A tegnap esti zabalástól és mászkálástól igen meggyötörten ébredtem. Leszaladtam a sarki boltba, ahol vettem ezt-azt, többek között némi reggelit. A boltos csak törökül beszélt, én meg megpróbáltam néhány nyelvet, ő visszakérdezett, hogy esetleg török? Itt nem folytattuk, elmutogatta hogy mennyi, én fizettem. Miután ma nem esett, kicsit hamarabb tudtunk elindulni.

11-kor már futottunk a komp után, ami átvitt minket Kadiköybe. A komp pont annyiba kerül, mint a metró vagy a villamos, de másik típusú zseton kell hozzá. Szerencsére egy jó ember nem engedte elmenni a hajót, amíg nem vettünk másik zsetont. Egyébként szinte mindenütt jellemző ez a számunkra ismeretlen előzékenység, barátságosság. A komp egy sima hajó, ami menetrendszerűen közlekedik a Boszporuszon keresztül-kasul. Az út igen rövid, talán 15 perc. Ezért már az első pillanatban megjelenik egy idősebb bácsi, kezében egy hatalmas tálcát egyensúlyozva, és mindenkinek kávét, teát, esetleg narancslevet akar eladni. Aztán jött egy másik bácsi, majd egy  harmonikás kislány, mintha valami török képes mesekönyvet néztünk volna. 

Csodálatos kilátás volt a hajóról a tegnap megnézett mecsetekre és a tengerszoroson átívelő hidakra. Csak üldögéltünk és azt sajnáltuk, hogy egy picit nincsen jobb idő, mert erősen lógott az eső lába. Mikor kikötöttünk és Rozi megkérdezte, hogy hova is megyünk, akkor döbbentem rá, hogy nem néztem meg. Mondtam menjünk, majd csak kilyukadunk valahol. Kicsit kérdezősködtünk és találtunk egy bazárt. Ezt egymásba nyíló utcák alkották, nem túl nagy területen, sok árussal és étteremmel, kávézóval. Azt olvastuk, hogy ez a rész, ami már Ázsia, hangulatában is eltér az európai oldaltól. Mi is éreztünk, hogy valahogy nagyobb a nyüzsi és a káosz, de azért akkora kontrasztot nem találtunk.

A piacot nagyon élveztük, mindenhol gyümölcsök, fűszerek és halas pultok. Vettünk is egy fél kiló epret, de még elég éretlenke volt.  Beültünk egy kávézóba, ahol nagyon hagyományos módszerrel és külsőségekkel főzték a kávét, és végre ittam egy nagyon finom török kávét. Megkóstoltam mellé azt a teát, amit úton-útfélen kortyolgatnak az atyafiak és az is nagyon ízlett. Azon beszélgettünk Rozival, hogy mi tévők legyünk. Az volt az eredeti terv, hogy bazározunk, de innen a városrész bazárja messzebb van, mint a Nagy bazár az Aranyszarv öbölben, így hirtelen ötlettől vezérelve már ismét a kompon ültünk és tartottunk a Nagy bazár felé.

Visszafele kibukkant a nap, ami sokkal barátságosabbra festette a vidéket és a parton sorakozó régi házakat. Sikerült elnéznem a hajót, ezért nem Eminönüben, hanem Karaköyben kötöttünk ki, de szerencsére innen is ugyanaz a villamos vitt fel a piacra, mint a Boszporusz másik partján. Néhány megálló után belevetettük magunkat a Nagy bazár labirintusába.

A Nagy bazár egy fedett, hatalmas utcákkal összekötött vásárcsarnok. Mi nem töltöttünk el többet, mint másfél órát, de azt gondolom, jó ha a töredékét láttuk. Szerintem csak aranyárusból van több, mint 100. Miután nem bőrkabát-arany-farmer-lacoste póló beszerző úton voltunk, ezért némi fűszert vettünk, részben ajándékba. Egyébként, ha azt gondoljuk, hogy a kínai piacainkon rengeteg szart árulnak, akkor úgy vélem, nem alkottunk még fogalmat az igazi gagyiról, ami itt utcákat tölt meg. Mondjuk egy utcányi alsónemű bolt, szuper minőség, alacsony ár. Vagy mondjuk 30 csadorbolt egymás mellett, több száz fejkendőbolt. Azon tanakodtunk Rozival, hogy miként képes ennyi boltot eltartani ez a bazár. A válasz valószínűleg a rengeteg turista és a 17 millió isztambuli lakos. Elég nagy potenciál.

