Kalandjaink Prágában és a világban

Három nap, három repülőút. Lassan úgy érzem, folyton vagy a repülőtéren várok, vagy repülök, és közötte eltelik egy kis idő. Hétfőn repülővel jöttem vissza Prágába, ami annak a visszaútja volt, amikor aznap kellett repülőjegyet foglalnom, mert a kitűnő Orangeways törölte a járatot.

Hétfőn pár óra munka, majd este ismét csomagolás keddre, amikor is indultam Milánóba. Reggel jött értem a taxi, és sikerült majd másfél órával indulás előtt kiérnem a reptérre. Amióta nem a holding veszi nekem a repülőjegyeket, észrevehető a minőségromlás. Most a fapados Easyjetre foglaltak nekem jegyet. Próbáltam előző nap helyet foglalni az on-line check-innel, de csak hosszas fifikázás után sikerült megtalálnom, hogy miként lehet kikerülni azt az oldalt, ahol mindenképpen fizetnem kellett volna a választott ülésért. A slusszpoén az, hogy teljesen ingyen osztott ki nekem egy nagyon jó helyet, amiért majd’ háromezer forintot kellett volna fizetnem.

 A repülőgép a Milano-Malpensa 2-n szállt le, ahol a Milánótól negyven kilométerre lévő reptér még távolabbi, csak az Easyjet számára fenntartott terminálja volt. Öreg, mint a mesékben a boszorka, akit csak öreganyámnak lehet szólítani. Nem kis nyomozómunka után sikerült megtalálnom azt a buszt, amely a két terminál között közlekedik és alig egy órával a leszállás után már rajta is ültem a Malpensa expresszen, ami bevitt Milánóba.

A szállásom a központban volt, és ezzel el is mondtam róla minden jót. Eredetileg három szállodát mutattak nekem, amiből választanom kellett volna. Az első 80 euró volt. A főnököm azt mondta, hogy Milánóban 100 euró alatti szobában lakni komoly kockázat arra nézve, hogy nem éled meg a másnapot. A középső árú szálloda úgy nézett ki, mint egy viktoriánus múzeum, így azt sem választottam. Attól tartottam, hogy aki ott lefekszik, viaszbábuként él tovább valamelyik panoptikumban. A legdrágább szálloda jól nézett ki, de 280 euró volt egy szoba, ami testvérek között is 85 ezer forint, így hiába agitáltam a főnökömet, hogy milyen jó is lenne az, azt mondta, keressek másikat. Végül az asszisztensünk találta ezt a hotelt. Az internetes képek alapján egy világos, modern szálloda. A valóságban egy lepukkant, öreg vacak.

A Genius downtown az a fajta szálloda, ahol biztosra veszem, hogy valaki manipulálja a Booking.comot, mert az 8.0-s összértékelést egyszerűen nevetségesnek érzem. A szobám egy undorítóan lila, szűk folyosó végén volt. Az ajtót kinyitva egy újabb L alakú folyosó végén találtam meg az Odút. Valami ilyesminek képzelem el az el nem ismert írók lakhelyét. Hat négyzetméter, sötét mint a fene és egy veres tűzfalra néz, ha felhúzod a redőnyt. De azt nem húzod fel, mert különben ha átnéznek a szemben lévő hasonló üregből, még a tömést is meglátják a fogadban, ha ásítasz.

A szobában van légkondi, de rejtélyes módon nem adtak hozzá távirányítót. Amikor felhívtam a recepciót, közölték, hogy elromlott, de van egy koszlott ventillátor a plafonon, kapcsoljam be azt. Kint éppen vihar tombolt, ezért egy mini, monszun sújtotta övezetté alakult az szoba. Miután megvacsoráztam egy pizzagyorsétteremben, mert a többi helyen olyan árlap volt, hogy valamelyik vesémet el kellett volna adnom egy vacsoráért, visszamentem az Odúba. Ott úgy megcsapott a párás meleg, hogy alsógatyára vetkezve próbáltam pihegni. Ráadásul az ágy, egy könnyű szar, minden egyes mozdulatomra néhány centit arrébb ugrott. Nem is csoda, hogy nem sikerült átvészelnem így az éjszakát. 4-kor arra ébredtem, hogy koppant a fejem a falon lévő lambérián, mert a párnám beesett a fal és az ágy közé. A testem verejtékben fürdött és a számban egy mini Szahara alakult ki. Természetesen nem sikerült újra visszaaludnom, csak valamikor 5 körül. Reggel úgy ébredtem, mint akit agyonütöttek.

