Már régóta esedékes volt, de mindig közbejött valami. Ahogy anyukám mondja, hogy a drága mama és papa tiszteletét tegye kicsit fiánál a messze külhonban. Először még tavaly ősszel beszéltünk róla, aztán csúszott és csak csúszott, de végre a múlt hétvégén sikerült nyélbe ütni a dolgot. Sőt nemcsak a szüleim voltak itt, hanem Rozi is. Elmondani nem tudom, hogy mennyire nagy öröm ez nekem: egyrészt nem kellett utaznom a hétvégén, de ez volt a kisebb jó, a nagyobb, hogy az a lakás, amelyben immár két hónapja egyedül ténfergek, megtelt a szeretteimmel. 

Péntek este egy céges partiból már 8-kor leléptem, és elrohantam a tescóba, ahol vettem valami eleséget vacsira. Végül már fél 11-kor megérkezett a kis csapat, iszonyú fáradtan, így némi vacsora után mindenki bedőlt az ágyba.

Másnap reggel az egész hetes esőzés után gyönyörű napsütéses reggelre ébredtünk. Összeszedtük magunkat és kimentünk a közeli termelői piacra. Mintha csak külön rendeltem volna, egy kis rögtönzött sörfesztivál is csalogatta a nagyérdeműt, de a piac is a szokásos kétszerese volt. Mindenütt finom kóstolók, jó zene és hattyúk ringatóztak a Moldván. Egy idő után kettévált a társaság: anyukám és Rozi eltűntek a lekvárok, cserépedények és különleges olajok tengerében, apukám és én kénytelenek voltunk venni egy-egy korsót és mindjárt vagy háromféle sert megkóstolni. Volt az egyik kedvencem is, az U Tri Ruzi, ami egy kicsit mézes világos sör.  Szépen sütött a nap is, miközben ültünk egy padon kortyolva a sert, a naptól olyan piros lett a nyakam, mint a szűz leánynak, mikor kiderül, hogy nem kosztümös filmhez keresnek szereplőket a válogatáson.

A piacról felvonultunk tele minden jóval, többek között egy helyes kosár kis eperrel. 3-ra foglaltam asztalt az U Krokában, ahol némi pihenés után rendben megjelentünk és a teraszon derekasan bezabáltunk. Szokás szerint minden nagyon finom volt és jó volt ismét, és Rozi is velem volt, arról nem is beszélve, hogy végre megmutathattam a szüleimnek azt a helyet, amiről már olyan sokat olvastak, hallottak tőlünk.

Ebéd után felsétáltunk a vysehradi várba, ahol ismét volt néhány sörsátor, de addigra már eleget söröztünk, ezért csak élveztük a hely hangulatát, a szép időt és a csodálatos panorámát, ami a lábunk előtt feküdt. Addigra anyukám már nagyon elfáradt, ezért további attrakciókat nem terveztünk arra a napra, hanem hazamentünk és megnéztük a Király beszédét és egy másik filmet.

Vasárnap reggel a piacon vásárolt holmikból fejedelmi reggelit rittyentettünk és tele hassal felvillamosoztunk a várba. Anyukám szeretett volna bemenni a Szent Vitus katedrálisba, ezért az volt az elsődleges célpontunk. Legnagyobb meglepetésemre a templom semmit sem változott a legutóbbi látogatásom óta, gondoltam, csak pingáltak valami új freskót valahova, de nem.  Ettől függetlenül a templom kívül-belül gyönyörű. Kicsit még csatangoltunk a várban, majd a vár melletti lépcsőkön leereszkedtünk a Kisoldalra, ahol keresni akartunk egy éttermet, mert addigra már meglehetősen éhesek voltunk.

Rozi kiböngészett egy helyet, ahol állítólag a legjobb Pilsner Urquellt mérik, visszakézből pofon vágnám, aki ezt írta, és nagyon finomak a kolbászok. Kiválasztottam a hentes kedvenc fűszeres kolbászát, na nem azt! Erre kihozták ugyanazt a debrecenit, amit a kantinunkban is adnak.  Na mondom, szép. Ráadásul olyan konstellációban voltak elkészítve az asztalok, hogy szegény anyukám, aki addigra már erősen megfáradt a kutyagolásban, alig bírta magát beékelni a pad és az asztal közé.

