Hihetetlen gyorsan elrepült ez a négy nap, ahogy a buszon zötykölődtünk a reptér felé, ez szaladt át az agyamon. Egy ilyen városra minimum egy hét szükséges. De arra jó volt, hogy egy kicsit megmerítkezzünk és tervezzünk valamikorra egy visszatérését.

Az utolsó nap délelőttjén volt még egy kis időnk. Miután sikerült Roziba életet öntenem, egy programot néztünk ki magunknak, azaz Rozi mondta, hogy olvasott egy cukrászdáról, amit mindenképpen szeretne kipróbálni, tehát az az úti cél. Szépen kikerestem a Google Maps-en a helyet, de a program most frissített (mert mikor frissítsen a nyomorult) és nem sokban, de változott a felülete, nem teljesen úgy működött a navigáció szerintem, mint előtte való héten.

Miután internet nem volt útközben, próbáltam a képernyőn tartani a térképet és úgy navigálni. Próbáltam keresni, hogy hol vagyunk pontosan, de ennek eredményeképpen eltűnt a cél. Azt hittem, elsírom magam. Rozi persze pikírt megjegyzésekkel tette még vidámabbá a helyzetet. Így térkép nélkül, a cukrászda nevének (Saray Muhallebicisi) ismeretében vágtunk neki. Nagyon néztük a cukrászdákat, de természetesen sikerült elmenni mellette. Már majdnem a következő metrómegállónál voltunk, mikor megkérdeztünk valakit, természetesen jócskán túljöttünk rajta.

Visszafele mentünk majd egy kilométert, ami azért volt vicces, mert a rendelkezésre álló két óránkból már elment háromnegyed. ASaray Muhallebicisi cukrászda ott volt a sétálóutca elején, eddig legalább háromszor eljöttünk mellette és úgy sem vettük észre.  Az mondjuk nem volt túl jó előjel, hogy a könyvesboltos csaj, akit megkérdeztünk, eléggé lehúzta. Szerintem a hely tipikus példája a turistacsapdáknak. Eleve minden drágább, mint bármelyik cukiban, ahol eddig voltunk. Ez még általában nem lenne gond, ha minőség is párosulna hozzá.

Például Rozinak nem kértünk semmit inni, erre a pincér kihozott egy palackos vizet. Mondtuk, hogy nem kérjük, erre ő otthagyja, hátha megisszuk. És tényleg nem vitte vissza. Természetesen a számlát a vízzel együtt állította ki, de annyiban mondjuk korrekt volt, hogy mikor jeleztük, hogy nem ittuk meg, a vizet levonta. Ráadásul annyit fizettünk, mint előző este a vacsoráért, és az édességek alig bukkantak ki a középszerűségből. Ezt a helyet senkinek nem ajánlom.

Szedtük a lábunkat vissza a szállodába, mert már nem maradt túl sok időnk. Útközben láttunk egy cipőpucolót, aki elejtette a keféjét, előzékenyen felvettük és visszaadtuk neki. Nagyon megköszönte, és mondta, jöjjünk, megpucolja a cipőnket. Rozi kapacitált, hogy hálából van ez, fogadjuk csak szépen el. Megpucolta az enyémet, Rozi tegnap vett új sportcipőjét is, azt mondjuk nem tudom, minek. Gondoltam adok neki 5 lírát (600 forintot), mégis csak kaptam valamit. Az egész művelet kevesebb volt, mint öt perc. Erre mondta a fickó, hogy 20 líra (2200 forint) az ár. Basszus nem lehetünk ennyire balekok, végül 18 lírára (2000 forint) lealkudtuk, ezért kaptunk egy kapkodós, 5 perces szolgáltatást. Majd szétvetett a méreg. Isztambul tele van cipőpucolóval, mi is megkaptuk a tanácsot, mindig előre alkudj az árról, utána már nehéz, én is ezt javaslom, még akkor is, ha ilyen furcsán kezdődik a dolog.

Szépen elértük a közvetlen reptéri transzferbuszt, ami olcsóbb volt, mint a cipőpucolásunk, és elég korán kiértünk a reptérre. Szerintem az isztambuli reptéren egy mordályt is fel tudnék vinni a repülőgépre, olyan nemtörődöm az egész ellenőrzés. A repülő pont olyan szűk volt, mint idefele, de valahogy most gyorsabban repült az idő. Jó volt megérkezni Budapestre.

Ha egy kicsit visszaemlékszem, mik voltak azok az emlékek, amiket megőrzök Isztambulból, akkor azok ezek:

Először is a macskák, amik mindenhol ott vannak. Békések és nem félnek az embertől, mert nem bántja őket senki. Kutyák is vannak, azok is simán bóklásznak bármerre és nagy barátságosak, de minden 100 macskára jut egy kutya. A macskák keskenyebb fejűek, mint az itthoni cirmosok és hihetetlen színvariációkban bukkannak fel a legváratlanabb helyeken.

A teázás. Bárhol is voltunk, mindig mindenki teázott. Kis, speciális formájú pohárból isznak fekete teát. Ahol vannak árusok (és mindenhol vannak), a teázók pincérei kis, régi karos mérlegszerű fém tálcán viszik a népeknek a teát. A tea kellemes, aromás fekete tea. Nekem bejött, Rozinak nem.

És a Boszporusz szoros, talán az a legszebb az egész városban, ahogy ül az ember a kompon, nem tud betelni a látvánnyal, és az élmény körkörös, mindenütt van valami szép, vagy érdekes, ami odavonzza az ember tekintetét.

Viszont, ha valaki valamennyire is rendszerezett ember, mint én, az elején nem érti, hogy működhet ez a város, de működik. Rozi az elején azt mondta, hogy úgy morgok, mint egy svájci nyugdíjas, aki folyamatosan Svájchoz hasonlítja ezt az várost, országot. Ez nem így van, de a szervezettség ilyetén hiánya nekem néha már sok volt.

Mindent egybevéve pozitív élményekkel jöttem vissza Isztambulból, ami egy szép és érdekes város, de már nem Európa. És ezt el kell fogadnia annak, aki odautazik.