Világéletemben vegyes érzéseim voltak a Valentin-nappal kapcsolatban, egyrészt pontosan tudom, hogy az amerikai kereskedelmi gépezetnek szüksége volt a karácsonyi dömping és januári leárazások után egy újabb pénzköltési ösztönzőre, de mégis valahogy szeretem is egy kicsit, mert alkalmat ad kiszakadni a hétköznapokból. Azzal lehetek, akit nagyon szeretek, és ez ad ennek a kicsit erőltetett dolognak egy pozitív színezetet. Trendi körökben illik ezt a dolgot cikizni, de szarok rá, nem érdekel. Természetesen egy olyan kapcsolatban, ahol Lajos mindennap matyómintát vág Mari hátába a szíjával és Valentinkor beállít egy darab kókadt szegfűvel, meg egy félig elfogyasztott Álomvarázs trüffel desszerttel, akkor egy kicsit átértékelődik a dolog, de ugyanez a probléma megvan a nőnappal és a húsvéttal is. Nem tudom, mennyivel jobb, amikor húsvétkor két ivócimbora kíséri be az ajtón Lajost, hogy 10. háznál is meglocsoljon valakit. Summa summarum, nem az alkalom teszi az embert.

Rozival ez volt az első, igazi Valentin-napunk. Én irtózok minden kényszeres dologtól, így a kötelező Valentin-napi édelgéstől is, de most nagyon volt kedvem ünnepelni. Előző nap kikerestük az éttermet, hogy tudjunk asztalt foglalni, mert azt gondoltam, – mint utólag kiderült, helyesen - hogy itt is étterembe menni dukál ezen a napon, nem pedig fokhagymás sörsajtot zabálni egy kültéri talponfetrengőben Holsovice külső részén. Több éttermet megnéztünk a Tripadvisoron és örömmel konstatáltam, hogy a kedvenc éttermünk, az utcánkban lévő U Kroka Prága 4. legnépszerűbb helye, de most valami különlegesebbre vágytunk, ezért végül az Indian Jewel étteremben foglaltunk asztalt.  

Pénteken, amikor is az interneten keringő tréfás képpel ellentétben nem volt lábnapom (az csütörtökön volt), napközben rendes, dolgos jó munkásemberként, egy külső konzultáns céggel elmentünk a munkahelyemhez közel eső Harry éttermébe ebédelni, nem is sejtettem, hogy ez a nap az indiai ételekről szól majd. Ugyanis ez az étterem cseh emberektől cseh embereknek szól, csak csehül, hiába angol a neve. Az étlap is cseh, a napi menü is cseh. Elő kellett vennem olimposzi magasságokba fejlesztett cseh nyelvtudásomat, és lefordítani nagyjából a menüt, és rendelni valami kaját. A nagyjából sikerült. Mindenki azt kapta, amit szeretett volna, kivéve engem, aki nem tudta, hogy a kari itt nem a karácsony szőkenősített verziója, hanem a curry cseh megfelelője. Ezért ebédre ettem egy kis currys-ananászos csirkét, mondtam is, jól bemelegítem legalább a gyomromat a vacsira. Azt mondjuk gondolom, nem kell megemlítenem, hogy az OYA szakácsa nem töltött három hetet sem Indiában, hogy nagyon mély ismereteket szerezzen az ananászos-currys csirke  autentikus elkészítéséről. Azaz egy marhasült knédlivel vélhetően jobb választás lett volna, mert a német kolléga, aki azt rendelt, még tányért is majdnem kinyalta, úgy bepárásodott a szemüvege az étel okozta boldogságtól.

Délután 5 körül leléptem a munkahelyemről, (ez sajnos mostanában egyre ritkábban fordul elő) és irányba vettem a Karlovo náměstít, ahol Rozival múlt héten voltunk és sokat vacillált egy japán kislányos teadoboz megvételén, majd fájó szívvel visszarakta. Na, én újra levettem, némi exkluzív zöld tea társaságában. Átcsattogtam a szemben levő virágboltba, ahova ott tartózkodásom alatt olyan figurák léptek, mintha megelevenedett volna a Kórház a város szélén statisztagárdája, és kézzel-lábbal elmagyaráztam a nagyon kedves, angolul az „ok” szóban kimerülő szókincsű virágos néninek, hogy egy tavaszi csokrot szeretnék, körcsokrot. A boltban annyi giccs volt a polcokon, hogy feltétlenül megadom Győzikének a bolt címét.