Az erősen középszerű ebéd után átpréseltük magunkat az egybefüggő massza benyomását keltő Károly-hídon, ahol is 2 ázsiai fiatal arra kért, hogy egy telefonnal készítsek olyan képet, hogy ők éppen felugrásból a levegőben vannak a híd felett. Egy kicsit ugráltattam őket, olyan szépen pattogtak, mint a labda, majd csináltam róluk néhány képet.     

Eddigre már kijártuk magunkból azt a kilométermennyiséget, amit aznapra terveztük, ezért hazafele vettük az irányt, ahol némi pihenő mellett az élet nagy dolgait vesézgettük, a még szombat reggel vásárolt eper és anyukám sütötte sütemény illusztris társaságában.

Hétfőn a szüleim vonattal utaztak vissza. Ennek kapcsán olyan pechsorozat kezdődött, amit csak a legrosszabb zs-kategóriás vígjátékokban láthat az ember. Az alapprobléma még a két héttel ezelőtti vasárnapra datálódik: a MÁV rendszere miatt a jegyet nem lehet otthon nyomtatni, olyanról, hogy kétdimenziós vonalkód, még nem hallottak. Tehát azelőtt, hogy kijöttem volna legutóbb Prágába, szépen kinyomtattam a Keletiben a szüleim jegyét is. A vonaton viszont egy korábban nem felhasznált jegyet raktam be a borítékba és anyuék jegyét – mondván, hogy  az már nem kell - a többi használt jegy mellé raktam.

Azért jellemző a családra, hogy senki nem nézte meg a jegyet. Csak a villamosmegállóban, mikor már indultunk reggel. Na, akkor derült ki, hogy rossz jegy van a borítékban, erre én visszarohantam öltönyben a lakásba, aminek az ajtajában a 2-re várt takarítónő terjedelmeskedett. Mint az őrült forgattam fel mindent, de nem találtam a jegyet, ezért visszarohantam a szüleimhez.  Mondtam nekik, induljunk el, mert már így is késésben vagyunk. Végigrohantuk az utat, közben vonszolva a csomagokat, amikben például apám nyolc üveg söre is benne terpeszkedett.

Hét perccel indulás előtt értünk ki a pályaudvarra. A szüleim elindultak a peron felé, én lerohantam a nemzetközi jegypénztárra, ahol kértem két jegyet, miután előrepofátlankodtam. A jegyeket megkapva elsprinteltem a peronhoz és apukám kezébe nyomtam a jegyet. Természetesen ismét senki nem nézte meg a jegyeket. 1 percre rá, hogy felszálltak, elindult a vonat.

A munkahelyemre tartottam, amikor hívott apám, hogy baj van, mert a mély tehetségű jegypénztáros csak egy személynek adott jegyet. A szüleim nem használnak bankkártyát és csak 5000 Ft kézpénz volt náluk. Na akkor kezdtem érezni, hogy kezd kicsúszni a lábam alól a talaj. Visszarohantam a nemzetközi jegypénztárhoz, ahol torkom szakadtából üvöltöttem a nővel, aki viszont csak annyit mondott, hogy ő csak eladással foglalkozik, a reklamáció másik ablak. Ha még egy szót szól, megütöm.

A reklamációs emberrel megállapítottuk, hogy semmit nem lehet tenni, illetve egyet, hogy leszállnak a következő megállónál, Kulinnál, én valahogy odajutok és veszek nekik egy másik jegyet. Fasza. Közben apám hívott, hogy egy szlovákiai magyar utas segítségével vettek egy jegyet Pozsonyig. Addig eljutnak, a többit meg majd meglátják. Én felhívtam öcsémet, hogy baj van, aki éppen valami nagy rendezvényen ült és nagyon boldog volt, teljesen érthetően, hogy délben le kell lépnie és elhozni a szüleinket Pozsonyból.

A többi már szépen alakult, végül hazajutottak a szüleim. Nem volt egyszerű. Egy nagyon szép hétvége után nem hiányzott ez a viszontagságos út, de legalább lesz miről mesélniük. Meg nekem is.