Ezen a héten meg a következő héten, velem, illetve velünk vannak a lányok, mert Rozi is pár napra besegít, hétvégén. Sajnos nem maradt már elég szabadságom, ezért úgy osztottam el a hetet, hogy hét elején a lányok két napot egyedül vannak úgy, hogy próbálok mielőbb lelépni a munkahelyemről, és szerdától pedig velük vagyok.

Az odaút során a lányok is megtapasztalhatták az utazások okozta szívás érzését. Az egyébként sem rövid, hét órás vonatút, egy felsővezeték-szakadás miatt több, mint 10 órára nyúlt. Addigra Laura kiscicaként összgömbölyödve aludt az egyik ülésen, mi pedig Lilláva próbáltuk átvészelni az utat. Végül este fél 11 helyett fél 2-kor szálltunk le a vonatról. Gyorsan fogtunk egy taxit, ahol legnagyobb megdöbbenésemre nehány mondatos párbeszédet folytatattam a sofőrrel, csehül. Persze a mondatok inkább tőle eredtek, de megértettem őket, és tudtam néhány csehnek hangzó választ kipréselni magamból.

Végül aztán 2-re kerültünk ágyba. Én másnap reggel még lezsírozgattam nekik mindent, reggelit vettem, készítettem elő meséket, és egy gépet is előkészítettem, hogy minél jobban át tudják vészelni az egyedül töltött időt. Már a múlt héten átmentem az U Krokába, ahol megbeszéltem az üzletvezetővel, hogy ő lefordítja a naponta változó ebédmenüt a lányoknak egy internetes fordító segítségével, ők pedig választanak. Este én meg fizetek , mint a katonatiszt. Ráadásul hétfőn még a takarítónő is esedékes volt, aki csak csehül beszél.

De megoldottak szépen mindent. Ezen a két estén próbáltunk a környéken felfedezni helyeket, de mindig, amikor elindultunk sétálni, elkapott minket egy zuhé. Napközben mindig meleg, fülledt idő volt, és estére mindig jött egy 1 órás zivatar, ami elől bemenekültünk valahova. Mintha bújócskát játszana velünk a természet.

Kedden Nikolával úgy döntöttünk, hogy kint eszünk valahol, ő a Podolkát javasolta. Ez egy főleg vegetáriánus étterem, ahol azért szerencsére húst is lehet enni. Hús nélküli helyre nem megyek. Nincsenek előítéleteim, de hús kell a kajámba, nincsen kérdés, kétely. Szóval visszatérve a történetre, az találtuk ki, hogy felvesszük a lányokat és akkor nem kell bénázniuk az U Krokában. Az ebéd érdekesen zajlott: vagy Nikolával beszéltem angolul, vagy a lányokkal magyarul. Kérdeztem Lillát, hogy miért nem kapcsolódik be a beszélgetésbe, azt mondta, a húsvétról és a nyusziről jól el tudna beszélgetni. Azt meg nem gondolta odaillőnek.

A hét második két napja kapcsán egyik nap csoki múzeumba akartunk menni, de mint kiderült, aznap pont nem volt nyitva, így oda végül nem mentünk. Mentünk viszont egy csodák palotájához hasonló helyre, ahol egyébként egy interaktív egyiptomi kiállítás is volt. Felhívtam őket telefonon, nehogy megjárjuk, de mondták semmi baj, jöhetünk. Az egyiptomi részre sajnos nem, mert ott sok a szöveg, és van már egy cseh csoport, ezért az csehül van. Nem baj, gondoltam legalább a csodák palotája részt (Atlantis centernek hívták) megnézzük.

A közeli csomópont, a Karlovo Namesti le van zárva a villamosok elől, ami megaszívás. Olyan szinten ellehetetleníti a városba való bejutásunkat, hogy minimum egy 20 perccel hosszabb menetidővel kell számolni. 2-re ígértem magunkat, ehelyett fél háromra estünk be. A helyiség Vinohrady egy mellékutcájában található, a pinceszinten. Erre nem csak a lépcső, hanem sapka-lerepítő dohszag is emlékeztet. De legalább hűvös volt. Valahogy a gyermekkoromat idézte fel. Nem, nem egy pincében laktunk szüleimmel és sült pantkányokat sütögettünk vasárnapi ebéd gyanánt, hanem egész fiatalkoromat belvárosi bérlakásokban töltöttem. Ahogy beléptem az iskola utána kinyitva a nagy fakaput, a lépcsőházból ömlött ez a hideg és ez a szag. A szagot magát nem szeretem, de mégis az otthon érzését idézte fel bennem.

