Kalandjaink Prágában és a világban

Ez az utolsó poszt a Prága blogban, ugyanis a hétvégén hazaköltöztem. Ismét budapesti lakos vagyok, ami magam sem gondoltam volna, de kicsit furcsa. Nem gondoltam, hogy egy év alatt ennyire el lehet szokni Budapesttől. Csak a jövő héten kezdek az új munkahelyemen, addig a héten pihenés helyett ügyek garmadáját kell intéznem és ki kell pakolnunk még mintegy 10 dobozt.

Az első poszt, amit írtam, a költözésről szólt. Nem volt hosszú és akkor nem is tudtam még, hogy másik 105 poszt fogja követni. Illő, hogy valami keretet adjak és írjak a hazaköltözésünkről.

A hétvégére Rozi is kijött, hogy segítsen szétválogatni, mi a mi cuccunk és mi tartozott a prágai lakáshoz. Szombaton reggel még gyorsan leszaladtunk 8 körül a folyómenti piacra, ami akkor még csak álmosan ébredezett, alig volt nyitva valami. Mi reggelizni szerettünk volna, de csak nagy nehezen találtunk olyan standot, amin volt már valami, amit meg lehet enni. Ez egy úri piac, reggel nyolc előtt csak a plebs megy vásárolni, az urak olyankor még megigazítják a vánkost és a bal oldalukra fordulnak. Sietnünk kellett haza, mert 9-re jött a költöztető cég, de azért így is jó volt még egyszer lemenni erre a piacra, magunkba szívni a különös atmoszféráját.

A hazaköltözésünket ugyanaz a cég intézte, aki a kiköltözésünket. Reméltem, hogy ugyanaz a team fogja végezni a becsomagolást, aki kiköltöztetett minket, de csak az egyik kolléga volt azonos, a hosszúhajú. Aki némi pakolászás után ismét bekéredzkedett a wc-be, arra gondoltam, neki ez valami kézjegye lehet, mint a viszkis rablónak a whisky.

Egyébként ez a csapat lényegesen rosszabbul pakolt, és sokkal rosszabbul dolgozott, mint azok, akik kiköltöztettek minket. Látszott rajtuk, hogy rohadtul elegük van mindenből, és mikor mondtam nekik, hogy még ezt a szekrényt is ki kéne pakolni, láttam a szemükben a gyilkos csillogást és attól féltem, hogy bármikor belém állítják a kis piros nyelű csavarhúzójukat.  Aztán végül mindent bepakoltak a kisteherautóba. Én olyan 30 dobozzal kalkuláltam maximum, mondván, hogy egy csomó dolgot hazahoztunk már, de a végeredmény 48 doboz volt. Azt hittem, lehidalok. A budapesti lakásunkban már alig volt hely, hogy a francban fog beférni 48 doboz és mi a fenét gyűjtögettünk az elmúlt évben, hogy ennyi sok szarunk lett?

A költöztetők másnap 11-re ígérték magukat, de csak fél egyre értek ide, mondták, hogy nagy volt a forgalom a városban, ja persze, mondtam vasárnap délben, biztos. Egy teljesen ismeretlen csapat volt, de sokkal normálisabbak, mint az előző brigád. Vidáman, egy zokszó nélkül felhordták a lakásba a dolgokat, kértem, hogy néhány dolgot rakjanak össze, pakoljanak ki, ezt pikk-pakk megoldották és három után már itt se voltak. Maguk mögött hagyva egy dobozerdőt, és megannyi megválaszolandó kérdést, hogy mit hova tegyünk. Azért nagyon jó dolog ez a költözető cég dolog, összehasonlíthatatlanul egyszerűbb a költözés így.

Ahogy már írtam, furcsa érzés megint itthon lenni, már most hiányzik egy kicsit Prága. De ezekre az érzésekre nem nagyon van időm, annyi mindent kell csinálunk és valahogy nagyon lassan fogynak a teendők. Pedig a jövő hétre nagyon kipihentnek kell lennem, remélem, sikerülni fog.

Néhány számadat a blogról. Ahogy írtam, ezzel együtt 106 bejegyzést írtam. Ezeket a bejegyzéseket összesen 114 ezer ember olvasta, az oldalmegtekintések száma 154 ezer volt, ami azt jelenti, hogy csak egy maroknyi, de nagyon lelkes csapat követte a blogot nap mint nap. Köszönöm a megtisztelő figyelmüket. A legolvasottabb bejegyzés az isztambuli nyaralásunk első napja lett, ezt 18 688-an nézték meg, majd a bukaresti írásom követte 17 973-mal és végül a prágai turistáskodásunkat leíró posztunk, amiben megmutatjuk barátainknak, Áginak és Sanyinak a várost, lett a harmadik 10 738 megtekintéssel. Szerintem is jó posztok ezek, de nem tudom, miért ezek voltak a legolvasottabbak.

Kicsit utánanéztem és jó pár oldalon láttam hivatkozást vagy idézetet a blogról, ami mindenképpen megerősítése annak, hogy volt értelme, amit csináltam, és okozott néhány kellemes percet az olvasóknak, esetleg sikerült elkapnom egy-egy képet, momentumot, ami kirepítette azt, aki olvasta, oda, ahol én voltam. Látta azt, amit én láttam és érezte, amit én éreztem. Ha ez így van, akkor nagyon boldog vagyok.

Többen kérdezték, hogy most, hogy hazaköltöztem, mi lesz a bloggal. Jelentem, semmi, ez a blog leginkább Prágáról szólt, én már nem lakom ott, tehát nem is tudok arról írni, ami ott történik. De aki követni akarja, hogy mi fog velem történni, nem marad olvasnivaló nélkül. Nemsokára indul az új blogom. A címe: Három szoba, három gyerek, négy kerék. Írok majd a babáról, utazásaimról, mert lesz bőven és arról, hogy mi történik velem.

Hát ez a nap is megvirradt. Illetve én virradtam meg előbb, mint a nap, mert már hat órakor felébredtem. Sajnos ez ebben az évben szokásommá vált, ha kell, ha nem, felébredek reggel 6-kor, akkor is, ha szabadságon vagyok az első napokban. Aztán szépen lassan ki tudom tolni fél nyolcig, de akkor már egy ideje fetrengek csak, mint egy parton rekedt rozmár.

Szóval ez a reggel abból a szempontból is különleges volt, hogy kocsival mentem dolgozni és kaptam szépen egy vendégparkolót. Először a kijáraton keresztül próbáltam bemenni, ahol egy borízű hang felháborodva hadovált a vonal túlsó végéről, szerencsére pont jött Nikola és gyorsan elmondta, hogy rossz helyen vagyok, és hol kell bemenni. Utána szépen beparkoltam, és fogtam a pincéből felhozott dohszagú dobozaimat és betrappoltam az irodába.

Az irodában még minden úgy várt, mintha reggel gyorsan innék egy kávét és utána rohannék is egy megbeszélésre, de most csak a kávé maradt. Utána megkerestem a felhasználói támogatást, ami éppen akkor költözött be az irodájába, érdekes illat csapott meg: az izzadság, némi másnapos szeszszag és a frissen kibontott gépek szagának egyvelege. A csapat két jól elkülöníthető részből állt: a fiatal fickók, a normálisabbak, akik beszélnek angolul, és az ötvenesek, semmilyen angoltudás és mindegyik legalább 100 kg, de szerintem volt kettő, aki inkább 150 kg volt. A hely elég szűkre volt szabva, ezért úgy balettoztak az asztalok között, hogy attól féltem, hogy vagy a fenekükkel, vagy a hasukkal ledöntenek valamit. Végre aztán mellém szegődött az egyetlen szikár ötvenes és szétszedtük az asztalomon lévő számítógépet. Az első lépés kipipálva.

