Kalandjaink Prágában és a világban

Eljött egy újabb utazás napja. Éppen egy repülőnek csúfolt kávédaráló fedélzetén üldögélek, beszorítva egy kis résbe, amit errefelé helynek neveznek. De nem panaszkodom, mert még a repülő egyértelműen a legjobb. Voltam már busszal, vonattal és amikor még Rozi is Prágában volt, akkor autóval is. Szóval mostanra már van összehasonlítási alapom.

Ráadásul, mivel ez az egyetlen közvetlen járat, jó drága is. Elméletileg van 30.000 forintért repülőjegy, szoktam róla szép hírlevelet kapni, de akárhányszor felmegyek, hogy megnézzem, mennyibe kerül egy jegy, ötvenezer alatt nem találok. A mostani utamat viszonylag későn foglaltuk, ezért 180.000 Ft-ot kellett fizetni érte a cégemnek (4 ilyen jegyem van csak évente). Ennyi pénzért Los Angeles-be is el lehet repülni, szóval egy igazán páratlan ajánlat, drágán szart. Ha háztól házig nézzük, akkor az út kb. négy óra. És amit nem értek, a gépen folyamatosan 30 fok körül van, amitől mindenki izzad, mint örömlány a templomban, így a végére összeérlelődik a társaság.

Az autós utazásról is sokat írtam már, a helyzetet csak fokozza, hogy jelenleg állandóan építik az autópálya cseh szakaszát, nem aprózzák el, mintegy 70 kilométeren van lezárás. Múltkor az egyik cimborámmal mentem haza, a Prága-Brno távolság nincsen 200 kilométer, mégis majd’ 3 óra alatt tettük meg. Az út a pálya többi részén annyira rázós, hogy időnként attól félek, lerázza a füleimet. Az út, ha nincsen lezárás és nem megyünk 160-nal, és mondjuk megállunk kétszer pisilni, kávézni, 5 és fél óra. Most, a felújítás miatt 6 és fél, esetleg 7. És nem olcsó mulatság. Az út benzinnel és autópályamatricával közel 60000 Forint. 8 literes fogyasztással számoltam és 10 napos matricákkal.

A busz a legolcsóbb és a legnyomorúságosabb. Főleg most, mert beszorítva, mint egy egyszeri japán metróutas préselődjük végig a majd’ 8 órás buszutat. Megálló nincsen, egy iszonyú szűk kabin szolgál wc-ként, de amikor kinyitottam, megállapítottam, hogy egyszerűen nem férek be. A folyosóról csak nem vizelek be a wc-csészébe. Ráadásul jegyet már két héttel az út előtt sem lehet kapni. Én direkt egy Eurolines Business járatra vettem jegyet, mert azt írták, több lábhely van és wifi is. Persze egyik sem volt. Volt viszont a szék alján végigfutó gondosan megtervezett keresztvas, ami 2 óra után agresszívra nyomta a térdeimet. Így azt már fel se vettem, hogy a mellettem lévő bajuszos bácsinak olyan szaga volt, mint egy izzadt bikának és folyton lehetetlenül büdös szalámis-retkes szendvicseket varázsolt elő végtelen mennyiségben a feneketlen cekkeréből. Viszont olcsó, az oda-vissza út 12.000 Ft. Valamit valamiért. Bár, hacsak nem kényszerítenek erőszakkal, nem megyek többet busszal.

És végül, ami nagyjából bevált, az a vonat. A költsége valahol 12000 és 16000 forint között van, attól függ, hogy milyen jegyet tud foglalni az ember. Ezt a MÁV kitűnő Elvira rendszerében lehet megtenni, amit minden ergonómiai kutatáshoz ajánlok, mint igazi antipélda. Egyszerűen nem lehet kiismerni, még többedszeri használat után sem. Siralmas. Olvasgattam külföldi fórumokat, hogy külön virtuális díjakat sorsoltak ki azoknak, akinek sikerül jegyet foglalni rajta. Általában, teljesen logikátlan helyen és módon kell lenyitogatni elemeket. Mindent meg lehet találni, csak azt nem, hogy hol lehet lefoglalni a szóban forgó jegyet.

A kocsikat, amikre jegyet tudok venni, a Cseh Vasút üzemelteti, ami pont olyan töttyedt, mint a mi MÁV-unk, és pont annyira veszteséges is.  Ami jó Csehországban, hogy van egy privát vasúttársaság is, aki nagyon olcsó sörrel próbálja magához vonzani a szomjas cseh honfiakat, igaz, egyelőre csak a Prága-Brno útvonalon. Amin én járok, annyira szakadt, zsúfolt, hogy el se hiszem, hogy ez közlekedik Berlinig. Bár a német vasúti kocsik olyanok, mintha másik világban lennének, nagy hely, hűvös és tisztaság jellemzi őket, ahogy végigmegy rajtuk az ember.

Van étkezőkocsi is a vonaton. Múltkor pont középen ültem a kocsik közül, ezért egy ideig baktattam, amíg elértem az étkező kocsiig. Két tenyeres-talpas magyar üzemeltette a kócerájt. Kérdeztem, hogy jó helyen járok-e. Erre kb. nyolcszor elmondta, hogy ha találok másik büfékocsit azonnal szóljak, mert az ellenség betette a lábát és rontja az üzletét. Nagyon vicces volt. Mondtam, kérek egy light kólát. Kérdezte, hogy aztán ki tudom-e fizetni? Erre bedurrant az agyam és elküldtem a fenébe. Mondtam, azonnal adjon egy rohadt kólát, 5 ezer korona van nálam, szerintem fussa belőle. Még neki állt feljebb. Szépen kiszámoltattam vele a visszajáró aprót. 750 Forint volt egy dobozos üdítő. Ismét felülmúlhatatlan párosítása a jó kiszolgálásnak és a kedvező áraknak. De legalább fel lehet állni vonaton és bár késik fél órát mindig, 7 és fél óra alatt megteszi az ember az utat.

Igazából a repülő a jó megoldás, de az annyira drága, hogy nem szeretnék csak erre keresni. Remélem már nincs messze, amikor hopponálást végre megvalósítja valaki.

Legközelebb Isztambulból jelentkezem majd, mert pár napot ott nyaralunk Rozival. Igyekszem napi összefoglalót adni kalandjainkról a török városból, ahol 3 éjszakát fogunk eltölteni, előre láthatóan nem kánikulában, esőkabátot viszünk, de majd meglátjuk... Már nagyon várom.

A mostani poszt nem lesz egy összefüggő írás, inkább csak töredékek az életemből mostanság. Azóta, hogy Rozi hazaköltözött, már lassan egy hónapja, kicsit felborult az életem. Amíg itt volt, volt a napoknak valami megszokott körforgása, ami most valahogy eltűnt. A hét két részre szakadt, amíg kint vagyok, meg amikor otthon. És a hetenkénti oda-vissza utazgatás is olyan valószínűtlenné teszi az egészet. Az egyik helyen sem vagyok otthon, mindenütt egy kicsit vagyok csak, majd pár nap múlva veszem a kis táskámat, az aktuális utazási eszközt, és pár óra múlva ismét vagyok valahol máshol.