Reggeli után még egy kicsit pihentem, mert csak 11-re kellett mennem a megbeszélésemre. Fél 11-kor elindultam, mert láttam, hogy szakad az eső, és gondoltam a taxinak nem 2 perc kell, hogy elérje a 700 méterre lévő irodát. Esernyőt természetesen nem hoztam. A taxi több mint fél óra alatt tette meg az utat, így én voltam az egyetlen, aki elkésett a megbeszélésről. Pont az egyik főfőnök megnyitója közepén rongyoltam be elázva, lélekszakadva. Biztos vagyok, hogy jó kövér piros pontot rajzolt a nevem mellé.

A megbeszélést nagy nehezen túlélve elindultam a reptérre, mert tudtam, idő kell, mire kijutok a világ végére, az Easyjet terminálra. Amikor beléptem az épületbe, rögtön rácsodálkoztam, hogy vagy száz ember álldogál az ügyfélszolgálati ablak előtt. Szegények, gondoltam, velük meg mi lehet? Rövidesen megtudtam, hogy törölték a járatukat, pont, ahogy nekem is. Beálltam 143.-nak a sorba, teljesen reménytelenül, mert a sor tíz perc/ember sebességgel haladt. Közben próbáltam felhívni az asszisztensünket, hogy segítsen foglalni másik jegyet, ha van, vagy valami szállodát, amiben megalhatok éjszakára.

Közben egy fickó az Easyjettől odajött és megkérdezte, hogy pontosan miért is állok sorban, magam se tudtam a választ, mondtam neki, mert jól esik. Mondta, hogy legjobb esetben is másnapra tudok jegyet kapni, ha meg visszatérítést kérek, azt online is megtehetem, miután a cég foglalta a jegyet. Így félóra sorbanállás után kiálltam a sorból. Közben végre sikerült kapcsolatba lépnem az asszisztensnőnkkel, aki foglalt nekem egy másik járatra jegyet, ami természetesen Malpensa 1-ről indult, kevesebb, mint egy óra múlva.

Így lélekszakadva futottam a buszhoz és hajtottunk vissza az egyes terminálhoz. Ott a check innél a hölgy elkezdte mondani, hogy miért ilyen későn checkolok be, nagyon közel voltam, hogy elküldjem a büdös francba. Végül csak annyit mondtam neki, hogy mert törölték a járatomat. Mindenhol futólépésben haladva sikerült addigra a kapuhoz érnem, mire már csak ketten álltak a kapu előtt sorba, és mindenütt mondogatták a nevemet (Mr. Kokszisz).

Most itt ülök a gépén és úgy érzem, kell egy kis idő mire megint kedvem lesz utazni, bár a hétvégén megyünk Rozival és a gyerekekkel Horvátországba nyaralni, de az más tészta.

Egy központi tréning miatt ismét Milánóba kellett utaznom. Lassan úgy járok ide, mintha a második otthonom lenne, holott nem nagyon szeretem ezt a várost. Talán csajoknak jó idejönni, mert annyi üzlet van mindenfele, hogy az embernek már a látványtól is komoly viszketése támad. A szállodám közvetlen közelében olyan 20-25 divatbolt van, mindenféle márkákkal. Bár mikor szerda este megjöttem, annyira későn értem be a szállodába, noha 1-kor indultam Budapestről, hogy már semmi nem volt nyitva. Erről valahogy senki nem beszél hivatalosan, hogy azóta, mióta megszűnt a Malév, mennyivel nehezebb bármelyik Európai országba elutazni, persze ott vannak a fapadosok, de jó pár olyan rossz élményem volt velük, hogy ha tehetem, kerülöm őket, mert könnyen testi sértésbe keveredik az ember valamelyik überköcsög alkalmazottjukkal. A főnököm azért utálja őket, mert pl. a Ryanair ugyan Olaszországban dolgoztatja az embereit, de nem fizet utánuk olasz társadalombiztosítást.

Szerda este Milánó csodálatos idővel fogadott, 5 fok és eső, ami egy kis biztatásra jégesővé alakult. Én vártam két magyar cimborámat, akikkel ide beszéltünk meg vacsorát. Kint álltam az esőben egy eresz alatt és vártam, hogy megjöjjenek egy taxival, és közben szabályosan el kellett kergetnem néhány esernyőárust, akik egyszerűen nem akarták elfogadni, hogy nem akarok esernyőt venni. Nagy sokára megjöttek a cimbik, akikkel egy afrikai étterembe mentünk, mondtuk a taxisnak, hogy Africa, az meg teli pofával röhögött, Africa, hosszú út lesz. Az étterem viszont pár háztömbnyire volt, de nagyon lassan jutottunk oda, mert teljesen megbénult  a forgalom a jégesőtől.