Miután három cégnél is volt szerződésem itt Prágában (sajnos fizetést csak egytől kaptam), mindhárom szerződést meg kellett szakítani és mindhárom cég kilépési folyamatán végig kellett mennem. A következő lépés a telefonom leadása volt. Könnyes szemmel búcsúzta el az S4-esemtől, jó kis telefon volt. A SIM kártyámat természetesen másik embernek kellett leadnom. Amint ezek megvoltak, kezdődött a tényleges kilépési papírozás.

Az első helyen nyilvánvalóvá vált számomra, hogy csak egy papírt akartak odaadni, hogy valamitől-valameddig ott dolgoztam, semmit a társadalombiztosításról és a nyugdíjról. Ez utóbbi azért volt különösen fontos nekem, mert egy év után a cseh államtól is fogok nyugdíjat kapni, és ahogy a hazai viszonyokat szemlélem, lehet, hogy ez lesz az egyetlen nyugdíjam, ha megérem. Szóval némi hiszti után kaptam egy papírt arról, hogy a TB fizetve volt, a nyugdíjigazolást meg bekérték, ez kb. 2-3 hónap, mire megjön, majd utánam küldik.

A második helyen, ahol csak egy speciális szerződésem volt, amire csak azért volt szükség, mert ebből a cégből is voltak alattam kollégák, gyorsan végeztem. Végül a harmadik helyre kanyarodtam, de eddigre már dél lett és leszaladtam ebédelni a kantinba, ahol szokás szerint elég szar kajákat adtak, végül egy rántott csirkét kértem, ami annyira száraz volt, hogy liluló fejjel tapogattam ki a vizemet és sürgősen innom kellett, mielőtt megfulladok. Az ebéd okozta sokkból felocsúdva folytattam a kanosszajárásomat.

A főmunkaadóm természetesen semmit nem készített elő, sőt, a szóban már megállapodott bónusztémát is újranyitották az utolsó nap. Kicsit berágtam és elküldtem a derék HR-es kollégákat melegebb éghajlatra, mondtam nekik, hogy másfél hónapjuk volt előkészíteni a papírokat. Mi a francért az utolsó nap kapkod mindenki, mint az eszement. Némi boksz után aztán elkezdtek kipotyogni a rendszerből a papírok. Kierőszakoltam egy olyan papírt is, ami azt mutatja, hogy mennyit fognak átutalni, mert itt az utolsó nap nem kapja meg az ember a fizetését. Azért ragaszkodtam hozzá, hogy szépen mutassák meg, hogy hogyan lesz, mert pont a múlt hónapban vontak le tőlem 120.000 forintot, mert ők valahogy máshogyan vonják az adót és három hetembe telt, mire visszaszereztem.

Becsomagoltam a kevés kis motyómat és a kávégépemet. A kollégáktól kaptam két habrakétát, mert ez volt itt a közös játék, egymást hajigáltuk könnyű habból készült rakétákkal és kaptam belőle kettőt, hogy az új helyen is legyen legalább ilyen jó a hangulat.

Végül úgy jöttem el, hogy a bónuszpapírom velem egyeztetve lett, de nem lett aláírva a nagyfőnök által, ezt végül csak másnap kaptam meg elektronikusan. Három után értem haza. Annyira elfáradtam, hogy a dobozok felhordása után, lefeküdtem aludni egy fél órácskát.

Nem könnyű bejutni egy céghez, az biztos, de eljönni sem egyszerű. Csak remélem, hogy minden úgy lesz, ahogy mutatták nekem, mert ha nem, Magyarországról kell menedzselnem ezt a tunya nagyvállalatot, hogy pótoljanak valamit, ami szinte lehetetlen feladatnak tűnik.

Utolsó napjaimat élem itt Csehországban, furcsa érzés. Az idő is próbál segíteni abban, hogy könnyebb legyen az elválás. Ma reggel 4 fokra ébredtem, kénytelen voltam elővenni a vakondbőr kabátomat és sálat is kanyarítani a nyakamba. A villamosmegállóban állva a hideg szél csípte az arcomat és együtt dideregtem a többi utassal a hirtelen támadt télben.

A legutóbbi posztom a várakozásról szólt. Közben megjártam egy hét erejéig ismét Romániát, ami a legutóbbi ottani posztom óta semmit sem változott, igazi vadkelet. Például beszálltam egy taxiba a reptéren. A sofőr, a tipikus vastagnyakú, baltaképű, kopasz gengszter, látta, hogy túl sokat nézem a taxiórát, gondolt egyet, kikapcsolta, hogy ne zavarjon az utazás közben. Kedves tőle. A végén a normál ár négyszeresét fizettem. A román kollégák még korábban azt javasolták, hogy ne kezdjek vitatkozni, ha egyedül vagyok a taxiban, mert nagyon pórul járhatok.

Egy másik taxiban, egy 700.000 kilométert ment teljesen lestrapált Dacia Loganban, a taxis vezetés közben egyszerre dohányzott és sms-ezett, miközben nyolcvannal cikáztunk az autók között. Mint valami rossz albán kortárs drámában.

A hétvégén költözködtünk Budapesten, a baba miatt nagyobb lakásba. Miután nem volt nagy különbség aközött, hogy csak a dolgok transzferjét rendelem meg, vagy be is csomagolnak, az utóbbit választottam. Szombaton reggel megjelent a kékruhás csapat, a panaszos hangú, tudálékos, sík primitív Béla vezetésével. Azt mondta, hogy ő a csapat, a másik két fickó csak segéderő, gyakran a nevüket is keverte. Ennek megfelelő összehangoltsággal mozgott az akciócsapat. Mindent elvittek, amit kértem, hogy hagyjanak ott, és egy csomó dolog ott maradt, amiről kifejezetten kértem, hogy vigyék át.

Szerelést is kértem. Erre kiutaltak nekik egy kincstári szerszámosdobozt, amiben egy árva csavarkulcs sem volt. Akadt néhány hegy nélküli csavarhúzó, így végül az én szerszámaimat használták. Ha nem lett volna nekem, nem tudom, hogyan szerelték volna szét a dolgokat, talán Béla penge eszével. Estére Béla teljesen lefárasztott már forinthúszas életbölcsességeivel. Rozi közben hazaért és lepihent a többé-kevésbé összerakott hálószobánkban, amikor benéztem hozzá, mindig azt kérdezte, hogy meddig vannak még itt. Végül 6 után mentek el. Már nagyon vártam.

Másnap Rozinak ismét ügyelnie kellett, ezért a családom segítségével lettünk úrrá a dobozrengetegen, nem mondom, hogy minden a helyén van. De a csatatérből kezd egész otthonformája lenni a lakásnak. Tartozik hozzá hivatalosan egy teremgarázshely, de a mellette lévő annyira szűk, hogy nem tudják kiadni senkinek, ezért használhatjuk. Ami nem egyszerű, mert nem véletlenül nem akarták kiadni senkinek, a hely tényleg nagyon szűk, külön balett betalálni a helyre a két autóval. Most még istenes, mert jelenleg otthon öcsém régi Fiestáját használom, de rövidesen egy nagyobb autóval kell majd elférni, na az lesz majd az igazi mutatvány.

Kiérve Prágába furcsa volt visszazökkenni a munkás hétköznapokba, amit csak a tegnapi búcsúbuli tört meg. Rengeteget ettünk és ittunk és jókat beszélgettünk, jó volt látni, hogy tényleg nagyon sajnálják, hogy elmegyek. Búcsúajándékként egy Lego Creator Mini Cooper makettautót kaptam, amire már nagyon régóta vágytam. Rozi súgott nekik.

