Kalandjaink Prágában és a világban

Már korábban írtam róla, hogy itt Prágában nem kínaiak, hanem vietnámiak képviselik Ázsiát. Még az előző rendszerben kerültek ide, azaz már a második, harmadik generáció nő fel itt. A vietnámiak nem gagyiruha-üzletekben utaznak, mint otthon, hanem szinte teljesen monopolhelyzetük van a kis szatócsboltok piacán, amit itt vecerkának vagy potravinynek neveznek. Rozi lelkes híve a vietnámi pho levesnek, és még korábban megbeszéltük Nikolával és a barátnőjével, hogy kilátogatunk a vietnámi piacra, amit itt Sapának neveznek, és ott eszünk valami autentikus vietnámi ebédet és veszünk ezt-azt.

A piac, vagy inkább nevezzük telepnek, Prága déli részén, a Písnice városrészben található, az isten háta mögött. Igazi lepusztult ipartelep, némi lakóteleppel díszítve. A telep bejáratát két kőoroszlán őrzi, amik úgy illenek oda, mint Torgyán Józsefre a bőrtanga. Ne olyan piacot képzeljünk el, ahol standok vannak, hanem egy régi ipartelepet, ahol az egyes lepusztult épületekben, fűtés nélküli kisebb-nagyobb hangárokban árulják a holmikat. De a telep olyan nagy, hogy az ott töltött három óra alatt nem tudtuk körbejárni.

Először is egy éttermet kerestünk, hiszen már volt vagy 1 óra, mire odaértünk. Ennek háromféle variációja volt: gyanús külsejű büfé igen furcsa szagokkal, közepes étterem-féle hely, igen furcsa szagokkal és puccos helyek, ott nem voltak szagok, mert emberek sem. Mi a közepét választottuk, azaz egy helyet, ami jobb, mint egy büfé. Az éttermet nemrég újíthatták fel, ezért ugyan volt egy tévé, de a kábele szépen fel volt tekerve, gondolom, ne áradjon a sarjadó vietnámi gyerekre a nyugat mocska. A pincérnő, aki csehül se beszélt túl jól, kihozta az étlapokat, amik természetesen vietnámiul voltak és azért, hogy kapjunk valami segítséget ott voltak csehül is az ételek. Jó kis segítség. Kicsit úgy éreztem magam, mint valami elfuserált kabaréjelenetben, amikor a főhős teljes lelki nyugalommal rendel be egy szép vegyestálat sült kutyahúsból. Szerencsére azért kéznél voltak Nikoláék, akik segítettek rendelni. Rozi phót evett, én kacsát rizstésztával. Mindkettő pocsék volt. Cseréltünk, hátha a másiké jobban ízlik. Azt hittem, az enyémnél nem lehet rosszabb. Aztán megkóstoltam Rozi levesét. Hála istennek rendeltem egy tavaszi tekercset is, így legalább volt mint ennem. Gondoltam visszacserélem Rozival a levesét, mégis csak ő rendelte, de addigra már nem volt mit. Kavargattam, meregettem a levest, se a színe, se a szaga, se az állaga nem volt olyan, hogy folytassam az ebédet. Éhes nagyon nem voltam, elég későn reggeliztünk, ezért gondoltam nem lesz gond, ott hagytam több, mint a felét.

Elég furcsa hely volt ez, olyan mintha egy kicsit átcsöppentünk volna Ázsiába. Fehér ember nagy ritkán fordult elő, a vietnámiak össze-vissza húzingálódtak, autóval, kis kézikocsikkal, vagy gyalog. Ha már az autóknál járunk, kevés helyen láttam ennyi luxusautót ilyen kis helyen, mint itt. Nagy dzsipek, sportkocsik, Mercik, BMW-k. Bementünk az egyik élelmiszerboltba, amikor is megjelent egy új nagy BMW és egy öreg leszakadt Passat. A BMW-ből kiszállt egy ötvenes pár, a Passatból pedig két egyszerű kis vietnámi fazon. A boltban az asszonyka rámutatott erre-arra, valamelyik fogdmeg meg már ugrott is, vitte ki a kocsiba a holmit. Utána az asszonyka, akinek szigorú fekete kontya és egyszerű, de drágának kinéző kosztümkéje volt, odatipegett a pénztárhoz. Képzeljünk el egy kisebb kongó csarnokot, hideg van, betonpadló, fémpolcokon, vagy a földön lévő dobozokban áruk. A pénztár mögött, egy hihetetlen rossz szabású, háromrészes öltönyben ült a pénztáros.

Sárga fogai ló módjára kifele álltak a szájából, a nyakán lévő anyajegyből 10 centi hosszú szőrszálak meredtek a gyanútlan vásárlóra, de a haja divatosan rövidre vágva, szépen bezselézve. Nem kell ragoznom, ő volt minden nő álma. Hosszasan alkudozni kezdtek az úrihölggyel, amiben láthatóan a hölgyé volt az erőfölény. Valószínűleg valahol jóval a kiírt ár alatt állapodtak meg, de ehhez kellett valószínűleg az, hogy apa csendben figyelt a háttérben, szép bőrkabátjában és lóbálta a BMW kulcsát.

Ami biztos, hogy a kasztrendszer jól megfigyelhető itt. Viszont az egyszerű rakodómunkástól a külön sofőrrel rendelkező hatalmasságig mindenki ezen a lepusztult ipartelepen dolgozik, egy héten hét napot, reggeltől estig. Mindenki nagyon szorgalmas, egy csomó helyen az alkalmazottak futkostak a dolgokkal, hogy kedvére tegyenek a főnöknek.

A vietnámi írás alapvetően latin karakterekre épül, csak a magánhangzóik sokkal színesebbek, mint akár a mieink. Rengeteg a és o jellegű hangjuk van, és ugyanaz a rövid, egy szótagos szó teljesen mást jelent, ha a különböző "a" hangokat használjuk bennük. Európai emberek számára elég nehezen elsajátíthatóak. Az üzletekben a legtöbb helyen a csehvel is küzdenek, az angol szinte semmilyen szinten nem volt meg, ami felettébb érdekessé tette a kommunikációt.

Rozi elemében volt. Nagybevásárlást tartott mindenféle egzotikus ételből, alapanyagokból, majd meglátjuk, mi fog belőle kisülni. Végül bementünk egy áruházszerű vietnámi szupermarketbe, ahol elképesztő választék volt. A normál cseh ételek mellett egy csomó ázsiai étel és ital. Nagyon olcsón, mindezt úgy, hogy lehetett bankkártyát is használni, tehát valami adót kénytelenek utána fizetni.

Még kifelé menet a többiek bementek egy zöldségesbe, ahol számomra érthetetlen módon halakat is árultak, lehet, hogy Vietnamban más az élettani besorolás, tudja a fene, de én kimenekültem és figyeltem a nem lankadó szorgalmat, amivel dolgoztak ezek az emberek. Addigra már nagyon éhes voltam, ezért rábeszéltem a többieket, hogy menjünk el aJiřího z Poděbrad ra, mert ismerünk ott egy jó francia cukrászdát. Két külön autóval mentünk, és ahogy kell, két külön helyre ültünk be, a téren ugyanis két francia hely is volt. A másik hely inkább egy borbolt volt, ahol szendvicseket és süteményeket is árultak. Végül úgy döntöttünk, hogy oda megyünk. A hely neve Le Caveau volt, és olyan átkozott jó kecskesajtos croissant-t ettem, hogy mikor Rozi megkóstolta, kijelentette, hogy ez annyira finom, hogy biztos valami törvénytelen van benne. Ez egy nagyon jó hely, csak ajánlani tudom, mi is vissza fogunk járni, abban biztos vagyok.

