Tegnap eddigi itt létünk leghidegebb reggele köszöntött ránk. Hajnalban -12, amikor fél 11 felé elindultunk a piacra, olyan -8 fok volt. Az időjárás nagyon becsapós volt, mert egy nagyon kevés napsütés is átszűrődött a szürke felhőkön. Erről jut eszembe, hogy elkezdtük nézni a dán/svéd koprodukcióban forgatott Híd című sorozat második évadját. Szerintem zseniális, a történet mellett a képei azok, amik nagyon tetszenek. Napfény sehol, egyenszürke ég, sok állókép a hajnali Göteborgról és két nagyon jó színész a főszereplő. Azt mondjuk nem tudom, hogy hogy lehet ott élni, napfény nélkül. Szóval itt azért tegnap átszűrődött egy kis napfény, és amikor kijöttünk a melegből, nem is éreztük, hogy mennyire hideg van.

Lementünk arra a helyre, ahol a piac szokott lenni, de úgy tűnik, átmenetileg ott nincsen piac. Talán a hideg, meg talán az is, hogy itt is kevesebb pénzük van az emberek januárban. Nem tudom. Rozi nagyon be volt lelkesedve, azt mondta, ő piacra akar menni. Mondtam neki, hogy én hallottam egy másik piacról is, ami a Jiřího z Poděbrad metrómegállónál van. Már mentünk is a villamosra felszállni. A villamost ellepte valami osztrák turista banda, akik gondolom, a hidegre való tekintettel most villamosoztak. Iszonyú zajosak voltak, és elfoglalták a villamos felét. Azért jó is ez Prágának meg rossz is, hogy ennyi turista jár ide. Aztán, még egy kis metrózás után elérkeztünk, Jiřího z Poděbradra.

A tér Pogyebrád Györgyről kapta a nevét, aki a mi Mátyás királyunknak volt Katalin után apósa. A Pogyebrád család hölgy ága nem volt túl szerencsés a gyermekek szülésében, mind Katalin anyja, mind maga Katalin gyermekágyi lázban halt meg, Katalin 15 évesen. György egyébként a cseh állam egyetlen huszita királya volt, és ő is csak úgy tudta ezt elérni, hogy azt ígérte a koronázó magyar püspöknek, hogy majd jól áttér a katolikus hitre, és Csehországot is visszavezeti oda. Természetesen esze ágában sem volt, amiért aztán a pápa annak rendje és módja szerint ki is átkozta.

A tér egy hatalmas, talán a mi Szabadság terünkkel azonos nagyságú terület, amit a Jézus Szent Szívéhez templom ural, amit a két világháború között emeltek. A tér a forgalmas Vynohrady úttól legtávolabbi részén helyezkedik el a piac. Sokkal kisebb, mint az, ahova mi szoktunk járni, például zöldséges nem is nagyon van, főleg inkább húst, sajtot, mindenféle puccos külföldinek való csemegét árulnak, meg meleg ételeket. Volt már vagy fél tizenkettő, mire odaértünk. Olyan éhes voltam már, hogy erősen gondolkodtam, hogy felfalom valamelyik télikabátba öltöztetett kövér ebet. Először egy hot-dogost találtunk meg, aki valamilyen érdekes megfontolásból akkora virsliket pakolgatott be a kiflibe, mint a kisujjam. Gondoltam, ráhúzom őt magát is a kifliket kilyukasztó nyársra, de inkább eloldalogtunk és szerencsére felfedeztük, hogy van balkán burger.  