Ma nevezetes nap van, ugyanis pont egy éve, hogy  pár perccel este 11 után begurultunk Prágába, hogy megkezdjük itteni életünket. Nagyon sok minden történt azóta, de mégis az az érzésem, hogy egy pillanat alatt elrepült. És így repül el az életünk is. Hipp-hopp.

Világéletemben türelmetlen ember voltam. Már gyermekkoromban is, ha akartam valamit, akkor azonnal akartam, szinte lehetetlen volna elképzelnem, elfogadnom, hogy majd lesz valami jó, vagy rossz, de arra várni kell. Emlékszem kész gyötrelem volt a karácsony, mire lassan becammogott a hideg decemberbe, azt hittem, sose jön már el.

És most ismét várnom kell. Még egy szűk hónap és az életem ismét gyökeresen felfordul. Munkahelyet váltok, országot, ahol lakom, egy új lakásba költözünk, feladva a jelenlegi budapesti és prágai lakásainkat. Azaz nemsokára nagyon felpörög az életem, de még nem most, most keserves lassúsággal csepegnek a napok.

A legizgalmasabb és legnagyobb változás a fiam születése lesz, aki decemberre ígérte magát és már egy rendezett, szinte már unalmas életbe fog beleszületni, mit sem sejtve arról a kavalkádról, ami a születése előtti hónapokat jellemezte.

A munkahelyemen már mindenki tudja, hogy el fogok menni. Az újdonság pár hete volt, amikor is mindenki megkérdezte, hogy miért? Most már nem kérdezik, elfogadták, hogy együtt szeretnék lenni Rozival, a családommal, a lányaimmal, akiket szinte alig láttam az elmúlt évben és többet változtak, mint előtte jó pár év alatt.

Sokan sajnálják, hogy elmegyek, páran biztosan örülnek neki. A főnököm, Paolo és Nikola barátom biztosan hiányolni fognak majd. Most egyelőre én vagyok az, aki már nem lesz itt, de most még itt van. Aki váltott munkahelyet vagy pozíciót, az pontosan tudja, milyen érzés az utolsó néhány hét, gyötrelmes. A többiek valahogy irigyelnek, mert ők tapossák tovább a mocsarat, és azt gondolják, neked biztos jobb lesz, holott csak egy másik mocsarat megy az ember taposni.  

Vissza a várakozásra, hiszen erről szól ez a bejegyzés. A várakozás legrosszabb része, hogy az ember túl akar lenni egy időszakon, amit élvezhetne is, ha nem akarná már annyira, hogy végre elteljen. Tehát élvezhetném az utolsó napjaimat Prágában, de nem tudom. Az utolsó héten sok búcsújellegű vacsorám, ebédem lesz, akkor majd biztosan jobban telik az idő. Biztos az is közbejátszik, hogy a héten október végét idézte az idő: 10-12 fok, hideg szitáló eső volt. Sötét, borús reggelek. Ilyenkor nincsen kedve csatangolni az embernek a városban, pedig már nem sokáig tehetem meg helyi erőként.

Kíváncsi leszek, milyen lesz majd visszajönni ide. Turistaként fogom-e érezni magam, vagy egy kicsit úgy, mint aki hazatér, majd meglátjuk. De azért érdekes érzésem volt, ahogy egyik reggel az esős macskaköveken leereszkedtem az utcánkból a meredek domboldalon, hogy már nem sok reggel megyek errefelé és ettől egy kis szomorúság fogott el.

Szeretem Prágát. Szeretem a zegzugos belvárost, főleg ha nem lepi el a turistahad, de szeretem a tereit, a szép utcáit, hogy kisebb, mint Budapest és ezt érezni is. Szeretek a kollégákkal beülni egy jó pofa sörre és hallani az egyszerre dallamos és csikorgó cseh nyelvet. Szeretek sétálni a Moldva partján, főleg, ha a levelek már őszbe csavarodnak és egy kis késői napsütés melegíti a folyóparton bandukolót. Szeretek benézni az utcákban, ahol mindig előkukucskál egy kisebb-vagy nagyobb tornyocska. Megszerettem a köményes ízű kenyeret, a Lučina krémsajtot és időnként knédlit enni köretnek.

Szóval hiányozni fog, de arccal előre. Most már van kit meglátogatnom itt, és ez jó érzés. Rengeteg jó dolog vár rám, csak lennénk már ott.     

Adós vagyok még egy poszttal, amit a nagyobbik lányom rendszeresen számon kér rajtam, a második közös hetünkről Prágában. Már töredékben létezik egy ideje a poszt, de még nem sikerült befejeznem. De mindennek eljön az ideje. Hát íme, kicsit megkopott már, a por is belepte, de a mienk.

Miután Rozit és a bérelt autót visszafuvaroztam a reptérre és Rozit felültettem a repülőre, furcsa érzésekkel mentem haza a taxiban. Olyan érzés volt, mint gyermekkoromban, mikor már közeledett a nyári szünet vége, és tudtam, egy-két hét múlva kezdődik az a dögletes suli, és valami mélységes szomorúság szállt meg. Na ezt éreztem, pedig még volt néhány nap szabim a lányokkal.

Az idő a hét további részében sem kedvezett a „nyaralásnak”, mindennap menetrend szerint megérkezett délután az eső, lehetetlenné téve minden nyári jellegű programot. Miután pénteken már haza kellett vinnem a lányokat, igazából csak néhány napunk maradt, ráadásul hétfőn és kedden be kellett mennem dolgozni és szerda délután is behívtak egy teljesen felesleges megbeszélésre.

Hétfőn este felfedeztük a lányokkal Prága legnagyobb és legjobb plázáját, meg is vámoltak szépen legóra, junk foodra és egy kettétörhető szíves nyakláncra, ami fennen hirdeti, hogy ők a legjobb nővérek. Ami azért volt különösen vicces, mert pont aznap vesztek olyan szinten össze, hogy nem is beszéltek egymással, sőt külön is ebédeltek. Arra mentem haza, hogy a két lány külön szobában panaszolja el, hogy a másik miket tett és mennyire kiállhatatlan.

A múlt heti rendelési viszontagságok miatt, inkább sajtos tésztát ebédeltek, amit előkészítettem nekik. Sőt, miután szerdán ebédelni sem volt időm, nekik rendeltem az ebédet az U Krokába, amire egy órát kellett várniuk, meglepetésvacsival vártak engem, a mestertől merítettek: sajtos tésztát ettünk. Ez a hét valahogy a sajtos-tejfölös tészta jegyében telt el. Amit nem bánok, mert nagyon szeretem. Én már csak ilyen egyszerű gyerek vagyok.

Szerdán azért sikerült elnéznünk a Prága legnagyobb arénájában található minigolf-pályára. Mondjuk eleve a minigolf gondolatát is elég mulatságosnak tartom, főleg ha az egy hosszúkás teremben van, ahol görcsösen igyekeznek azt az érzetet kelteni, hogy a szabadban vagy, ezért kis vízcsobogást is odavarázsoltak. Amitől az embernek sűrű vizelési ingere támad, ami nem feltétlenül használ a pontos célzásnak. A pályák közötti területet murvával szúrták fel, amitől olyan érzésem volt, hogy rögtön elnyel, ezért gólyamódra próbáltam lépkedni a szilárdabb kövekből készült zsombékokon.  A pályán csak mi voltunk az elején, majd csatlakozott egy srác két csajjal, akiből az egyik olyan ordenárén vihogott, hogy fontolgattam, hogy betolom az egyik orrlukába a golfütőt. Ettől függetlenül jót játszottunk, az mondjuk sokat rontott az élményen, hogy utána Lilla lányommal észrevettük, hogy volt, aki 21 ütéssel teljesítette a 16 lyukat, ami azért finoman szólva is ízléstelen. Fuj.

