Vagyok ugye én, aki Rozi szerint, funkcionális evő, azaz tök mindegy mit eszem. Ez persze nem igaz, csak a tények görbe tükörben való felnagyítása, csúsztatás. Szeretek én sok mindent, csak még többet nem. Otthon még csak el van az ember, mert mindig volt a kantinban egérút, ha nem volt a fogamra való étel, ehettem a kiszáradt csirkemellet, vagy az ipari gumiárú frissességű rántott sajtot. De itt még az sincs. A büfé rendben van, bár ott is minden szinte tonhallal van, amit tudvalevő, hogy nem fogyasztok, mert vízből való. Ott meg nem élnek rendes állatok. Csak úszkálnak, meg ilyesmi, hát mitől lenne azoknak finom ízük?

Az igazi megpróbáltatás ebédkor kezdődik. 4 féle étel és két féle tészta. Az életmódváltás jegyében a tésztát próbálom kerülni. Meg talán azért is, mert megkóstoltam egyet és sportöltözői lábszag íze volt. Szóval maradnak az egyebek. Nem vagyok válogatós ;-), de a csirkéből csak a mellét eszem meg, a csontot, meg a bőrt általában Boni a macska eszi meg, ő meg nem rohangál ebédkor a kantinban a lábam körül. Tegnap is végső elkeseredésemben egy csirkecomb sztéket kértem, gondoltam abból nagy baj nem lehet. Erre kaptam egy csontos, cupákos borzalmat, amiről alig bírtam lecibálni a bőrét, mindezt sült paradicsommal és kuszkuszzal. Álmaim étele, rémálmaim. Van még általában valami nagy barna szószban úszkáló marha knédlivel, kb. egy hetet kell edzenem utána, hogy ledolgozzam a bevitt kalóriát. Ja és két féle disznósült. Na azt meg vallási okok miatt nem eszem. Na nem, csak az étrend miatt. Szóval úgy ennék már valami finomat ebédre! Kezdem megérteni a kisebbik lányomat, akinél válogatósabb gyerkőcöt kevesebbet ismerek. Egy olasz nyaralásunk alkalmával azt találta mondani a talján étlapot böngészve, biztos van valami kis finom borsólevesük. Hát az nincsen, de ennék egy finomat!

Szerencsére a vacsora ad egy kis megnyugvást. Rozi el kezdett főzni esténként, és ez alapjába véve nagyon jó dolog. Nagyon finomakat eszünk, de a legtöbb esetben egyheti inkvizíciós vallatás után sem tudnám megnevezni, hogy mi volt a vacsora és az összetevőiből is csak szemelgetni tudnék, komoly koncentráció után. De ő legalább tudja, mit eszem meg és mit nem és ehhez megfelelően készíti az ételeket, kicsit feszegettve az 1x1 méteres határaimat.

 Hát igen, egy gasztroanalfabéta nehezen boldogul egy idegen országban, sehol egy ismerős íz. Direkt kipróbáltam egy szegedi gulyásszerű förmedvényt, ami annyiban volt szegedi, hogy valami valószínűtlenül édes paprikát tettek bele, amitől olyan kínai édes-savanyú disznópörkölt íze lett. Hamm-nyamm. Nagyon „fincsi”. Nemsokára költözünk egy másik épületbe, ott állítólag parasztosabb a konyha. Sejhaj, jön az én időm!