A végégre már elég nyűgösek lettünk, mert rohadtul nem találtuk az utat kifelé, csak újabb és újabb utcák következtek, mondjuk a messze földön híres török csúcs-elektronikai  berendezésekkel. Éhesek és fáradtak voltunk, ezért az egyik kebabosnál azt mondtuk: lesz, ami lesz beülünk, pedig cseppet sem volt bizalomgerjesztő.

A tulaj az fajta ember volt, aki szerintem aludni is futva alszik, egyszerűen úgy száguldozott fel-alá a lépcsőn, hogy beleszédültünk.  Elég kevés bizodalommal rendeltünk, de amit kihoztak, az fenséges volt. Én egy húsrudacskát kértem, Rozi bevállalósabb volt: padlizsános, húspogácsákat rendelt. Mindkettő minden várakozásunkat felülmúlóan finom volt. Desszertnek rendeltünk egy künefét, ami egy sajt alapú édesség pisztáciával. Na ez egyenesen fenséges volt. Nagyon elégedetten kerestük a kiutat a bazár-labirintusból, amit végül a GPS-em segítségével tudtuk megvalósítani. Addigra már csömörünk volt a folytonos invitálásból, és zoknit sem akartunk venni. Arra rájöttünk, hogy miért akarnak rengeteg helyen eladni a turistáknak zokni, mert a derék török férfiak nagy része nem hord zoknit. Legalábbis mi így láttuk. Biztos van, aki hord, de nem mindenki. Ott van a több hegynyi zokni, valakinek el kell adni.

Először azt gondoltuk, hogy megnéznénk a földalatti ciszternát, az Yerebatan Sarayit, ami nagyon híres, de sikerült rossz villamosra szállnunk és mondtam, inkább kukkantsunk körbe Tophane városrészbe, amiről ismét csak nagyon jókat olvastunk. A villamosról leszállva egy elég érdekes környéken találtuk magunkat, ráadásul rossz irányba indultunk el. Nem hiába: a gondos tervezés mindig elnyeri jutalmát. Egyre furcsább környéken sétáltunk, mikor találtunk egy puccos helyet, ahol ittunk egy kávét. Itt volt szerencsére ingyen wi-fi és megtudtam nézni, hogy pont a másik irányba kellett volna mennünk.

Szépen visszatrappoltunk az úton, közben, hogy még jobb legyen a kedvünk, elkezdett fújni  a szél és esni az eső. Ahogy kapaszkodtunk fel a hegyre, egyre pofásabb lett az utcakép, bárok, éttermek és lakberendezési boltok következtek egymás után. A környék régen olasz negyed volt és ez látszik az épületeken, amik akár valamelyik olasz városban is lehetnének.   

Az utcácska végül abba a bevásárló utcába torkollott, ahol tegnap este sétáltunk. Beültünk arra a helyre, a Madóba, ahol tegnap azt a nagyon finom fagyit ettük.  Mind a ketten direkt valami nagyon török édességet választottunk, Rozi egy tejberizst, én valami pisztáciás cuccot, ami pont úgy nézett ki, amikor kihozták, mint egy zöld levélen élő majom kakija. Mindkét édesség eszméletlen finom volt.

Kicsit még csámborogtunk a sétálóutcán, majd visszamentünk oda, ahol tegnap este vacsoráztunk, mert annyira bejött az a hely. Hasonló dolgokat ettünk, de más ízeket próbáltunk ma ki. Nem csalatkoztunk az étteremben, ma is szuper volt, ráadásul sokkal kevesebben is voltak, azért flottabbul ment minden.

Hazafelé még vettünk egy-két vásárfiát ajándék gyanánt, majd az egyre jobban lehűlő Takszim téren keresztül hazafele siettünk.  Most, hogy végiggondolom, mennyi mindent összeettünk kiráz a hideg. Sebaj majd holnaptól jöhet újra a diéta, mert sajnos letelt ez a pár nap, amit itt töltünk. Holnap még majd olvashat, aki szeretne egy újabb  posztot az utolsó napunkról a városban, amit mára már nagyon megszerettem.