Én ezt a fajta ételt itt Prágában ismertem meg, de Rozi tud jót otthon is. Ez egy szép, jó fűzerezésű, termetes marhahús pogácsa, pitában, némi csalamádé és valami fűszeres mustár féle. Rohadt finom. Amire ide eljutottunk, már éreztük a hideget. A két, nagy valószínűséggel macedón komán már látszott, hogy önkívületben vannak a hidegtől. Régen egy télen én is dolgoztam kültéren újságárusként, tehát tudom, hogy nincsen az a ruha, ami megvéd a hidegtől, amikor -6 fok van, és órákon át állsz, hajnal óta a hidegben. Mindenesetre még így, fagyos ujjakkal is eszméletlen jó kaját csináltak. Volt elhelyezve a piacon néhány speciális vödörben szabadtéri tűz, amellett ettük meg a burgerünket. Utána mondtam Rozinak, hogy váljunk ketté, én szeretnék holnap disznótorost enni, ahhoz megveszem a cuccokat, addig ő vegye meg még, amit kell, mert a húsosnál nagyon hosszú sor állt. Fél óra múlva találkoztunk, addigra Rozi hisztérikusra hűlte magát.

Bemenekültünk egy közeli kávézóba megmelegedni, ahol már néhány sorstársunk hasonlóan próbált kiengedni. Rozi egy kávé, egy tea és 15 perc engedés után kezdett visszatérni. Ettünk még egy isteni creme brulée-t, majd mondtam Rozinak, hogy nem messze van ide az a bevásárlóközpont, ahol nemrég voltunk, van-e kedve elmenni oda. Bár mondjuk ez hülye kérdés volt, mert az ilyenre Rozinak mindig van kedve. Milyen messze van, kérdezte, ó mondom, egy-két sarok, ha jól emlékszem. Hát nem emlékeztem jól, egy komplett metrómegállóra voltunk tőle. Rozi nem örült. Nagyon nem. Úgy rohant, mint akit egy yeti kerget. Mondjuk, ha jól belegondolok ez igaz is volt, úgy lebegtem utána, mint Károly bácsi Frakk után, sál, sapka, kesztyű, kezemben a másnapi disznótoros.

Miután megérkeztünk, mondta Rozi, hogy szeretne benézni egy-két helyre, mondtam jó, én is elterelgetem addig a májas hurkát.  Sajnos az itteni Samsung boltot éppen akkor zárták be, ezért csak kevés dolog volt, amit volt kedvem megnézni, főleg úgy hogy a szatyromban lévő kolbász és hurka a nem várt meleg hatására elkezdett kiolvadni és ha nem is átható, de már érezhető hagymás kolbászszagot árasztani.

Szerencsére nem sokat időztünk. A bevásárló központ előtt egy helyen lefagyott a beton, ott egy biztonsági őr felügyelete mellett gyerkőcök csúszkáltak nekifutásból. Már csak a látványtól is elkezdtem újra fázni. Volt még egy kis nézeteltérés Rozival, mert rosszul néztem meg, hogy milyen villamossal kell menni, és amikor már vagy négy elment, és egyik sem olyan volt, mint, amire mondtam, hogy jó, megnéztük, hogy nem is jár ott olyan villamos. Védekeztem, hogy a Google Maps, meg minden, de Rozi arcára az eltökélt szigor ült ki, a közlekedésben megtanulhattam volna már, hogy nem lehet rád hagyatkozni. Én soha nem állítottam, hogy lehet. 15 év után is képes voltam eltévedni a saját irodaházunkban! Nincsen itt kérem zsákba macska.

Aztán 4 után haza is értünk, teljesen átfagyva. Rozi a nap hátralevő részét a kanapén töltötte, két takaróval állig betakarózva, elmésebbnél elmésebb ötleteket kitalálva, hogy mit vigyek oda neki, én meg már régóta halogatott dolgokat intéztem el. Ilyen volt a kávégépünk vízkőtelenítése. Ezt imádom, kb. másfél óra, olyan hangot ad, mintha egy gőzgépet eresztene le az ember, de csak ötperces intervallumokban.  Öt percig béke van, majd zümmögő sziszegés, macska felriadás és újra béke, másfél órán keresztül, a kiengedett vizet tizenöt percenként ki kell önteni, tehát csinálni se nagyon lehet mellette semmit. Aztán már csak itthon ténferegtünk és még jobban irigykedtem öcsémre, aki most Dubai-ban van és azon gondolkodott, hogy belefér-e egy kis strandolás nekik még a napba. Pfuj.

Egyébként itt is gratulálok neki, mert életében először lefutotta a maratont!