A prágai otthonunkban azt vettem észre, hogy a fürdőszobán kívül a konyhát és a hálót használom. A nappaliban nem vagyok egyáltalán. A nappali társas tevékenységekhez való, itt meg olyan nincsen. Azaz van másképpen. Elég sok egyedül álló pasi van a környezetemben. Ők tényleg szinglik, én természetesen nem vagyok az. Velük megyek el edzeni, sörözni, meg vacsorázni, azon a néhány estén, amikor itt vagyok. És persze tolom a sportot, ahogy csak tudom.

Sajnos a húsvét nem telt túl jól. Vagy összeszedtem valami vírust, vagy az a tojás, amit a hűtőnkben találtam nem volt már jó. Lényeg az, hogy húsvét hétfőn annyira szarul voltam, hogy az ágyból sem tudtam kikelni. Ami azért is volt izgalmas, mert hétfőn szerettem volna meglocsolni Rozin kívül (és anyukámon kívül, aki házhoz jött) a lányaimat is. Ezt először életemben nem tudtam véghezvinni, emiatt elég szomorú vagyok, de majd a hétvégén bepótolom. Úgy volt, hogy hétfőn délután vonattal jövök ki,  de az akkori állapotomban szóba se kerülhetett a dolog. Ezért gyorsan foglaltam egyet a céges repülőjegyekből (vészesen fogynak), és kedden neki vágtam a repülésnek.

Kedden reggel még jobbára feküdtem, de már jobban voltam. Mondta is Rozi, hogy már túl virgonc vagyok. Aztán délutánra megint egy kicsit visszaestem, de nem lehetett megfutamodni, mert fél hatra jött öcsém és vitt ki a reptérre. Nem gondoltam, hogy már az autózás is ennyire megerőltető lesz. Majd a reptéren szembesültem vele, hogy a biztonsági ellenőrzés előtt mintegy 100 ember várakozik és kaotikus a helyzet. Végig kellett állnom kb. 20 percet, mire átjutottam. Eléggé elfáradtam, ráadásul a gépem 20 percet késett is. Szerencsére összefutottam egy ismerőssel, akivel végigdumáltuk az utat. Ez jól jött, mert hiába volt bennem gyógyszer, kezdtem a vége felé nagyon rosszul lenni. De aztán valahogy csak eltelt az a másfél óra. A taxiban töltött 45 perce már kifejezetten üdítő volt, főleg, hogy a sofőr végigszövegelte nekem az utat csehül. Szerintem bolond volt, nem vitás.

Szerdán már szerencsére sokkal jobban voltam, be is mentem dolgozni. Kellett is, mert tegnap volt a hivatalos átadás-átvételi meeting az új csoportommal. Érdekesség képpen hárman nem jöttek el, de nem sikerült kideríteni, hogy miért. Valószínűleg három olyan kolléga, aki angolul bemutatkozni se tud. A fene tudja. Mindenesetre jövő hét keddre szerveztünk egy kick-off sörözést, na arra mindenki belelkesedett. Addig úgy ültek, mint akiknek citromos, fagyott heringet rejtettek a cipőjükbe és félnek, hogy kienged.

Erről jut eszembe, hogy még a múlt héten bevállaltam egy vacsit szerdára Nikola barátommal , aki be akarta mutatni az itteni  legnagyobb projekt IT vezetőjét.  Egy olyan helyet foglaltak, amit Nikola se talált meg, fel-alá sétáltunk a Podoli uszoda körül, mire aztán segítséggel megtaláltuk. A helyből semmi nem látszik az útról. A helyi yacht klub étterme, csodálatos panorámával és elég jó konyhával. Itt a többiek már néhány sör után belemelegedtek mindenféle sztori mesélésébe, a kedvencemet természetesen Nikola adta elő.

A téma az volt, hogy a költségcsökkentések miatt kinek, milyen lehetetlen szituációkban kellett aludnia céges rendezvényeken. A projektvezető kolléga azt mondta, hogy egyszer a földön kellett aludnia tavaly, mert összesorsolták egy baldachinos nászágyba az egyik IT vezetővel, aki olyan magas, mint én, csak 150 kiló. Mindenki sírt a röhögéstől. Ö nem, inkább a földön aludt.

Nikola azt mesélte, hogy a legutolsó csapatépítésükön, ami arról volt nevezetes, hogy nemcsak hogy azokat az embereket, akik ott voltak, hanem az egész céget kitiltották a helyről, némi italozás után elindultak felfele a szobákhoz. Nikola szobatársa nem érte el a liftet, ezért utána szólt, hogy ő felmegy gyalog. Nikola ezután szépen felliftezett, majd a következő élménye az, hogy benyit a szobájukba, ahol már javában pizsamában hortyog a szobatársa. Este már nem volt abban az állapotban, hogy kiderítse, mi történt, ezért reggel kezdte el az x-aktás szálak kibogozását, mert nyilvánvalóan időutazásról volt itt szó, más nem lehetett.

Időutazás az volt, vagy inkább teleportálás. Mint kiderült, amire természetesen Nikola semmilyen szinten nem emlékezett, a liftből kiszállva összeakadt két kolléganővel, akikkel gondolták, még megkortyolnak némi slivovicát. Ettől Nikola az egyik pillanatról a másikra nagyon elfáradt, ezért gondolta, pihen egy kicsit. A két kolléganő kicsit gondban volt, ugyanis nem tudták felébreszteni, és fogalmuk se volt, melyik szobában kellene lennie. Hosszas ébresztgetés után annyira magához tért, hogy öntudatlanul ugyan, de fel tudott állni. A kolléganők úgy döntöttek, hogy a legjobb stratégia kitenni az ajtajuk elé, majd eltalál valahogy a szobájába. Szépen becsukták az ajtót Nikola mögött, aki ekkor felriadt és azt látta, hogy a saját ajtaja előtt áll. 

Ahány ház, annyi szokás. Ahány ország, annyi féle változata egy ünnepnek. Hogy a karácsonyt miként ünneplik a csehek, arról már írtam, nem meglepő módon most a húsvét jön. Elöljáróban annyit, hogy nem vagyunk vallásos család, de a húsvét mindig kiemelt szerepet kapott és a kap az életünkben. Apám már karácsony másnapján a húsvéti sonka illatáról álmodik. Anyám szombaton hajnalban elkezdi főzni egy hatalmas kültéri üstben a speciális, háznál megvett, a biónál is bióbb házi sonkát, mintegy 60-70 koccanó tojás társaságában. A sütőben már sül a házi kalács, illata betölti az egész házat, főleg ha még kint süt a nap is, minden évben a legszebb napok egyike.

Csehországban is tartják magukat a húsvéti szokások, de úgy, ahogy nálunk is, sokat egyszerűsödtek, jelképessé váltak. Kicsit beszélgettünk róla néhány kollégámmal pénteken ebédnél, hiszen húsvéti díszbe öltözött a kantinunk. Érdekes dolog, hogy nem volt húsmentes étel az étlapon.

A húsvét díszszalagokat és pomlázkát jelent, ami az ottani népszokás szerves része. A pomlázka egy bot, amit eredetileg a folyópartokon törtek frissen a legények húsvét hétfő reggelén. Ezzel a bottal megkerestek egy leányt és „frissre” verték vele. Gondolom, mindenki vérmérséklete alapján suhintott oda, de a hölgyek ekkor nem nagyon futhatnak el, sőt kis színes szalagot kötnek a husáng végére. Azaz a jóképű, vagy rámenős ütlegelők estére egy szalaggal vastagon ellátott husánggal csapkodják a lyányokat, akik legalább valamivel puhábban kapják meg a részüket. Természetesen ez már inkább csak jelképes, mint ahogy nálunk a locsolás.