A pénztárnál tisztáztuk, hogy miután késtünk, ha szeretnénk, az egyiptomi részt is megkaphatjuk, ha külön fizetünk érte. Fizettünk. A csodák palotája nevet talán kicsit elhamarkodottan ragasztottam a helyre, ami három pincehelységből állt, amiből csak egyben nem volt dohszag, mert ott egy kísértet miatt füst ment és füstszag volt. Láttunk egy hevenyészett lézershow-t, és volt egy tucat olyan kísérleti játék, amin még a Mindent tudni akarok!dióból pattant, tudós legénykéje is bebólogatott volna.  (Ha valaki egyidős velem, vagy nálam idősebb, tudja, miről beszélek). Két dolog tetszett a lányaimnak: volt egy szoba, amiben a dohszag keveredett a legolcsóbb mosogatószer szagával. Ott viszont mindenféle formájú, hatalmas szappanbuborékokat lehetett méteres sablonokba formázni. Volt egy olyan játék is, ami azt mutatta meg, hogy miként építették az emberek a boltíveket, mielőtt feltalálták a habarcsot, csak a statika segítségével. Az első hidunkat elnyelte a mocsár, a második leégett és utána nyelte el a mocsár, de a harmadik olyan szépen ált, amíg meg nem igazítottam az egyik követ, mint a parancsolat.

Nemsokára jöttek, hogy mehetünk az egyiptomi show-ra, amit egy szlovákiai csaj prezentált, akitől megtudtuk, hogy hasonló hely van Pesten is és Pozsonyban is. Ő angolul beszélt, én meg tolmácskodtam, hát nem mondom, hogy kifejezetten könnyű volt az egyiptomi fáraó-kultúrát és mitológiát fordítani, de remélem sikerült olyan szinten, hogy a lányok megértsék. Szerencsére a lányoknak, főleg Laurának rengeteg háttértudása volt a témában, ezért ők is segítettek. A hosszúra nyúlt bevezető után két helyszínt látogattunk meg. Minden vallás központi témája, ahol igazán elemében van, mi történik a földi siralomvölgyünk után. Ezt mutatta be ezen a két helyszínen tárlatvezetőnk, de mi is aktív részesei voltunk.

Az első helyszínen egy 70 napon keresztül előkészített múmia lelkét kellett a túlvilági utazásra felkészíteni. Laura és Lilla a szertartás során segítségül hívott istenek votak, akiknek sajnos ki kellett csomagolniuk a gyolcsból egy múmia szobrot, amitől Laura úgy félt, mint a tűztől, és a szükséges szertartási lépéseket meg kellett tenni. Majd a másik helyiségben Anubisz kétkarú mérlegével kellett eldönteni, hogy a lélek megfelelő életet élt-e és mehet-e az istenekkel bulizni az örökévalóságig, vagy a pokol legrettentesebb démona egy falásra bezabája. Természetesen kellett valakit találni a lélek megtestesítőjére is. Kit mást, mint engem.

Rámadtak egy fehér leplet, ami természetesen tök kicsi volt rám, ezért inkább úgy néztem ki benne, mint Ahmed, a tevehajcsár, akit elkapott a sivatagi vihar és burnuszát megtépázta a szél és körbe is fordította a fején. Ebben a megkapó ruhadarabban álldolgáltam ott a mérleg előtt, ahol is próbáltak mindenféle tetteimről kérdezni, hogy eldöntsék, hogy valamilyen bűzszájú démonféreg gyomrában végezzem-e. Nem tudom, hogy hány percig tartott ez a rész, de nekem óráknak tűnt. Egy biztos, záráskor jöttünk el. Amennyire szar volt a csodák palotája rész, annyira jó volt az egyiptomi, sokat tanultam. Hazafele természetesen megint ronggyá áztunk, de ezt már ismerős érzésként köszöntöttük.

A következő posztom Legolandből jelentkezik majd.