Kalandjaink Prágában és a világban

Hoppá, milyen cím ez? A héten némi csetelésbe keveredtünk Rozi egyik húgával, Boriskával. A topic nagyjából az volt, függetlenül az eredeti bejegyzéstől, hogy mindenféle állatságokat fordított le a Google translate segítségével csehre, pl. egyujjas kesztyű, amik valahogy referáltak valamelyik nemrég posztolt írásomra. Addig ment az elvetemülés, míg megígértem, hogy a következő posztomnak ez lesz a címe. Kicsit úgy érzem most magam, mint régen az iskolában, mikor a tanárnéni feldobott egy témát, és arról kellett értekezni, egy oldalban. Na sebaj, nézzük csak.

Sokszor beszélgettem az itteni külföldiekkel, hogy az itt létünk egy furcsa kísérlet, egyfajta kihívás. Rozi úgy fogalmazta meg, hogy vákuumban élünk. Talán azzal tudnám legjobban illusztrálni a helyzet, hogy két körnek a metszetében vagyunk, de egyik körben sem igazán. A hazai dolgokat csak távolról követem, a portálokról, közösségi oldalakról, és oda csak a legelvetemültebb dolgok kerülnek fel. Próbálom úgy kezelni, hogy ne zaklasson fel, de azért néha felmegy a pumpa. Érdekes ellenpólusa annak, amikor otthon vagyok és a rádiót hallgatom, ott minden szép, zöldülnek a rétek, a tehenek több tejet hoztak, mint tavaly és magától gurulnak szét az autópályák szerte az ősi magyar földön.

Itt Prágában a boldog tudatlanságban élek, élünk. Rozival pont azt beszéltük múltkor, hogy simán lerobbanhatna Prága fele, tuti, hogy jó ideig nem tudnánk semmiről. Az életünk megszokott ritmusában zökken egyik napról a másikra, felkelés, munka, esti teendők, alvás. Nem kapcsolódunk szervesen a társadalomba, de lassan kezdünk. Ahogy egy kismacska fedezi fel lassan az új területet, bekukkant az ismeretlen részekre, de aztán mindig visszatér valami jó kis védett odúba. Elkezdtünk kiépíteni egy kis networköt. Van egy-két ismerősünk, akiket lassan már barátnak lehet nevezni, de ezek többsége valahogy kapcsolódik a munkahelyünkhöz. Mással nemigen lehet kapcsolatos, mert ez az egyetlen színpad, ahol fellépünk. Már odáig is eljutottunk, hogy az egyik, már barátunknak nevezhető srác meghívott az otthonába. Ez itt, megértettem, nagy dolog.

A kezdeti véleményemet változtatnom kell egy kicsit: a cseh emberek nem merevek és barátságtalanok. Alapvetően kedvesek, ha egy kicsit már jobban megismered őket. Sokaknak nagyon jó humora van, olyan igazi kelet-európai humor. Azaz kicsit fájdalmas, a közös nehéz múlt eteti, inkább irónia, amit én személy szerint nagyon szeretek.  Van az életfelfogásukban valami könnyedség, amit otthon nehezen tudtam felfedezni, az emberek legtöbbje nagyon görcsös. Valahogy az emberek nem aggodalmaskodnak sem a jelenlegi helyzetükkel, sem a jövőjükkel kapcsolatban. Ez valahogy olyan jó érzés, teret hagy egy csomó más dolognak, ami sokkal jobb, mint az aggódás vagy a panaszkodás.

Van egy cseh kolléga, Karel (ami valamiért itt nagyon kedvelt név, gondolom, a Lady Karneval előadója miatt), aki szakasztott úgy néz ki, mint Svejk, a derék katona. Ez nem csak az én véleményem, hanem volt magyar kollégáim is megerősítették, hogy mind kinézetben, mind beszédben, mind stílusban kiköpött Svejk. Igen derék ember. Csak mindig rámjön a röhögőgörcs, mikor találkozom vele. De én már csak ilyen vagyok. Annak idején volt egy komoly vitám egy cseh kollégával, Jannal, aki azt mondta, hogy nagyon elege van belőle, hogy a cseh embereket a Svejken keresztül ismeri meg a világ, ami teljesen hamis kép. Nem értek teljesen egyet. Azt nem tagadom, hogy a cseh eszes, szorgalmas nép, de van benne valami Svejkből, a huncutság, az élet szeretete, a kiskapuk keresése. És ezért is érzem jól magam itt, amennyire jól érezheti magát az ember egy idegen országban. Rozi meg is fogalmazta, hogy ez egy nagyon élhető hely. Talán azért, mert nem annyira szabályozott és életidegen, mint Németország, nincsen olyan nagy pofájuk, mint az osztrákoknak, vannak szabályok, nem úgy, mint az olaszoknál és nem meztelencsiga-szerűek, mint a franciák.