Egy tartalmas, érdekes nap után hazaérve számba vettük a sok holmit, amit összevásároltunk a piacon és elgondolkodtam. Mennyi mindent megvesz az ember, ha úgy érzi, olcsóbban kapja meg. Talán ebben rejlik a Sapa sikere

Jó ideje tervezgettük, hogy elmegyünk Karlovy Vary-ba, vagy ahogy nagyon sokáig hívták, Karlsbadba. Egyrészt elég közel van Prágához, másrészt annyit hallottam már róla, hogy az oroszok megvették, meg hogy egy csomó orosz permanensen ott lakik, hogy kíváncsi voltam Putyin előretolt bástyájára.

Karlovy Vary történelme 1370-re nyúlik vissza, amikor is IV. Károly megalapította a várost. Az 1500-as évek elején már Európa első termálvizű gyógyhelye. Egy tűzvész után a Monarchiában uralkodó stílus alapján építették újra a várost a 1800 század végén, és nyerte el mai formáját.  Az Osztrák-Magyar Monarchia kedvelt fürdőhelye, rengeteg híresség kúrálta itt magát, többek között a mi Arany Jánosunk is.

Miután reggel még ki akartunk ugrani a termelői piacra, ami végre ismét megnyílt a folyóparton, csak dél körül tudtunk elindulni. Az út Karlovy Vary-ig szinte végig autóút, 30 kilométer autópálya van benne. Ami széppé teszi, hogy az egyik fő sörtermelő vidéken megy keresztül, többek között a két poszttal ezelőtt megemlített Krušovicén, ahol az azonos nevű remeket készítik. Az út mellett mindenütt komlóültetvények és szegénység. Amennyire Prága gazdag, annyira lehet látni a cseh vidéken a szegénységet. Omladozó házak, fizikai, alkesz arcok.

Ahogy közeledik az ember a városhoz, a környék egyre dombosabb lesz, késő tavasszal még szebb lehet, de most is megvolt a maga varázsa. Anyukám javaslatára Karel Gott halhatatlan slágerét, a Lady Karnevalt üvöltetve vonultunk be a város kapuján. A dal egyébként nem volt fent a Google Play zenei részén, ezért kénytelenek voltunk a YouTube-ról lejátszani, ami viszont a telefonon csak ez előtérben tud futni, azaz nem láttuk, mit mutat a GPS. Az igazi fesztiválzenére egy pillanat alatt Karlovy Vary legmocskosabb külvárosában találtuk magunkat.

A város fekvése egyébként gyönyörű, két folyó, az Eger és a Teplá találkozásánál, erdős dombokkal körülvéve fekszik. Lepakoltuk az autót és gyalogszerrel vágtunk neki felfedezni a látnivalókat. Nyakamban vidáman lógicsált a fényképezőgép. Az első adandó alkalommal le is akartam fényképezni a folyó mellé sorakozott színes homlokzatú, az Andrássy utat idéző szállodasort, amikor is észrevettem, hogy nem hoztam memóriakártyát. Innentől egy vesszőfutássá változott a séta. Én különböző boltokba szaladgáltam be, legtöbbször a tatárjárásból visszamaradt arcú ázsiaiakat kérdezgetve, hogy van-e kártyájuk a gépbe. Egy helyen volt, de annyit kértek érte, hogy normál esetben 3-at veszek annyiért, úgyhogy nem vettem. Én nem vagyok az a feladós fajta. Rozi már kezdett kikészülni, hogy mint valami idióta rontok be az üzletekbe, kártú-kártú - mondogatva. Egy idő után azt mondta, ő beül valahova, én folytassam az ámokfutásomat. Végül egy DM-ben sikerült vennem egyet egész kulturált áron.

Eddigre már a sétálóutcán voltunk, ahol nyugdíjas oroszok és németek kóricáltak. Aki ronda volt és hivalkodó, az orosz volt, a többi német. A belváros kapcsán nagyon különös érzéseink voltak, lehet az előszezon miatt, de olyan hangulata volt, mint Lillafürednek februárban. Vannak emberek meg nem is, olyan álmos és bátyatag minden. Minden pincért operálni lehetett volna két mozdulat között. Bementünk egy mexikói büfébe, hogy bekapjunk valamit, 10 percig nem jött senki, ott álltunk, mint Bálám szamara, és arra gondoltam, hogy ez csak az orosz maffia fedőszerve lehet: eladó sehol, a vevők meg állnak sorban.

Az, hogy a város az oroszokból él, nyilvánvaló. Mindenütt orosz feliratok, orosz beszéd és vaskos, ronda emberek. A főutcán bementünk egy ásványboltba, ahol Rozi olyan eksztázisba került, hogy azt hittem, elalél. Számos harci ereklyével gazdagabban távoztunk a boltból, ami valóban párját ritkítja és rajtunk kívül természetesen csak orosz vásárlók voltak.

Egy helyen valódi Karlovy Vary oplatkát (ostyát) árultak, amit ott sütöttek frissen, be is szaladtunk és megkóstoltunk egyet. Már korábban is vásároltunk itt dobozos ostyát, és ajándékba is vittünk, de a kettőt nem lehet egy lapon említeni. Ég és föld. Ez finom volt, egyszerre omlós és ropogós. Olyannyira finom volt, hogy kénytelenek voltunk még egyet enni. A második karamellás töltelékes volt, ami viszont olyan gejl volt, hogy ugyan megettük, de utána sokáig émelygett a gyomrom. 

Karlovy Vary közepén üszkös sebhelyként fészkel a 60-as években emelt épületszörny, a Thermal Hotel. Olyannyira környezetidegen az épület, mint Dolph Lundgern a nyóckerben. Ez egyébként arról is híres, hogy itt tartják a híres Karlovy Vary filmfesztivált. Az épület nem csak kívülről borzalmas, hanem belülről is. A lobbiban elektromos füstszag lengedezte körül a piros, futurisztikus műbőr fotelekben ejtőző vörösre festett hajú orosz nyugdíjas nőcsoportot. A szállodakomplexum borzalmas állapotú boltjaiban méregdrága ruhákat árultak, mindenhol csak orosz feliratokkal, és ha volt az embernek kedve, beugorhatott karaoke-zni, amit egy mikrofonnal éneklő Švejk figurával reklámoztak. Egyébként ez a fajta lepukkantság jellemző volt az egész belvárosban. Itt nem német befektetők vannak, akik szépen megcsinálnak mindent, hogy szép legyen és jól érezzék magukat, itt oroszok vannak, azoknak meg úgy látszik, lényegesen alacsonyabb az igényszintjük,. Nem csak az épületek, de a helyi emberek is sokkal elnyűttebbek, mint Prágában. Egy csomó alkeszt és lezüllött alakot láttunk. A személyes kedvencem két figura volt, akiket a buszpályaudvar környékén láttunk, akik már kettőkor annyira be voltak állva, mint a rajzszög, és egymást támogatva próbáltak beevickélni a közeli italmérésbe. Olyan arcuk volt, mint amiket a középkorban játszódó korhű filmek jobbágyai között lát az ember.

Kifejezetten vegyes érzelmekkel tartottunk vissza a kocsi felé gondolkodva, hogy mi legyen. Ugyan fürdőcuccot hoztunk, de már elég késő volt, ezért fürödni nem tudtunk volna már, hazamenni még nem akartunk. Rozi látott egy fürdő nevű városrészt, ami egy dombra épült a város felett, mondta, menjünk oda fel kocsival és nézzünk körül. 

