Kalandjaink Prágában és a világban

Ez egy korábbi töredék, amit most publikálok. Remélem még így, néhány hét elteltével is élvezetes.

Nikola már régóta pedzegette, hogy el kéne mennünk a Brasileiróba , ami egy all you can eat étterem, azaz annyit eszel, amennyi beléd fér. Eleinte kicsit húzódoztam, de aztán egyszer csak beadtam a derekamat, főleg, hogy Rozi is itt volt. Ő ki nem állhatja az ilyen típusú éttermeket, de miután azt suttogtam éjszaka alvás közben a fülébe, hogy nagy, finom steakeket fog enni, valahogy mégis csak elfogadtuk a meghívást és találkoztunk Nikolával az Óváros téren.

Kicsit korábban értünk oda és megcsodáltuk a napfényben úszó épületeket, de amikor már harmadszor trappolt végig a lábamon egy komplett kínai turistacsoport, úgy döntöttünk, hogy idő előtt megpróbálunk beülni az étterembe. A Brasileiro az Óratorony mögötti háztömbben található, simán elmegy mellette az ember, ha nem tudja pontosan, mit keres. Először egy kifejezetten jellegtelen térbe jutottunk, majd miután ellenőrizték a foglalásunkat, egy meredek lépcsőre mutattak, hogy arra kell menni. Poénkodtam is, hogy Nikola a vécében foglalt nekünk asztalt.

A lenti rész már lényegesen hangulatosabb volt: határozottan pinceszerű, boltíves termekkel, a falak súlyos kövekkel kirakva, és diszkrét, a középkori lakomákhoz passzoló volt a világítás  Az asztalhoz vezettek minket, majd Nikola javaslatára nem tököltünk az étlappal, azt mondtuk, az all you can eat menüt kérjük. A pincér üdvözült mosollyal összeszedte az étlapokat és megmutatta, hogy hol van a salátabár.

A salátabár nem feltételül az én terepem volt, de Rozi olyan arcot vágott, mint én, amikor beszabadultam a Lego-kiállítás Star wars részlegébe. Csak pakolt, pakolt lelkesen. Én rettegtem attól, hogy a hívogató salátában egy alattomosan megbúvó rák vagy gyilkos hal ólálkodik, ezért inkább egy füstölt sonkát rágcsáltam gyümölcsökkel. Azt gondoltam, hogy ez nem valami nagy cucc. Nikola mondta, hogy nyugi, az ő tányérján alig volt saláta. Azt mondta, nem pazarolja a kapacitását ilyesmire. Rozinak viszont nagyon bejöttek a herkentyűk, elindult repetázni.

Voltam már néhány ilyen, edd magad halálra étterembem, ott az volt a módi, hogy az ízletesebb falatok pillanat alatt elfogytak, vagy ha grilleztek, hosszú tízperceket várakoztam a sülő halak bűzében, mire végre megkaptam a gumivá sült ételemet, amihez akár fullasztó krumplit, vagy olyan rizst is választhattam, amit csak vésővel lehetett leválasztani a szájpadlásomról. Egy volt a lényeg, a paciensnek kellett felállnia, s megküzdeni a javakért. Ez kölcsönzött valami munkásmozgalmi jelleget a dolognak.

Ebben az étteremben a nagytőkés rendszert honosították meg. A becses kliens üldögél az asztalánál és a pincérek bolyonganak az asztalok között és kezükben újabb és újabb íncsiklandó ételeket kínálnak. Háromféle kasztba lehetett sorolni őket: az egyik mindenféle kagylót, rákot, lazacot kínálgatott egy tálcáról, ahogy ránézett az arcomra, rögtön vágta, hogy nem én leszek, akinél meg kell torpannia. Rozi viszont majdnem elgáncsolta őket és minden körnél rápattant egy-két ez-meg-az a tányérjára. A másik típus, ebből volt a legtöbb, kétszárú nyársat hordozott végig, csirke-, disznó- és rengeteg marhasülttel. Volt a fickónál még egy tojáspucoló kés, amivel simán ki lehetett volna miskárolni egy orrszarvút, és azzal szelt egy-egy csíkot az aktuális húsból, én pedig egy helyes kis csipesszel elkaptam a leesni készülő sistergő húsdarabot és gyengéden a tányéromra helyeztem.

A harmadik kasztot egy fekete, brazil csávó képviselte, aki grillezett egész ananászokat rakott a nyársára, amik olyan finomak volt, hogy majdnem sírni kezdtem, mikor megkóstoltam. Ez volt az oldószer a mérhetetlen mennyiségű hús zabalása közben. Amúgy időnként az asztalunkra tettek egy-egy tálka fűszeres sült krumplit vagy bundázott étkezési banánt szinte láthatatlanul.

És hát a húsok. Fenségesek voltak. Olyan marhasültek voltak, hogy érdemes lenne szobrot állítani nekik, a kedvencünk az ún. picanha volt volt, amit a brazil vágásnak megfelelően a marha hátsó combja és háta közül vágnak ki, és olyan omlós és zamatos, hogy tiltani kéne a fogyasztását, mert függőséget okoz. A csirkék, malacsültek is bármely más étterem fénypontjai lettek volna, de itt csendes megbújtak a középmezőnyben.

Már messze túljutottunk azon a szinten, amikor jól esik. Természetesen Nikola mackósabb termete révén jobban állta a sarat, mint mi. Először én dőltem ki, azt mondtam, még egy falatot kell ennem, itt szörnyet halok. Rozi először komoly elhatározást tett, hogy ő sem eszik többet, mert a kaja agyonnyomja a kisbabát a hasában, de nem tudott ellenállni egy rák kacsintó szemének, és azt azért még betuszkolta. Nikola semmivel nem törődve, még néhány szelet húst megmentett az enyészettől.

Két óra alatt annyit ettünk, mint máskor három nap alatt. Mint egy csapat részeg elefánt csámpáztunk fel a lépcsőn nagy szuszogásokkal kísérve. Rozival keservesen gondolkodtunk, hogy miként éljük túl az estét. Végül úgy döntöttünk, hogy hazasétálunk, hátha közben jobban leszünk. Elbúcsúztunk Nikolától, aki azt mondta, ő egy taxi hátsó ülésén emésztget, és gyalog nekivágtunk a hét villamosmegállónyi útnak.

Gyönyörű prágai esténk volt. A Hrádzsin tükröződött a Moldva vizében, szinte már giccsbehajlóan tökéletes látképet nyújtva. Megálltunk csodálni, és mondtam is Rozinak, hogy időnként el is felejtem, hogy milyen gyönyörű helyen lakom. Ahogy sétáltunk végig a folyóparton, mindenütt piknikező fiatalok, több helyen hajókról ömlött a buli az éjszakába. Egy helyen szabadtéri DJ nyomta a showt-, nagyon jó hangulatot teremtve.