Az afrikai étteremben afrikai arcok ültek. A pincérek valami észak-afrikai nyelven karattyoltak fennhangon az egyik asztalnál, és elég nehezen tápászkodtak fel, hogy hozzanak valamit inni vagy enni, de rohadt jó fejek voltak. Menü nincsen. Van egy kaja, amit aznap este csinálnak, azt lehet enni. Érdekes koncepció.  Mindent kézzel kellett enni, a cimbik, Totya és Teo egy megbeszélésről jöttek, szépen kinyalva, ing, nyakkendő, miegymás, hát ők balettoztak a szószos falatokkal. Minden nagyon finom volt, és valami naan-szerű kenyeret ettünk hozzá, ami jobban hasonlított a palacsintára, mint a naan. Hárman elpusztítottunk egy pirogra emlékeztető előételt, egy hatalmas tál húsos afrikai kenyeret, viszont a desszert kifogott rajtunk, na jó, Teo ezt is megette, pedig az valami édes szezámmag-őrlemény volt, tömbösítve. Vártuk, hogy mikor raknak az asztalra keresztbe egy zsiráfnyakat, hogy tessék rágcsálni, de az elmaradt. Megittunk két üveg enyhe olasz fehérbort, és végigröhögtük az estét, mindenféle régi szalonképtelen történettel.

Másnap reggel kilencre jött értünk a kisbusz, hogy kivigyen a Milánó melletti tanyára, a Cascina Caremma-ra. Milánón egy óra alatt verekedte keresztül magát a busz, mert a milánói taxisok kedvenc tevékenységüket űzték, sztrájkoltak. Így némi késéssel értünk a tett színhelyére. Az út végén sáros földúton döcögtünk a zuhogó esőben. Gondolom, mikor ezt a programot szervezték, nem teljesen ilyen időre gondoltak. 6 fok volt, amit még hidegebbnek lehetett érezni a magas páratartalom miatt. Ahogy megállt a busz és kinyitották az ajtót, betódult a tömény disznótrágya szag. Hurrá. Később megtudtam, hogy most istenes, mert amikor süt a nap, még erősebben lehet érezni. Szuper. 

A szállás egy régi farmházban volt, amit átalakítottak vidéki szállodának, minden helyen megtermelhető ételt, ők készítettek el???. Volt ott minden: ló, disznó és marha is. Egyből betereltek minket egy konferencia terembe, ahol egy amerikai és egy holland tréner várt minket. 8 országból voltunk meghívottak, úgyhogy az elején nagyon nehezen állt rá a fülem a különböző akcentusokra. A legnehezebben egy angol fickót értettem, természetesen az első páros gyakorlatban vele sorsoltak össze, úgy ittam minden szavát, mintha egy próféta beszélt volna hozzám, de a beszédének csak a 60%-át értettem az elején, aztán belejöttem. 

Két másik fickó volt különlegesen érdekes az összegyűlt középvezetők között. Egy vietnámi származású francia és egy olasz, aki úgy nézett ki, mintha valamelyik történelemkönyvből kilépett tudós lett volna. A vietnámi arc, Wilfred, nem tudom, ez volt-e az eredeti neve, vagy csak felvette, hihetetlen volt. Teljesen őrült, olyan poénokat nyomatott be, hogy az elég karót nyelt amerikai tréner csaj időnként nem nagyon tudott megszólalni. Jól mutatja, hogy milyen ember volt, hogy délután lehetett kenyereket gyúrni és sütni, ő egy döglött béka formájút készített, mondta, ilyen a francia lelkület szerinte. Stefanót, a múltból visszamaradt tudós alkatút, olyan szag lengte körbe, amit az ember múzeumokban érez, amikor régi bútorok és szövetek között bóklászik. Kerek szemüvege, bozontos szakálla, és mint kiderült, tudatosan megválasztott ruhatára által simán elképzeltem, ahogy éppen a világ nagy dolgain elmélkedik. 

A program legellentmondásosabb alakja egy bolgár származású lány volt, aki már mikor felszálltunk a buszra feltűnt, mert úgy volt felöltözve, mint egy asztronauta. Ő próbált a legerősebb, legaffektálóbb brit akcentussal angolul beszélni és hangosan bizonygatta, hogy ő bizony osztrák, csak jelenleg él Milánóban. Aztán mikor kiderült, hogy ennek a tréningnek pont az a lényege, hogy különbözőek vagyunk, akkor bökte ki, hogy igazából bolgár. Érdekes emberek vannak.