Természetesen a legények megszomjaznak a nagy fizikai munkára, azaz a kiszáradt torkot meg kell nedvesíteni valamilyen serrel vagy slivovicával, azaz pálinkával. Ezért estére néha erősen kell koncentrálni, hogy becserkésszék egy jó rituális ütlegelésre a fehérnépet. Az egyik kollégám mesélte, hogy a nagyapja korában volt egy ló, ami nagy népszerűségnek örvendett a férfiak körében a faluban, mert már akkor is, ott is nagy kérdés volt, hogy ki nem iszik, azaz hajtja a kocsit. Ez a derék paripa azért volt verhetetlen, mert minimális szóbeli instruálással tudott közlekedni. A legények pedig a kocsira felhordott szalmában fetrengtek a szomjúság állandó oltása eredményeképpen. A ló szépen körbevitte őket a faluban, majd megállt szépen a falu szélén, és szépen kivárta, míg valamelyik legény annyira kijózanodott, hogy a többieket hazaszállítsa. Szép történet.

A csehek nem esznek tojást húsvétkor, ahogy értettem, de a tojásfestésnek, díszítésnek évszázados hagyománya van. Be is hoztak a lányok a munkahelyemre néhány jobban sikerültet és a mutogatták mindenkinek. Ezen kívül sütöttek kis süteményeket, amiket átkötöttek színes szalagokkal, ezzel is utalva a vesszőzések szép emlékeire. A hagyományos cseh húsvéti étel a báránysült, amit jó néhányan fognak enni a hétvégén a kollégáim között. És a beránek. A beránek a bárányevési szokásból nőtte ki magát. A beránek egy sütemény, ami egy fekvő kisbárányt formáz, lehet tölteni és szépen feldíszíteni mindenkinek. Én egészben csak a boltokban, láttam, ahol előre sütötten lehet megvenni, de egy magára valamit is adó háziasszony nem égeti magát valami bolti bóvlival, szépen megsüti maga. Ehhez speciális süteményformákat lehet kapni, főleg húsvét előtt szinte mindenütt. A beránek hagyományosan egy piskótaszerű tészta, amit a legtöbb esetben csokiszósszal öntenek le. A tésztája hasonlít a mi kalácsunkra, de piskótásabb. Az egyik kolléganő beránekjéből ettem, ő magokat rakott bele. Reformberánek, mondta. Nekem egy kicsit száraznak tűnt, de valószínűleg más, ha mondjuk frissen van kisütve. Természetesen a beráneket is lehet eszementen díszíteni, mindenféle mázakkal, gyöngyökkel, meg miegymással.

Húsvéti ételük még a mazanec, amit a hagyomány szerint pénteken fogyasztanak, ami egy mazsolás kalács, kevésbé foszlós, mint a miénk, azaz jobban hasonlít egy kis cipóra. A mazanecbe sütés előtt egy keresztet rajzolnak, aminek már a kereszténység előtt is meg volt a maga jelentése (a hold négy fázisát jelképezi a négy rész). A kereszt a sütés során általában eltűnik.  

A húsvét ugyanúgy összehozza a családokat, mint nálunk. Én pénteken egy magyar kollégámmal jöttem haza, aki utoljára karácsonykor jött haza, csak hogy valami keretet adjak ennek az írásnak.

Mindenkinek kellemes húsvétot kívánok. Veselé Velikonoce!

Április 1-től kicsit megváltoztak körülöttem a dolgok. Rozinak lejárt a féléves kint tartózkodási lehetősége, ezért múlt hétvégén haza kellett költöznie, ami talán a legrosszabb, ami történhetett velem itt. Ezért minden hétvégén utazok haza hozzá, ami egyrészt elég megerőltető lesz, másrészt nem ad lehetőséget arra, hogy hétvégén kisebb túrákat tegyünk Csehországban, tehát a potenciális témák száma is lecsökkenni látszik, majd meglátom, hogy meg tudom-e tölteni érdekes tartalommal ezt a blogot.

Hajaj, ez a poszt a sport öröméről szól, de arról még egy szó sem esett.  Azt gondoltam, hogy azokon a napokon, amikor egyedül itt vagyok, sportolok, mint egy felhergelt bika. Ez heti hat edzés jelent, mert vasárnap reggel Pesten, amikor mindenki alszik még, én leosonok edzeni. Ehhez társul egy 2 hónapos diéta, amiről egy későbbi posztban ejtek egy-két szót. A héten mindkettőt elkezdtem, általában éhesen és dögfáradtan ájulok be az ágyba este.

Hetente háromszor termi edzéseket végzek, főleg saját súlyos edzéseket: fekvőtámaszok, meg minden, amit a saját súlyával tud megoldani az ember. Meglepően sok dolgot. A végére úgy elfáradok, mint egy játékos kis aligátor, aki most dobált a feje felett egy fél órát egy süldő vaddisznót.

Keddtől az épületben dolgozik egy volt kollégám is, Sanyi. Ő nagy fitneszguru. Mondta, megnézi velem a termet. Mondtam neki, egyszerű, mint a mázas lábas, és pont annyi fém is van benne, úgyhogy arra készüljön. Mire lementünk, másfél tonnányi élősúlyú tapló emelgette a súlyokat. Sanyi idáig Londonban élt és ott mutattak neki egy módszert, hogy miként lehet bemelegíteni a vállakat. Ehhez egy gumiszalaggal kell operálni. Így beálltunk egymástól fél méterrel, egymással szemben. Sanyi megkért, hogy tegyem a vállára a kezemet. Ettől olyan érzésem lett, mintha mindjárt lassúzni kezdenénk, és elkezdte feltekerni eszméletlen szorosra a gumikötelet a vállamra. Utána le kellett feküdnöm a földre, majd teljes testsúlyát a vállamra tette. Leszorította vele és úgy kellett egy-két gyakorlatot megtennem. Nem tudom, mit használt, de van egy rohadt nagy véraláfutásos csík a vállamon, ahol megszorította. Természetesen nem kell megemlítenem, hogy a taplók miként néztek ránk. Mindent elárult a tekintetük.

Hetente kétszer futok 4-5 kilométert. De nem egyszerűen csak futok, hanem viszem magammal a kis expanderhez hasonló gumikötelemet és 200-300 méterenként csinálok valami jó kis gyakorlatot a kötéllel vagy anélkül. Az egész művelet eltart 40-45 percig és szintén elég kimerítő. De nem csak az. A futási pálya eleje nem olyan, mint nálunk a Margit-sziget, hanem rendesen az utcán van kialakítva hely a futásra, végig a Moldva mellett. Namármost, amikor némi futás után megtorpanok és hirtelen támadó állásban elkezdem mint az őrült rángatni a kis gumikötelemet, majdnem felborul egy-egy villamos. Ugyanis ott járnak serényen a villamosok, és mindenki az ablakhoz tódul, hogy megnézze ezt a nyilvánvalóan elmeháborodottat. Tovább futva leér az ember egy olyan helyre, mint Pesten a Kopaszi gát.  Itt két pad között, ahol javában témázgattak a szerelmes párok, csináltam jó pár fekvőtámaszt a kérdő tekintetek kereszttüzében, szóval itt sem halok bele az unalomba.