Másnak a prágai állatkertbe igyekeztünk, ami Prága legszélén kapott helyet, ami nem aratott túl nagy tetszést a lányaimnál, mert át kellett kelnünk a városon tömegközlekedéssel. Miután fél Prága le van zárva, a város közlekedésének gerincét alkotó villamospályák felújítása miatt a tervezettnél is lassabban értünk az állatkertbe. A prágai állatkert kb. a budapesti állatkert háromszorosa, beleértve a vidámparktól elcsaklizott részt is. Erről jut eszembe, ha egy gyereket megkérdeznének, hogy hova menne szívesebben, vidámparkba vagy állatkertbe, szerintem Kántort, a nagyszerű nyomkereső kutyát kéne szerződtetni, hogy olyat találjon, aki az állatkertbe. Erre a Vidámparkot bontják le, mondjuk amilyen állapotban az egész volt, lehetett volna belőle egy jó kis rom-vidámpark, ahol trabanttal lehetne száguldozni fék nélkül.

Szóval a prágai állatkert nagyon nagy, végig se tudtunk menni rajta, de már úgy éreztem, lerohad a lábam. Itt is van minden, például egy közép-ázsiai blokk, amit máshol nem nagyon láttam: furcsa tevékkel meg lószerű állatokkal. A legjobb mégis az elefántok területe volt, ahol mindenfele indai istenszobrokat, szentélyeket helyeztek el, ami nagyon hangulatba helyezte a helyet.

A park területén van egy rövidke libegő is, azzal lehet felmenni a magasabban fekvő részekhez. Annyira rövid, hogy mire az ember körbenézne, már rángatják is ki a székből. A libikókára külön jegyet nyomtatnak, amit külön automatából lehet vásárolni, ami nagyon hasonlít a királyi BKK jegyeire. Ahogy a bölcs lányaim megjegyezték ez a jegy kisebb, mint a rendes prágai buszjegy, ezért kevesebb fát kell kivágni miatta. Ezért a budapesti jegy is jobb, mondták. Erre nem tudtam mit lépni, csak elővenni a chipkártyás bérletemet, ami semennyi papírt nem eszik.

Volt egy hatalmas szafariliget, ahol akár egy kilométerre is elszaladhattak az állatok, és láthatóan jól is érezték magukat, miért mindenfelé borjak ugrándoztak, élvezve a hatalmas teret. Volt továbbá egy másik épület, ahol a macskaféle ragadozók döglöttek mindenfele. Én mindenféle állatot kedvelek, de a kedvenceim a nagymacskák és a macskamedvék (hogy miért, az maradjon az én titkom), ezért bár már rohadt fáradtak voltunk, jó sok időt eltöltöttünk például a bengáli tigriseket nézve.

A menetrendszerű eső elől egy dzsungel-házba menekültünk, ami viszont olyan unalmas volt, hogy csak az eső tartott bent minket. Az esőt a lányok szokásos vámolása követte, csapás csapás hátán. Majd nemsokára holtfáradtan indultunk hazafelé. Otthon gyors csomagolás következett, mert reggel háromnegyed hétre jött értünk a taxi.

 A vonatút hazafele eseménytelen volt, azt leszámítva, hogy a lányok ülése alá kifolyt egy kis tej, ami kb. egy órára minden tevékenység központjává vált. Lilla nem mert odalépni sem, de szerencsére egy csomag zsebkendővel ezt a katasztrófát is el lehetett hárítani.

Szerintem jó kis két hetet töltöttünk el együtt, a csúcspont egyértelműen a legolandi kiruccanás volt, ez nem kérdéses. A lányok szomorúan számolták vissza a napokat, ebből azt gondolom, jól érezték magukat.

Ezen a héten meg a következő héten, velem, illetve velünk vannak a lányok, mert Rozi is pár napra besegít, hétvégén. Sajnos nem maradt már elég szabadságom, ezért úgy osztottam el a hetet, hogy hét elején a lányok két napot egyedül vannak úgy, hogy próbálok mielőbb lelépni a munkahelyemről, és szerdától pedig velük vagyok.

Az odaút során a lányok is megtapasztalhatták az utazások okozta szívás érzését. Az egyébként sem rövid, hét órás vonatút, egy felsővezeték-szakadás miatt több, mint 10 órára nyúlt. Addigra Laura kiscicaként összgömbölyödve aludt az egyik ülésen, mi pedig Lilláva próbáltuk átvészelni az utat. Végül este fél 11 helyett fél 2-kor szálltunk le a vonatról. Gyorsan fogtunk egy taxit, ahol legnagyobb megdöbbenésemre nehány mondatos párbeszédet folytatattam a sofőrrel, csehül. Persze a mondatok inkább tőle eredtek, de megértettem őket, és tudtam néhány csehnek hangzó választ kipréselni magamból.

Végül aztán 2-re kerültünk ágyba. Én másnap reggel még lezsírozgattam nekik mindent, reggelit vettem, készítettem elő meséket, és egy gépet is előkészítettem, hogy minél jobban át tudják vészelni az egyedül töltött időt. Már a múlt héten átmentem az U Krokába, ahol megbeszéltem az üzletvezetővel, hogy ő lefordítja a naponta változó ebédmenüt a lányoknak egy internetes fordító segítségével, ők pedig választanak. Este én meg fizetek , mint a katonatiszt. Ráadásul hétfőn még a takarítónő is esedékes volt, aki csak csehül beszél.

De megoldottak szépen mindent. Ezen a két estén próbáltunk a környéken felfedezni helyeket, de mindig, amikor elindultunk sétálni, elkapott minket egy zuhé. Napközben mindig meleg, fülledt idő volt, és estére mindig jött egy 1 órás zivatar, ami elől bemenekültünk valahova. Mintha bújócskát játszana velünk a természet.

Kedden Nikolával úgy döntöttünk, hogy kint eszünk valahol, ő a Podolkát javasolta. Ez egy főleg vegetáriánus étterem, ahol azért szerencsére húst is lehet enni. Hús nélküli helyre nem megyek. Nincsenek előítéleteim, de hús kell a kajámba, nincsen kérdés, kétely. Szóval visszatérve a történetre, az találtuk ki, hogy felvesszük a lányokat és akkor nem kell bénázniuk az U Krokában. Az ebéd érdekesen zajlott: vagy Nikolával beszéltem angolul, vagy a lányokkal magyarul. Kérdeztem Lillát, hogy miért nem kapcsolódik be a beszélgetésbe, azt mondta, a húsvétról és a nyusziről jól el tudna beszélgetni. Azt meg nem gondolta odaillőnek.

A hét második két napja kapcsán egyik nap csoki múzeumba akartunk menni, de mint kiderült, aznap pont nem volt nyitva, így oda végül nem mentünk. Mentünk viszont egy csodák palotájához hasonló helyre, ahol egyébként egy interaktív egyiptomi kiállítás is volt. Felhívtam őket telefonon, nehogy megjárjuk, de mondták semmi baj, jöhetünk. Az egyiptomi részre sajnos nem, mert ott sok a szöveg, és van már egy cseh csoport, ezért az csehül van. Nem baj, gondoltam legalább a csodák palotája részt (Atlantis centernek hívták) megnézzük.

A közeli csomópont, a Karlovo Namesti le van zárva a villamosok elől, ami megaszívás. Olyan szinten ellehetetleníti a városba való bejutásunkat, hogy minimum egy 20 perccel hosszabb menetidővel kell számolni. 2-re ígértem magunkat, ehelyett fél háromra estünk be. A helyiség Vinohrady egy mellékutcájában található, a pinceszinten. Erre nem csak a lépcső, hanem sapka-lerepítő dohszag is emlékeztet. De legalább hűvös volt. Valahogy a gyermekkoromat idézte fel. Nem, nem egy pincében laktunk szüleimmel és sült pantkányokat sütögettünk vasárnapi ebéd gyanánt, hanem egész fiatalkoromat belvárosi bérlakásokban töltöttem. Ahogy beléptem az iskola utána kinyitva a nagy fakaput, a lépcsőházból ömlött ez a hideg és ez a szag. A szagot magát nem szeretem, de mégis az otthon érzését idézte fel bennem.