Este egy borzalmasan rossz vacsorát kaptunk, amit egy száraz fehérborként felszolgált édes prosecco és egy helyi sör kísért, aminek olyan íze volt, mintha szándékosan valaki két nappal ezelőtt kinyitott volna egy sört, majd berakta volna a hűtőbe és most tálalták volna. Édes is volt, nem volt benne szénsav és rohadtul állott íze volt. A vacsora után ott maradtam még egy kicsit beszélgetni egy német társasággal és azt kellett megállapítanom, hogy teljesen eltűnt a némettudásom. A folyamatosan használt angol és az elkezdett cseh mellett nem maradt elég hely a fejemben.

A szobák tipikusan olasz szobák voltak, kőpadlóval, bidével és fa spalettákkal. Fűtés nem sok volt bennük, így kénytelen voltam éjszakára magamra teríteni az ágytakarót is, de úgy is dideregtem. Amikor végre mélyebben elaludtam, hajnal lett és elkezdték etetni a jószágokat, röfögtek, bőgtek, meg mindenféle hangot adtak, azt hittem, elsírom magam. Egy biztos, magamtól nem jövök még egyszer ilyen helyre. Fáradtan, átfázva lementem fél nyolckor, hogy legalább eszek valami finom házi reggelit. Közölték, hogy nyolc előtt nem tudnak adni semmit, akkor már közel álltam ahhoz, hogy valakit megrugdosok, ezt szerintem látszott is rajtam, ezért gyorsan adtak egy kávét. Lassan a többiek is beszállingóztak, egy francia csávót rádöbbentettünk, hogy a francia libamáj magyar export és a bordeaux-i bor nagy része Bulgáriából származik. Ami azért volt különlegesen vicces, mert egész este nagy hanggal verte a mellét, hogy milyen rosszak az olasz borok, és ő az igazi francia bordeaux-i borra esküszik. Utána egy kicsit visszavett az arcából.

A heti rendszerességű utazás most Milánóba vitt. Kezd egy kicsit sok lenni, hogy folyton úton vagyok. Éppen a repülőgépen ülök Franfurt felé, este 11 körül fogok visszaérni Prágába. Holnap reggel meg kilenckor már meetingem lesz.  Nem sajnáltatni akarom magam, de azért fárasztó dolog ez.

Tegnap estefelé érkeztünk meg Milánóba, ahová valódi repülőgép méretű repülők repülnek. A reptéren rögtön a fenti furcsa műalkotás fogadott.

A főnököm nagy rajongója a tömegközlekedésnek, talán azért, mert sosem élt Budapesten. Így a reptérről a városba vonattal mentünk be, ami azt leszámítva, hogy nem volt ülőhely, nem volt rossz. Utána viszont két metróval kellett mennünk, majd mintegy 15 percet gyalogolni a szállásig, mindezt úgy, hogy cipeltük a csomagokat. De legalább lehetőségem nyílt egy kicsit tanulmányozni a milánói embereket. Igen, ez egy nagy város, rengeteg az ember este nyolckor is, mindenféle fizimiska, mindenféle bőrszín. Nagy nyüzsi mindenütt, az emberek fennhangon beszélnek egymással, mintha valaki kettővel feljebb nyomta volna a hangerőt a kellemesnél.

A főnököm egy barátját is meghívta a vacsorához egy toszkán étterembe, ami kedd este tömve volt. A hosszú asztaloknál szőrös olaszok hadonásztak mindenféle lehetetlen ruhában, egymást túlkiabálva. Minden asztal roskadozott a tengeri herkentyűktől. A főnököm már előre röhögött, hogy megint mit fogok választani, de szerencsére volt nekem való étel is bőven. Amíg ők belevegyültek a ricsajos olasz kavalkádba, volt lehetőségem megfigyelni a helyi pincérgárdát. Ez egy régi étterem, legalább 80 éve működik ezen a helyen. A pincérek mintha egy olasz komédiában lennének  karakterszínészek. Az étteremfőnök egy kis kalickában ült, ő kezelte a pénzügyeket. Őszes, hosszúhajú idősebb fazon, szarukeretes szemüvegével egy idős könyvelőhőz hasonlított. Időnként egy kis párnával megnedvesítette az ujjait és szépen kiszámolta a visszajárót, látszott, hogy ő élet és halál ura.