Jó ötlet volt, mert ez a rész annyira kellemes hangulatú volt, mintha egy teljesen másik városban lettünk volna. Régi, patinás villák mindenütt, szűk, meredek utcácskák vezettek le a folyó völgyébe, és csodálatos panoráma tárult elénk. Kezdtünk már elég éhesek lenni, de előtte még eldöntöttük, hogy megnézzük a Hotel Imperialt, ami hatalmas tömbjével uralta a környéket. Na, itt már tetten érhető volta a hivalkodó gazdagság. Nagy Audi és Merci terepjárók a parkolóban, petanque-ot játszottak a parkban, és a lépcsőn felfele két olyan orosz figura jött szembe, amiket csak orosz maffiafilmekben lát az ember. Vaskos, erőszakos arc, drága, de teljesen ízléstelen ruhák, azok a fajta emberek, akikről azt gondolod, hogy éppen azt tárgyalják, hogy ki legyen a következő áldozat.

A szálloda maga, csodálatos. Belülről inkább visszafogottabban elegáns, mintsem hivalkodóan kivagyi. A múlt század elején épült és meg is hagyták ebben a szellemben. Ittunk egy kávét, néhány 5-kor is láthatóan erősen másnapos orosz társaságában, miközben a háttérben egy pohos, szakállas zongorista könnyed melódiákat játszott. Megnéztük mennyi lenne, ha esetleg itt aludnánk, de minden!!! szoba ki volt adva, csak hétfőn volt legközelebb szabad szobájuk. Egyébként 100 euró volt egy éjszaka, ami azért volt vicces számomra, mert múlt héten Milánóban (link) jártam, ahol a jellegtelen, szűk, egyágyas hotelszobám normál ára 225 euró lett volna. Nem kevés ez a 100 euró, nem azt mondom, de a helyhez képest nem sok. Bár valószínűleg a gajdoló oroszok sokat elvesznek a hely varázsából.

Amíg kávéztunk, Rozi kinézett egy mexikói éttermet, ha már lemaradtunk róla napközben, és elmentünk oda. Hogy miért nem cseh étterembe? Mert lassan fél éve szinte mindennap azt eszem, és sok mindent el lehet mondani a cseh éttermi kínálatáról, de a változatosság nem tartozik közéjük. Természetesen kártyával nem lehetett fizetni az étteremben, mi meg már eltapsoltuk a készpénzünket, ezért elszaladtam a legközelebbi bankautomatához. Miután a város szélén volt az étterem, meg is jártam az utat 25 perc alatt.

Nem egyszer fordult egyébként velem elő, hogy a bank nyitva tartása után nem engedett be a kártya lehúzásával az ajtó. Ott állok, mint egy faszent: húzom lassan, húzom gyorsan, megfordítom, a másik irányba húzom: semmi. Ilyenkor jön el a pillanat, amikor ha lenne a közelben egy fasza kis Kamaz, belehajtanék vele a bankba, és úgy vennék ki pénzt. 15 perc múlva végre talál az ember egy bankfiókot, ahova nem tud bejutni, pedig mindenféle kártyával próbálkozik. Itt is ez volt. Rozi már teljesen magára hagyottan üldögélt, mire visszaértem, de végül kárpótoltak minket nagyon finom ételekkel.

Így tele hassal és nagyon jó hangulatban, a kalandoktól megfáradva indultunk haza. A belváros megosztó képe után a fürdőrész sokat emelt a véleményemen, és biztos vagyok benne, hogy még egyszer visszajövünk, és akkor kipróbáljuk a híres fürdőket is.

Mindenki életében elérkezik a pillanat, amikor tenni kell valami a közért. Van, aki hidat építtet Pestbudán, van, aki nemzeti gyűlést szervez, van, aki önkéntes munkában tisztítja a várost. Én is komoly áldozatot hoztam tegnap azért, hogy beszámolhassak a kézműves sörökről. Tanulmánytúrát szerveztem Nikola barátommal, hogy megkóstolhassak néhány kisebb, kézműves sört és megírhassam ezt a posztot.

Az ügy érdekében két helyet is meglátogatunk, a Nota benében kezdtünk, de ott hamar kiderült, hogy csak fél hétig van asztaluk. Ekkor vadul elkezdett Nikola telefonálni, de mindenütt telt ház volt csütörtök este lévén. Végül a Kulovy Bleskben kötöttünk ki, ahol először mintegy fél órát álltunk a bárpultnál, majd leültettek egy asztalhoz, ami akkora volt, hogy nem fért rá a tányérunk. Érdekes megoldás volt, mert olyan volt, mintha eredetileg egy beépített szekrény lett volna ott, majd azt eltávolították és raktak oda egy asztalkát két székkel. Olyan szűk volt a fülke, hogy nem fért be a vállam, féloldalasan ültem és a pincérek folyton átestek a lábamon. Miután elég sokféle sört kellett megkóstolnom a köz érdekében, estére virágos jó kedvünk kerekedett, jó sokat nevetgéltünk mindenfélén.

 Únětice 12 

Ez egy népszerű, de a nagyokhoz képest még mindig kistételes sörgyár. A sörgyár észak-keletre van Prágától és kizárólag hagyományos cseh söröket gyárt. Prágában több helyen lehet kapni, főleg olyan éttermekben, amelyeket a helyiek látogatnak. A söreiknek nagyon hasonló íze és állaga van, mint a Pilsner Urquellnek, de annál valamivel karakteresebb. Mi egy erősebbet, a 12-es szűretlen típust kóstoltunk meg, aminek az alkoholtartalma is magasabb volt, 4,9 százalék. A szűretlensége adott neki valami vad ízt, amit jól egyensúlyozott a sör bársonyos alaptónusa. Ezt a sört is a Notabenében ízleltük meg, de a Kulovy Bleskben is kapható. Kifejezetten ajánlom, kellemes, érdekes sör.

Maximilian 11

Egy egészen friss sörfőzde, a két éve nyitott Maximilian egyik alapsörét kóstoltuk először a Kulovy Bleskben. Ez a pilseni típusú ser egy kicsit kesernyésebb volt, mint amit gondoltam róla előtte, de ugyanúgy selymes, mint az Urquell. A sörfőzde a festői nevű Kroměříž-ben található, amit meg sem kísérelnék kimondani és nagyon közel van már a szlovák határhoz. Ez a sör ízén is érződik, jobban közelít az osztrák sörökhöz. Az alkoholtartalmát sajnos nem sikerült kinyomoznom, de valahol 4,7-4,8 százalék körül lehet. Nem rossz sör, de nem lett a kedvencem.

Rebel 12 

A sörgyár Morávia közepén, Havlíčkův Brodban található, ahol eredetileg már a 14. században is volt sörfőzde. A sörgyár az önálló működést a rendszerváltás után kezdte meg ismét. A sör, amit kóstoltunk, egy 12-es szárazanyagtartalmú, 5 százalékos sörital. Ez a sör tetszett a legkevésbé, ez áll a legközelebb a magyar sörökhöz. Az a fajta sör, amit ha hazajössz a gyárból és már megverted az asszonyt, legurítasz a meccs mellé. Szépen mindennek megvan a maga helye az univerzumban. Szóval semmi különös. Ezt is Kulovy Bleskben lehet például fogyasztani, de több helyen árulják.

Punk ale 

A végére hagytam egy nagyon érdekes sört. Sokáig gondolkodtam, hogy egyáltalán berakjam-e, hiszen nem cseh sör, hanem skót, de annyira különleges volt, hogy mindenképpen a nap legemlékezetesebb itala volt. Ez is egy indiai típusú ale volt, aminek erősen telt ízét halvány ibolyaíz kísérte. Azért tudom, mert Rozi múltkor itatott velem egy ibolyás limonádét, aminek az emlékétől is kiráz a hideg, na ennek a sörnek az ízében finom mellékzöngeként ezt éreztem. Ez is egy nagyon nehéz sör, 5,8 százalékos alkoholtartalommal, vigyázni kell vele. Nem mondom, hogy minden nap ilyet innék, de ha valami különlegesre vágyik az ember, akkor mindenképpen tudom ajánlani. Ezt is a Kulovy Bleskben lehet elcsípni, ahol egyébként 27 különböző sört tartanak, aminek a nagy részét csapolják is, és a kínálat folyton változik.