Hetente egyszer járok el úszni, a már megénekelt Podolíban, amiről talán mára már egy kicsit jobb véleményem volt, egészen tegnapig. Természetesen még mindig eltévedek minden alkalommal, és még mindig szőrös és kövér mindenki, ez nem változott. Ám tegnap egy hirtelen elhatározással lezárták a medence háromnegyedét a vízilabda-csapat miatt. Néhány tucat ember a medence egyik végében próbált úszni keresztbe a medencében. Kicsit olyan hangulata volt, mint abban a jelenetben, amikor a Titanic elsüllyedt és szerencsétlenek ott vergődtek a vízben. Ráadásul az egyik nagyeszű úgy döntött, hogy ő már pedig pillangózni fog, ezt viszont úgy adta elő, mintha éppen olimpiai döntőt úszna, beterítve mindenkit vízzel 10 méteres körzetben. Azért csak leúsztam az egy kilométeremet dacolva mindennel. Az igazi sokk mégis az öltözőben ért, ugyan is a szekrénykémtől 3 méterrel egy idősebb tag épp a lábujjait kenegette Canesten kenőccsel, azt hittem, odahányok. Szóval talán kellene keresnem egy másik uszodát.

Jó ez a sok sport, annyira fáradt vagyok tőle, hogy este alig marad időm az elkezdett lego-projektemre, amiről majd még fogok írni, ha lesz belőle valami. Kíváncsi vagyok, meddig tudom ezt az edzésmennyiséget folytatni. 

Fél év

Szépen eltelt ez is. Pont fél évvel ezelőtt érkeztem ki Prágába, akkor még mit sem sejtve. Emlékszem, mikor megálltunk az autóval az utcán, az szaladt át a fejemen, hogy milyen idegen hely ez. Ma már ismerem az utcánk minden zegét-zugát, tudom, hova menjek egy  liter tejért, egy jó sörért, vagy hova menjek, ha sétálni volna kedvem. Mikor szeptemberben kiválasztottuk Rozival a lakást, nem is sejtettük, hogy milyen pompás környékre csöppentünk. Most már tudjuk, hogy ez Prága egyik legjobb helye, közel van a központhoz, de mégis csendes és ráadásul jó hangulata van.

Fél év alatt született 70 poszt a billentyűzetemből, kb. 120-130 A4-es oldal, lassan egy kisebb könyv. Jártam mindenféle országban, amiről, ha lehet be is számoltam, jártunk Csehországon belül Karlovy Varyban, akaratunk ellenére Třebíč-ben, a csodálatos Český Krumlovban és Hlubokában, ahol megnéztük Csehország egyik legszebb várát. Jártak nálunk vendégek, akikkel többször végigsétáltunk a belvároson, láttam, hogy télen hogyan néptelenedik el a Károly-híd és tavasszal hogyan hömpölyög újra a tömeg.

Voltunk legalább 15 étteremben, de még mindig az utcánkban található U Kroka a legjobb, ahol már névről ismernek, Pan Kocsis (igazából Kočiš), és sikerült elérni, hogy szinte mindig adnak asztalt, ha odamegyek. Számtalan vendéggel és baráttal voltunk már ott, és nem véletlen hogy harmadik a Tripadvisor listáján Prága 2700 étterme közül. Kifejezetten ajánlom ezt a helyet, ha valaki arra jár, és különösen a csülköt, amit mindenféle garnírung nélkül adnak. Amit érdemes mellé fogyasztani, az a kevert sör, fél világos és fél barna egybeöntve, nagyon finom, különleges íze van. Nem fizetnek nekem semmit, csak annyira kedvelem ezt a helyet és bátran ajánlom mindenkinek, nem fog csalódni. Érdemes asztalt foglalni, főleg szezonban.

A blog köré kinőtt egy Facebook-oldal, amelyet mintegy 400 ember követ napi szinten, szorgalmasan like-olva a képeket, posztokat, amiket kirakok.  Érdekes érzés, hogy számomra idegen emberektől kapok visszajelzéseket, amire a postr blogmotorja eddig kevésbé adott lehetőséget. 30 feletti poszt volt kint az Origo kezdőoldalán, amik közül olyanokat néztek meg sokan, azaz többezren, amikről sose gondoltam volna.

A praga.postr.hu-ra eddig több mint 91.000-szer kattintottak rá, és 94.000 oldalmegtekintést regisztrált a Google mérőeszköze. Szinte hihetetlen számomra, de 71.500 ember kattintott az oldalra, ami annyira sok, hogy felfogni sem tudom. Jól tudom, ezt a népszerűséget az Origo szerkesztőinek köszönhetem, aki valamiért kedvelik ezt a blogot.

Ez a blog nem is létezne, ha tavaly októberben Rozi nem hozza létre. Azóta is rengeteget segített, hogy olyan tartalom és téma jelenjen meg, amit örömmel olvashattok. Ezen kívül ő lektorálja, szerkeszti a posztokat, ami óriási segítség. A Facebook-oldalt is együtt vezetjük. Miután posztjaim állandó szereplője lett, mondta is, hogy elég furcsa érzés, hogy az élete/életünk a nyilvánosság előtt zajlik. Múltkor, az egyik Origo-címlapos posztban már az ajánló szövegbe is kiemelték őt. Ha találkozik valakivel nem kell mesélnie semmit, mindenki tud mindent. Tényleg furcsa érzés, ezt az élményt én is ismerem. Azok is, akiket kevésbé jól ismerek, úgy köszöntenek, hogy igen, rendszeresen olvasom a blogodat, mindent tudok rólad. Örömteli, de furcsa érzés.

Nézzük mi volt az öt legsikeresebb poszt az utóbbi fél évben:

Az ötödik helyezett,  Prága legflancosabb bevásárlóközpontjába kalauzol el, ahol azt az undorító brokkolis tekercset ettem, ezt 6.496-an nézték meg.

Negyedik lett egy egészen friss poszt a vietnami piaci kalandunkról, még most is érzem az orromban az ázsiai fűszerek illatát, velünk együtt érezte ezt 6.624 olvasó.

Már dobogós, harmadik a  januári kalandunk a gyönyörű Český Krumlovban, ahova mindenképpen visszamegyünk még idén nyáron. Erre a posztra 7.317-en voltak kíváncsiak.

A 2014 év legtöbbet nézett, és a blog  létezése óta második helyen álló poszt a borzalmas éjszakánk Třebíč-ben, még most is álmodom vele időnként, ezt 8.765-en rettegték velünk végig.

Továbbra is a legsikeresebb a Sanyiékkal töltött hétvége, ami a valóságban is az egyik legjobb hétvégénk volt, benne Sanyi két csülök-rekord kísérletével. 10.607 olvasóval ez a legsikeresebb posztom ebben a blogban.

Mindenkinek köszönöm, aki olvas. Ha valakinek másik poszt tetszett, ne fogja vissza magát, írja meg a Facebook-oldalunkon. Minden visszajelzésnek örülünk.

Ez most csak egy rövid poszt, arról, hogy miként érzem most magam.

