Három nap, három repülőút. Lassan úgy érzem, folyton vagy a repülőtéren várok, vagy repülök, és közötte eltelik egy kis idő. Hétfőn repülővel jöttem vissza Prágába, ami annak a visszaútja volt, amikor aznap kellett repülőjegyet foglalnom, mert a kitűnő Orangeways törölte a járatot.

Hétfőn pár óra munka, majd este ismét csomagolás keddre, amikor is indultam Milánóba. Reggel jött értem a taxi, és sikerült majd másfél órával indulás előtt kiérnem a reptérre. Amióta nem a holding veszi nekem a repülőjegyeket, észrevehető a minőségromlás. Most a fapados Easyjetre foglaltak nekem jegyet. Próbáltam előző nap helyet foglalni az on-line check-innel, de csak hosszas fifikázás után sikerült megtalálnom, hogy miként lehet kikerülni azt az oldalt, ahol mindenképpen fizetnem kellett volna a választott ülésért. A slusszpoén az, hogy teljesen ingyen osztott ki nekem egy nagyon jó helyet, amiért majd’ háromezer forintot kellett volna fizetnem.

 A repülőgép a Milano-Malpensa 2-n szállt le, ahol a Milánótól negyven kilométerre lévő reptér még távolabbi, csak az Easyjet számára fenntartott terminálja volt. Öreg, mint a mesékben a boszorka, akit csak öreganyámnak lehet szólítani. Nem kis nyomozómunka után sikerült megtalálnom azt a buszt, amely a két terminál között közlekedik és alig egy órával a leszállás után már rajta is ültem a Malpensa expresszen, ami bevitt Milánóba.

 

A szállásom a központban volt, és ezzel el is mondtam róla minden jót. Eredetileg három szállodát mutattak nekem, amiből választanom kellett volna. Az első 80 euró volt. A főnököm azt mondta, hogy Milánóban 100 euró alatti szobában lakni komoly kockázat arra nézve, hogy nem éled meg a másnapot. A középső árú szálloda úgy nézett ki, mint egy viktoriánus múzeum, így azt sem választottam. Attól tartottam, hogy aki ott lefekszik, viaszbábuként él tovább valamelyik panoptikumban. A legdrágább szálloda jól nézett ki, de 280 euró volt egy szoba, ami testvérek között is 85 ezer forint, így hiába agitáltam a főnökömet, hogy milyen jó is lenne az, azt mondta, keressek másikat. Végül az asszisztensünk találta ezt a hotelt. Az internetes képek alapján egy világos, modern szálloda. A valóságban egy lepukkant, öreg vacak.

 

A Genius downtown az a fajta szálloda, ahol biztosra veszem, hogy valaki manipulálja a Booking.comot, mert az 8.0-s összértékelést egyszerűen nevetségesnek érzem. A szobám egy undorítóan lila, szűk folyosó végén volt. Az ajtót kinyitva egy újabb L alakú folyosó végén találtam meg az Odút. Valami ilyesminek képzelem el az el nem ismert írók lakhelyét. Hat négyzetméter, sötét mint a fene és egy veres tűzfalra néz, ha felhúzod a redőnyt. De azt nem húzod fel, mert különben ha átnéznek a szemben lévő hasonló üregből, még a tömést is meglátják a fogadban, ha ásítasz.

 

A szobában van légkondi, de rejtélyes módon nem adtak hozzá távirányítót. Amikor felhívtam a recepciót, közölték, hogy elromlott, de van egy koszlott ventillátor a plafonon, kapcsoljam be azt. Kint éppen vihar tombolt, ezért egy mini, monszun sújtotta övezetté alakult az szoba. Miután megvacsoráztam egy pizzagyorsétteremben, mert a többi helyen olyan árlap volt, hogy valamelyik vesémet el kellett volna adnom egy vacsoráért, visszamentem az Odúba. Ott úgy megcsapott a párás meleg, hogy alsógatyára vetkezve próbáltam pihegni. Ráadásul az ágy, egy könnyű szar, minden egyes mozdulatomra néhány centit arrébb ugrott. Nem is csoda, hogy nem sikerült átvészelnem így az éjszakát. 4-kor arra ébredtem, hogy koppant a fejem a falon lévő lambérián, mert a párnám beesett a fal és az ágy közé. A testem verejtékben fürdött és a számban egy mini Szahara alakult ki. Természetesen nem sikerült újra visszaaludnom, csak valamikor 5 körül. Reggel úgy ébredtem, mint akit agyonütöttek.

 

Reggeli után még egy kicsit pihentem, mert csak 11-re kellett mennem a megbeszélésemre. Fél 11-kor elindultam, mert láttam, hogy szakad az eső, és gondoltam a taxinak nem 2 perc kell, hogy elérje a 700 méterre lévő irodát. Esernyőt természetesen nem hoztam. A taxi több mint fél óra alatt tette meg az utat, így én voltam az egyetlen, aki elkésett a megbeszélésről. Pont az egyik főfőnök megnyitója közepén rongyoltam be elázva, lélekszakadva. Biztos vagyok, hogy jó kövér piros pontot rajzolt a nevem mellé.

 

A megbeszélést nagy nehezen túlélve elindultam a reptérre, mert tudtam, idő kell, mire kijutok a világ végére, az Easyjet terminálra. Amikor beléptem az épületbe, rögtön rácsodálkoztam, hogy vagy száz ember álldogál az ügyfélszolgálati ablak előtt. Szegények, gondoltam, velük meg mi lehet? Rövidesen megtudtam, hogy törölték a járatukat, pont, ahogy nekem is. Beálltam 143.-nak a sorba, teljesen reménytelenül, mert a sor tíz perc/ember sebességgel haladt. Közben próbáltam felhívni az asszisztensünket, hogy segítsen foglalni másik jegyet, ha van, vagy valami szállodát, amiben megalhatok éjszakára.

Közben egy fickó az Easyjettől odajött és megkérdezte, hogy pontosan miért is állok sorban, magam se tudtam a választ, mondtam neki, mert jól esik. Mondta, hogy legjobb esetben is másnapra tudok jegyet kapni, ha meg visszatérítést kérek, azt online is megtehetem, miután a cég foglalta a jegyet. Így félóra sorbanállás után kiálltam a sorból. Közben végre sikerült kapcsolatba lépnem az asszisztensnőnkkel, aki foglalt nekem egy másik járatra jegyet, ami természetesen Malpensa 1-ről indult, kevesebb, mint egy óra múlva.

Így lélekszakadva futottam a buszhoz és hajtottunk vissza az egyes terminálhoz. Ott a check innél a hölgy elkezdte mondani, hogy miért ilyen későn checkolok be, nagyon közel voltam, hogy elküldjem a büdös francba. Végül csak annyit mondtam neki, hogy mert törölték a járatomat. Mindenhol futólépésben haladva sikerült addigra a kapuhoz érnem, mire már csak ketten álltak a kapu előtt sorba, és mindenütt mondogatták a nevemet (Mr. Kokszisz).

Most itt ülök a gépén és úgy érzem, kell egy kis idő mire megint kedvem lesz utazni, bár a hétvégén megyünk Rozival és a gyerekekkel Horvátországba nyaralni, de az más tészta.