A cseh sörfogyasztási szokások is változnak. Annak ellenére, hogy ezek a kisszériás sörök lényegesen drágábbak a mindenhol kapható alapsöröknél, akár dupla annyit is fizethet értük az ember, mégis nagy mértékben nő a fogyasztásuk.  A Ferdinand kivétel, mert az 40 CZK körül van, ami olyan 450 Ft, ez már olyan közepes méretű sörgyár, ami az árait is alacsonyan tartja.  A csehek, ellentétben velünk, tényleg egyre jobban élnek, ennek köszönhető, hogy egyre több mikrosörfőzdéből, kisebb sörgyárból származó sört isznak. A minőség egyöntetűen nagyon jó, most mennem kell, mert új söröket kell megtapasztalnom a hétvégén.

Több mint 30 éve kezdtem kosárlabdázni. Amikor ez eszembe jut, mindig elkezdek magamon röhögni, mert visszaemlékszem arra, amikor gyerekként jártam edzeni és az öreg trottyok ilyen számokkal dobálóztak az öltözőben. Fiam, én már 30 éve játszom, tudom, mit hogyan kell csinálni. Lehet, hogy bennem van a hiba, de elég gyakran én magam se tudom, mit hogyan kell csinálni.

Visszatérve a jelenbe, az egyik munkatársam Martin, akit egyébként itt Prágában Martyinnak kell nevezni, egy prágai területi bajnokságban játszik, és már a fergeteges karácsonyi partin megbeszéltük, hogy lemegyek egy edzésre. Hetente két edzésük van: kedden és pénteken. A péntekekről már az elején lemondtam, de valahogy a keddek sem akartak összejönni, vagy nekem volt valami, vagy Martin csapata játszott éppen meccset. Múlt kedden viszont már nagyon tudatosan készültünk rá, hogy végre lemenjek.

A történethez hozzátartozik, hogy a kastélyban aznap reggel kimentem futni egyet a fagyott természetbe, ahova magammal vittem a kis gumikötelemet (a hivatalos neve flextube), és vidám gyakorlatokat végeztem, néhány károgó varjú társaságában. Eléggé hideg is volt és nagyon elfáradtam, de megígértem, hogy megyek, ezért este negyed nyolckor találkoztunk a munkahelyem előtt.

Az edzés ugyanis a 14. kerületben volt. Nem is tudtam, hogy van Prágában ennyi kerület. Először tömegközlekedéssel akartam menni, de Martin azt mondta, hogy oda vonattal érdemes csak menni, mondom a fene. Inkább autóba ültem, felszedtem őt a cég előtt, és elindultunk a Prága északkeleti csücskében (a hely neve) lévő iskola felé. Egy jó 25 percet mentünk, mire odaértünk. Záhorsky egy falu lehetett korábban, amit a terjeszkedő Prágához csatoltak, szépen főtérrel, meg templommal, ahogy kell.

Martin a 20-as éveinek végén jár, amennyivel alacsonyabb nálam, annyival nehezebb is. 190 centiméter körül van, olyan jófiú feje van, szép szőke bilifrizurával. Egyébként nagyon rendes srác. Kíváncsi voltam, ahogy az ő alkatával, amit nehéz nem mackósnak nevezni, miként mozog majd a pályán. Nem volt meglepetés, úgy mozgott, mint egy metrófúró.

Az iskolát egy udvaron keresztül kellett megközelíteni. Az udvaron a fényszennyezés elkerülése végett kikapcsoltak minden lámpát. Martin, aki már ismerte a járást, határozott léptekkel indult bele a masszív sötétségbe. Én lépésenként tapogattam ki az utat magam előtt, mint az egyszeri albán aknakereső. Az iskola miliője teljesen megegyezett az itthoniakéval. A portás, egy sörszagú, borostás alak éppen a szlovák-cseh hokimeccset nézte, úgyhogy ránk se hederített. Nem tudom, hogy nyugaton milyenek az iskolák, de ezek összetéveszthetetlenek: zöld linóleum padló, 1 méter magasságig szépen lakkozott lambériával. A mennyezetről rút neonlámpák lógtak, amikből csak minden második cső égett. A szag ugyancsak összetéveszthetetlen, az állott és nemrég felmosott egyedi kombinációja. Kicsit, mint a kórházakban. Az öltözőben csak azt hagyjad, amit nem kár, ha ellopnak.

Viszont a teremtől teljesen odavoltam. Olyan minőségű volt, hogy sok magyar NB2-es csapat szeretne ilyen termet. Jó minőségű parketta, ugyan fapalánk, de olyan gyűrű, amire még nem sokat játszottam. Csak hatan jöttek el rajtam kívül az edzésre, mert a többiek a hokimeccset nézték otthon. Így egy palánkra játszottunk végig, de nekem most ez is elég volt, főleg a reggeli edzést követően. Az edzés után meg kellett tapasztalnom az öltöző puritán zuhanyzási lehetőségeit, ahol mindenféle boxok nélkül, a falból kiálló csőből folyt a meleg víz. De legalább volt meleg víz. Nálunk sokszor az sincsen, nincsen szebb annál, mint amikor kijössz a nem túlfűtött teremből, hogy majd a forró víz felmelegít, és 5 fokos víz jön a csapból.

Az edzés után nagy nehezen visszabotorkáltunk a sötétbe a kocsihoz, én már akkor is éreztem, hogy a térdemet rohadtul megviselte ez a kis edzés. Olyannyira, hogy másnapra nem nagyon tudtam járni. Mit lehet tenni? Lehet, hogy már túl üreg vagyok ehhez a sporthoz. A franc tudja. Mondjuk a srácok nagyon rendesek voltak, mondták, hogy jöjjek nyugodtan legközelebb is. Majd meglátom. Lehet, hogy elég nekem a gyúrás, úgyis az az életcélom, hogy valahol kidobó lehessek.

Tovább sétáltunk a tér túlsó végébe, ahol bementünk egy vasedény jellegű boltba, ahol két dolog szúrt szemet. Az egyik, hogy minden ár esetén eltévesztettek egy nullát, olyan hihetetlen drága volt minden, másrészt két igen előnytelen, buta nő állt a pult mögött, akik csehül is csak vonakodva beszéltek, és szerintem egy fejlettebb csimpánz bármilyen körülmények lenyomná őket bármilyen intelligenciát igénylő feladatban. Miután Rozi megvámolt valami kézi hagymabizergetővel, átsétáltunk az újvárosi városházára. A városháza egy ódon épület egy masszív toronnyal, nagyon szép lugasos belső udvarral.  Az udvarban felállítottak egy zongorát, aki gondolja, játszhat rajta. Már messziről hallatszott a muzsikaszó, ahogy beléptünk a kis udvarra, olyan hangulatot varázsolt koncentrált térben a zene, hogy azt hittem, egy megelevenedett zenélő képeslapot látok.  Kicsit még elidőztünk, majd hazafele vettük az irányt, mert 4-re találkozott beszéltünk meg egy olasz kollégámmal, Samuelével a Nemzeti Galéria előtt.

Természetesen nagyon későn sikerült elindulni, és a GPS útmutatását követve felmentünk a várba. A villamoson szépen ültünk egymás mellett, mint két pitypang, egyszer csak Rozi megszólalt: Te is érzed ezt a büdös, rohadó csirkeszagot. Ekkor az előttünk lévő hölgy hátra fordult, majd viharos sebességgel elkezdett beleszagolgatni a zacskójába. Amikor az ember külföldön él, rövid idő alatt megszokja, hogy nem értik, amit beszél, ezért azt mond ki magyarul hangosan, amit akar, úgysem érti senki. Hát most pechünk volt, mert megértette. Rozival gyorsan végiggondoltunk, mikről is beszéltünk előtte, remélem semmi nagyon kompromittálót nem vitattunk meg. Szerencsére utána már gyorsan leszálltunk.

