Nyugodtan kijelenthetem, hogy az volt az első olyan hétvégénk itt Prágában, amikor úgy éreztem magam, mint egy helyi lakos. Sétálgattunk a városban, voltunk kiállításon, ettünk egy jó nevű kávézóban és vendégül látott egy cseh pár az otthonában. Ezt nevezem előrelépésnek, szinte már befogadott a társadalom.

Szombaton délelőtt kicsit nehezen szedelődzködtünk össze, volt már vagy dél, mire elindultunk a Karlovo Náměstíre, hogy együnk valami reggelit, ebédet, vagy amit találunk. Útba ejtettük az Emmaus kolostort, aminek a tornyait előtte való hétvégén már megcsodáltuk. Körbejártuk a templomot, hátha be lehet kukucskálni, de sajnos márciusig zárva van szombatonként. Már kinéztem korábban egy helyet, a Café and Pasta nevűt, abban ettünk egy-egy tésztát. Én egy spagetti carbonarát kértem, amit Rozi szerint nagyon autentikusan csináltak, szerintem meg olyan száraz volt, mintha nyers vasreszeléket nyeltem volna, némi ráspolytörmelék kíséretében. Először nem kértem magamnak inni, de aztán, kék színű arccal ittam a Rozi által rendelt ibolyalimonádéból. Na ez ám a kihívás: fulladás vagy hányás. Halálra vált hangon kértem a pincértől egy vizet. Folyamatos vízutánpótlással végül megbirkóztam a tésztával, főleg, hogy már kopogott a szemem az éhségtől. A kimerítő ebéd után egy kicsit sétálunk a Karlovo Náměstí környékén. Megnéztük a gyönyörű Szent Ignác templomot, aminél szebb templombelsőt nem láttam még itt. A kapuja olyan szép volt, hogy megálltam fényképezni a mintákat, nagyon szép templom kapukat készítenek itt. 

Tovább sétáltunk a tér túlsó végébe, ahol bementünk egy vasedény jellegű boltba, ahol két dolog szúrt szemet. Az egyik, hogy minden ár esetén eltévesztettek egy nullát, olyan hihetetlen drága volt minden, másrészt két igen előnytelen, buta nő állt a pult mögött, akik csehül is csak vonakodva beszéltek, és szerintem egy fejlettebb csimpánz bármilyen körülmények lenyomná őket bármilyen intelligenciát igénylő feladatban. Miután Rozi megvámolt valami kézi hagymabizergetővel, átsétáltunk az újvárosi városházára. A városháza egy ódon épület egy masszív toronnyal, nagyon szép lugasos belső udvarral.  Az udvarban felállítottak egy zongorát, aki gondolja, játszhat rajta. Már messziről hallatszott a muzsikaszó, ahogy beléptünk a kis udvarra, olyan hangulatot varázsolt koncentrált térben a zene, hogy azt hittem, egy megelevenedett zenélő képeslapot látok.  Kicsit még elidőztünk, majd hazafele vettük az irányt, mert 4-re találkozott beszéltünk meg egy olasz kollégámmal, Samuelével a Nemzeti Galéria előtt.

Természetesen nagyon későn sikerült elindulni, és a GPS útmutatását követve felmentünk a várba. A villamoson szépen ültünk egymás mellett, mint két pitypang, egyszer csak Rozi megszólalt: Te is érzed ezt a büdös, rohadó csirkeszagot. Ekkor az előttünk lévő hölgy hátra fordult, majd viharos sebességgel elkezdett beleszagolgatni a zacskójába. Amikor az ember külföldön él, rövid idő alatt megszokja, hogy nem értik, amit beszél, ezért azt mond ki magyarul hangosan, amit akar, úgysem érti senki. Hát most pechünk volt, mert megértette. Rozival gyorsan végiggondoltunk, mikről is beszéltünk előtte, remélem semmi nagyon kompromittálót nem vitattunk meg. Szerencsére utána már gyorsan leszálltunk.

        

A GPS 800 métert mutatott a céltól, de az úttervező kertek alatt mutatta az utat, Rozi időnként rám sandított, hogy biztos jó felé megyünk-e. Nem tudom, gondoltam, de kérdezed meg a Google Maps késztőit. Nemsokára, 30 perc késéssel megérkeztünk a galériához. Samuelét a csehóráról ismerem (Link), szemüveges, veres szakállú fickó, szarkasztikus humorral és olyan kiégettséggel, amit eddig csak gyerekrák kutatókról gondoltam. A kiállítson Ludvik Kuba impresszonista festményeit csodálhattuk meg. Alapvetően szeretem az impresszionista irányzatot, főleg a tájképeket, tavaszi réteket, ott jön ki ezen stílus igazi ereje. Kuba viszont mindent ezzel a technikával festett, a portrékat is. Ezáltal néhány kép úgy nézett ki, mint amit én festetettem boldogult ifjú koromban. Ezen kívül állandó modellje becses felesége volt, akit nem hogy lefesteni nem kellett volna, de minden fotót, képet, írásos emléket gondosan el kellett volna zárni, nehogy a felnövekvő nemzedékekben maradandó károsodásokat okozzon.

