Tegnap az áruházi kaland azért sikerült olyan rövidre, mert nekem már rohannom kellett a reptérre, mivel indultam Triesztbe. Trieszt a vállalatcsoport központja, viszont olyan kis országszéli városka, hogy nagyon kevés közvetlen járat repül oda. Mi is Prágából Münchenbe repültünk, majd onnan Triesztbe. Négy másik cseh kollégával repültem, mi voltunk a prágai csapat. Kicsit furcsa volt, mert ha azt akarták, hogy én is értsem, angolra váltottak. Ez egyeseknél úgy hangzott, mikor a nagy súlyos mozdony csikorogva elindul, vaskos szláv akcentussal.
Mindkét repülőút nagyon rövid, 5-600 kilométer, darabonként kevesebb, mint egy óra. Ennek megfelelően a Lufthansa belföldi osztályú repülőit működteti a vonalon. Ez azt jelenti, hogy nem egy Jumbóhoz gurult ki a busz, hanem egy általam idáig nem ismert jethez, egy Embraer 190-eshez. Már sejtettem, hogy elég vicces lesz a dolog, mert ezek a gépek nem túl nagyok, nem úgy, mint én. Szóval felkapaszkodtam a lépcsőn, a repülőgép teteje pont szemmagaságban volt. Aztán lehajoltam és furcsa, perisztaltikus mozgással beszenvedtem magam a helyemre. Münchenben szálltunk át, alig fél óra múlva már indultunk is a csatlakozáshoz. Egy fegyelmezett, hidrogénszőke pasi, drótkeretes szemüveggel, akit simán beválogattak volna egy második világháborús film SS főparancsnokának, kirángatta a kezemből a mindenféle standardnak megfelelő kézipoggyászomat. Ekkor már tudtam, itt a vég.
És igen, a busz kivitt egy Bomardier Q400-hoz, amihez már volt szerencsém korábban. Itt is felmásztam a lépcsőn, és csodák csodájára átláttam a repülő felett. A repülő ajtaja a vállmagasságomban ért véget. Valahol a mellbimbóm magasságába köszöngetett a sztyuvi. Majd egy laza mozdulattal átalakultam Quasimodóvá és egy furcsa csuszanó-oldalazó mozgással megközelítettem a helyemet, erre azért volt szükség, mert ahol az én vállam volt, ott volt a csomagok helye. A szék valahol a térdem magasságában leledzett, így Sandokánt, a maláji tigrist meghazudtoló vetődéssel bevettem a helyemet. A repülőgépeken sikerült az ellátmányt a minimumra, azaz egy darab Milka szeletre csökkenteni mindkét járaton. Mondjuk megértem, egy kiadós ebéd után valószínűleg nem tudnak a levegőben maradni ezek a derék repülők.
A trieszti reptéren olyan taxit kellett találnunk, ami elvisz öt embert, ezért egy hétszemélyes Peugeot-t szemeltünk ki. A sofőr, egy joviális nagypapa kinézető fazon, terelgetett az autójához, mint egy jól nevelt cukros bácsi. Be is verekedtük magunkat az autóba, ahol vidám olasz slágerek szóltak, a visszapillantó tükrön lengett a rózsafüzér, bár ennek a jelentőségét csak később értettem meg.
A trieszti reptér kb. 20 kilométerre van a várostól. Elindultunk, felcsendült Adriano Celentano mester tenorja, a sofőr fütyülte a dallamot, és gyorsított, egyre csak gyorsított. 120-szal mentünk a nyolcvanas táblánál. Felértünk az autópályára, majd elkezdett még gyorsítani, ezzel párhuzamosan Adriano is hangosabban énekelte vidám kis nótáját. Az autóban utazók dermedt csendben ültek. Nem tudtuk előre, hogy az őszes kispolgári külső mögött, a centizések nagymestere bújik meg. Ahogy valakit utolértünk az autópályán, kb. 5 centire mögötte elkezdte letolni, villogni, és hangosan ócsárolt minden nációt, aki bitorolja az ő autópályáját, ezt hosszasan ki is fejtette, természetesen minkét kezét használva a gesztikulációhoz, mindezt 160-nál. Majd, mikor az áldozat végre lehúzódott, szabály szerint millimétereket hagyva nyomta tövig a gázpedált, egy pillanatra se tévesztve a fütyülés ütemét. Egy-egy ilyen veszélyes előzésnél az utasokból önkéntelenül előtörő felszisszenést a mester újabb felkérésként élte meg és még jobban beletaposott a gázba. Az első ülésen ülő kolléga először békés zöld színt vett fel, majd minden hipóreklámot megszégyenítő fehéret. A pilóta, nyugodtan nevezhetjük így, időnként kedélyesen oldalba bökte és közölte, ezt már angolul, hogy már több mint 500 000 km van az autóban és még nem volt balesete. Hittem is, meg nem is.
Aztán lekanyarodtunk az autópályáról, és megpillantottuk a lemenő nap által narancssárgára festett tengert. Az összes szárazföldi patkány feje rögtön fixálódott a víz fele. Természetesen Niki Lauda itt is bemutatott néhány trükköt, de annyira tömve volt az út, hogy már nem brillírozott annyira, csak időnként derékig kihajolva küldött el valakit melegebb éghajlatra, aki éppen nem kanyarodott olyan gyorsan, ahogy azt ő gondolta. Aztán bár nem hittem, hogy megérem, de csak megérkeztünk a hotelhez.
Trieszt szerintem gyönyörű város, bár a helyiek szerint haldoklik. A főnököm innen való, ő mondta, hogy itt öregotthont kell nyitni, vagy temetkezési vállalkozást érdemes indítani, mert abban van csak potenciál. Szerintem azért a kávéban is utaznak néhányan, mert Triesztet tartják Olaszországon belül is a kávé fővárosának. Az biztos, hogy a napi kávémennyiségemet nagyon megnöveltem, pörögtem is este, akár a búgócsiga. Később elmentünk egy erősen középszerű étterembe, ami viszont gyönyörű reneszánsz enteriőrben kínálta a főleg tengeri herkentyűkből álló ételeit, tehát szokás szerint megint az étlap aljáról kapartak össze valamit nekem. Ennél már csak a mai nap volt jobb, ahol előre összeállított menü volt, természetesen csak tengeri cuccokból. Úgy néztek rám, amikor mondtam, hogy nem eszem semmit a tengerből, mintha azt mondtam volna, hogy én csak csecsemőcombot fogyasztok. Végül hoztak nekem egy gyerekmenüt.
Triesztben délutánra beköszöntött egy kisebbfajta Bora, jó kis széllökéssekkel. Mire kijutottunk a reptérre, már elég tisztességes lökések voltak. A reptéren jó néhány derék talján úgy vélte, elég 16.30-ra kijönni a 17 órás római gépre, és amikor konstatálták, hogy száz méteres sor áll a biztonsági vizsgálat előtt, beszálló kártyájukat lengetve, teljesen jogosnak érezték, hogy könyökkel utat törjenek maguknak. Olaszok. De azért szeretem őket, olyan vicces izgága népség, tele furcsa szokással, de mögöttük van a több ezer éves múltjuk. Talán egyszer majd itt is fogok élni egy kicsit.
Utolsó kommentek