A pincérünk egy dél-olasz, szikár alakjával, sötétebb bőrével  és fekete hajával, aminek minden szála gondos munkával hátra volt fésülve, egy külvárosi vagányra hasonlított. Másodállásban biztos elvállal piszkos melót is. Hanghordozásából és a stílusából áradt, hogy minden magától értetődő számára és nem törődik az élet gondjaival, időnként fütyörészve táncolta körbe az asztalokat. Közben az olaszaim szép részletesen megtárgyalták a legfrissebb pletykákat a központból, kiélvezve egy mozzanatot, részben angolul, de a szaftosabb részleteknél átváltottak olaszra. Volt már vagy tizenegy, mire elindultunk haza.

A reggeli után főnököm széles mosollyal mondta, hogy talált egy jó kis közvetlen járatot a megbeszélésre és nem kell taxival menünk. Jaj. Felszálltunk egy trolira, ami érdekes módon a villamospálya-szerű, forgalomtól elzárt területen ment főleg. Ez a járat egy körjárat, ami körbeutazza szinte egész Milánót. Itt érdekes az idősek hozzáállása az ülőhelyekhez: nem megkérnek, hanem utasítanak, hogy azonnal add át helyed.

Fel is álltunk és átadtuk a helyet egy nőnek, aki miután hallotta, hogy angolul beszélünk, angolul köszönte meg. A főnököm elmondta, hogy ő olasz, én meg magyar és éppen Prágában élünk. Valamennyit beszélek olaszul, ezért nagyjából megértettem a beszélgetés elejét. A hölgy kifejtette a főnökömnek, hogy rögtön sejtette, hogy olasz, mert ilyen szép ember csak olasz lehet. Majd minden átmenet nélkül belekezdett egy cseh nótába, aminek a refrénje helyett puszikat dobált a levegőbe. Ekkor már az egész troli minket figyelt. Gyerekkori emlékek tódultak fel bennem. Olyan volt, mint amikor szegény néhai nagyanyámmal utaztunk valahova, és kb. kettő percen belül elkezdett diskurálni (ahogy ő mondta) egy vadidegennel, megvitatva az élet nehézségeit és az aktuális bel- és külpoiltikai helyzetet.

Ez a hölgy is orrára csúsztatva hupililla szemüvegét, és elmesélte az egész életet, hogy verte a férje, de elhagyta a rohadékot, hogy újságíró, de már nincsen is igazi újség, csak ezek az elektronikus szarok. Majd idegenvezetésbe kezdett, hogy éppen mit látunk. Sok látnivaló nem igazán volt, külvárosi gyártelepek között ment a troli, de szépen elmondta, hol mit gyártottak, és mikor zárt be a gyár. Időnként a főnököm lefordított egy-egy blokkot. Azt hittem, sose érünk már oda, és mikor megérkezünk, majd két csókot is lehel az arcunkra a hölgy a rúzsos szájával, de szerencsére ez elmaradt, csak felállva mutogatta, hogy merre menjünk.

Milánó ezen részén igen különös házak vannak. Kivülről régi, 17-18. századi homlokzattal büszkélkedhetnek, belül ugyanolyan körfolyosós rendszer van, mint nálunk a belvárosban, annyi különbséggel, hogy pompázatos kertecskék vannak mindenütt. A főnököm itt lakott egy ideig, ő mesélte, hogy 20 évvel ezelőtt a legtöbb lakásnak még nem volt saját fürdőszobája. Sok ház felső emeletén penthouse lakások vannak, amiket igazi kertdzsungel vesz körül. Valahogy mindenki kertészkedik: egy öreg bácsi éppen egy kis előkertet kapálgatott, amikor elhúztuk a bőröndünket előtte az újabb 15 perces séta közben. Sok zöld van mindenütt, ehhez nem kapcsolódva, ám mégis, a tömegközlekedési eszközök is zöldek.  

Vissza a jelenbe. A frankfurti reptére érkezvén mindig megdöbbenek, hogy milyen mennyiségű repülőgép közlekedik a világon. Európa egyik legnagyobb repülőterén a reptéri busszal 15 percet vártunk, mert szép libasorban jöttek a gépek egymás után. Köztük egy gigászi Airbus A380-as is, ami úgy nézett ki a többi között, mint kuvasz a tacsik között. Egy-egy reptéren hihetlen az a kulturális és etnikai kavalkád, ami sodorja tovább az embert, valahogy egy élő organizmust alkotva. Aztán megint kidob a tömeg egy terminálnál jóval fáradtabban, lehet hogy az organizmus szívott el egy kevés energiát belőlem. Nem tudom, de gyanús.