Több mint 30 éve kezdtem kosárlabdázni. Amikor ez eszembe jut, mindig elkezdek magamon röhögni, mert visszaemlékszem arra, amikor gyerekként jártam edzeni és az öreg trottyok ilyen számokkal dobálóztak az öltözőben. Fiam, én már 30 éve játszom, tudom, mit hogyan kell csinálni. Lehet, hogy bennem van a hiba, de elég gyakran én magam se tudom, mit hogyan kell csinálni.

Visszatérve a jelenbe, az egyik munkatársam Martin, akit egyébként itt Prágában Martyinnak kell nevezni, egy prágai területi bajnokságban játszik, és már a fergeteges karácsonyi partin megbeszéltük, hogy lemegyek egy edzésre. Hetente két edzésük van: kedden és pénteken. A péntekekről már az elején lemondtam, de valahogy a keddek sem akartak összejönni, vagy nekem volt valami, vagy Martin csapata játszott éppen meccset. Múlt kedden viszont már nagyon tudatosan készültünk rá, hogy végre lemenjek.

A történethez hozzátartozik, hogy a kastélyban aznap reggel kimentem futni egyet a fagyott természetbe, ahova magammal vittem a kis gumikötelemet (a hivatalos neve flextube), és vidám gyakorlatokat végeztem, néhány károgó varjú társaságában. Eléggé hideg is volt és nagyon elfáradtam, de megígértem, hogy megyek, ezért este negyed nyolckor találkoztunk a munkahelyem előtt.

Az edzés ugyanis a 14. kerületben volt. Nem is tudtam, hogy van Prágában ennyi kerület. Először tömegközlekedéssel akartam menni, de Martin azt mondta, hogy oda vonattal érdemes csak menni, mondom a fene. Inkább autóba ültem, felszedtem őt a cég előtt, és elindultunk a Prága északkeleti csücskében (a hely neve) lévő iskola felé. Egy jó 25 percet mentünk, mire odaértünk. Záhorsky egy falu lehetett korábban, amit a terjeszkedő Prágához csatoltak, szépen főtérrel, meg templommal, ahogy kell.

Martin a 20-as éveinek végén jár, amennyivel alacsonyabb nálam, annyival nehezebb is. 190 centiméter körül van, olyan jófiú feje van, szép szőke bilifrizurával. Egyébként nagyon rendes srác. Kíváncsi voltam, ahogy az ő alkatával, amit nehéz nem mackósnak nevezni, miként mozog majd a pályán. Nem volt meglepetés, úgy mozgott, mint egy metrófúró.

Az iskolát egy udvaron keresztül kellett megközelíteni. Az udvaron a fényszennyezés elkerülése végett kikapcsoltak minden lámpát. Martin, aki már ismerte a járást, határozott léptekkel indult bele a masszív sötétségbe. Én lépésenként tapogattam ki az utat magam előtt, mint az egyszeri albán aknakereső. Az iskola miliője teljesen megegyezett az itthoniakéval. A portás, egy sörszagú, borostás alak éppen a szlovák-cseh hokimeccset nézte, úgyhogy ránk se hederített. Nem tudom, hogy nyugaton milyenek az iskolák, de ezek összetéveszthetetlenek: zöld linóleum padló, 1 méter magasságig szépen lakkozott lambériával. A mennyezetről rút neonlámpák lógtak, amikből csak minden második cső égett. A szag ugyancsak összetéveszthetetlen, az állott és nemrég felmosott egyedi kombinációja. Kicsit, mint a kórházakban. Az öltözőben csak azt hagyjad, amit nem kár, ha ellopnak.

Viszont a teremtől teljesen odavoltam. Olyan minőségű volt, hogy sok magyar NB2-es csapat szeretne ilyen termet. Jó minőségű parketta, ugyan fapalánk, de olyan gyűrű, amire még nem sokat játszottam. Csak hatan jöttek el rajtam kívül az edzésre, mert a többiek a hokimeccset nézték otthon. Így egy palánkra játszottunk végig, de nekem most ez is elég volt, főleg a reggeli edzést követően. Az edzés után meg kellett tapasztalnom az öltöző puritán zuhanyzási lehetőségeit, ahol mindenféle boxok nélkül, a falból kiálló csőből folyt a meleg víz. De legalább volt meleg víz. Nálunk sokszor az sincsen, nincsen szebb annál, mint amikor kijössz a nem túlfűtött teremből, hogy majd a forró víz felmelegít, és 5 fokos víz jön a csapból.

Az edzés után nagy nehezen visszabotorkáltunk a sötétbe a kocsihoz, én már akkor is éreztem, hogy a térdemet rohadtul megviselte ez a kis edzés. Olyannyira, hogy másnapra nem nagyon tudtam járni. Mit lehet tenni? Lehet, hogy már túl üreg vagyok ehhez a sporthoz. A franc tudja. Mondjuk a srácok nagyon rendesek voltak, mondták, hogy jöjjek nyugodtan legközelebb is. Majd meglátom. Lehet, hogy elég nekem a gyúrás, úgyis az az életcélom, hogy valahol kidobó lehessek.