Kalandjaink Prágában és a világban

Ez egy korábbi töredék, amit most publikálok. Remélem még így, néhány hét elteltével is élvezetes.

Nikola már régóta pedzegette, hogy el kéne mennünk a Brasileiróba , ami egy all you can eat étterem, azaz annyit eszel, amennyi beléd fér. Eleinte kicsit húzódoztam, de aztán egyszer csak beadtam a derekamat, főleg, hogy Rozi is itt volt. Ő ki nem állhatja az ilyen típusú éttermeket, de miután azt suttogtam éjszaka alvás közben a fülébe, hogy nagy, finom steakeket fog enni, valahogy mégis csak elfogadtuk a meghívást és találkoztunk Nikolával az Óváros téren.

Kicsit korábban értünk oda és megcsodáltuk a napfényben úszó épületeket, de amikor már harmadszor trappolt végig a lábamon egy komplett kínai turistacsoport, úgy döntöttünk, hogy idő előtt megpróbálunk beülni az étterembe. A Brasileiro az Óratorony mögötti háztömbben található, simán elmegy mellette az ember, ha nem tudja pontosan, mit keres. Először egy kifejezetten jellegtelen térbe jutottunk, majd miután ellenőrizték a foglalásunkat, egy meredek lépcsőre mutattak, hogy arra kell menni. Poénkodtam is, hogy Nikola a vécében foglalt nekünk asztalt.

A lenti rész már lényegesen hangulatosabb volt: határozottan pinceszerű, boltíves termekkel, a falak súlyos kövekkel kirakva, és diszkrét, a középkori lakomákhoz passzoló volt a világítás  Az asztalhoz vezettek minket, majd Nikola javaslatára nem tököltünk az étlappal, azt mondtuk, az all you can eat menüt kérjük. A pincér üdvözült mosollyal összeszedte az étlapokat és megmutatta, hogy hol van a salátabár.

A salátabár nem feltételül az én terepem volt, de Rozi olyan arcot vágott, mint én, amikor beszabadultam a Lego-kiállítás Star wars részlegébe. Csak pakolt, pakolt lelkesen. Én rettegtem attól, hogy a hívogató salátában egy alattomosan megbúvó rák vagy gyilkos hal ólálkodik, ezért inkább egy füstölt sonkát rágcsáltam gyümölcsökkel. Azt gondoltam, hogy ez nem valami nagy cucc. Nikola mondta, hogy nyugi, az ő tányérján alig volt saláta. Azt mondta, nem pazarolja a kapacitását ilyesmire. Rozinak viszont nagyon bejöttek a herkentyűk, elindult repetázni.

Voltam már néhány ilyen, edd magad halálra étterembem, ott az volt a módi, hogy az ízletesebb falatok pillanat alatt elfogytak, vagy ha grilleztek, hosszú tízperceket várakoztam a sülő halak bűzében, mire végre megkaptam a gumivá sült ételemet, amihez akár fullasztó krumplit, vagy olyan rizst is választhattam, amit csak vésővel lehetett leválasztani a szájpadlásomról. Egy volt a lényeg, a paciensnek kellett felállnia, s megküzdeni a javakért. Ez kölcsönzött valami munkásmozgalmi jelleget a dolognak.

Ebben az étteremben a nagytőkés rendszert honosították meg. A becses kliens üldögél az asztalánál és a pincérek bolyonganak az asztalok között és kezükben újabb és újabb íncsiklandó ételeket kínálnak. Háromféle kasztba lehetett sorolni őket: az egyik mindenféle kagylót, rákot, lazacot kínálgatott egy tálcáról, ahogy ránézett az arcomra, rögtön vágta, hogy nem én leszek, akinél meg kell torpannia. Rozi viszont majdnem elgáncsolta őket és minden körnél rápattant egy-két ez-meg-az a tányérjára. A másik típus, ebből volt a legtöbb, kétszárú nyársat hordozott végig, csirke-, disznó- és rengeteg marhasülttel. Volt a fickónál még egy tojáspucoló kés, amivel simán ki lehetett volna miskárolni egy orrszarvút, és azzal szelt egy-egy csíkot az aktuális húsból, én pedig egy helyes kis csipesszel elkaptam a leesni készülő sistergő húsdarabot és gyengéden a tányéromra helyeztem.

A harmadik kasztot egy fekete, brazil csávó képviselte, aki grillezett egész ananászokat rakott a nyársára, amik olyan finomak volt, hogy majdnem sírni kezdtem, mikor megkóstoltam. Ez volt az oldószer a mérhetetlen mennyiségű hús zabalása közben. Amúgy időnként az asztalunkra tettek egy-egy tálka fűszeres sült krumplit vagy bundázott étkezési banánt szinte láthatatlanul.

