Ahogy elérkezett a február, ismét elkezdődtek az utazásaim. Bár, hála az égnek, sokkal kevésbé intenzíven, mint novemberben. Bár azért így is fogok utazgatni bőven az elkövetkező időszakban. A tegnapi nap a legközelebbi célpont, Brno volt soron. Ez egy céges utazás volt, amit már az első pillanattól végigkísért valamilyen átok. Eredetileg hatan mentünk volna, ezért nem is egy, hanem két autóban gondolkodtunk. Addig osztottunk- szoroztunk, míg végül egy épkézláb autót sikerült felmutatni, amibe viszont öten nem fértünk bele, mert addigra kiderült, hogy az egyik kolléga, Nikola magas lázzal kidőlt (bár a rossz nyelvek szerint inkább csak a karácsony óta felhalmozott restanciáit szeretné nyugodt körülmények között ledolgozni), így végül a vonatot választottuk, ami az autós utazáshoz képest csak kb. fél órával jelent hosszabb utat. Tegnapelőtt délutánra kiderült, hogy egy másik kolléga sem tud csatlakozni, mert nyakig úszik a fekáliában, ezért le kell mondja. Kicsit ideges lettem, mert akkor négyen simán elfértünk volna az autóban, és nem kellett volna 5-kor kellenem, de addigra már megvettem a jegyeket.

Tegnap reggel negyed 7-re beszéltük meg a találkozót a főpályaudvaron, ami egy háromszintes bevásárlóközpont, szinte lehetetlen megtalálni benne, hol lehet jegyet venni, vagy hol vannak a vágányok, mert lépten-nyomon valami üzletbe botlik az ember. Ami még jellemző, hogy az itt lévő újságosok annyira bunkók, hogy fütyörészniük kellene az erdőben, hogy ki ne vágják őket. Nem hogy nem voltak kedvesek, úgy ugattak hozzám iskolaköpeny-szerű munkaruhájukból, mint egy megvadult komondor. Pedig csak megkérdeztem, hogy mennyibe kerül egy újság.

A pályaudvaron derült ki, hogy az a hölgy, akinek az autójával mentünk volna, az éjszaka balesetet szenvedett és éppen az operációra vár. Így csak hárman indultunk útnak. A főnököm és a Jovan nevű architekt, aki pont úgy néz ki, mint Lenin ifjonti, albínó kiadásban, ezenkívül pont négyszer annyit bír beszélni, mint egy normális ember, és erre angolul is képes. De talán úgy tudom leírni, hogy ő az a tipikus informatikus, akinek a felhasználó mindig is egy zavaró körülmény volt, ha lehetne, kiiktatna minden embert és emberit.

A reggeli vonat szinte teljesen üres volt, csak néhány egyetemistának kinéző fiatal próbált meg magához térni az esti sörözés után. Egyébként az egész vonat úszott a sörszagban, és valami meghitt lepukkantság uralkodott mindenfele, de ezt már láttam korábban is: Korábbi vonatos poszt. Ami új volt, hogy volt büfékocsi, ami valami elcseszett elme ötlete alapján, furcsa félkör alakú székekkel hívogatta az olcsó gépsonkát és filléres virslit habzsolni vágyók népes hadát. Elméletileg négy személyre tervezték, de ha egy férfiember beült a fal mellé, a másik csak némi dörgölőzés után tudott teljes fenékkel leülni mellé. Köztudottan erősen homofób énem nem engedte, hogy engedjek a kísértésnek, ezért félfenékkel megülve a széket fogyasztottam el hitványnak is alig nevezhető reggelimet.

Negyed tíz után érkeztünk Brno főpályaudvarára, ami pont olyan ocsmány volt, mint amire emlékeztem. A régi szép főhomlokzatot valami helyi lángelme elfedte fémből és üvegből készült vásári üzletekkel, amik megrekedtek valahol a 90-es évek elején.  Egyénként az egész városra jellemző ez a megrekedtség, nem nagyon lehet egy lapon említeni Prágával. Állítólag az egész állomást el fogják költöztetni fél kilométerrel arrébb, és egy bevásárlóközpont lesz a helyén, mivel ez a város központja, és abban idegenül hat a mi Keleti pályaudvarunk egyedi varázsát idéző hangulat.

Brno egyébként Morvaország központja. Nem is gondoltam, hogy egy olyan kis országban, mint Csehország, ilyen kifejezetten tág terű viccelődés lehet az ország két fő része, Morávia és Bohémia között. Jovan mondta, hogy inkább angolul beszél, mert ha kihallják a prágai akcentusát, még a végén megverik ezek a nyugatszlovákok. Azt is elmondta, hogy a moráviaiak kiapadhatatlan forrásai a rossz ízű tréfáknak. Talán csak a szlovákok vannak többször megénekelve, ha egy-egy vaskosabb viccet meg kell ereszteni. Elmesélte, hogy egy korábbi munkahelyén elég szigorú intézkedéseket vezettek be a faji, nemi, vallási és származási megkülönböztetés ellen. Aki vétett ellene, azzal először egy írásbeli tesztet töltettek ki, másodszor egy teljes napos agymosást kellett végigülnie, hogy megjavuljon. Két hónap után a szlovák tréfákra feloldották a szabályt, mert különben nem lett volna senki, aki dolgozzon, mindenki az átnevelőben ült volna. 

Egyébként Brnóról ugyanaz a véleményem, mint mikor két éve itt voltam, a város belső pár utcája szép, de azon kívül egy piszkos, szürke iparváros. Nem élnék itt, állítólag Ostrava még szörnyűbb, oda se készülök menni.   Az ebédünket egy borzalmas mexikói étteremben költöttük el, ahol salsaként egy kis tálkában sűrített paradicsomot hoztak ki fűszerezve és minden asztal közepén egy tequilás üveg tetején ágaskodó hatalmas gyertya szolgált dekorációként. Annyira jó hely volt, hogy kávét már nem is mertem kérni.

Visszafele egy Budapestről érkező nemzetközi vonattal jöttünk, ami lényegesen jobb volt, mint amivel reggel mentünk. Ez mondjuk több helyen is megállt, és majdnem három óra volt az út, de nem hatotta át az útszéli kocsmákra jellemző sör- és húgyszagkeverék. Visszafelé Jovan is elfáradt, szerintem megvolt már a maga napi 50.000 szavával, így a vörös hajnalba meredő Lenin arckifejezésével olvasott valami e-bookot. Valamikor fél hét körül érkeztünk vissza Prágába, én olyan fáradtan, hogy alig bírtam hazavonszolni magam. Brno ismét nem lopta be magát a szívembe.