A pénztárnál tisztáztuk, hogy miután késtünk, ha szeretnénk, az egyiptomi részt is megkaphatjuk, ha külön fizetünk érte. Fizettünk. A csodák palotája nevet talán kicsit elhamarkodottan ragasztottam a helyre, ami három pincehelységből állt, amiből csak egyben nem volt dohszag, mert ott egy kísértet miatt füst ment és füstszag volt. Láttunk egy hevenyészett lézershow-t, és volt egy tucat olyan kísérleti játék, amin még a Mindent tudni akarok!dióból pattant, tudós legénykéje is bebólogatott volna.  (Ha valaki egyidős velem, vagy nálam idősebb, tudja, miről beszélek). Két dolog tetszett a lányaimnak: volt egy szoba, amiben a dohszag keveredett a legolcsóbb mosogatószer szagával. Ott viszont mindenféle formájú, hatalmas szappanbuborékokat lehetett méteres sablonokba formázni. Volt egy olyan játék is, ami azt mutatta meg, hogy miként építették az emberek a boltíveket, mielőtt feltalálták a habarcsot, csak a statika segítségével. Az első hidunkat elnyelte a mocsár, a második leégett és utána nyelte el a mocsár, de a harmadik olyan szépen ált, amíg meg nem igazítottam az egyik követ, mint a parancsolat.

Nemsokára jöttek, hogy mehetünk az egyiptomi show-ra, amit egy szlovákiai csaj prezentált, akitől megtudtuk, hogy hasonló hely van Pesten is és Pozsonyban is. Ő angolul beszélt, én meg tolmácskodtam, hát nem mondom, hogy kifejezetten könnyű volt az egyiptomi fáraó-kultúrát és mitológiát fordítani, de remélem sikerült olyan szinten, hogy a lányok megértsék. Szerencsére a lányoknak, főleg Laurának rengeteg háttértudása volt a témában, ezért ők is segítettek. A hosszúra nyúlt bevezető után két helyszínt látogattunk meg. Minden vallás központi témája, ahol igazán elemében van, mi történik a földi siralomvölgyünk után. Ezt mutatta be ezen a két helyszínen tárlatvezetőnk, de mi is aktív részesei voltunk.

Az első helyszínen egy 70 napon keresztül előkészített múmia lelkét kellett a túlvilági utazásra felkészíteni. Laura és Lilla a szertartás során segítségül hívott istenek votak, akiknek sajnos ki kellett csomagolniuk a gyolcsból egy múmia szobrot, amitől Laura úgy félt, mint a tűztől, és a szükséges szertartási lépéseket meg kellett tenni. Majd a másik helyiségben Anubisz kétkarú mérlegével kellett eldönteni, hogy a lélek megfelelő életet élt-e és mehet-e az istenekkel bulizni az örökévalóságig, vagy a pokol legrettentesebb démona egy falásra bezabája. Természetesen kellett valakit találni a lélek megtestesítőjére is. Kit mást, mint engem.

Rámadtak egy fehér leplet, ami természetesen tök kicsi volt rám, ezért inkább úgy néztem ki benne, mint Ahmed, a tevehajcsár, akit elkapott a sivatagi vihar és burnuszát megtépázta a szél és körbe is fordította a fején. Ebben a megkapó ruhadarabban álldolgáltam ott a mérleg előtt, ahol is próbáltak mindenféle tetteimről kérdezni, hogy eldöntsék, hogy valamilyen bűzszájú démonféreg gyomrában végezzem-e. Nem tudom, hogy hány percig tartott ez a rész, de nekem óráknak tűnt. Egy biztos, záráskor jöttünk el. Amennyire szar volt a csodák palotája rész, annyira jó volt az egyiptomi, sokat tanultam. Hazafele természetesen megint ronggyá áztunk, de ezt már ismerős érzésként köszöntöttük.

A következő posztom Legolandből jelentkezik majd.

Ez egy korábbi töredék, amit most publikálok. Remélem még így, néhány hét elteltével is élvezetes.

Nikola már régóta pedzegette, hogy el kéne mennünk a Brasileiróba , ami egy all you can eat étterem, azaz annyit eszel, amennyi beléd fér. Eleinte kicsit húzódoztam, de aztán egyszer csak beadtam a derekamat, főleg, hogy Rozi is itt volt. Ő ki nem állhatja az ilyen típusú éttermeket, de miután azt suttogtam éjszaka alvás közben a fülébe, hogy nagy, finom steakeket fog enni, valahogy mégis csak elfogadtuk a meghívást és találkoztunk Nikolával az Óváros téren.

Kicsit korábban értünk oda és megcsodáltuk a napfényben úszó épületeket, de amikor már harmadszor trappolt végig a lábamon egy komplett kínai turistacsoport, úgy döntöttünk, hogy idő előtt megpróbálunk beülni az étterembe. A Brasileiro az Óratorony mögötti háztömbben található, simán elmegy mellette az ember, ha nem tudja pontosan, mit keres. Először egy kifejezetten jellegtelen térbe jutottunk, majd miután ellenőrizték a foglalásunkat, egy meredek lépcsőre mutattak, hogy arra kell menni. Poénkodtam is, hogy Nikola a vécében foglalt nekünk asztalt.

A lenti rész már lényegesen hangulatosabb volt: határozottan pinceszerű, boltíves termekkel, a falak súlyos kövekkel kirakva, és diszkrét, a középkori lakomákhoz passzoló volt a világítás  Az asztalhoz vezettek minket, majd Nikola javaslatára nem tököltünk az étlappal, azt mondtuk, az all you can eat menüt kérjük. A pincér üdvözült mosollyal összeszedte az étlapokat és megmutatta, hogy hol van a salátabár.

A salátabár nem feltételül az én terepem volt, de Rozi olyan arcot vágott, mint én, amikor beszabadultam a Lego-kiállítás Star wars részlegébe. Csak pakolt, pakolt lelkesen. Én rettegtem attól, hogy a hívogató salátában egy alattomosan megbúvó rák vagy gyilkos hal ólálkodik, ezért inkább egy füstölt sonkát rágcsáltam gyümölcsökkel. Azt gondoltam, hogy ez nem valami nagy cucc. Nikola mondta, hogy nyugi, az ő tányérján alig volt saláta. Azt mondta, nem pazarolja a kapacitását ilyesmire. Rozinak viszont nagyon bejöttek a herkentyűk, elindult repetázni.

Voltam már néhány ilyen, edd magad halálra étterembem, ott az volt a módi, hogy az ízletesebb falatok pillanat alatt elfogytak, vagy ha grilleztek, hosszú tízperceket várakoztam a sülő halak bűzében, mire végre megkaptam a gumivá sült ételemet, amihez akár fullasztó krumplit, vagy olyan rizst is választhattam, amit csak vésővel lehetett leválasztani a szájpadlásomról. Egy volt a lényeg, a paciensnek kellett felállnia, s megküzdeni a javakért. Ez kölcsönzött valami munkásmozgalmi jelleget a dolognak.

