Kalandjaink Prágában és a világban

Mint ahogy azt már az előző posztomban is írtam, vendégeink voltak a hétvégén: Sanyi és Ági. Ők még Prága-szüzek voltak, azaz most először jártak itt. Sanyi jól felkészült az utazásra, letöltötte a 3,5 eurós Prága appot a telefonjára, de az indulás előtt már megnyitni nem volt ideje. Én ezt előre nem tudtam, ezért gondolatban arra készültem, hogy olyan arcát mutassuk meg Prágának, ami eddig nem volt ismeretes előttük. Aztán hamar levágtam, hogy itt egy 1.0-s városnéző programot kell indítani majd.

Első este egy ideig kérdés volt, hogy otthon együnk-e, vagy se. Aztán kölcsönösen meggyőztük egymást, hogy az étterem jobb ötlet, és elvittük őket a Vinohrady-ban lévő Hajnovkába. Természetesen tömegközlekedéssel, amin az első pillanatban kicsit megütköztek. Sanyit már első pillanatban kellemes meglepetés érte, amikor is kiderült, hogy kb. azonnal ki kell állnia arról a helyről, ahova éppen csak az előbb pakolta be az autót cipőkanállal.

Ebben az étteremben voltunk már és mindenkinek ajánljuk, bár a személyzet egy kicsit olyan, mintha kollektíven haragudnának valamire. Nem mondom, hogy nem kedvesek, de valahogy olyan zsémbesnek tűnnek folyton. Itt kezdődött Sanyi új szerelme a csülök iránt. Mindenki tolta rendesen a kajákat, de ő egy ültő helyében letolt egy 1,5 kilós csülköt, még a csontot is leszopogatta. Nem tudom, hova tűnt benne a cucc, nincsen is benne ennyi hely, szerintem ez csak valami fekete mágia lehet.  Bár mondjuk utána nem rendelt be még egy duplapalacsintát desszertnek. Mondta is, hogy másnap csak saláta és light víz lesz a menü.

Másnap reggel szemerkélő esőre ébredtünk, ami azért egy picit elkedvetlenített, főleg engem. Gyűlölöm az eső minden formáját, a hideg ködös eső viszont a legalja, igazi sorscsapás. Aztán mégis csak erőt vettünk magunkon, és elindultunk a Moldvaparton lévő piac felé, ahol a szemerkélés ellenére tetemes embertömeg válogatott a portékák között. Miután itt terveztük reggelizni, nagyon megörültünk neki, hogy volt egy sátorféle, ami alá behúzódva, ki-ki igény szerint, tengeri herkentyűs paellát, tonhal steaket, vagy pedig – végre valami finom – pljeskavicát fogyasztott – azaz csupa autentikus cseh eledelt. Én pljeskavicából rögtön kettőt, mert az elsőt nagyon megijesztettem és az gondoltam, hogy biztos megváltozott az íze. Az eső után bementünk a kedvenc kávézónkba, ahol miután szétugráltattuk a köpcös, svájci sapkás tulajt, kiderült, hogy nincsen elég készpénzünk, így fizetés nélkül távoztunk, és megnyitottuk hivatalosan is az első hitelszámlánkat itt.

Már ebédidő felé járt, mikor megindultunk a város felé. A szokásos turistaútvonalat jártuk végig, Vencel tér, Óváros tér, Károly-híd, Hradzsin. Ha valaki először jár Prága ezen nevezetességei között, mindig megdöbben, hogy miként lehet ennyi szépséget ilyen viszonylag kis helyre összezsúfolni. A látványosságokat egy sétálóutca-labirintus köti össze, temérdek szuvenyírshoppal és rengeteg serivó műintézménnyel. A nemi szegregáció szép példája, hogy míg a lányok az előbbit, Sanyi és én az utóbbit látogattuk előszeretettel. Bár a helyek annyira szórnak, hogy sikerült Prágában az első rossz sörömet is meginni. Kérem szépen, egy igazi magyar átlagot hozó, vízízű, habtalan förmedvényt. Gyanús is volt, hogy csak 35 korona a Károly-hídtól 50 méterre. Ez az útvonal egyébként hihetetlen drága, tömegével vonzzák a lehúzós helyek az óvatlan turistákat. A legszebb az egészben az, hogy már vagy tucatszor voltam ezen az útvonalon, de mégis beesek a csapdákba néha.