A GPS 800 métert mutatott a céltól, de az úttervező kertek alatt mutatta az utat, Rozi időnként rám sandított, hogy biztos jó felé megyünk-e. Nem tudom, gondoltam, de kérdezed meg a Google Maps késztőit. Nemsokára, 30 perc késéssel megérkeztünk a galériához. Samuelét a csehóráról ismerem (Link), szemüveges, veres szakállú fickó, szarkasztikus humorral és olyan kiégettséggel, amit eddig csak gyerekrák kutatókról gondoltam. A kiállítson Ludvik Kuba impresszonista festményeit csodálhattuk meg. Alapvetően szeretem az impresszionista irányzatot, főleg a tájképeket, tavaszi réteket, ott jön ki ezen stílus igazi ereje. Kuba viszont mindent ezzel a technikával festett, a portrékat is. Ezáltal néhány kép úgy nézett ki, mint amit én festetettem boldogult ifjú koromban. Ezen kívül állandó modellje becses felesége volt, akit nem hogy lefesteni nem kellett volna, de minden fotót, képet, írásos emléket gondosan el kellett volna zárni, nehogy a felnövekvő nemzedékekben maradandó károsodásokat okozzon.

Az utunk a Cafe Louvre-ba vezetett Samuele javaslatára. Ez a kávézó és étterem, már a K und K idejében fogalom volt, idejárt Kafka, Capek, sőt Einstein is, amikor itt volt vendégprofesszor. Ez az a fajta hely, amit egyszer megnéznék, de magamtól sose jönnék ide. Az ételek nem voltak rosszak, de semmiképpen se nevezném őket jónak. A kávé a közeli Julius Meinlből való, az korrekt volt igencsak. Hosszasan beszélgettük Samuelével, aki imád külföldön dolgozni, folyton hajtja valami arra, hogy valami teljesen vadidegen helyen éljen, dolgozzon. Azt mondta, Prága neki nem tetszik túlzottan, mert olyan európai, olyat meg már sokat látott.

Másnap 1-re ebédre voltunk hivatalosak barátainkhoz, Nikoláékhoz. Még egy korábbi alkalommal mondta Nikola, hogy ha igazi autentikus cseh ételt szeretnénk enni, akkor meg kell kóstolnunk az ő általuk készített svičkovát. Ez az étel nagyon hasonlít ízre a mi vadasunkhoz. Marhából csinálják és természetesen knédlivel eszik. Mi kétféle knédlit is kaptunk hozzá. Az egyiket zsemléből csinálják, ami csehül is zsemle, szinte teljesen megegyezik a magyar zsemlegombóccal, ami nálunk otthon mindig is központi helyen volt a menüben. Itt karlovarský knédlinek hívják. A másik knédli, a hagyományos fehér, liszt alapú knédli, ami általános körete a cseh ételeknek. Az étel annyira jó lett, hogy Rozi annyit evett belőle, hogy utána ráhuppant a kanapéra, és mint valami basa figyelte az udvartartást.

Nikoláék Letňanyban laknak, ami a helyi Békásmegyernek felel meg. A metró, amivel mentünk a vége felé olyan hosszú szakaszokat tett meg a megállók között, hogy attól féltem, hogy Fekete-Afrikában fogunk kibukkanni. Ezeket a megállókat mostanában építették, mert egy korábbi metrótérképen nem is találtam őket. A környéket egyébként erősen uralták a fizikai arcok, az életszínvonal-különbség is kézzel fogható volt a környéken a belvároshoz képest. A lakótelepet valamikor a hetvenes években építhették. A fejlett építészetre jellemző, hogy már akkor is gondoltak az akadálymentes koncepcióra. A kerekesszékkel élőknek egy mini akadálypályát építettek a tervezők, amelyik csúcspontja egy meredek félemelet, amire lépcsőn kell felkaptatniuk, hogy elérhessék a liftet. A lakás viszont igényesen, de minden igazi egyéniség nélkül volt berendezve.

Nikola egy Andrea nevű, szép arcú lánnyal él együtt, aki egy aszkéta sportlady, és van egy 16 éves fia. Nikola, most 27 évesen is kissé már mackós, és állandó konfliktusforrás, hogy Nikola élvezi az életet: eszik, iszik amennyi jól esik. Andrea mindenből a 0%-ost választja, de helyi szokás szerint az ebédhez ő is sört ivott. Nikola beszámolt arról, hogy egyszer sajátos edzésmódszerrel készült fel egy 10 kilométeres futásra. 3 hónapos tudatos edzéstervet rakott össze fejbe. Az első pár alkalom után úgy érezte, hogy nem nagyon van hangulata az edzésekre – ez így is maradt két hónapig -, ezért inkább a mentális felkészülésre helyezte a hangsúlyt. Mikor már vészesen közeledett a verseny ideje, akkor rávette magát néhány futásra és intenzív tésztaevési kúrába kezdett két hétig. Ja, a motivációját el  is felejtettem, egyszer egy hajnalig tartó sörözéskor fogadott valakivel, hogy három hónap múlva lefutja a 10 kilométert. Jaj, ismerem ezeket a fogadalmakat, majd egyszer erről is írok, mert kötődik Prágához.

A távot végül lefutotta, az időeredményt nem tudom, de tanulmányozásra továbbítom a módszert az Atlétikai Szövetségnek. Figyelmébe ajánlottam a Sanyi barátom által használt Atkins diétát, aminek az a lényege, hogy annyi zsíros húst ehetsz, amennyi beléd fér, de köretnek nem ehetsz semmi szénhidrátot, és minden cukortartalmú dolgot is kerülni kell. Olyan boldog lett tőle, hogy mondta, hogy azonnal elkezdi, de addigra már elpusztított mintegy 8 szelet knédlit, és leszigetelte egy Tiramisu tortával.

Világéletemben vegyes érzéseim voltak a Valentin-nappal kapcsolatban, egyrészt pontosan tudom, hogy az amerikai kereskedelmi gépezetnek szüksége volt a karácsonyi dömping és januári leárazások után egy újabb pénzköltési ösztönzőre, de mégis valahogy szeretem is egy kicsit, mert alkalmat ad kiszakadni a hétköznapokból. Azzal lehetek, akit nagyon szeretek, és ez ad ennek a kicsit erőltetett dolognak egy pozitív színezetet. Trendi körökben illik ezt a dolgot cikizni, de szarok rá, nem érdekel. Természetesen egy olyan kapcsolatban, ahol Lajos mindennap matyómintát vág Mari hátába a szíjával és Valentinkor beállít egy darab kókadt szegfűvel, meg egy félig elfogyasztott Álomvarázs trüffel desszerttel, akkor egy kicsit átértékelődik a dolog, de ugyanez a probléma megvan a nőnappal és a húsvéttal is. Nem tudom, mennyivel jobb, amikor húsvétkor két ivócimbora kíséri be az ajtón Lajost, hogy 10. háznál is meglocsoljon valakit. Summa summarum, nem az alkalom teszi az embert.

Rozival ez volt az első, igazi Valentin-napunk. Én irtózok minden kényszeres dologtól, így a kötelező Valentin-napi édelgéstől is, de most nagyon volt kedvem ünnepelni. Előző nap kikerestük az éttermet, hogy tudjunk asztalt foglalni, mert azt gondoltam, – mint utólag kiderült, helyesen - hogy itt is étterembe menni dukál ezen a napon, nem pedig fokhagymás sörsajtot zabálni egy kültéri talponfetrengőben Holsovice külső részén. Több éttermet megnéztünk a Tripadvisoron és örömmel konstatáltam, hogy a kedvenc éttermünk, az utcánkban lévő U Kroka Prága 4. legnépszerűbb helye, de most valami különlegesebbre vágytunk, ezért végül az Indian Jewel étteremben foglaltunk asztalt.  