Ebben az étteremben a nagytőkés rendszert honosították meg. A becses kliens üldögél az asztalánál és a pincérek bolyonganak az asztalok között és kezükben újabb és újabb íncsiklandó ételeket kínálnak. Háromféle kasztba lehetett sorolni őket: az egyik mindenféle kagylót, rákot, lazacot kínálgatott egy tálcáról, ahogy ránézett az arcomra, rögtön vágta, hogy nem én leszek, akinél meg kell torpannia. Rozi viszont majdnem elgáncsolta őket és minden körnél rápattant egy-két ez-meg-az a tányérjára. A másik típus, ebből volt a legtöbb, kétszárú nyársat hordozott végig, csirke-, disznó- és rengeteg marhasülttel. Volt a fickónál még egy tojáspucoló kés, amivel simán ki lehetett volna miskárolni egy orrszarvút, és azzal szelt egy-egy csíkot az aktuális húsból, én pedig egy helyes kis csipesszel elkaptam a leesni készülő sistergő húsdarabot és gyengéden a tányéromra helyeztem.

A harmadik kasztot egy fekete, brazil csávó képviselte, aki grillezett egész ananászokat rakott a nyársára, amik olyan finomak volt, hogy majdnem sírni kezdtem, mikor megkóstoltam. Ez volt az oldószer a mérhetetlen mennyiségű hús zabalása közben. Amúgy időnként az asztalunkra tettek egy-egy tálka fűszeres sült krumplit vagy bundázott étkezési banánt szinte láthatatlanul.

És hát a húsok. Fenségesek voltak. Olyan marhasültek voltak, hogy érdemes lenne szobrot állítani nekik, a kedvencünk az ún. picanha volt volt, amit a brazil vágásnak megfelelően a marha hátsó combja és háta közül vágnak ki, és olyan omlós és zamatos, hogy tiltani kéne a fogyasztását, mert függőséget okoz. A csirkék, malacsültek is bármely más étterem fénypontjai lettek volna, de itt csendes megbújtak a középmezőnyben.

Már messze túljutottunk azon a szinten, amikor jól esik. Természetesen Nikola mackósabb termete révén jobban állta a sarat, mint mi. Először én dőltem ki, azt mondtam, még egy falatot kell ennem, itt szörnyet halok. Rozi először komoly elhatározást tett, hogy ő sem eszik többet, mert a kaja agyonnyomja a kisbabát a hasában, de nem tudott ellenállni egy rák kacsintó szemének, és azt azért még betuszkolta. Nikola semmivel nem törődve, még néhány szelet húst megmentett az enyészettől.

Két óra alatt annyit ettünk, mint máskor három nap alatt. Mint egy csapat részeg elefánt csámpáztunk fel a lépcsőn nagy szuszogásokkal kísérve. Rozival keservesen gondolkodtunk, hogy miként éljük túl az estét. Végül úgy döntöttünk, hogy hazasétálunk, hátha közben jobban leszünk. Elbúcsúztunk Nikolától, aki azt mondta, ő egy taxi hátsó ülésén emésztget, és gyalog nekivágtunk a hét villamosmegállónyi útnak.

Gyönyörű prágai esténk volt. A Hrádzsin tükröződött a Moldva vizében, szinte már giccsbehajlóan tökéletes látképet nyújtva. Megálltunk csodálni, és mondtam is Rozinak, hogy időnként el is felejtem, hogy milyen gyönyörű helyen lakom. Ahogy sétáltunk végig a folyóparton, mindenütt piknikező fiatalok, több helyen hajókról ömlött a buli az éjszakába. Egy helyen szabadtéri DJ nyomta a showt-, nagyon jó hangulatot teremtve.

Már régóta esedékes volt, de mindig közbejött valami. Ahogy anyukám mondja, hogy a drága mama és papa tiszteletét tegye kicsit fiánál a messze külhonban. Először még tavaly ősszel beszéltünk róla, aztán csúszott és csak csúszott, de végre a múlt hétvégén sikerült nyélbe ütni a dolgot. Sőt nemcsak a szüleim voltak itt, hanem Rozi is. Elmondani nem tudom, hogy mennyire nagy öröm ez nekem: egyrészt nem kellett utaznom a hétvégén, de ez volt a kisebb jó, a nagyobb, hogy az a lakás, amelyben immár két hónapja egyedül ténfergek, megtelt a szeretteimmel. 

Péntek este egy céges partiból már 8-kor leléptem, és elrohantam a tescóba, ahol vettem valami eleséget vacsira. Végül már fél 11-kor megérkezett a kis csapat, iszonyú fáradtan, így némi vacsora után mindenki bedőlt az ágyba.

Másnap reggel az egész hetes esőzés után gyönyörű napsütéses reggelre ébredtünk. Összeszedtük magunkat és kimentünk a közeli termelői piacra. Mintha csak külön rendeltem volna, egy kis rögtönzött sörfesztivál is csalogatta a nagyérdeműt, de a piac is a szokásos kétszerese volt. Mindenütt finom kóstolók, jó zene és hattyúk ringatóztak a Moldván. Egy idő után kettévált a társaság: anyukám és Rozi eltűntek a lekvárok, cserépedények és különleges olajok tengerében, apukám és én kénytelenek voltunk venni egy-egy korsót és mindjárt vagy háromféle sert megkóstolni. Volt az egyik kedvencem is, az U Tri Ruzi, ami egy kicsit mézes világos sör.  Szépen sütött a nap is, miközben ültünk egy padon kortyolva a sert, a naptól olyan piros lett a nyakam, mint a szűz leánynak, mikor kiderül, hogy nem kosztümös filmhez keresnek szereplőket a válogatáson.

A piacról felvonultunk tele minden jóval, többek között egy helyes kosár kis eperrel. 3-ra foglaltam asztalt az U Krokában, ahol némi pihenés után rendben megjelentünk és a teraszon derekasan bezabáltunk. Szokás szerint minden nagyon finom volt és jó volt ismét, és Rozi is velem volt, arról nem is beszélve, hogy végre megmutathattam a szüleimnek azt a helyet, amiről már olyan sokat olvastak, hallottak tőlünk.

Ebéd után felsétáltunk a vysehradi várba, ahol ismét volt néhány sörsátor, de addigra már eleget söröztünk, ezért csak élveztük a hely hangulatát, a szép időt és a csodálatos panorámát, ami a lábunk előtt feküdt. Addigra anyukám már nagyon elfáradt, ezért további attrakciókat nem terveztünk arra a napra, hanem hazamentünk és megnéztük a Király beszédét és egy másik filmet.

Vasárnap reggel a piacon vásárolt holmikból fejedelmi reggelit rittyentettünk és tele hassal felvillamosoztunk a várba. Anyukám szeretett volna bemenni a Szent Vitus katedrálisba, ezért az volt az elsődleges célpontunk. Legnagyobb meglepetésemre a templom semmit sem változott a legutóbbi látogatásom óta, gondoltam, csak pingáltak valami új freskót valahova, de nem.  Ettől függetlenül a templom kívül-belül gyönyörű. Kicsit még csatangoltunk a várban, majd a vár melletti lépcsőkön leereszkedtünk a Kisoldalra, ahol keresni akartunk egy éttermet, mert addigra már meglehetősen éhesek voltunk.

Rozi kiböngészett egy helyet, ahol állítólag a legjobb Pilsner Urquellt mérik, visszakézből pofon vágnám, aki ezt írta, és nagyon finomak a kolbászok. Kiválasztottam a hentes kedvenc fűszeres kolbászát, na nem azt! Erre kihozták ugyanazt a debrecenit, amit a kantinunkban is adnak.  Na mondom, szép. Ráadásul olyan konstellációban voltak elkészítve az asztalok, hogy szegény anyukám, aki addigra már erősen megfáradt a kutyagolásban, alig bírta magát beékelni a pad és az asztal közé.

Az erősen középszerű ebéd után átpréseltük magunkat az egybefüggő massza benyomását keltő Károly-hídon, ahol is 2 ázsiai fiatal arra kért, hogy egy telefonnal készítsek olyan képet, hogy ők éppen felugrásból a levegőben vannak a híd felett. Egy kicsit ugráltattam őket, olyan szépen pattogtak, mint a labda, majd csináltam róluk néhány képet.     

