Adós vagyok még egy poszttal, amit a nagyobbik lányom rendszeresen számon kér rajtam, a második közös hetünkről Prágában. Már töredékben létezik egy ideje a poszt, de még nem sikerült befejeznem. De mindennek eljön az ideje. Hát íme, kicsit megkopott már, a por is belepte, de a mienk.

Miután Rozit és a bérelt autót visszafuvaroztam a reptérre és Rozit felültettem a repülőre, furcsa érzésekkel mentem haza a taxiban. Olyan érzés volt, mint gyermekkoromban, mikor már közeledett a nyári szünet vége, és tudtam, egy-két hét múlva kezdődik az a dögletes suli, és valami mélységes szomorúság szállt meg. Na ezt éreztem, pedig még volt néhány nap szabim a lányokkal.

Az idő a hét további részében sem kedvezett a „nyaralásnak”, mindennap menetrend szerint megérkezett délután az eső, lehetetlenné téve minden nyári jellegű programot. Miután pénteken már haza kellett vinnem a lányokat, igazából csak néhány napunk maradt, ráadásul hétfőn és kedden be kellett mennem dolgozni és szerda délután is behívtak egy teljesen felesleges megbeszélésre.

Hétfőn este felfedeztük a lányokkal Prága legnagyobb és legjobb plázáját, meg is vámoltak szépen legóra, junk foodra és egy kettétörhető szíves nyakláncra, ami fennen hirdeti, hogy ők a legjobb nővérek. Ami azért volt különösen vicces, mert pont aznap vesztek olyan szinten össze, hogy nem is beszéltek egymással, sőt külön is ebédeltek. Arra mentem haza, hogy a két lány külön szobában panaszolja el, hogy a másik miket tett és mennyire kiállhatatlan.

A múlt heti rendelési viszontagságok miatt, inkább sajtos tésztát ebédeltek, amit előkészítettem nekik. Sőt, miután szerdán ebédelni sem volt időm, nekik rendeltem az ebédet az U Krokába, amire egy órát kellett várniuk, meglepetésvacsival vártak engem, a mestertől merítettek: sajtos tésztát ettünk. Ez a hét valahogy a sajtos-tejfölös tészta jegyében telt el. Amit nem bánok, mert nagyon szeretem. Én már csak ilyen egyszerű gyerek vagyok.

Szerdán azért sikerült elnéznünk a Prága legnagyobb arénájában található minigolf-pályára. Mondjuk eleve a minigolf gondolatát is elég mulatságosnak tartom, főleg ha az egy hosszúkás teremben van, ahol görcsösen igyekeznek azt az érzetet kelteni, hogy a szabadban vagy, ezért kis vízcsobogást is odavarázsoltak. Amitől az embernek sűrű vizelési ingere támad, ami nem feltétlenül használ a pontos célzásnak. A pályák közötti területet murvával szúrták fel, amitől olyan érzésem volt, hogy rögtön elnyel, ezért gólyamódra próbáltam lépkedni a szilárdabb kövekből készült zsombékokon.  A pályán csak mi voltunk az elején, majd csatlakozott egy srác két csajjal, akiből az egyik olyan ordenárén vihogott, hogy fontolgattam, hogy betolom az egyik orrlukába a golfütőt. Ettől függetlenül jót játszottunk, az mondjuk sokat rontott az élményen, hogy utána Lilla lányommal észrevettük, hogy volt, aki 21 ütéssel teljesítette a 16 lyukat, ami azért finoman szólva is ízléstelen. Fuj.

Másnak a prágai állatkertbe igyekeztünk, ami Prága legszélén kapott helyet, ami nem aratott túl nagy tetszést a lányaimnál, mert át kellett kelnünk a városon tömegközlekedéssel. Miután fél Prága le van zárva, a város közlekedésének gerincét alkotó villamospályák felújítása miatt a tervezettnél is lassabban értünk az állatkertbe. A prágai állatkert kb. a budapesti állatkert háromszorosa, beleértve a vidámparktól elcsaklizott részt is. Erről jut eszembe, ha egy gyereket megkérdeznének, hogy hova menne szívesebben, vidámparkba vagy állatkertbe, szerintem Kántort, a nagyszerű nyomkereső kutyát kéne szerződtetni, hogy olyat találjon, aki az állatkertbe. Erre a Vidámparkot bontják le, mondjuk amilyen állapotban az egész volt, lehetett volna belőle egy jó kis rom-vidámpark, ahol trabanttal lehetne száguldozni fék nélkül.

Szóval a prágai állatkert nagyon nagy, végig se tudtunk menni rajta, de már úgy éreztem, lerohad a lábam. Itt is van minden, például egy közép-ázsiai blokk, amit máshol nem nagyon láttam: furcsa tevékkel meg lószerű állatokkal. A legjobb mégis az elefántok területe volt, ahol mindenfele indai istenszobrokat, szentélyeket helyeztek el, ami nagyon hangulatba helyezte a helyet.

A park területén van egy rövidke libegő is, azzal lehet felmenni a magasabban fekvő részekhez. Annyira rövid, hogy mire az ember körbenézne, már rángatják is ki a székből. A libikókára külön jegyet nyomtatnak, amit külön automatából lehet vásárolni, ami nagyon hasonlít a királyi BKK jegyeire. Ahogy a bölcs lányaim megjegyezték ez a jegy kisebb, mint a rendes prágai buszjegy, ezért kevesebb fát kell kivágni miatta. Ezért a budapesti jegy is jobb, mondták. Erre nem tudtam mit lépni, csak elővenni a chipkártyás bérletemet, ami semennyi papírt nem eszik.

Volt egy hatalmas szafariliget, ahol akár egy kilométerre is elszaladhattak az állatok, és láthatóan jól is érezték magukat, miért mindenfelé borjak ugrándoztak, élvezve a hatalmas teret. Volt továbbá egy másik épület, ahol a macskaféle ragadozók döglöttek mindenfele. Én mindenféle állatot kedvelek, de a kedvenceim a nagymacskák és a macskamedvék (hogy miért, az maradjon az én titkom), ezért bár már rohadt fáradtak voltunk, jó sok időt eltöltöttünk például a bengáli tigriseket nézve.

A menetrendszerű eső elől egy dzsungel-házba menekültünk, ami viszont olyan unalmas volt, hogy csak az eső tartott bent minket. Az esőt a lányok szokásos vámolása követte, csapás csapás hátán. Majd nemsokára holtfáradtan indultunk hazafelé. Otthon gyors csomagolás következett, mert reggel háromnegyed hétre jött értünk a taxi.

 A vonatút hazafele eseménytelen volt, azt leszámítva, hogy a lányok ülése alá kifolyt egy kis tej, ami kb. egy órára minden tevékenység központjává vált. Lilla nem mert odalépni sem, de szerencsére egy csomag zsebkendővel ezt a katasztrófát is el lehetett hárítani.

Szerintem jó kis két hetet töltöttünk el együtt, a csúcspont egyértelműen a legolandi kiruccanás volt, ez nem kérdéses. A lányok szomorúan számolták vissza a napokat, ebből azt gondolom, jól érezték magukat.