Érdekes átalakuláson megy keresztül a város. Itt lassabban enged a tél, a reggelek még kifejezetten hidegek. Azokon a napokon viszont, amikor kisüt a nap, új arcát mutatja Prága. A város megtelik turistákkal, mindenhova székeket pakolnak ki az éttermek, ahova egyelőre még csak a napra ülnek ki az emberek, mert az árnyékban még didergős az idő.

Otthon március közepén már virágzásnak indulnak az első bokrok, fák. Itt sokkal később, talán most március végén lehet már látni, ahogy a természet magára talál. Ahogy zöldülnek a kis terek, fácskák, úgy változik az utca hangulata is, valahogy az emberek is mosolygósabbak. Nem tudom, talán csak én képzelem így.

Ami jelentős változás, hogy a belváros tömve van turistával, azaz csak akkor megyek arra, ha vendégeink vannak, vagy feltétlenül muszáj. Nem csak az utcákon hömpölyög a tömeg, hanem minden étterem, kávézó és közlekedési eszköz tömve van a bábeli zűrzavarban hablatyoló, nyakukban fényképezőgépet lógató atyafiakkal és hölgyekkel. Prága belvárosában egyébként is megszokott a külföldi beszéd, de most szinte alig hallani csehet. Az utcánkban is, bár nem tartozik a fő nevezetességek közé, egyre gyakoribbak a turisták. A tőlünk 100 méterre lévő kedvenc éttermünkben már hétfő este sem lehet foglalás nélkül asztalhoz jutni, ami azért kemény.

Valahogy már nagyon várom nyarat, amikor egy szál klottgatyában lehet flangálni az utcán, beülni egy jó hideg sörre és csak élvezni, hogy jó idő van. Ennek ez ígéretét hozza ez a korai napsütés. Állítólag nagyon jó az a hely nyáron, ahova járunk úszni. Munka után lemegyek majd egy kicsit strandolni, jól esik majd egy kicsit feltöltődni a víz és a napsugár elegyével.

De addig is élvezem, hogy süt a nap és melegszik az idő. Jövő héttől úgyis komoly edzőtáborba kezdek, heti hat edzéssel. Ebből kettő kültéri, így rám fér a jó idő.

Azáltal, hogy elég sokat utazom, viszonylag sokat járok taxival. Egyébként a tömegközlekedés annyira jól szervezett, hogy szinte azonos idő alatt lehet elérni tömegközlekedéssel egy célpontot, mint taxival. A taxiárak alapvetően olcsóbbak, mint Magyarországon, főleg a tavaly szeptemberi brutális otthoni áremelés óta. De itt is meg kell válogatni, hogy milyen autóba szálunk. Itt is vannak mezítlábasok, akik 1000 méterért simán elkérnek tízezer forintot, főleg ha valahol a központban akarunk beülni egy ott várakozó késes rabló autójába.

A reptéren itt is van szerződött szolgáltató, ami jelen pillanatban az AAA taxi, ez viszonylag jó autóparkkal és egy visszafelé útra vonatkozó kedvező voucherrel próbálja magához édesgetni a kuncsaftokat. Nem véletlenül, mert velük egy reptéri transzfer 50%-kal drágább, mint egy hívott taxival. Természetesen itt is megszívatják azt, aki nem a szerződött taxit veszi igénybe, a csomagokkal fel kell vergődni az indulási oldalra és a taxi nem állhat be a fedett megállóba, ez főleg szakadó esőben jelent plusz pontokat.

A cégem, ezáltal én is, a Taxi Prahát veszi igénybe, amelyre a ’suttyó’ jelző illik a legjobban. Mind az autók, mind a vezetők suttyók. Általában olyan autók jönnek, amelyekben legalább 300 ezer kilométer van, bár apám mindig is mondta, hogy 150 ezer alatt minden autó bejáratós. De ezek nem csak kilométerre, hanem állagra is sokat futottak. Lelakottak. Általában öreg, első generációs Octaviákkal jönnek, amiket nálunk rövidesen nem is lehet majd használni. Na, itt ezek az autók alkotják a flotta gerincét.

A vezetők a legtöbb esetben büdösek, ápolatlanok és gyakran elgondolkodom, hogy értelmi fogyatékosok-e. Az alap, hogy senki nem beszél egy szót sem angolul, nemhogy annyira, hogy jól eldumcsizzunk, de még a számokat sem ismerik. Sokszor előfordul, hogy nincsen, vagy nem jó van beállítva a taxióra, és menet közben bűvészkednek vele. Néhányan megpróbáltak bevinni az erdőbe és valami kerülő úton hazavinni, mondtam is nekik kézzel-lábbal, hogy én nem ezt az utat ismerem, aztán valahogy visszanavigáltunk a megszokott útra, a vezető morgása mellett.

Gyakran megyek reggel 5 és 6 óra között  taxival a reptérre, ilyenkor már többször előfordult, hogy amikor lementem, a derék tag bent szundikált az autóban. Ami még önmagában nem lenne gond, de alig bírtam felkelteni, utána meg folyton azon aggódtam, hogy visszaalszik valamelyik pirosnál. A kedvencem mégis az a taxis volt, aki úgy szuszogta végig az utat, hogy biztos leigazolják a Csillagok háborúja következő részébe, ő fogja alakítani Darth Vader szuszogását, és olyan kövér volt, hogy a tokái bugyraiban simán eléldegélt volna egy apró pocokcsalád. Akkor kezdtem csak el kicsit aggódni, amikor láttam, hogy a termetes hasától nem tudja tekerni a kormányt. Utána inkább nem néztem oda, és végül is megérkeztünk teljes épségben.

Ennek a taxitársaságnak, a Taxi Prahának az a nagy előnye, hogy olcsó. A reptértől a lakásomig fél óra az út, ezt 350 cseh korona körül szoktam megúszni, ami kevesebb, mint 4000 forint. Otthon ezt 6-7000 forint körülre taksálnák. És otthon is vannak suttyók, ez nem kérdés. De legalább nincsen olyan szaguk, mint aki két hetet húzott volna le a bányában fürdés nélkül, ugyanabban a ruhában. Itt ez sajnos gyakori jelenség.

Egyszer-kétszer, régebben, mikor még csak üzleti ügyekben jártam ki, voltam elegáns, bőrüléses taxival is, ahol a sofőr egyenruhában és egyenmosollyal várta az utast és az sem volt drágább, mint 8000 forint. Otthon manapság nagyjából ez a tarifa a belvárosból egy sima taxival.

Na ezért nem veszek igénybe taxit napközben, jobb a tömegközlekedés, arról nem beszélve, hogy csúcsidőben a város annyira beáll, mint Kőműves Kelemen fizetésnapkor és simán lehet, hogy egy óra alatt sem jut át az ember a belvároson. A metró tiszta, gyors és olcsó. Mindenkinek ajánlom. Hallom, otthon már lehet használni hétvégétől az új 4-es metrót, még szerencse, hogy a választásokra sikerült átadni. 

Már régóta szemezgettünk a lakásunktól délre, a Moldva folyóval párhuzamosan elhelyezkedő sportcentrummal, a Podolíval. Egy hete egy esti sétánk alkalmával döntöttük el véglegesen, hogy ki fogjuk próbálni. Van itt sokféle sportolási lehetőség, de ami a legfontosabb, ez Prága legnagyobb uszodája. Így szerda este, munka után fogtuk a cókmókunkat és elvillamosoztunk az uszodába.