Eddigre már kijártuk magunkból azt a kilométermennyiséget, amit aznapra terveztük, ezért hazafele vettük az irányt, ahol némi pihenő mellett az élet nagy dolgait vesézgettük, a még szombat reggel vásárolt eper és anyukám sütötte sütemény illusztris társaságában.

Hétfőn a szüleim vonattal utaztak vissza. Ennek kapcsán olyan pechsorozat kezdődött, amit csak a legrosszabb zs-kategóriás vígjátékokban láthat az ember. Az alapprobléma még a két héttel ezelőtti vasárnapra datálódik: a MÁV rendszere miatt a jegyet nem lehet otthon nyomtatni, olyanról, hogy kétdimenziós vonalkód, még nem hallottak. Tehát azelőtt, hogy kijöttem volna legutóbb Prágába, szépen kinyomtattam a Keletiben a szüleim jegyét is. A vonaton viszont egy korábban nem felhasznált jegyet raktam be a borítékba és anyuék jegyét – mondván, hogy  az már nem kell - a többi használt jegy mellé raktam.

Azért jellemző a családra, hogy senki nem nézte meg a jegyet. Csak a villamosmegállóban, mikor már indultunk reggel. Na, akkor derült ki, hogy rossz jegy van a borítékban, erre én visszarohantam öltönyben a lakásba, aminek az ajtajában a 2-re várt takarítónő terjedelmeskedett. Mint az őrült forgattam fel mindent, de nem találtam a jegyet, ezért visszarohantam a szüleimhez.  Mondtam nekik, induljunk el, mert már így is késésben vagyunk. Végigrohantuk az utat, közben vonszolva a csomagokat, amikben például apám nyolc üveg söre is benne terpeszkedett.

Hét perccel indulás előtt értünk ki a pályaudvarra. A szüleim elindultak a peron felé, én lerohantam a nemzetközi jegypénztárra, ahol kértem két jegyet, miután előrepofátlankodtam. A jegyeket megkapva elsprinteltem a peronhoz és apukám kezébe nyomtam a jegyet. Természetesen ismét senki nem nézte meg a jegyeket. 1 percre rá, hogy felszálltak, elindult a vonat.

A munkahelyemre tartottam, amikor hívott apám, hogy baj van, mert a mély tehetségű jegypénztáros csak egy személynek adott jegyet. A szüleim nem használnak bankkártyát és csak 5000 Ft kézpénz volt náluk. Na akkor kezdtem érezni, hogy kezd kicsúszni a lábam alól a talaj. Visszarohantam a nemzetközi jegypénztárhoz, ahol torkom szakadtából üvöltöttem a nővel, aki viszont csak annyit mondott, hogy ő csak eladással foglalkozik, a reklamáció másik ablak. Ha még egy szót szól, megütöm.

A reklamációs emberrel megállapítottuk, hogy semmit nem lehet tenni, illetve egyet, hogy leszállnak a következő megállónál, Kulinnál, én valahogy odajutok és veszek nekik egy másik jegyet. Fasza. Közben apám hívott, hogy egy szlovákiai magyar utas segítségével vettek egy jegyet Pozsonyig. Addig eljutnak, a többit meg majd meglátják. Én felhívtam öcsémet, hogy baj van, aki éppen valami nagy rendezvényen ült és nagyon boldog volt, teljesen érthetően, hogy délben le kell lépnie és elhozni a szüleinket Pozsonyból.

A többi már szépen alakult, végül hazajutottak a szüleim. Nem volt egyszerű. Egy nagyon szép hétvége után nem hiányzott ez a viszontagságos út, de legalább lesz miről mesélniük. Meg nekem is.

Május utolsó két hetében sörfesztivál van Prágában, hirdették már egy jó ideje szerte a városban. Rá kellett, hogy jöjjek, hogy elmúltam már negyven és sosem voltam még sörfesztiválon, ez a gondolat szépen befészkelte magát az agyamba.

Talán emiatt, de lehet, hogy mégsem, mikor megkérdezte Nikola barátom, hogy van-e kedvem legurítani egy-két sört az híres-neves U Flekuban, gondolkodás nélkül igent mondtam. Mint kiderült, 10 percre lakom az U Flekutól, amiről azt érdemes tudni, hogy csak egyfajta kevert sört árulnak, viszont ez volt az egyetlen olyan nem iparosított sör, ami működhetett a szocialista éra alatt. Tartottam tőle, hogy az U Fleku afféle turistamekkává vált Prágában és sajnos jogos volt a félelmem.

A kerthelyiségben sikerült helyet kapnunk, ahol egy csomó ideig nem jött más, csak egy porszívó ügynök habitusú tag, aki minden áron becherovkát akart eladni nekünk egy malomkeréknyi tálcáról. Azt nem kértünk. Sört akartunk, de arra még várnunk kellett, mert rendes pincérből kevés volt. A sör viszont nagyon finom volt. Néztünk valami harapnivalót is, én egy csirkét kértem, annyira száraz volt, hogy egyértelmű szándékosságot véltem felfedezni, hogy igyál még több sört. A sörivásnak az volt a taktikája, hogy időnként összeszedték az üres poharakat, na, akkor lehetett kérni még. Pincér magától soha nem jött oda, illetve a zaklatós becherovkás csávó igen, ő viszont ötpercenként, mindenféle fal dumával, hogy a becherovka majd fényt gyújt az éjszakában.

Szóval vegyes érzelmekkel jöttünk el az U Flekuból, amikor 10-kor bezárt a kerthelyiség, a benti termek annyira tömve voltak, hogy nem is gondoltunk arra, hogy beüljünk az addigra már a világmindenség királyává részegedő német turisták közé. Ezért beültünk még egy közeli sörözőbe, ahol miután kértem egy Gambriust, Nikola közölte, hogy azt csak a buzik isznak, mert nem elég keserű. Én szeretem a Gambrinust, lehet, hogy el kell gondolkoznom a  nemi identitásomon is.

Másnap délután végre megérkezett jött Prágába a régen várt jó idő. Egy kifejezettem szar nap után úgy döntöttem, hogy a nyakamba akasztom a fényképezőgépet és fényképezek néhányat a Facebook oldal számára és élvezem a jó időt. Ahogy sétálgattam a Károly-híd környékén, megint megláttam a sörfesztivál hirdetését, és valahogy automatikusan hívtam Nikolát, hogy van-e kedve. Meg se kellett igazából kérdeznem, csak azt kellett tisztázni, hogy mikor.

A sörfesztivál  Prága észak-nyugati részében, Letnában, a Sparta Praha stadion mellett kapott helyet idén. Kívülről inkább egy egészségügyi kontingensre emlékeztetett a fehér sátrakkal, egyedül néhány igazán béna lufi hirdette, hogy itt bizony 80 féle sört mérnek. 90 korona (1000 forint) volt a belépő, és a derék sörfogyasztó kapott egy műanyag kártyát és arra kellett pénz tölteni. Egy sör egy tolár volt, ami ugyancsak 45 koronába került. Nem bonyolították túl, minden sört ugyanannyiért adtak. Voltak kaják is, amiket szerintem a vietnami piac legmélyéből kapartak össze, annyira csapnivalóak voltak, ezek 2-3 tolárba kerültek.

Gyorsan fel is töltöttünk Nikolával összesen 15 tolárt, és körbenéztünk, hogy mit lehet itt kapni. A nagyobb söröké volt a főstand a színpad mellett, ahol forinthúszas rockzenekarok küzdöttek a névtelenséggel. Eredménytelenül. Az egészről üvöltött a bóvli. Ha már a bóvlinál tartunk, 10 tolárért mindenféle ocsmány emléktárgyat lehetett vásárolni a hivatalos shopban.

