Az isztambuli utunk óta nem volt lehetőségem írni. Ennek egyik fő oka talán a lustaságom, a másik pedig az, hogy kicsit terheltek voltak a napjaim mostanában mindenfélével és két estét Bécsben is töltöttem. A maradék két prágai napon este fél nyolc előtt nem tudtam szabadulni az irodából.

Hétfőn, miután több mint egy hete nem voltam bent, levelek sokasága fogadott. Május elsejétől formálisan három céggel is van munkaszerződésem, érdeklődve néztem, hogy a céges névjegyzékben három párhuzamos e-mail címen is létezem, minő skizofrénia, és ebből a háromból csupán egybe tudok belépni. Írtam egy levelet a helpdesknek, hogy szeretném minden levelemet egy postafiókban megkapni, aminek eredményeképpen olyan faszományosan megcsinálták a levelezést, hogy keddtől kezdve egy árva levelet sem kaptam. Aminek részben örültem - kevesebb nyűg - de azért sejtettem, hogy meglesz ennek a böjtje. A levelezésemet hosszas eszmecsere után végül csütörtökre sikerült megjavítani, azóta ömlenek a mailek mindhárom címre.

Az egyik levélhalmot a vállalati folyamatokból származó feladatok alkotják. Az egyik vállalatban (tévesen) a vezérigazgatóval egy szintre sikerült beállítaniuk a céges hierarchiában, ezért az összes halott ügy, meg legfelsőbb szintű jóváhagyás beesett hozzám. Természetesen minden csehül. Először csak kapkodtam a fejemet, aztán meg dühöngtem, mert napi 40-50, számomra érthetetlen valami tódul az arcomba, persze a levelekben található hivatkozásra kattintva, „az ön nem jogosult a rendszer használatára” üzenetet kapom. Szóval olajozottan indul a váltás.

Nem csak virtuálisan, hanem a valóságban is el kellett költöznöm a helyemről. Pedig már egészen megszoktam a kis irodánkat, a kollégákkal együtt. Miután május 1-től már közvetlenül hozzám tartozik 11 kolléga, azt tartottam célszerűnek, hogy együtt üljek velük, hogy meglegyen a közvetlen légkör és megértsem a biztosító időnként kifejezetten túlbürökratizált folyamatát, értelmetlenségét.

Szerdán sikerült találnom egy lyukas órát, amikor, magad uram, ha szolgád nincsen alapon, bepakoltam két kisebb dobozba a felhalmozódott és azóta minden bizonnyal már teljesen elértéktelenedett dokumentációmat. Öltönyben behasaltam az asztal alá és a pokolban való örökös dreherivásra kárhoztattam mindazon cseh kollégákat, akik a kábelrögzítési koncepciót kitalálták. A kábelek nem egy fix kábelsínben csücsülnek, hanem egy olyan hajlékony rendszerben, ami egy kicsit egy gerincoszlopra hajaz, és egyenként kell a csigolyákat kinyitni-bezárni, hogy öt centi kábelt lefejthessünk.

Az új - ismét csak átmeneti - asztalom, egy 20 fős irodában leledzik. A biztosítói irodaház 10 évvel ezelőtti tervezői igen szűkmarkúan osztották a vezetői irodákat. Ígéret van, hogy kapok, de egyelőre még nem tudják, hogy hol. Az elején nem is baj ez, mert legalább egy kicsit jobban megismerem a közvetlen kollégáimat. Viszont az asztallap alatt végigfut egy acél merevítőcső, amit már első nap sikerült teljes erővel háromszor letérdelnem, ami olyan szólt, hogy a sor végéből kihajoltak a kollégák, hogy mi történt.

Kénytelen voltam venni egy kis Nespresso gépet is, mert amit kiénekeltem tavaly karácsonykor a főnökömből, azt ott kellett hagynunk, mert Jana kolléganőnk vérbosszút esküdött, hogy lemészárolja, aki hozzáér a szent kávégépéhez, amit szerinte George Clooney a saját kezével szerelt össze. Bevallom, féltettem az életemet, inkább vettem egy kisebbet, ami az enyém. Szépen ott figyel majd az asztal végében, és iszom a finom kávét.

Itt az irodában van kávé, de annak olyan íze van, hogy sírok, amikor innom kell belőle. Nemrég elhívott az egyik társosztály vezetője, és hogy mutassa, hogy mennyire szeretne velem jóban lenni -  az informatikára van utalva teljesen – elővette a meisseni porcelánkészletet és töltött egy keveset a kitűnő filteres kávégépükből, amilyet utoljára még a 80-as évek közepén láttam az NSZK-ban, szerintem ő is a Quelle katalógusból rendelte. Az íze is olyan volt, mintha abból az időből maradt volna még egy kis zacc és azt öntötte volna fel vízzel. Először, mikor megláttam, hogy mi készül, azt mondtam, hogy inkább nem kérek, de éereztem, ez nagyon rossz válasz. Ha a nemi indentitását firtattam volna, akkor sem vágott volna helytelenítőbb arcot. Így lenyomtam a kávét, most is megborzongok, ha rágondolok.

Lassan hozzászokom ahhoz, hogy semmihez ne szokjak hozzá, mert minden extra sebességgel változik körülettem.  Úgy döntöttem, a kávégépem a kis sziget a változások viharos tengerében. Megbízható, finom kávé, mert ennyi jár nekem.