Egy eklatáns példa, hogy késő délutánra már sokat vesztettünk a frissességünkből. Sanyi az általa csak málhának nevezett ajándékos zacskókat cipelte hősiesen, amiben egy teljes fazékkészlet és legalább kétkilónyi illatszer volt felhalmozva.  Így, a főutcáról elővigyázatosan letérve, betértünk egy étterem-pizzázóba, ami egyébként nagyon kedvesen volt berendezve, kis kuckókat alakítottak ki, és a pokolban sem lehet melegebb, ami jól esett a már kicsit lehűlt szervezetünknek. Rozi rögtön le is csekkolta a helyet a Tripadvisoron, ahol az a maximális ötből kemény másfél pontot kapott  És itt jön a varázslat! Fogalmam sincsen, hogy miként jutottunk el az „azonnal menjünk innen”-től oda, hogy mégiscsak ott ettünk-ittunk. Ott kezdődött, hogy kérünk két sört. Ezt mindenütt félliteres korsóval hozzák, itt rögtön egy litert hoztak, ami először nagyon impozáns volt. Külön 100 koronát számoltak fel a kihozott kenyeres kosárért és minden aranyárban volt. A sör, mint kiderült, majdnem 2000 Ft-ba került. Így utólag már megértem, hogy miért voltak olyan baromi utálatosak a pincérek, szerintem egy-egy számla kikézbesítésekor 10-ből 8 ember tettlegességig fajuló visszajelzéseket ad nekik.

Talán a meleg miatt maradtunk, a helyiségben szerintem olyan 30 fok körül lehetett. Ági szép módszeresen fejtette le magáról a felhalmozott rétegeket, de hamar eljutott oda, ahol már nem volt nagyon mit levenni és még mindig úgy érezte magát, mintha szaunában ülne.  A cech 1300 korona volt egy pizzáért és egy rántott szeletért, a két sörért és egy Becherovkáért (amit egyébként autentikusan úgy kell ejteni, hogy a h hangot holland módra a torok mélyéből gurgulázzuk elő), meg két ásványvízért. Arcpirítóan drága, pont a duplája, mint máshol. Aki teheti, ne itt egyen, hanem valahol a Namestí Miru környékén: ott tömérdek jó és közepes árú étterem van, és csak két metrómegálló az óvárostól.

Ez az éttermes incidens már a Károly-híd túloldalán történt, innen a plusz egy liter sör után felettébb vidáman kapaszkodtunk fel a várba, ahol Sanyi kifejtette, hogy a Szent Vitus székesegyház tulajdonképpen a vámpírok főhadiszállása. Az esti fényben megvilágított ezernyi tornyocska és a szörnyfejeket formázó vízköpők valóban elég félelmetes látványt kölcsönöznek a helynek. Innentől Sanyi újabb és újabb bizonyítékokat vélt felfedezni úton-útfélen, amelyek minden kétséget kizáróan mutatják, hogy Prága igenis a vámpírok lakhelye. Vissza a villamoson már igen megfáradva a kalandoktól pihegtük végig az utat.

De várt ránk az U Kroka étteremben lefoglalt asztalunk, ami történetesen pont az utcánkban van, és Prága egyik legjobb étterme, minden létező minősítő oldal és Rozi felettébb kényes gasztroízlése szerint is. Sanyi egész nap azt  hangoztatta, hogy még egyszer meg akar birkózni egy csülökkel, így mi hol dermedt csendben, hol sportközvetítéseket idéző biztatással figyeltük, hogy miként tünteti el az újabb kiló feletti csülköt, szépen letakarítva a csontokat is. Na de kérem, mecsoda sportteljesítmény! Bele is izzadt rendesen, és hogy lefojtsa rendesen a nem éppen sovány húst, locsolgatta a torkát rendesen a nemes aranysárga nedűvel. Könnyesre röhögtük magunkat.

