Azt vettem észre magamon, hogy egyre több magyar zenét hallgatok. Először nem is tűnt fel, csak valahogy a lejátszási listámból mindig valamelyik magyar előadóra böktem rá az ujjammal. Az érzést talán Lovasi tudta legjobban megragadni: „Én meg egy kis rakkendroll maradékot szombatról hozok kis lábaskámban”. Igen, valahogy ezek a sorok mutatják be legjobban azt az érzést, amit akkor érzek, amikor ezeket a zenéket hallgatom. Valami finom dolgot hazulról.

Nem arról van szó, hogy összetörtem minden nem magyar cd-met, csak arról, hogy nincsen kedvem angol előadókat hallgatni. A magyar nyelv zenéjét szeretném élvezni, elmélyedni a szavak, kifejezések többértelműségében, a rímek lágy hajlatán és a sorok csak általunk értett velején. Amióta nem használhatom az anyanyelvemet minden nap, megnőtt az ázsiója.

Világéletemben jól fejeztem ki magam. Szerettem, hogy minden helyzetben sikerül odaválogatnom a szükséges szavakat, finom tónusokat tudtam adni a mondandómnak, költői eszközökhöz tudtam nyúlni, és emlékeket tudtam kiragadni a közös, magyar tudatalattiból. Mióta a nap nagy részében angolul beszélek, úgy érzem, mintha egy paripa helyett egy kehes gebe állna rendelkezésemre. És már-már elfelejtem, hogy milyen is volt a paripán száguldozni.

A magyar zenék ezt az érzést adják vissza. Kispál, Kiscsillag, PUF, Quimby, Európa kiadó, sőt kövezzenek meg, de Ákos is, olyan élményben részesít, ami itt ritka kincs. Kezdem érteni, hogy az első generációs emigránsok, mármint az értelmesebbje, miért ragaszkodik olyan görcsösen az anyanyelvéhez. Az ember anyanyelve valahol saját maga, a többi nyelv csak skizofrénia. Rozi szerint sokkal keményebben kommunikálok angolul, mint magyarul. Nem szándékosan, hiányzik az eszköztáramból a szükséges csomagolás. Ha angolul beszélek, közölni szeretnék, egyszerűen, lényegretörően, ha magyarul, kommunikálni, időnként feldíszíteni a mondanivalót.

De nem csak a nyelv, hanem a ritmus, a dallam is minden országban egyedi, természetesen nem sorolom ide a tömegszórakoztatás metroszexuális hígfosát, amire minden nyelven rá lehet mekegni, hanem azokról a zenékről beszélek, amikor valakinek nagyon erős közlési vágya volt és egyszerűen a szöveg megtalálja a zenéjét. Kicsit tanultam zenélni, keveset, de átéltem az érzést, amikor a zene magától megszületik. (Apró püntyögésre kéretik itt gondolni.)

Azon is gondolkodtam, hogy mitől is lesz egy szám jó. Mitől van az, hogy egy jó zenekar is rengeteg középszerűt tud termelni néhány zseniális darab mellett. Erről szoktunk Rozival beszélgetni, hogy milyen is az, amikor valahogy összejön, ami kiemelkedő. Aki már részt vett alkotási folyamatban, pontosan tudja, miről beszélek. A folyamat közben már érzi az ember, hogy amit létrehozott, túlmutat az alkotón és fogalma sincsen, hogy miként jutott el oda, de mégis érzi, hogy az övé. Szerencsére a kortárs magyar zenei életben is sok jó példát találni.

A zene mindig is tudta befolyásolni az érzékelésemet, fel tudta erősíteni az érzéseimet és brutálisan fel tudott pörgetni. Most inkább egy élő kapocs egy korábbi önmagamhoz, amihez remélem, rövidesen visszatérek.