Az árak nagyon barátságosak, egy alkalom, ami 1,5 órára vonatkozik, 100 korona, azaz kb. 1100 forint. Így hát az árral nem volt gond. Annál inkább a nyelvvel, mert senki nem beszélt angolul. Ami először nem is tűnt olyan nagy gondnak, de mikor már a harmadik kört tettük meg, hogy Rozinak megtaláljuk a női öltözőt, akkor már látszott, hogy nem lesz egyszerű. Rozinak nem volt úszósapkája, ezért újabb bolyongás után, valami varázsütésre egy lehúzott roló este háromnegyed hétkor felnyílt, és a szemünk láttára nyitott ki egy kis úszókellékeket áruló bolt. Nem véletlenszerűen, mert néhány helyi tag már békésen várakozott. Rozinak először egy szép virágos, anyagában mintás sapkát kínáltak fel, amit nem kértünk.  Majd megbarátkoztunk egy kékkel, amit szépen meg is vettünk. Természetesen a medencében senki nem viselt úszósapkát, csak néhány olyan ember, akiről azt feltételezem, hogy igazából hal volt, és reggel óta rótta a kilométereket a vízben.

Szépen elbúcsúztunk egymástól, mondván, hogy majd a medencénél találkozunk. Ahogy beléptem a férfiaknak feltartott öltözőbe, rögtön éreztem, hogy valami időkapun is sikerült átjutnom. Hirtelen a nyolcvanas évek derekán találtam magam. A fazonok is szépen beleillettek a díszletbe. Gondoltam, keresek egy szekrényt és átöltözöm, láttam, hogy mindenkinek a szekrényén egy bazi nagy, fél kilós lakat lóg, próbáltam az éppen öltöző-vetkőző embereket meginterjúvolni, hogy mégis, hogyan lehet ilyet szerezni. Angolul nem beszélt senki, de a kulcsot tudom csehül, azzal sikerült révbe érnem, és elmutogatták, hogy ki kell mennem a férfiöltöző recepciójára, ott kell kérnem. Szépen visszaöltöztem, hiszen a recepción két éltes, tenyeres talpas matróna fészkelt és visszaslattyogtam a papucsomba. Ott aztán kiderült, hogy letétet kell adnom, ami nagyon egyszerűen működik, ott kell hagyni kétszáz koronát és akkor adnak egy féltéglányi lakatot, a csuklóra erősíthető kulccsal. Nálam volt pénz, amit természetesen fel kellett váltani, mert 500-ast viszont nem fogadtak el, de elkezdtem Roziért aggódni, hogy nála vajon van-e pénz.

Visszamentem a szekrényhez, majd kétszer meghúztam az ujjamat a szekrényajtón, amit egy, az ajtóba vágott lyukkal lehetett kinyitni, és elindultam a medence felé. Mindenütt csak cseh felirat és az egész egy labirintus. Pár perc után megtaláltam a kiutat. Végre nagy nehezen feljutottam a medencébe. Rozi már ott árválkodott az egyik padon, ő nem bénázott annyit, mint én. Ránéztünk a medencére, ami egy versenymedence volt, 50 méteres. Én azon kezdtem el gondolkodni, hogy mikor úsztam le egyvégtében 50 métert, láttam Rozi szemén, hogy őt is hasonló gondolatok gyötrik. Bemerészkedtünk a vízbe, mint ahogy a macskák szoktak a pocsolyába, nagyon hideg volt, eltartott pár percig. Kitűztük, hogy leúszunk egy kilométert, ez volt a cél. Egy oda-vissza után, azaz 100 métert leúszva, Rozi felvetette, hogy mi lenne, ha csak 500 métert úsznánk. Rögtön elutasítottam, hogy nem lehet ilyen könnyen feladni a célokat. A következő száz méter után, kezdett begörcsölni a bal lábam gyűrűsujja. Fogalmam sincsen, ez hogyan lehetséges, de felettébb kellemetlen volt. Fájt, mint a franc. Nem kellett sokat győzködni, hogy csak ötszáz métert ússzunk.

Az úszás azért is kívánt extra figyelmet, mert ezek a derék prágaiak úgy úsznak, mint amikor a marhákat beterelik a vízbe. Itthon, ha lemegy az ember egy uszodába, akkor van egy „oda” sáv, meg egy „vissza”. Abban serényen csapkodnak a kétségbeesettek, hogy elérjék a túlsó partot. Itt nem így van: akinek éppen eszébe jut, az nyit egy új csíkot, ezért egy fajta akadály pályává változik az uszoda. Főleg úgy, hogy egyesek gyorsúszásra is vetemednek, amit kevés hatékonysággal végeznek, de pont olyan vízhozammal, mint amikor egy cáparaj megtámad egy bálnát és az az életéért küzd. Úgy beterítenek, mint Moszkvát a hó.

Ötszáz méter után úgy éreztük, top formában vagyunk, nekem már a másik lábamon is begörcsölt a gyűrűsujjam, ezért ráhúztunk még száz métert, aminek a végén meghúzódott a mellizmom. Úgy evickéltem ki a partra, mint akibe a vízben belecsapott a villám. Kicsit pihegtünk a padokon, néztünk a víziszörny-szerű embereket, akik éppen beöltöztek búvárruhába, mert a káosz kellős közepén még egy búvároktatás is elkezdődött.

Elindultunk az öltöző felé, na ekkor kezdődött az igazi kihívás. Először is az öltöző zuhanyzója mindenféle privátszférát nélkülözött, egy hatalmas nyitott helyiség volt, több beugróval, aminek a közepén egy gőzfürdő is volt. Mindenütt plöttyedt, meztelen férfiak üldögéltek. Egy nagyobb csoport érdeklődve, egy szál ádámkosztümben üldögélve mustrálta az arra elhaladókat. Erősen bántam, hogy nem hoztam magammal nagyobb törölközőt, főleg mikor már harmadszorra jártam végig a zuhanyzót, mert nem találtam a kijáratot, amit semmilyen szinten nem tábláztak ki. Kezdett már nagyon kényelmetlen lenni a helyzet.

Többször próbáltam kinyitni egy rossz ajtót, ami egy ismeretlen öltözőszakaszba vezetett, mire végül az egyik beugró mögött, egy jelöletlen ajtót kinyitva megtaláltam a kijáratot az öltözőbe. Akkor döbbentem rá, hogy nem emlékszem, hogy melyik szekrénybe pakoltam be a cuccaimat. A szekcióra emlékeztem, de a szekrényre pontosan nem. A kis törülközőmet és vizes fürdőgatyámat a kezemben tartva, félkézzel próbálgattam a lakatokat, hogy melyikbe illik bele a kulcs. Közben a nézelődő csapat néhány tagja kijött az öltözőbe öltözni, és nagy érdeklődéssel figyelték, ahogy egymás után próbálgatom a szekrényeket, és egyiket sem tudom kinyitni. Aztán mire már teljesen leizzadtam, végre az egyik lakatba beleillett a kulcsom. Villámsebességgel magamra dobáltam a dolgokat, és átjutva a matrónákon, elégedetten raktam el a 200-asomat, és vártam Rozit, hogy kibukkanjon. Ő nem számolt be hasonló dolgokról, de ő is megállapította, hogy olyan a hely, mintha valamelyik rendszerváltás előtt játszódó regény színhelye lenne.