Mi szépen átmentünk a kisebb sörgyártók sátrába, és valóban mintegy 100 féle sört mértek, természetesen egy-egy gyártó 2-3 fajta sert is kihozott, de így is vagy 40 gyártó volt jelen.

Talán a negyedüket ismertem, de Nikola se ismerte a felét se. Ettől egy kicsit megnyugodtam. Először egy 18 szárazanyag-tartalmú nehéztüzérségű Gyémánt nevű sörrel nyitottunk. A sör kicsit édeskés volt, de annyi alkohol volt benne, hogy már ezt az egy sört is megéreztünk. Én még ittam három félét, de igazán egyik sem volt kiemelkedő, de érdekes volt megízlelni a teljesen eltérő ízű, azonos típusú söröket. Nikola legalább hatot gurított, és mindig másik fajtát kértünk (ez elsőt kivéve), így jó sok félét megkóstoltam.

Az est hangulatán nagyban javított, hogy éppen tartott a jéghoki VB, és azon az estén Csehország játszott Franciaországgal. Olyan hangulat volt, mintha mi is Minszkben lettünk volna, egy-egy cseh gólnál azt hittem, ránk szakad a sátor, az emberek korsóval a kezükben táncoltak. Főleg, mikor Csehország az utolsó pillanatban lőtt góllal nyerte meg a meccset, akkor szabadult el a pokol. Mindenki üvöltött, csapkodták a korsókat az asztalhoz, azt hittem a föld is megnyílik.

Ahogy vége lett a meccsnek, az erősen lealjasult emberek elkezdtek hazafele szállingózni, 11-re talán már csak a negyedük maradt. Azoknak egy része már nem volt járóképes. Főleg mikor fokozatosan zárták le a standokat, indult el a maradék nagyobb tömeg, így az utolsó két tolárunkat nem tudtuk már levásárolni.

Gondolkodtunk azon, hogy taxival menjünk-e haza, de 15 perc várakozást mondtak, úgyhogy inkább elmentünk tömegközlekedéssel. A prágai esti tömegközlekedést jellemzi, hogy bár kétszer át kellett szállnom, de így is hazaértem kevesebb, mint fél óra alatt.

Na ilyen volt az első sörfesztiválom és látogatásom az U Flekuba. A sörfesztivál még hónap végéig tart, nem késő felkerekedni.

Az isztambuli utunk óta nem volt lehetőségem írni. Ennek egyik fő oka talán a lustaságom, a másik pedig az, hogy kicsit terheltek voltak a napjaim mostanában mindenfélével és két estét Bécsben is töltöttem. A maradék két prágai napon este fél nyolc előtt nem tudtam szabadulni az irodából.

Hétfőn, miután több mint egy hete nem voltam bent, levelek sokasága fogadott. Május elsejétől formálisan három céggel is van munkaszerződésem, érdeklődve néztem, hogy a céges névjegyzékben három párhuzamos e-mail címen is létezem, minő skizofrénia, és ebből a háromból csupán egybe tudok belépni. Írtam egy levelet a helpdesknek, hogy szeretném minden levelemet egy postafiókban megkapni, aminek eredményeképpen olyan faszományosan megcsinálták a levelezést, hogy keddtől kezdve egy árva levelet sem kaptam. Aminek részben örültem - kevesebb nyűg - de azért sejtettem, hogy meglesz ennek a böjtje. A levelezésemet hosszas eszmecsere után végül csütörtökre sikerült megjavítani, azóta ömlenek a mailek mindhárom címre.

Az egyik levélhalmot a vállalati folyamatokból származó feladatok alkotják. Az egyik vállalatban (tévesen) a vezérigazgatóval egy szintre sikerült beállítaniuk a céges hierarchiában, ezért az összes halott ügy, meg legfelsőbb szintű jóváhagyás beesett hozzám. Természetesen minden csehül. Először csak kapkodtam a fejemet, aztán meg dühöngtem, mert napi 40-50, számomra érthetetlen valami tódul az arcomba, persze a levelekben található hivatkozásra kattintva, „az ön nem jogosult a rendszer használatára” üzenetet kapom. Szóval olajozottan indul a váltás.

Nem csak virtuálisan, hanem a valóságban is el kellett költöznöm a helyemről. Pedig már egészen megszoktam a kis irodánkat, a kollégákkal együtt. Miután május 1-től már közvetlenül hozzám tartozik 11 kolléga, azt tartottam célszerűnek, hogy együtt üljek velük, hogy meglegyen a közvetlen légkör és megértsem a biztosító időnként kifejezetten túlbürökratizált folyamatát, értelmetlenségét.

Szerdán sikerült találnom egy lyukas órát, amikor, magad uram, ha szolgád nincsen alapon, bepakoltam két kisebb dobozba a felhalmozódott és azóta minden bizonnyal már teljesen elértéktelenedett dokumentációmat. Öltönyben behasaltam az asztal alá és a pokolban való örökös dreherivásra kárhoztattam mindazon cseh kollégákat, akik a kábelrögzítési koncepciót kitalálták. A kábelek nem egy fix kábelsínben csücsülnek, hanem egy olyan hajlékony rendszerben, ami egy kicsit egy gerincoszlopra hajaz, és egyenként kell a csigolyákat kinyitni-bezárni, hogy öt centi kábelt lefejthessünk.

Az új - ismét csak átmeneti - asztalom, egy 20 fős irodában leledzik. A biztosítói irodaház 10 évvel ezelőtti tervezői igen szűkmarkúan osztották a vezetői irodákat. Ígéret van, hogy kapok, de egyelőre még nem tudják, hogy hol. Az elején nem is baj ez, mert legalább egy kicsit jobban megismerem a közvetlen kollégáimat. Viszont az asztallap alatt végigfut egy acél merevítőcső, amit már első nap sikerült teljes erővel háromszor letérdelnem, ami olyan szólt, hogy a sor végéből kihajoltak a kollégák, hogy mi történt.

Kénytelen voltam venni egy kis Nespresso gépet is, mert amit kiénekeltem tavaly karácsonykor a főnökömből, azt ott kellett hagynunk, mert Jana kolléganőnk vérbosszút esküdött, hogy lemészárolja, aki hozzáér a szent kávégépéhez, amit szerinte George Clooney a saját kezével szerelt össze. Bevallom, féltettem az életemet, inkább vettem egy kisebbet, ami az enyém. Szépen ott figyel majd az asztal végében, és iszom a finom kávét.

Itt az irodában van kávé, de annak olyan íze van, hogy sírok, amikor innom kell belőle. Nemrég elhívott az egyik társosztály vezetője, és hogy mutassa, hogy mennyire szeretne velem jóban lenni -  az informatikára van utalva teljesen – elővette a meisseni porcelánkészletet és töltött egy keveset a kitűnő filteres kávégépükből, amilyet utoljára még a 80-as évek közepén láttam az NSZK-ban, szerintem ő is a Quelle katalógusból rendelte. Az íze is olyan volt, mintha abból az időből maradt volna még egy kis zacc és azt öntötte volna fel vízzel. Először, mikor megláttam, hogy mi készül, azt mondtam, hogy inkább nem kérek, de éereztem, ez nagyon rossz válasz. Ha a nemi indentitását firtattam volna, akkor sem vágott volna helytelenítőbb arcot. Így lenyomtam a kávét, most is megborzongok, ha rágondolok.

Lassan hozzászokom ahhoz, hogy semmihez ne szokjak hozzá, mert minden extra sebességgel változik körülettem.  Úgy döntöttem, a kávégépem a kis sziget a változások viharos tengerében. Megbízható, finom kávé, mert ennyi jár nekem.