Az utunk a Cafe Louvre-ba vezetett Samuele javaslatára. Ez a kávézó és étterem, már a K und K idejében fogalom volt, idejárt Kafka, Capek, sőt Einstein is, amikor itt volt vendégprofesszor. Ez az a fajta hely, amit egyszer megnéznék, de magamtól sose jönnék ide. Az ételek nem voltak rosszak, de semmiképpen se nevezném őket jónak. A kávé a közeli Julius Meinlből való, az korrekt volt igencsak. Hosszasan beszélgettük Samuelével, aki imád külföldön dolgozni, folyton hajtja valami arra, hogy valami teljesen vadidegen helyen éljen, dolgozzon. Azt mondta, Prága neki nem tetszik túlzottan, mert olyan európai, olyat meg már sokat látott.

        

Másnap 1-re ebédre voltunk hivatalosak barátainkhoz, Nikoláékhoz. Még egy korábbi alkalommal mondta Nikola, hogy ha igazi autentikus cseh ételt szeretnénk enni, akkor meg kell kóstolnunk az ő általuk készített svičkovát. Ez az étel nagyon hasonlít ízre a mi vadasunkhoz. Marhából csinálják és természetesen knédlivel eszik. Mi kétféle knédlit is kaptunk hozzá. Az egyiket zsemléből csinálják, ami csehül is zsemle, szinte teljesen megegyezik a magyar zsemlegombóccal, ami nálunk otthon mindig is központi helyen volt a menüben. Itt karlovarský knédlinek hívják. A másik knédli, a hagyományos fehér, liszt alapú knédli, ami általános körete a cseh ételeknek. Az étel annyira jó lett, hogy Rozi annyit evett belőle, hogy utána ráhuppant a kanapéra, és mint valami basa figyelte az udvartartást.

Nikoláék Letňanyban laknak, ami a helyi Békásmegyernek felel meg. A metró, amivel mentünk a vége felé olyan hosszú szakaszokat tett meg a megállók között, hogy attól féltem, hogy Fekete-Afrikában fogunk kibukkanni. Ezeket a megállókat mostanában építették, mert egy korábbi metrótérképen nem is találtam őket. A környéket egyébként erősen uralták a fizikai arcok, az életszínvonal-különbség is kézzel fogható volt a környéken a belvároshoz képest. A lakótelepet valamikor a hetvenes években építhették. A fejlett építészetre jellemző, hogy már akkor is gondoltak az akadálymentes koncepcióra. A kerekesszékkel élőknek egy mini akadálypályát építettek a tervezők, amelyik csúcspontja egy meredek félemelet, amire lépcsőn kell felkaptatniuk, hogy elérhessék a liftet. A lakás viszont igényesen, de minden igazi egyéniség nélkül volt berendezve.

Nikola egy Andrea nevű, szép arcú lánnyal él együtt, aki egy aszkéta sportlady, és van egy 16 éves fia. Nikola, most 27 évesen is kissé már mackós, és állandó konfliktusforrás, hogy Nikola élvezi az életet: eszik, iszik amennyi jól esik. Andrea mindenből a 0%-ost választja, de helyi szokás szerint az ebédhez ő is sört ivott. Nikola beszámolt arról, hogy egyszer sajátos edzésmódszerrel készült fel egy 10 kilométeres futásra. 3 hónapos tudatos edzéstervet rakott össze fejbe. Az első pár alkalom után úgy érezte, hogy nem nagyon van hangulata az edzésekre – ez így is maradt két hónapig -, ezért inkább a mentális felkészülésre helyezte a hangsúlyt. Mikor már vészesen közeledett a verseny ideje, akkor rávette magát néhány futásra és intenzív tésztaevési kúrába kezdett két hétig. Ja, a motivációját el  is felejtettem, egyszer egy hajnalig tartó sörözéskor fogadott valakivel, hogy három hónap múlva lefutja a 10 kilométert. Jaj, ismerem ezeket a fogadalmakat, majd egyszer erről is írok, mert kötődik Prágához.

A távot végül lefutotta, az időeredményt nem tudom, de tanulmányozásra továbbítom a módszert az Atlétikai Szövetségnek. Figyelmébe ajánlottam a Sanyi barátom által használt Atkins diétát, aminek az a lényege, hogy annyi zsíros húst ehetsz, amennyi beléd fér, de köretnek nem ehetsz semmi szénhidrátot, és minden cukortartalmú dolgot is kerülni kell. Olyan boldog lett tőle, hogy mondta, hogy azonnal elkezdi, de addigra már elpusztított mintegy 8 szelet knédlit, és leszigetelte egy Tiramisu tortával.

Szóval végül is kezdünk az itteni társadalom részei lenni, Nikoláékkal megbeszéltük, hogy legközelebb a helyi vietnami piac környékén találkozunk, ami egy kicsit olyan mint Ázsia. nagyon jó vietnami éttermek vannak ott. Nagyon tartalmas és szuper hétvégén vagyunk túl, remélem sok ilyen lesz még, egyre jobban tetszik Prága.