Kellemesen elfáradva indultunk hazafele, én közben azon gondolkodtam, hogy kéne járni úszni, de nem vagyok benne biztos, hogy ez a legmegfelelőbb hely erre. Bár a fene tudja, lehet, ha már kiismerem, akkor jobb lesz.

Emlékszem, amikor gyermekkoromban először ellátogattunk Prágába, két dolog maradt meg bennem, hogy ha elfogyott a bácsik söre, kérés nélkül hoztak nekik másikat, valamint az Arany utcácska, ami gyerekszemmel is kicsinek tűnt. A gyerekek perspektívája mindig nagy érdekes, sokáig nem tudtam, miért rajzolnak a lányaim rohadt hosszú lábakat az embereknek, aztán rájöttem, onnan nézve, ahonnan ők látják a világot, a világ szinte csak lábakból áll és a nagy lábak felett léteznek az emberek. A mai szememmel is kicsik ezek a házak, amelyek a körülbelül 100 méter hosszú Arany utcácskában találhatók. Prága egyik fő látványossága ez az utca bájos, színes házaival.

Többször próbáltunk már Rozival eljönni ide, de télen hamar bezár, ezért mindig csak a zárt kapukat találtuk, mintegy beveendő erődként tornyosult képzeletünkben. A hétvégén nálunk vendégeskedett Rozi egyik húga, Boriska a barátjával. Az egyik nap végigjártuk a kötelező belvárosi útvonalat, másnap pedig felkaptattunk a prágai várba, és megkérdeztem, van-e kedvük megnézni az Arany utcácskát. Volt kedvük, szerencsére.

Az utcácska valamikor a 16. században keletkezett, eredetileg alkimistákat akartak betelepíteni, az akkor méltán népszerű aranycsinálás lett volna az utca fő tevékenysége II. Rudolf cseh király nagy örömére, de végül egy alkimista sem fészkelte be magát az pirinyó házakba. Különböző mesteremberek, aranyművesek viszont annál jobban. Híres továbbá a 22-es számú ház, itt alkotott Franz Kafka, ha egy kis nyugalomra volt szüksége.

A középkori épületek mindig kihívást okoznak nekem, az akkori 160 centis átlagmagasság próbára teszi a derekamat. Időnként eltűnődöm, hogy egy-egy ilyen helyen miért nem rendeznek limbo bajnokságokat, meghívhatnák Fenyő Mikit, szerintem egy-két sörért és jól pengő cseh koronáért bármit elénekelne. A versenyzőknek hátradőlve mellkasukon egy pofa sörrel kéne végigjárni a 160 cm magas kapukat úgy, hogy sör ne essen le. Milyen szép is lenne. Szóval az én kétméteres magasságom nem passzol ezekhez az épületekhez, ezért belül éppen csak annyit töltöttem, amennyit feltétlenül szükséges volt.

Az utca egy mellékutcából nyílik a vár külső részén. Amire még gyermekkoromból emlékszem, hogy akkor ingyen lehetett bemenni. Most egy bisztróban lehet megvenni a jegyeket 250 koronáért, ami 2800 forint kopoltyúnként, nem kevés. Természetesen ez tartalmaz egy csomó olyan belépőt, ahova soha nem megy az ember, mert csak az utcára vonatkozó belépő nincsen. Azonkívül, hogy vonakodva adja ki az ember a nehezen megszerzett koronákat, forintokat, még a jegyeket árusító személyzet modora is hagy kívánni valót maga után, úgy viselkednek, mintha irtózatos nagy szívességet tennének azzal, hogy vehetek jegyet. Jól megforgatnám őket egy kis forró zsírban, vagy használnám valamelyik célszerszámot, amit a kínzási múzeumban halmoztak fel a szorgalmas kurátorok.

A jegy tartalmaz még egy belépőt a Fehér toronyba és a belső várfalban megrendezett lovagi kiállításra, ahol rengeteg patinás páncél sorakozik fel nagy méltósággal. Azon beszélgettünk Roziékkal, hogy ebben a páncélban még csak-csak támadtak a derék lovagok, de mikor futásra került a sor, hát bizony 30 kg-os páncélban elég szar lehetett menekülni, nem véletlenül hajingálták le magukról futás közben. Volt egy-két érdekes páncél, a kedvencünk a madárember páncélja volt: csőrös, tarajos sisakkal és karmos végtagú páncélokkal, de volt jó pár pocakos páncél is, sörkedvelők részére, nekik biztosan valami elefántlábú csataméneket kerestek. Szinte elképzelem, hogy köpcös Karel a vándorlásban megtörve hasonló tömzsi lovával poroszkál a bohémiai erdőkben. Mindketten gabonaszármazékokról álmodva, a ló szénáról, Karel pedig egy jó korsónyi aranyló serről. Nekem ez jutott eszembe a páncélokról.

Az Arany utcácska parányi házai egy részében helytörténeti múzeumot rendeztek be, apró nappalikat, keskeny ágyakat és takaros kredenceket nézhet meg a kíváncsi turista. Az utcában tevékenykedett például egy hivatalos jövendőmondó boszorkány, Madame de Théba a múlt század elején. Messze földön híres volt, hetedhét határról érkeztek hozzá páciensek. Szegényt megkínozta és megölte a Gestapo, amikor a háború elején azt jósolta, hogy a Harmadik Birodalom rövid háborúban vereséget fog szenvedni.

Az utcában található egy apró mozi is, ahol korhű fekete-fehér filmeket lehet megnézni, a 20-as, 30-as évek Prágájáról. Az épületekben mindenféle, viszonylag jobban szituált bolt is található. Rozi és Boriska úgy látogatták végig őket, mintha valami kötelező kegyhelyek lennének és ők valami zarándokúton lennének.

Én álltam az apró babaházak előtt és próbáltam elképzelni őket, amikor még lovagok páncélja csattogott a macskakövön, asszonyok szaladták fáért, egy nemes hölgy körömcipőben és palástban betért a helyi aranyműveshez egy veretes új kupáért, és később a sarokban zöldes fényű szobában egy bagollyal a vállán,  fekete, villogó szemű macskával jósol Madame de Théba, nekem erről mesélt ez az ódon utca.   

Gyerekkoromban mi nem ünnepeltük a névnapokat. Valahogy én egy helyre tettem a szocialista ünnepekkel: a május elsejei felvonulással, a november 7-i eseményekkel. A szüleim mindig azt mesélték, hogy ilyenkor az a kötelező esemény, hogy a kollektíva őszintére issza magát, és anyám hangjából kiéreztem, hogy ez nem jó dolog. Sokáig azt sem tudtam, hogy mikor van a névnapom. Aztán mikor már gimnáziumba jártam, akkor szembesültem azzal, hogy mások bizony ünnepelik a névnapjukat. Na, nem akkora ünnepléssel, mint egy szülinapot, de azért van valami kis ajándék meg miegymás. Akkor egy kicsit úgy éreztem, elloptak tőlem valamit. Természetesen ma már nem gondolom így. Egy dolog maradt meg ebből az időszakból mára: szinte képtelen vagyok megjegyezni bárkinek a névnapját. Szerencsére ebben segítenek most már a mindenféle eszközök.