Pénteken, amikor is az interneten keringő tréfás képpel ellentétben nem volt lábnapom (az csütörtökön volt), napközben rendes, dolgos jó munkásemberként, egy külső konzultáns céggel elmentünk a munkahelyemhez közel eső Harry éttermébe ebédelni, nem is sejtettem, hogy ez a nap az indiai ételekről szól majd. Ugyanis ez az étterem cseh emberektől cseh embereknek szól, csak csehül, hiába angol a neve. Az étlap is cseh, a napi menü is cseh. Elő kellett vennem olimposzi magasságokba fejlesztett cseh nyelvtudásomat, és lefordítani nagyjából a menüt, és rendelni valami kaját. A nagyjából sikerült. Mindenki azt kapta, amit szeretett volna, kivéve engem, aki nem tudta, hogy a kari itt nem a karácsony szőkenősített verziója, hanem a curry cseh megfelelője. Ezért ebédre ettem egy kis currys-ananászos csirkét, mondtam is, jól bemelegítem legalább a gyomromat a vacsira. Azt mondjuk gondolom, nem kell megemlítenem, hogy az OYA szakácsa nem töltött három hetet sem Indiában, hogy nagyon mély ismereteket szerezzen az ananászos-currys csirke  autentikus elkészítéséről. Azaz egy marhasült knédlivel vélhetően jobb választás lett volna, mert a német kolléga, aki azt rendelt, még tányért is majdnem kinyalta, úgy bepárásodott a szemüvege az étel okozta boldogságtól.

Délután 5 körül leléptem a munkahelyemről, (ez sajnos mostanában egyre ritkábban fordul elő) és irányba vettem a Karlovo náměstít, ahol Rozival múlt héten voltunk és sokat vacillált egy japán kislányos teadoboz megvételén, majd fájó szívvel visszarakta. Na, én újra levettem, némi exkluzív zöld tea társaságában. Átcsattogtam a szemben levő virágboltba, ahova ott tartózkodásom alatt olyan figurák léptek, mintha megelevenedett volna a Kórház a város szélén statisztagárdája, és kézzel-lábbal elmagyaráztam a nagyon kedves, angolul az „ok” szóban kimerülő szókincsű virágos néninek, hogy egy tavaszi csokrot szeretnék, körcsokrot. A boltban annyi giccs volt a polcokon, hogy feltétlenül megadom Győzikének a bolt címét.

Hazafele Rozi azzal traktált cseten, hogy Valentin-nap alkalmából olyan büdös van az előszobában, hogy nem mer kimenni, mert biztos megdöglött valami patkány, és majd mikor hazajövök riportáljak, hogy mi az, mert ő bizony nem megy ki, az biztos. Gondoltam nincs is annál jobb, mint virággal a kézben, ünnepi ábrázattal az arcomon valami büdös, döglött állatot keresni az előszobába. Mire hazaértem, nem volt semmi. A büdös valószínűleg az utcáról, vagy a folyosóról jött be, az is lehet, hogy valamelyik hölgylakó egy borzot kapott Valentin-napra, és azt sétáltatta. Nem fog kiderülni soha. Rozi dermedt rettegésben várta, hogy miként zárul a bűzeset és szerintem minden ajándéknál jobban örült, hogy nem leszünk átvonuló állomása egy zombi patkányhordának.

Rozi nagyon örült a teás dobozkának, annyira, hogy maga mellé ültette a kanapén. Ő is átadta az ajándékát, ami egy utazás volt, amire befizetett május közepére Isztambulba, ehhez rajzolt is egy kis rajzocskát, meg írt levélkét. Kicsit ledöbbentem, de nagyon örültem neki, rögtön tisztáztam vele, hogy csak fele-felében tudom leképzelni a dolgot, ebben némi huzavona után megállapodtunk. Úgyhogy májusban vár ránk a mesés Isztambul, óóóóóó Isztambul.

Kicsit heverésztünk, majd elindultunk az étterembe, mert félő volt, hogy elkésünk. Az étterem az óvárosban, a Tyn terecskén van, ami egy forgalomtól elzárt belső tér, Prága egyik legszebb helye. Ahogy bementünk, a következő kép fogadott (érdemes a linkre kattintani, mert egy 360 fokos képet lehet látni az étteremről) azzal a különbséggel, hogy most csurig volt emberrel. Ez volt az első hely, ahol angolul beszéltek és nem csehül. Az étterem egy 50 körüli házaspáré, akik ideális megtestesítői a vendéglős fogalmának. Olyan tökélyre fejlesztették a műkedvességüket a vendégekkel, hogy már-már azt hiszed, tényleg neked örülnek ennyire. A fogadós egy igencsak megtermett, pocakos indiai tag, akinek akkora hasa van, hogy már csak kacsázva tud menni. A felesége pedig egy szemüveges hosszú hajú nő, aki fiatalabb korában biztosan páratlan memóriával rendelkezett, de ennek mára hűlt helye sincsen, és minden rendelésért legalább háromszor jött vissza és akkor is lefelejtett valamit. Mindezt azonban olyan kedvesen tette, hogy nem tudott haragudni rá az ember. A többi kiszolgáló is kedves volt, de valahogy olyan esetlen benyomását keltettek. Az előétel csicseriborsó-lisztben kisütött hagymakarika és sajt volt két nagyon finom mártogatóssal. A főételnek Rozi spenótos bárányt , én pedig currys csirkét kértem. Mindketten naant, az indiai kenyeret kértünk hozzá köretnek, Rozi kókuszosat rendelt, ami nagyon ízlett nekem.  Az ételek nagyon finomak voltak, és annyit ettünk, hogy attól féltem, rögtön szétdurranok és nem jutunk haza. Fizetéskor kaptunk még egy-egy csokit, amit csak valahogy eltüntettünk, majd hazafele vettük az irányt.

Így telt az első Valentin-napunk itt Prágában, ha ilyen lesz minden Valentin-nap az életemben, akkor nagyon fogom szeretni ezt a napot.               

Már nagyon régóta vártam ezt a napot. Eredetileg valamikor novemberben tudtam meg, hogy lesz koncert februárban. Rögtön felkerestem minden létező portált, de már csak olyan helyek voltak, ahonnan maximum Dave Gahan riszáló fenekét láthattam volna a koncert jelentős részében. Ezzel nem sikerült kibékülnöm. Próbáltam mindenféle fórumon jegyet szerezni, cseh apróhirdetési oldalakat bújtam rendszeresen, de mindenki csak venni akart, így arra változtattam a stratégiát, hogy majd a koncert előtt valami jegyüzértől aranyáron veszek egyet. Elvégre már 50 felett vannak a fiúk és a rock and roll életforma zabálja őket, az biztos. Ki tudja, hogy melyik az utolsó lehetőség arra, hogy lássam őket. Azért időnként felnéztem a hivatalos online jegyárusító oldalra is, hátha valami jótündér csodát tesz, és igen, január közepén feltettek néhány jegyet eladásra olyan helyekre, amelyek ugyan elég magasan voltak, de szemben a színpaddal. Rögtön rá is ugrottam, mint éhes Boni macska a frissen kibontott marhahúsos eledelre.

