A tömegközlekedés egyik pozitív mellékhatása, hogy újra elkezdtem zenét hallgatni fülhallgatóval. Ez egy egész más kapcsolat  a zenével, mint ha ez ember háttérként hallgat zenét, vagy a kocsiban. Sokkal közvetlenebb, bensőségesebb (mindig úgy izgulok, hogy el ne cs...szem, mert ha belsőségest írok, az olyan vicces J). Szóval nagy öröm ismét felfedezni ezt az érzést.

 

Pont múlt héten egy doboz mélyén leltem rá anno csúcskategóriás walkmanemre, ami most már erősen avíttas kivitelűnek látszik, pedig annak idején milyen tuti kis szerkezet volt. Talán csak még egy emlék a múlt szirupos ködéből: egyszer apám szerványolt valahonnan egy Hitachi hifitornyot két bazi nagy hangfallal. Na, az volt akkor mennyország. Akkor éltem első és egyben az egész életemre meghatározó Depeche Mode-korszakomat.  Emlékszem, befeküdtem a két hangfal közé és élvezetem a sztereót, még a könnyem is kicsordult.

 

Közben eltelt gyenge 25 év. A technika sokat változott: a Nexusomon hallgatok zenét a Google Play-ről, a céges telefonom gyári fülesével. És baromi jól szól. Egy valami nem változott, azokat a zenéket hallgatom nagy örömmel, amit anno sihederként hallgattam, néhány azóta megismert klasszikussal egyetemben. És visszatért a régi-új szerelmem, a Depeche Mode az életembe. Hihetetlen, hogy most több századik hallgatás során képes vagyok új részleteket, rétegeket meghallani zenéjükben. Nagy öröm ez nekem, vagy már csak öregszem és egyre nehezebben szeretek meg új dolgokat, a fene tudja. Az is lehet, hogy ez is egy darabka biztonság a fene nagy változásban.