Ági ott hüledezett, hogy ebből bizony baj lesz, de Sanyi a csülökből és a különböző szeszekből nyert ősi energiával felpörgetve egy esti vysehradi sétára invitált minket fel a várba. Kicsit vonakodva, de engedtünk az invitálásnak. A várból teljes rálátásunk volt Prága esti fényeire, és noha már majdnem éjfél volt, mások is így tettek, mert estére megenyhült az idő. Csodálatos látvány volt. Éjfél után értünk haza, Sanyi keresett valami erősen „Zs” kategóriás cseh horror filmet a tv-ben, hogy még szürreálisabb legyen az este.

Jó kis nap volt, tele mindenféle kalanddal. Jó volt egy kicsit újra turistának lenni itt, mert már szépen lassan kezdtünk elfelejteni, milyen gyönyörű városban is lakunk.    

Tegnap az áruházi kaland azért sikerült olyan rövidre, mert nekem már rohannom kellett a reptérre, mivel indultam Triesztbe. Trieszt a vállalatcsoport központja, viszont olyan kis országszéli városka, hogy nagyon kevés közvetlen járat repül oda. Mi is Prágából Münchenbe repültünk, majd onnan Triesztbe. Négy másik cseh kollégával repültem, mi voltunk a prágai csapat. Kicsit furcsa volt, mert ha azt akarták, hogy én is értsem, angolra váltottak. Ez egyeseknél úgy hangzott, mikor a nagy súlyos mozdony csikorogva elindul, vaskos szláv akcentussal.

Mindkét repülőút nagyon rövid, 5-600 kilométer, darabonként kevesebb, mint egy óra. Ennek megfelelően a Lufthansa belföldi osztályú repülőit működteti a vonalon. Ez azt jelenti, hogy nem egy Jumbóhoz gurult ki a busz, hanem egy  általam idáig nem ismert jethez, egy Embraer 190-eshez. Már sejtettem, hogy elég vicces lesz a dolog, mert ezek a gépek nem túl nagyok, nem úgy, mint én. Szóval felkapaszkodtam a lépcsőn, a repülőgép teteje pont szemmagaságban volt. Aztán lehajoltam és furcsa, perisztaltikus mozgással beszenvedtem magam a helyemre. Münchenben szálltunk át, alig fél óra múlva már indultunk is a csatlakozáshoz. Egy fegyelmezett, hidrogénszőke pasi, drótkeretes szemüveggel, akit simán beválogattak volna egy második világháborús film SS főparancsnokának, kirángatta a kezemből a mindenféle standardnak megfelelő kézipoggyászomat. Ekkor már tudtam, itt a vég.

És igen, a busz kivitt egy Bomardier Q400-hoz, amihez már volt szerencsém korábban. Itt is felmásztam a lépcsőn, és csodák csodájára átláttam a repülő felett. A repülő ajtaja a vállmagasságomban ért véget. Valahol a mellbimbóm magasságába köszöngetett a sztyuvi. Majd egy laza mozdulattal átalakultam Quasimodóvá és egy furcsa csuszanó-oldalazó mozgással megközelítettem a helyemet, erre azért volt szükség, mert ahol az én vállam volt, ott volt a csomagok helye. A szék valahol a térdem magasságában leledzett, így Sandokánt, a maláji tigrist meghazudtoló vetődéssel bevettem a helyemet. A repülőgépeken sikerült az ellátmányt a minimumra, azaz egy darab Milka szeletre csökkenteni mindkét járaton. Mondjuk megértem, egy kiadós ebéd után valószínűleg nem tudnak a levegőben maradni ezek a derék repülők.

A trieszti reptéren olyan taxit kellett találnunk, ami elvisz öt embert, ezért egy hétszemélyes Peugeot-t szemeltünk ki.  A sofőr, egy joviális nagypapa kinézető fazon, terelgetett az autójához, mint egy jól nevelt cukros bácsi. Be is verekedtük magunkat az autóba, ahol vidám olasz slágerek szóltak, a visszapillantó tükrön lengett a rózsafüzér, bár ennek a jelentőségét csak később értettem meg.