Természetesen mindig hétfő volt a buli napom, így tiszta szerencse, hogy erre a napra tették a koncertet, ami Prága észak-keleti részében, a sárga metró vonalán található O2 Arénában volt. A jegyet már hetekkel ezelőtt jól elraktam egy jó helyre, csak arra nem emlékeztem, melyik is az a jó hely. Miután már háromszor kipakoltam a legfelső polcot a macska erősen kérdő tekintetétől kisérve, természetesen ott volt, csak nem olyan alakú papírt kerestem. Amikor elindultunk, nagyjából időben, realizáltuk, hogy mindkettőnknek lejárt a bérlete, nincsen is annál felemelőbb, mint koncerthangulatban jegypénztárnál sorban állni, miközben a harci díszekbe öltözött rajongók ereszkednek alá a metróba. A következő megpróbáltatás akkor ért minket, mikor lementünk a Karlovo náměstí mintegy 80 méter hosszú mozgólépcsőjén, és rájöttünk, hogy nem jegyeztem meg, hol kell leszállnunk, beálltam a mozgólépcső tövébe és nagy keservesen megnéztem a Google Maps-en, miközben a rettentő huzat csapkodta a füleimet.

A koncert hivatalosan 8-kor kezdődött, mi akkor még a metrón ültünk, és próbáltuk nem elszúrni, hogy hol kell leszállni. Annyira azért nem aggódtam, először úgyis az előzenekar játszik, akik már Budapesten is alig élték túl a fellépésüket, mert el akarta őket mosni a népharag. Mondjuk kellett is az idő, mire megtaláltuk a helyünket, mert baromi szarul volt kijelezve, hogy melyik szektor, milyen sor és szék, pláne sötétben. A helyünkön természetesen már ültek, úgyhogy egy cseh és angol szavakkal teletűzdelt mondattal sikerült megkaparintani a székeinket. Rohadt magasan voltunk és nagyon messze a színpadtól, de ott voltunk. Szerintem az O2 Arena jó pár ezer emberrel többet tud befogadni, mint a budapesti aréna, és tömve volt emberrel (a hivatalos adat 18 ezer néző). Már minden bajom volt abban a fél órában, amennyit még várni kellett, hogy a koncert elkezdődjön. Legalább háromszor fejbe rúgtam véletlenül az előttem ülő lányt, aki számomra érthetetlen módon ezt láthatóan zokon vette.

Addig legalább körbenézhettem, kik is járnak itt DM-koncertre: elég érdekes vegyes felvágott jött össze. A balunkon két fiatal lány táncolt, akik leginkább az újabb slágerekre mozdultak rá, Rozinak azt mondtam, hogy mikor 88-ban az első Mode koncertemen voltam, ezek még meg se születtek. Jobbomon egy nagyorrú cseh ült, akit elzavartunk a helyéről és a nőjének eggyel lejjebb kellett ülnie, ennek nem örült, de olyan szerény volt, hogy végig csak mosolygott. Az volt az érzésem, hogy valamelyikük akart csak eljönni a koncertre, de annyira faarccal nézték végig a koncert, hogy sejtelmem sincs, melyik volt az. Mögöttünk németek ültek, ahol biztos, hogy az erős testalkatú nő akart eljönni koncertre. A germán tenyeres-talpas menyecskét a nagyon antipatikus csávója kísérte el, aki annyira unta a koncertet, hogy szerintem többször bele is aludt, amikor időnként felrebbent, akkor el kezdett hangosan magyarázni, hogy most már induljanak, mert soha nem fognak hazaérni.

Furcsa volt ez nekem, én eddig mindig a dühöngőben tomboltam, itt meg úgy ültek az emberek, mint a Jancsi és Juliskán a bábszínházban. A koncertre jövet láttunk egy nagyon hardcore rajongó párocskát, a srác egy testre feszülő fekete pamut melegítőt erőltetett igencsak gömbölyded hátsójára és ehhez egy rocker bőrkabátot húzott, de így se tudta lepipálni az asszonykáját, aki valami farmer utánzatú cicanadrágot talált megfelelőnek az eseményre és abba lépkedett, mint valami leszázalékolt rinocérosz.

Hoppá, milyen cím ez? A héten némi csetelésbe keveredtünk Rozi egyik húgával, Boriskával. A topic nagyjából az volt, függetlenül az eredeti bejegyzéstől, hogy mindenféle állatságokat fordított le a Google translate segítségével csehre, pl. egyujjas kesztyű, amik valahogy referáltak valamelyik nemrég posztolt írásomra. Addig ment az elvetemülés, míg megígértem, hogy a következő posztomnak ez lesz a címe. Kicsit úgy érzem most magam, mint régen az iskolában, mikor a tanárnéni feldobott egy témát, és arról kellett értekezni, egy oldalban. Na sebaj, nézzük csak.

Sokszor beszélgettem az itteni külföldiekkel, hogy az itt létünk egy furcsa kísérlet, egyfajta kihívás. Rozi úgy fogalmazta meg, hogy vákuumban élünk. Talán azzal tudnám legjobban illusztrálni a helyzet, hogy két körnek a metszetében vagyunk, de egyik körben sem igazán. A hazai dolgokat csak távolról követem, a portálokról, közösségi oldalakról, és oda csak a legelvetemültebb dolgok kerülnek fel. Próbálom úgy kezelni, hogy ne zaklasson fel, de azért néha felmegy a pumpa. Érdekes ellenpólusa annak, amikor otthon vagyok és a rádiót hallgatom, ott minden szép, zöldülnek a rétek, a tehenek több tejet hoztak, mint tavaly és magától gurulnak szét az autópályák szerte az ősi magyar földön.

Itt Prágában a boldog tudatlanságban élek, élünk. Rozival pont azt beszéltük múltkor, hogy simán lerobbanhatna Prága fele, tuti, hogy jó ideig nem tudnánk semmiről. Az életünk megszokott ritmusában zökken egyik napról a másikra, felkelés, munka, esti teendők, alvás. Nem kapcsolódunk szervesen a társadalomba, de lassan kezdünk. Ahogy egy kismacska fedezi fel lassan az új területet, bekukkant az ismeretlen részekre, de aztán mindig visszatér valami jó kis védett odúba. Elkezdtünk kiépíteni egy kis networköt. Van egy-két ismerősünk, akiket lassan már barátnak lehet nevezni, de ezek többsége valahogy kapcsolódik a munkahelyünkhöz. Mással nemigen lehet kapcsolatos, mert ez az egyetlen színpad, ahol fellépünk. Már odáig is eljutottunk, hogy az egyik, már barátunknak nevezhető srác meghívott az otthonába. Ez itt, megértettem, nagy dolog.

A kezdeti véleményemet változtatnom kell egy kicsit: a cseh emberek nem merevek és barátságtalanok. Alapvetően kedvesek, ha egy kicsit már jobban megismered őket. Sokaknak nagyon jó humora van, olyan igazi kelet-európai humor. Azaz kicsit fájdalmas, a közös nehéz múlt eteti, inkább irónia, amit én személy szerint nagyon szeretek.  Van az életfelfogásukban valami könnyedség, amit otthon nehezen tudtam felfedezni, az emberek legtöbbje nagyon görcsös. Valahogy az emberek nem aggodalmaskodnak sem a jelenlegi helyzetükkel, sem a jövőjükkel kapcsolatban. Ez valahogy olyan jó érzés, teret hagy egy csomó más dolognak, ami sokkal jobb, mint az aggódás vagy a panaszkodás.

