket.

Szerencsére eddigre már a nap is szépen sütött, ennek eredményeképpen szép piros ropogósra sült a karom. Hat óra körülre értünk Porto Monizba. A hely szépen ráépült a fürdőre, de sokkal elegánsabban, mint Madeira többi része. Van egy akvárium is, de már arra nem volt időnk, hogy megnézzük, mert futólépésben indultunk a strand felé. Legalábbis én, Rozi mondogatta, hogy ne rohanjak már annyira, ne hagyjam ott folyton, de már nagyon meg akartam érkezni. Volt belépő, de az 1.50 eurós árat bármikor újra kifizetném.

Maga a strand úgy jött létre, hogy sok ezer évvel ezelőtt a láva belefolyt a tengerbe, és megszilárdulva kis öblöt hozott létre, amit csipkézet szélű fekete karély vesz körbe. Azóta szépen betonból kiegészítették kis utakkal, amelyeken körbe lehet menni. Este hat ide, este hat oda, nagyon sütőtt a nap, jólesett a fürdés, bár a víz csak 21 fokos volt. Volt egy kis padka, ahova ki lehetett ülni és időnként a hullámok átcsaptak rajta és azokon, akik ott üldögéltek. Volt egy kisfiú, aki ugyancsak leült erre a padkára, egy hullám felkapta és 2 méterre arrébb a „medence” részbe tette le, a fiú nagy visongások között élvezte az attrakciót. Az egyik magasabb, szénfekete sziklafalról ugrósáncot alakítottak ki, onnan ugrált, aki akart. Én nem akartam.

Sajnos egy óra múlva indulnunk kellett vissza, mert fejünkbe vettük, hogy mégis megnézzük a sok csodát, amit a másik oldalról a lezárt út miatt nem lehetett megközelíteni. Ismét felkapaszkodtunk egy hihetetlen emelkedőn, és egy olyan szakasz kedődött, ami szerintem a legszebb volt, amióta itt vagyunk. Kicsit olyan Alpok-hangulat, annyival tetézve, hogy a látóhatárban felhők olvadnak össze a tengerrel, nehéz szétválasztani, melyik melyik. Tehenek vonulásznak az utakon, csak a kolompjuk ad hangot a nagy csendben. Alattunk felhők rajzolnak árnyékokat a lent elterülő völgyekre és miután az óceánról fúj a szél, méltóságteljesen úsznak a felhők sziget belseje felé. Többször megálltunk és csak kiültünk a kilátó szélére, bámultuk ezt a képet.

A Paul da Serra viszont nem volt akkora durranás, mint vártuk. Egy kopár felföld cserjékkel, azt mondják, a skót felföldre hasonlít. A többi látnivaló után ez már szinte semmilyenek hatott. Közben a nap egyre lejjebb ment, hiszen már fél 9  körül járt az idő. A nap, a pára és a víz valami furcsa légköri jelenséget hozott létre, amit legjobban az atomrobbanás pillantával tudok jellemezni, nagyon fényes sáv az égbolt alján. Próbáltam lefényképezni, de természetesen nem adja vissza, amit láttunk. Rozi azt mondta, ez tetszik neki a legjobban, mióta itt vagyunk.

Ahogy mentünk tovább, az út azon része, ami a másik oldalon is le volt zárva, itt is le volt, ezért egy alsóbbrendű úton döcögtünk le, javarészt a felhőkben Calheta irányába, amit még megvilágított a nap utolsó sugara és egy olyan meredek falu volt, hogy szerintem kevés foci csapat edz itt, mert a gyerekek minden labdája a tengerben köt ki, hiába játszanak 500 méter magasan a tenger felett.

Utána elértük az autópályát és fél óra múlva megérkeztünk dög fáradtan Funchalba, amit addigra a vacsoráról hazatérők hada lepett el, mi is elmentünk valamit gyorsan enni, de addigra már minden zárt, végül egy fagyikelyhet és egy bolo kolbászos cuccot kaptunk be, ami helyi specialitásnak számít, majd ájultan zuhantunk az ágyba.