Az én névnapom kétszer van az évben: március 12-én és május 9-én. A márciusit ünneplem praktikussági okokból, mert ez van előbb, hamarabb kapok ajándékot. Rozi már jó előre megígértette velem, hogy nem fogok szerdán sokáig dolgozni. Szépen elraktam egy megbeszélést fél hatról, és készültem arra hogy milyen instrukciókat fogok kapni. Ugyanis Rozi kijelentette, hogy meglepetés lesz, még azt se mondja el, hogy hol fogunk találkozni. Forgattam a fejemben a lehetőségeket. Milyen meglepetés lesz majd? Zsiráfkancát fogunk fejni, felfedezzük Prága csatornarendszerében az ott rejtező Gólemet, esetleg beírat egy chippendale-tanfolyamra? Öt óra körül megkaptam az úti célt, a Národní třídánál találkozunk. Még akkor se tudtam, hogy hova megyünk, amikor egy fickó hónaljszagát élveztem a metrón préselődve.

A villamosmegállóban várt rám Rozi titokzatos mosollyal az arcán. Még akkor se volt hajlandó elárulni, hova megyünk. A Národní třída környéke szerintem az egyik legjobb hely Prágában, egyszerre nagyvárosi és olyan tipikusan prágai, boltok, kávézók, szépen felújított gyönyörű épületek. Csak egy utcát kellett lesétálni és már ott is voltunk a meglepetés helyszínén, a prágai privát lego (itteni kiejtés szerint légó, mint a légópince) múzeumban.

A legók, a legózás gyermekkorom óta nagy kedvencem. Az egyik olyan tevékenység ma is, ami teljesen ki tud kapcsolni, és örülök, hogy ilyenkor gyereknek érzem magam és nem bánom, ha emiatt annak is tartanak. Visszatérve a múzeumra, a prágai legomúzeum Európa legnagyobbja. Természetesen ebbe ne vegyük bele a Legolandeket, hiszen azok inkább vidámparkok. Maga a múzeum 340 nm-en helyezkedik el, és több mint 2500 modellt állít ki, aminek egyébként kicsivel kevesebb mint a fele egyetlen megszállott gyűjtőtől származik. Szívesen találkoznék vele.

A kiállítás előterében egy nagyon pepecen felszerelt bolt található, ahol mindenféle különlegesség is kapható, amit az ember nem kap meg minden sarkon. Mondjuk az árak is elég durvák voltak, a legdrágább lego kicsivel több mint egymillió forint volt. Rozi nem hitt a szemének. Ahogy az ember kiperkálta a 200 koronás belépődíjat, egy lépcsőn ereszkedhet alá a főterembe. A főterem kb. 100 nm, a közepét egy hatalmas legocity város foglalja, amely egy terepasztalon terpeszkedik. Az oldalsó vitrinekben tematikusan az egyes legocsaládok vannak kiállítva, technics, creator, főleg az alaplegók. Van két külön vitrin a vonatoknak és a repülőknek. Továbbhaladva két egyedi installációt tekinthetünk meg. A Károly-híd öt méteres lego-makettjét, amin mintegy ezer figura képviseli a szűnni nem akaró tömeget. A híd felett szimulálják a nappalokat és az éjszakákat. Itt elidőztünk egy kicsit, annyira szépen, részletesen ki volt dolgozva.

A következő vitrinben a prágai Nemzeti Múzeum lego-makettjét lehetett megcsodálni, ami szerintem elég rosszul van elhelyezve, mert a híd előtt vélhetően sokkal érdekesebb lenne, de így utána, annyira semmilyen, hogy 1 perc múlva továbbáll az ember. A következő nagy teremben a vitrinekben a nyolcvanas évekből, azaz a gyerekkoromból származó legók voltak kiállítva. Néhány nekem is megvolt, néhányat csak a katalógusokból ismertem, és álmodoztam róla, hogy milyen lehet egy ilyen doboz legót kinyitni. Azóta már vettem magamnak néhány nagydoboz legót, hát leírhatatlan érzés. A nagy legók összetettsége és kidolgozottsága mindig rabul ejt, annyira finom részletek vannak messzemenően precízen megtervezve, amire leginkább építés közben csodálkozik rá az ember.

A terem másik oldalát az 50-es, 60-as évekből származó legók uralták. Nagyon érdekes volt látni, hogy akkor még fém kisautókat adtak a legokockák mellé, és kis öntött műanyag katona-szerű figurákat. A mindenki által ismert legofigura csak 1974 óta létezik. Az első tényleges legók, néhány kocka és egy hozzáadott fém vagy műanyag kisautóból álltak. A design is teljesen más volt. Érdekesség, hogy a védjegynek számító összeszerelési útmutató csak 1964 óta része a dobozoknak. Az igazi áttörést a lego a nyolcvanas évek elején érte el, és ez a kiállításon is jól megfigyelhető, egy hatalmas vitrin volt tele az ebből az időből származó szettekkel. Én a hagyományos lego-építési elveket szeretem, amikor apró részletekből áll végül össze az egész, nem azt, amikor van három-négy előre kiöntött elem és azokat 5 perc alatt össze lehet pattintani és már készen is van. Hol marad az élvezet akkor?

Néhány vitrinben a nyolcvanas évek csúcs legóit is, a 82-ben nyugdíjazott Expert széria épületeit is meg lehet csodálni. Például a fél méter széles Sidney operaházat, vagy a majd egy méter magas Eiffel tornyot. A következő szobákban a kilencvenes évek kalózos, lovagos és egyéb tematikus legói voltak kiállítva, ezeket annyira nem szerettem. Végig nagyon hiányoltam a star wars-os legokat, amelyek az igazi kedvenceim. Mondtam is Rozinak, hogy ez a gyűjtő nem szerette a star warst nagy sajnálatomra.

Ahogy viszont felkaptattunk egy kis lépcsőn egy külön kis emeletre, úgy éreztem, hazaérkeztem. Ahogy beléptünk a szobába, felcsendült a birodalmi induló, és szerintem a valaha látott legtökéletesebb csillagok háborúja lego-gyűjtemény tárult a szemünk elé. Talán csak az elmúlt pár év legói nem voltak ott. Azon kívül minden. A félméteres millenium falcontól a kis 10-15 darabból álló minis series-ig minden. Csak álltam és egyik ámulatból estem a másikba. Közben szólt a zene is, hogy még jobban megdobja a hangulatot. Nem tudom, meddig álldogáltunk ott, de nekem néhány másodpercnek tűnt. Aztán miután már eleget időztünk és úgy éreztem, el tudok szakadni a látványtól, lementünk a shopba, ahol volt még egy Rozitól kapott voucherem, hogy választhatok magamnak egy legót. Ahogy szokták mondani, a bőség zavara. Szép tüzetesen végignéztem mindent, hihetetlen választékuk volt, végül egy repülőt választottam ki, amit már kinéztem egy ideje.

Jó két órát töltöttünk bent, ezért beültünk egy kávéra, hogy kipihenjük a fáradalmakat. Olyan inspirációt nyertem a kiállításból, hogy eldöntöttem, hogy a lányaimmal együtt megint elmegyünk Legolandbe, Németországba, az innen csak 5-6 óra kocsival. Most itt csücsül mellettem az összerakott lego-repülő, és emlékeztet arra, milyen jó kis kiállításról származik. Mindig is tiszteltem azokat az embereket, akik képesek voltak valami rendkívülit alkotni, a lego alkotóit ide sorolom.