Van egy cseh kolléga, Karel (ami valamiért itt nagyon kedvelt név, gondolom, a Lady Karneval előadója miatt), aki szakasztott úgy néz ki, mint Svejk, a derék katona. Ez nem csak az én véleményem, hanem volt magyar kollégáim is megerősítették, hogy mind kinézetben, mind beszédben, mind stílusban kiköpött Svejk. Igen derék ember. Csak mindig rámjön a röhögőgörcs, mikor találkozom vele. De én már csak ilyen vagyok. Annak idején volt egy komoly vitám egy cseh kollégával, Jannal, aki azt mondta, hogy nagyon elege van belőle, hogy a cseh embereket a Svejken keresztül ismeri meg a világ, ami teljesen hamis kép. Nem értek teljesen egyet. Azt nem tagadom, hogy a cseh eszes, szorgalmas nép, de van benne valami Svejkből, a huncutság, az élet szeretete, a kiskapuk keresése. És ezért is érzem jól magam itt, amennyire jól érezheti magát az ember egy idegen országban. Rozi meg is fogalmazta, hogy ez egy nagyon élhető hely. Talán azért, mert nem annyira szabályozott és életidegen, mint Németország, nincsen olyan nagy pofájuk, mint az osztrákoknak, vannak szabályok, nem úgy, mint az olaszoknál és nem meztelencsiga-szerűek, mint a franciák.

A heti rendszerességű utazás most Milánóba vitt. Kezd egy kicsit sok lenni, hogy folyton úton vagyok. Éppen a repülőgépen ülök Franfurt felé, este 11 körül fogok visszaérni Prágába. Holnap reggel meg kilenckor már meetingem lesz.  Nem sajnáltatni akarom magam, de azért fárasztó dolog ez.

Tegnap estefelé érkeztünk meg Milánóba, ahová valódi repülőgép méretű repülők repülnek. A reptéren rögtön a fenti furcsa műalkotás fogadott.

A főnököm nagy rajongója a tömegközlekedésnek, talán azért, mert sosem élt Budapesten. Így a reptérről a városba vonattal mentünk be, ami azt leszámítva, hogy nem volt ülőhely, nem volt rossz. Utána viszont két metróval kellett mennünk, majd mintegy 15 percet gyalogolni a szállásig, mindezt úgy, hogy cipeltük a csomagokat. De legalább lehetőségem nyílt egy kicsit tanulmányozni a milánói embereket. Igen, ez egy nagy város, rengeteg az ember este nyolckor is, mindenféle fizimiska, mindenféle bőrszín. Nagy nyüzsi mindenütt, az emberek fennhangon beszélnek egymással, mintha valaki kettővel feljebb nyomta volna a hangerőt a kellemesnél.

A főnököm egy barátját is meghívta a vacsorához egy toszkán étterembe, ami kedd este tömve volt. A hosszú asztaloknál szőrös olaszok hadonásztak mindenféle lehetetlen ruhában, egymást túlkiabálva. Minden asztal roskadozott a tengeri herkentyűktől. A főnököm már előre röhögött, hogy megint mit fogok választani, de szerencsére volt nekem való étel is bőven. Amíg ők belevegyültek a ricsajos olasz kavalkádba, volt lehetőségem megfigyelni a helyi pincérgárdát. Ez egy régi étterem, legalább 80 éve működik ezen a helyen. A pincérek mintha egy olasz komédiában lennének  karakterszínészek. Az étteremfőnök egy kis kalickában ült, ő kezelte a pénzügyeket. Őszes, hosszúhajú idősebb fazon, szarukeretes szemüvegével egy idős könyvelőhőz hasonlított. Időnként egy kis párnával megnedvesítette az ujjait és szépen kiszámolta a visszajárót, látszott, hogy ő élet és halál ura.

A pincérünk egy dél-olasz, szikár alakjával, sötétebb bőrével  és fekete hajával, aminek minden szála gondos munkával hátra volt fésülve, egy külvárosi vagányra hasonlított. Másodállásban biztos elvállal piszkos melót is. Hanghordozásából és a stílusából áradt, hogy minden magától értetődő számára és nem törődik az élet gondjaival, időnként fütyörészve táncolta körbe az asztalokat. Közben az olaszaim szép részletesen megtárgyalták a legfrissebb pletykákat a központból, kiélvezve egy mozzanatot, részben angolul, de a szaftosabb részleteknél átváltottak olaszra. Volt már vagy tizenegy, mire elindultunk haza.

A reggeli után főnököm széles mosollyal mondta, hogy talált egy jó kis közvetlen járatot a megbeszélésre és nem kell taxival menünk. Jaj. Felszálltunk egy trolira, ami érdekes módon a villamospálya-szerű, forgalomtól elzárt területen ment főleg. Ez a járat egy körjárat, ami körbeutazza szinte egész Milánót. Itt érdekes az idősek hozzáállása az ülőhelyekhez: nem megkérnek, hanem utasítanak, hogy azonnal add át helyed.

Fel is álltunk és átadtuk a helyet egy nőnek, aki miután hallotta, hogy angolul beszélünk, angolul köszönte meg. A főnököm elmondta, hogy ő olasz, én meg magyar és éppen Prágában élünk. Valamennyit beszélek olaszul, ezért nagyjából megértettem a beszélgetés elejét. A hölgy kifejtette a főnökömnek, hogy rögtön sejtette, hogy olasz, mert ilyen szép ember csak olasz lehet. Majd minden átmenet nélkül belekezdett egy cseh nótába, aminek a refrénje helyett puszikat dobált a levegőbe. Ekkor már az egész troli minket figyelt. Gyerekkori emlékek tódultak fel bennem. Olyan volt, mint amikor szegény néhai nagyanyámmal utaztunk valahova, és kb. kettő percen belül elkezdett diskurálni (ahogy ő mondta) egy vadidegennel, megvitatva az élet nehézségeit és az aktuális bel- és külpoiltikai helyzetet.

Ez a hölgy is orrára csúsztatva hupililla szemüvegét, és elmesélte az egész életet, hogy verte a férje, de elhagyta a rohadékot, hogy újságíró, de már nincsen is igazi újség, csak ezek az elektronikus szarok. Majd idegenvezetésbe kezdett, hogy éppen mit látunk. Sok látnivaló nem igazán volt, külvárosi gyártelepek között ment a troli, de szépen elmondta, hol mit gyártottak, és mikor zárt be a gyár. Időnként a főnököm lefordított egy-egy blokkot. Azt hittem, sose érünk már oda, és mikor megérkezünk, majd két csókot is lehel az arcunkra a hölgy a rúzsos szájával, de szerencsére ez elmaradt, csak felállva mutogatta, hogy merre menjünk.

Milánó ezen részén igen különös házak vannak. Kivülről régi, 17-18. századi homlokzattal büszkélkedhetnek, belül ugyanolyan körfolyosós rendszer van, mint nálunk a belvárosban, annyi különbséggel, hogy pompázatos kertecskék vannak mindenütt. A főnököm itt lakott egy ideig, ő mesélte, hogy 20 évvel ezelőtt a legtöbb lakásnak még nem volt saját fürdőszobája. Sok ház felső emeletén penthouse lakások vannak, amiket igazi kertdzsungel vesz körül. Valahogy mindenki kertészkedik: egy öreg bácsi éppen egy kis előkertet kapálgatott, amikor elhúztuk a bőröndünket előtte az újabb 15 perces séta közben. Sok zöld van mindenütt, ehhez nem kapcsolódva, ám mégis, a tömegközlekedési eszközök is zöldek.  

Vissza a jelenbe. A frankfurti reptére érkezvén mindig megdöbbenek, hogy milyen mennyiségű repülőgép közlekedik a világon. Európa egyik legnagyobb repülőterén a reptéri busszal 15 percet vártunk, mert szép libasorban jöttek a gépek egymás után. Köztük egy gigászi Airbus A380-as is, ami úgy nézett ki a többi között, mint kuvasz a tacsik között. Egy-egy reptéren hihetlen az a kulturális és etnikai kavalkád, ami sodorja tovább az embert, valahogy egy élő organizmust alkotva. Aztán megint kidob a tömeg egy terminálnál jóval fáradtabban, lehet hogy az organizmus szívott el egy kevés energiát belőlem. Nem tudom, de gyanús.