Hazafele Rozi azzal traktált cseten, hogy Valentin-nap alkalmából olyan büdös van az előszobában, hogy nem mer kimenni, mert biztos megdöglött valami patkány, és majd mikor hazajövök riportáljak, hogy mi az, mert ő bizony nem megy ki, az biztos. Gondoltam nincs is annál jobb, mint virággal a kézben, ünnepi ábrázattal az arcomon valami büdös, döglött állatot keresni az előszobába. Mire hazaértem, nem volt semmi. A büdös valószínűleg az utcáról, vagy a folyosóról jött be, az is lehet, hogy valamelyik hölgylakó egy borzot kapott Valentin-napra, és azt sétáltatta. Nem fog kiderülni soha. Rozi dermedt rettegésben várta, hogy miként zárul a bűzeset és szerintem minden ajándéknál jobban örült, hogy nem leszünk átvonuló állomása egy zombi patkányhordának.

Rozi nagyon örült a teás dobozkának, annyira, hogy maga mellé ültette a kanapén. Ő is átadta az ajándékát, ami egy utazás volt, amire befizetett május közepére Isztambulba, ehhez rajzolt is egy kis rajzocskát, meg írt levélkét. Kicsit ledöbbentem, de nagyon örültem neki, rögtön tisztáztam vele, hogy csak fele-felében tudom leképzelni a dolgot, ebben némi huzavona után megállapodtunk. Úgyhogy májusban vár ránk a mesés Isztambul, óóóóóó Isztambul.

Kicsit heverésztünk, majd elindultunk az étterembe, mert félő volt, hogy elkésünk. Az étterem az óvárosban, a Tyn terecskén van, ami egy forgalomtól elzárt belső tér, Prága egyik legszebb helye. Ahogy bementünk, a következő kép fogadott (érdemes a linkre kattintani, mert egy 360 fokos képet lehet látni az étteremről) azzal a különbséggel, hogy most csurig volt emberrel. Ez volt az első hely, ahol angolul beszéltek és nem csehül. Az étterem egy 50 körüli házaspáré, akik ideális megtestesítői a vendéglős fogalmának. Olyan tökélyre fejlesztették a műkedvességüket a vendégekkel, hogy már-már azt hiszed, tényleg neked örülnek ennyire. A fogadós egy igencsak megtermett, pocakos indiai tag, akinek akkora hasa van, hogy már csak kacsázva tud menni. A felesége pedig egy szemüveges hosszú hajú nő, aki fiatalabb korában biztosan páratlan memóriával rendelkezett, de ennek mára hűlt helye sincsen, és minden rendelésért legalább háromszor jött vissza és akkor is lefelejtett valamit. Mindezt azonban olyan kedvesen tette, hogy nem tudott haragudni rá az ember. A többi kiszolgáló is kedves volt, de valahogy olyan esetlen benyomását keltettek. Az előétel csicseriborsó-lisztben kisütött hagymakarika és sajt volt két nagyon finom mártogatóssal. A főételnek Rozi spenótos bárányt , én pedig currys csirkét kértem. Mindketten naant, az indiai kenyeret kértünk hozzá köretnek, Rozi kókuszosat rendelt, ami nagyon ízlett nekem.  Az ételek nagyon finomak voltak, és annyit ettünk, hogy attól féltem, rögtön szétdurranok és nem jutunk haza. Fizetéskor kaptunk még egy-egy csokit, amit csak valahogy eltüntettünk, majd hazafele vettük az irányt.

Így telt az első Valentin-napunk itt Prágában, ha ilyen lesz minden Valentin-nap az életemben, akkor nagyon fogom szeretni ezt a napot.