És hát a húsok. Fenségesek voltak. Olyan marhasültek voltak, hogy érdemes lenne szobrot állítani nekik, a kedvencünk az ún. picanha volt volt, amit a brazil vágásnak megfelelően a marha hátsó combja és háta közül vágnak ki, és olyan omlós és zamatos, hogy tiltani kéne a fogyasztását, mert függőséget okoz. A csirkék, malacsültek is bármely más étterem fénypontjai lettek volna, de itt csendes megbújtak a középmezőnyben.

Már messze túljutottunk azon a szinten, amikor jól esik. Természetesen Nikola mackósabb termete révén jobban állta a sarat, mint mi. Először én dőltem ki, azt mondtam, még egy falatot kell ennem, itt szörnyet halok. Rozi először komoly elhatározást tett, hogy ő sem eszik többet, mert a kaja agyonnyomja a kisbabát a hasában, de nem tudott ellenállni egy rák kacsintó szemének, és azt azért még betuszkolta. Nikola semmivel nem törődve, még néhány szelet húst megmentett az enyészettől.

Két óra alatt annyit ettünk, mint máskor három nap alatt. Mint egy csapat részeg elefánt csámpáztunk fel a lépcsőn nagy szuszogásokkal kísérve. Rozival keservesen gondolkodtunk, hogy miként éljük túl az estét. Végül úgy döntöttünk, hogy hazasétálunk, hátha közben jobban leszünk. Elbúcsúztunk Nikolától, aki azt mondta, ő egy taxi hátsó ülésén emésztget, és gyalog nekivágtunk a hét villamosmegállónyi útnak.

Gyönyörű prágai esténk volt. A Hrádzsin tükröződött a Moldva vizében, szinte már giccsbehajlóan tökéletes látképet nyújtva. Megálltunk csodálni, és mondtam is Rozinak, hogy időnként el is felejtem, hogy milyen gyönyörű helyen lakom. Ahogy sétáltunk végig a folyóparton, mindenütt piknikező fiatalok, több helyen hajókról ömlött a buli az éjszakába. Egy helyen szabadtéri DJ nyomta a showt-, nagyon jó hangulatot teremtve.

Világéletemben vegyes érzéseim voltak a Valentin-nappal kapcsolatban, egyrészt pontosan tudom, hogy az amerikai kereskedelmi gépezetnek szüksége volt a karácsonyi dömping és januári leárazások után egy újabb pénzköltési ösztönzőre, de mégis valahogy szeretem is egy kicsit, mert alkalmat ad kiszakadni a hétköznapokból. Azzal lehetek, akit nagyon szeretek, és ez ad ennek a kicsit erőltetett dolognak egy pozitív színezetet. Trendi körökben illik ezt a dolgot cikizni, de szarok rá, nem érdekel. Természetesen egy olyan kapcsolatban, ahol Lajos mindennap matyómintát vág Mari hátába a szíjával és Valentinkor beállít egy darab kókadt szegfűvel, meg egy félig elfogyasztott Álomvarázs trüffel desszerttel, akkor egy kicsit átértékelődik a dolog, de ugyanez a probléma megvan a nőnappal és a húsvéttal is. Nem tudom, mennyivel jobb, amikor húsvétkor két ivócimbora kíséri be az ajtón Lajost, hogy 10. háznál is meglocsoljon valakit. Summa summarum, nem az alkalom teszi az embert.

Rozival ez volt az első, igazi Valentin-napunk. Én irtózok minden kényszeres dologtól, így a kötelező Valentin-napi édelgéstől is, de most nagyon volt kedvem ünnepelni. Előző nap kikerestük az éttermet, hogy tudjunk asztalt foglalni, mert azt gondoltam, – mint utólag kiderült, helyesen - hogy itt is étterembe menni dukál ezen a napon, nem pedig fokhagymás sörsajtot zabálni egy kültéri talponfetrengőben Holsovice külső részén. Több éttermet megnéztünk a Tripadvisoron és örömmel konstatáltam, hogy a kedvenc éttermünk, az utcánkban lévő U Kroka Prága 4. legnépszerűbb helye, de most valami különlegesebbre vágytunk, ezért végül az Indian Jewel étteremben foglaltunk asztalt.  

Pénteken, amikor is az interneten keringő tréfás képpel ellentétben nem volt lábnapom (az csütörtökön volt), napközben rendes, dolgos jó munkásemberként, egy külső konzultáns céggel elmentünk a munkahelyemhez közel eső Harry éttermébe ebédelni, nem is sejtettem, hogy ez a nap az indiai ételekről szól majd. Ugyanis ez az étterem cseh emberektől cseh embereknek szól, csak csehül, hiába angol a neve. Az étlap is cseh, a napi menü is cseh. Elő kellett vennem olimposzi magasságokba fejlesztett cseh nyelvtudásomat, és lefordítani nagyjából a menüt, és rendelni valami kaját. A nagyjából sikerült. Mindenki azt kapta, amit szeretett volna, kivéve engem, aki nem tudta, hogy a kari itt nem a karácsony szőkenősített verziója, hanem a curry cseh megfelelője. Ezért ebédre ettem egy kis currys-ananászos csirkét, mondtam is, jól bemelegítem legalább a gyomromat a vacsira. Azt mondjuk gondolom, nem kell megemlítenem, hogy az OYA szakácsa nem töltött három hetet sem Indiában, hogy nagyon mély ismereteket szerezzen az ananászos-currys csirke  autentikus elkészítéséről. Azaz egy marhasült knédlivel vélhetően jobb választás lett volna, mert a német kolléga, aki azt rendelt, még tányért is majdnem kinyalta, úgy bepárásodott a szemüvege az étel okozta boldogságtól.