A trieszti reptér kb. 20 kilométerre van a várostól. Elindultunk, felcsendült Adriano Celentano mester tenorja, a sofőr fütyülte a dallamot, és gyorsított, egyre csak gyorsított. 120-szal mentünk a nyolcvanas táblánál. Felértünk az autópályára, majd elkezdett még gyorsítani, ezzel párhuzamosan Adriano is hangosabban énekelte vidám kis nótáját. Az autóban utazók dermedt csendben ültek. Nem tudtuk előre, hogy az őszes kispolgári külső mögött, a centizések nagymestere bújik meg. Ahogy valakit utolértünk az autópályán, kb. 5 centire mögötte elkezdte letolni, villogni, és hangosan ócsárolt minden nációt, aki bitorolja az ő autópályáját, ezt hosszasan ki is fejtette, természetesen minkét kezét használva a gesztikulációhoz, mindezt 160-nál. Majd, mikor az áldozat végre lehúzódott, szabály szerint millimétereket hagyva nyomta tövig a gázpedált, egy pillanatra se tévesztve a fütyülés ütemét. Egy-egy ilyen veszélyes előzésnél az utasokból önkéntelenül előtörő felszisszenést a mester újabb felkérésként élte meg és még jobban beletaposott a gázba. Az első ülésen ülő kolléga először békés zöld színt vett fel, majd minden hipóreklámot megszégyenítő fehéret. A pilóta, nyugodtan nevezhetjük így, időnként kedélyesen oldalba bökte és közölte, ezt már angolul, hogy már több mint 500 000 km van az autóban és még nem volt balesete. Hittem is, meg nem is.

Aztán lekanyarodtunk az autópályáról, és megpillantottuk a lemenő nap által narancssárgára festett tengert. Az összes szárazföldi patkány feje rögtön fixálódott a víz fele. Természetesen Niki Lauda itt is bemutatott néhány trükköt, de annyira tömve volt az út, hogy már nem brillírozott annyira, csak időnként derékig kihajolva küldött el valakit melegebb éghajlatra, aki éppen nem kanyarodott olyan gyorsan, ahogy azt ő gondolta. Aztán bár nem hittem, hogy megérem, de csak megérkeztünk a  hotelhez.

Trieszt szerintem gyönyörű város, bár a helyiek szerint haldoklik. A főnököm innen való, ő mondta, hogy itt öregotthont kell nyitni, vagy temetkezési vállalkozást érdemes indítani, mert abban van csak potenciál. Szerintem azért a kávéban is utaznak néhányan, mert Triesztet tartják Olaszországon belül is a kávé fővárosának. Az biztos, hogy a napi kávémennyiségemet nagyon megnöveltem, pörögtem is este, akár a búgócsiga. Később elmentünk egy erősen középszerű étterembe, ami viszont gyönyörű reneszánsz enteriőrben kínálta a főleg tengeri herkentyűkből álló ételeit, tehát szokás szerint megint az étlap aljáról kapartak össze valamit nekem. Ennél már csak a mai nap volt jobb, ahol előre összeállított menü volt, természetesen csak tengeri cuccokból. Úgy néztek rám, amikor mondtam, hogy nem eszem semmit a tengerből, mintha azt mondtam volna, hogy én csak csecsemőcombot fogyasztok. Végül hoztak nekem egy gyerekmenüt.

Triesztben délutánra beköszöntött egy kisebbfajta Bora, jó kis széllökéssekkel.  Mire kijutottunk a reptérre, már elég tisztességes lökések voltak. A reptéren jó néhány derék talján úgy vélte, elég 16.30-ra kijönni a 17 órás római gépre, és amikor konstatálták, hogy száz méteres sor áll a biztonsági vizsgálat előtt, beszálló kártyájukat lengetve, teljesen jogosnak érezték, hogy könyökkel utat törjenek maguknak. Olaszok. De azért szeretem őket, olyan vicces izgága népség, tele furcsa szokással, de mögöttük van a több ezer éves múltjuk. Talán egyszer majd itt is fogok élni egy kicsit.