Kalandjaink Prágában és a világban

Hát ez a nap is megvirradt. Illetve én virradtam meg előbb, mint a nap, mert már hat órakor felébredtem. Sajnos ez ebben az évben szokásommá vált, ha kell, ha nem, felébredek reggel 6-kor, akkor is, ha szabadságon vagyok az első napokban. Aztán szépen lassan ki tudom tolni fél nyolcig, de akkor már egy ideje fetrengek csak, mint egy parton rekedt rozmár.

Szóval ez a reggel abból a szempontból is különleges volt, hogy kocsival mentem dolgozni és kaptam szépen egy vendégparkolót. Először a kijáraton keresztül próbáltam bemenni, ahol egy borízű hang felháborodva hadovált a vonal túlsó végéről, szerencsére pont jött Nikola és gyorsan elmondta, hogy rossz helyen vagyok, és hol kell bemenni. Utána szépen beparkoltam, és fogtam a pincéből felhozott dohszagú dobozaimat és betrappoltam az irodába.

Az irodában még minden úgy várt, mintha reggel gyorsan innék egy kávét és utána rohannék is egy megbeszélésre, de most csak a kávé maradt. Utána megkerestem a felhasználói támogatást, ami éppen akkor költözött be az irodájába, érdekes illat csapott meg: az izzadság, némi másnapos szeszszag és a frissen kibontott gépek szagának egyvelege. A csapat két jól elkülöníthető részből állt: a fiatal fickók, a normálisabbak, akik beszélnek angolul, és az ötvenesek, semmilyen angoltudás és mindegyik legalább 100 kg, de szerintem volt kettő, aki inkább 150 kg volt. A hely elég szűkre volt szabva, ezért úgy balettoztak az asztalok között, hogy attól féltem, hogy vagy a fenekükkel, vagy a hasukkal ledöntenek valamit. Végre aztán mellém szegődött az egyetlen szikár ötvenes és szétszedtük az asztalomon lévő számítógépet. Az első lépés kipipálva.

Miután három cégnél is volt szerződésem itt Prágában (sajnos fizetést csak egytől kaptam), mindhárom szerződést meg kellett szakítani és mindhárom cég kilépési folyamatán végig kellett mennem. A következő lépés a telefonom leadása volt. Könnyes szemmel búcsúzta el az S4-esemtől, jó kis telefon volt. A SIM kártyámat természetesen másik embernek kellett leadnom. Amint ezek megvoltak, kezdődött a tényleges kilépési papírozás.

Az első helyen nyilvánvalóvá vált számomra, hogy csak egy papírt akartak odaadni, hogy valamitől-valameddig ott dolgoztam, semmit a társadalombiztosításról és a nyugdíjról. Ez utóbbi azért volt különösen fontos nekem, mert egy év után a cseh államtól is fogok nyugdíjat kapni, és ahogy a hazai viszonyokat szemlélem, lehet, hogy ez lesz az egyetlen nyugdíjam, ha megérem. Szóval némi hiszti után kaptam egy papírt arról, hogy a TB fizetve volt, a nyugdíjigazolást meg bekérték, ez kb. 2-3 hónap, mire megjön, majd utánam küldik.

A második helyen, ahol csak egy speciális szerződésem volt, amire csak azért volt szükség, mert ebből a cégből is voltak alattam kollégák, gyorsan végeztem. Végül a harmadik helyre kanyarodtam, de eddigre már dél lett és leszaladtam ebédelni a kantinba, ahol szokás szerint elég szar kajákat adtak, végül egy rántott csirkét kértem, ami annyira száraz volt, hogy liluló fejjel tapogattam ki a vizemet és sürgősen innom kellett, mielőtt megfulladok. Az ebéd okozta sokkból felocsúdva folytattam a kanosszajárásomat.

A főmunkaadóm természetesen semmit nem készített elő, sőt, a szóban már megállapodott bónusztémát is újranyitották az utolsó nap. Kicsit berágtam és elküldtem a derék HR-es kollégákat melegebb éghajlatra, mondtam nekik, hogy másfél hónapjuk volt előkészíteni a papírokat. Mi a francért az utolsó nap kapkod mindenki, mint az eszement. Némi boksz után aztán elkezdtek kipotyogni a rendszerből a papírok. Kierőszakoltam egy olyan papírt is, ami azt mutatja, hogy mennyit fognak átutalni, mert itt az utolsó nap nem kapja meg az ember a fizetését. Azért ragaszkodtam hozzá, hogy szépen mutassák meg, hogy hogyan lesz, mert pont a múlt hónapban vontak le tőlem 120.000 forintot, mert ők valahogy máshogyan vonják az adót és három hetembe telt, mire visszaszereztem.

Becsomagoltam a kevés kis motyómat és a kávégépemet. A kollégáktól kaptam két habrakétát, mert ez volt itt a közös játék, egymást hajigáltuk könnyű habból készült rakétákkal és kaptam belőle kettőt, hogy az új helyen is legyen legalább ilyen jó a hangulat.

Végül úgy jöttem el, hogy a bónuszpapírom velem egyeztetve lett, de nem lett aláírva a nagyfőnök által, ezt végül csak másnap kaptam meg elektronikusan. Három után értem haza. Annyira elfáradtam, hogy a dobozok felhordása után, lefeküdtem aludni egy fél órácskát.

Nem könnyű bejutni egy céghez, az biztos, de eljönni sem egyszerű. Csak remélem, hogy minden úgy lesz, ahogy mutatták nekem, mert ha nem, Magyarországról kell menedzselnem ezt a tunya nagyvállalatot, hogy pótoljanak valamit, ami szinte lehetetlen feladatnak tűnik.