Délután 5 körül leléptem a munkahelyemről, (ez sajnos mostanában egyre ritkábban fordul elő) és irányba vettem a Karlovo náměstít, ahol Rozival múlt héten voltunk és sokat vacillált egy japán kislányos teadoboz megvételén, majd fájó szívvel visszarakta. Na, én újra levettem, némi exkluzív zöld tea társaságában. Átcsattogtam a szemben levő virágboltba, ahova ott tartózkodásom alatt olyan figurák léptek, mintha megelevenedett volna a Kórház a város szélén statisztagárdája, és kézzel-lábbal elmagyaráztam a nagyon kedves, angolul az „ok” szóban kimerülő szókincsű virágos néninek, hogy egy tavaszi csokrot szeretnék, körcsokrot. A boltban annyi giccs volt a polcokon, hogy feltétlenül megadom Győzikének a bolt címét.

Hazafele Rozi azzal traktált cseten, hogy Valentin-nap alkalmából olyan büdös van az előszobában, hogy nem mer kimenni, mert biztos megdöglött valami patkány, és majd mikor hazajövök riportáljak, hogy mi az, mert ő bizony nem megy ki, az biztos. Gondoltam nincs is annál jobb, mint virággal a kézben, ünnepi ábrázattal az arcomon valami büdös, döglött állatot keresni az előszobába. Mire hazaértem, nem volt semmi. A büdös valószínűleg az utcáról, vagy a folyosóról jött be, az is lehet, hogy valamelyik hölgylakó egy borzot kapott Valentin-napra, és azt sétáltatta. Nem fog kiderülni soha. Rozi dermedt rettegésben várta, hogy miként zárul a bűzeset és szerintem minden ajándéknál jobban örült, hogy nem leszünk átvonuló állomása egy zombi patkányhordának.

Rozi nagyon örült a teás dobozkának, annyira, hogy maga mellé ültette a kanapén. Ő is átadta az ajándékát, ami egy utazás volt, amire befizetett május közepére Isztambulba, ehhez rajzolt is egy kis rajzocskát, meg írt levélkét. Kicsit ledöbbentem, de nagyon örültem neki, rögtön tisztáztam vele, hogy csak fele-felében tudom leképzelni a dolgot, ebben némi huzavona után megállapodtunk. Úgyhogy májusban vár ránk a mesés Isztambul, óóóóóó Isztambul.

Kicsit heverésztünk, majd elindultunk az étterembe, mert félő volt, hogy elkésünk. Az étterem az óvárosban, a Tyn terecskén van, ami egy forgalomtól elzárt belső tér, Prága egyik legszebb helye. Ahogy bementünk, a következő kép fogadott (érdemes a linkre kattintani, mert egy 360 fokos képet lehet látni az étteremről) azzal a különbséggel, hogy most csurig volt emberrel. Ez volt az első hely, ahol angolul beszéltek és nem csehül. Az étterem egy 50 körüli házaspáré, akik ideális megtestesítői a vendéglős fogalmának. Olyan tökélyre fejlesztették a műkedvességüket a vendégekkel, hogy már-már azt hiszed, tényleg neked örülnek ennyire. A fogadós egy igencsak megtermett, pocakos indiai tag, akinek akkora hasa van, hogy már csak kacsázva tud menni. A felesége pedig egy szemüveges hosszú hajú nő, aki fiatalabb korában biztosan páratlan memóriával rendelkezett, de ennek mára hűlt helye sincsen, és minden rendelésért legalább háromszor jött vissza és akkor is lefelejtett valamit. Mindezt azonban olyan kedvesen tette, hogy nem tudott haragudni rá az ember. A többi kiszolgáló is kedves volt, de valahogy olyan esetlen benyomását keltettek. Az előétel csicseriborsó-lisztben kisütött hagymakarika és sajt volt két nagyon finom mártogatóssal. A főételnek Rozi spenótos bárányt , én pedig currys csirkét kértem. Mindketten naant, az indiai kenyeret kértünk hozzá köretnek, Rozi kókuszosat rendelt, ami nagyon ízlett nekem.  Az ételek nagyon finomak voltak, és annyit ettünk, hogy attól féltem, rögtön szétdurranok és nem jutunk haza. Fizetéskor kaptunk még egy-egy csokit, amit csak valahogy eltüntettünk, majd hazafele vettük az irányt.

Így telt az első Valentin-napunk itt Prágában, ha ilyen lesz minden Valentin-nap az életemben, akkor nagyon fogom szeretni ezt a napot.