A korábban említett változások kezdenek valósággá válni. Ennek első és kifejezetten unalmas részlete, hogy az új informatikai vezetés bemutatkozik a csehországi szervezeteknek. Miután kb. 500 emberről beszélünk, ezt hat alkalomra osztva tettük meg. Már minden előadó eléggé unja. Én nem adok elő, de végig kellett ülnöm a hatszor 2 órát, ami ráadásul hetven százalékban csehül volt, majd a meghatározott pillanatban felállni és hangosan egy dobrý deň-t köszönni. Hálás szerep. Régen éreztem olyan fojtogató vágyat, mint ezeken a megbeszéléseken, hogy világgá szaladjak. Végig ülni egy 2 órás előadást akkor is szép teljesítmény, ha érted, miről van szó.  Akkor meg kifejezetten lélekromboló, amikor csak az elferdített angol szavakat véled felfedezni a szövegösszefüggésből. A legviccesebb az, amikor valamelyik vezető kollégám, valamilyen szinten behivatkozik engem. A reakciókból próbáltam kiszűrni, hogy milyen összefüggésben kellett felriadnom katatón állapotomból. Remélem, nem azt mondták, hogy ennek a mocskos féregnek szíjátok ki a vérét.

Az eseménysorozat megkoronázásaként elmentünk a cseh cégcsoport kisebbik cégének egyik fejlesztési központjába, ami Hradec Královéban van. Hradec egy órányi autózásra van Prágától észak-keletre. A város, kedvező fekvése miatt már az ókor óta lakott, városi rangját 1225-ben kapta. Látszanak Orlicei-hegység még havas hegycsúcsai, tehát a környék gyönyörű. A város főtere a könyék cseh városkáinak hangulatát tükrözi. Egyébként egy álmos porfészek, amit egyetlen dolog emel ki a hasonló közepes méretű cseh települések közül, hogy itt működik Csehország egyik legjobb műszaki egyeteme.

Ezért is helyezték ide a fejlesztési központot, mert a prágai bérekhez képest 30%-kal olcsóbban lehet felvenni jól képzett, fiatal szakembereket. Ráadásul már másodéves koruktól foglalkoztatnak egyetemistákat részmunkaidőben. Viszonylag nagy a létszám, közel 30 fő. Két autóval érkeztünk, mindkét cég informatikai vezérkara. Ennek megfelelően mindenki be volt szarva kellően. Kelletlen udvariaskodás, visszafojtott félelem, ez volt a levegőben. Miután reggel kilencre ígértük magunkat, egy rögtönzött reggelivel is készültek, a több jobb szellemében. Minden kenyéren három-négy szendvicsre való nyersanyag volt felhalmozva, ami nagyon impozánsnak tűnt. De a kenyér, a vékony zsúrkenyér viszont nem bírta el a terhet. Akárhányszor bele akartam harapni a kenyérbe, egy darabka lehullott. Természetesen a majonézes sonkatekercsecske rá a fekete öltönyöm ölére. Nem győztem ásványvízzel megtisztítani.  Aztán bevezettek minket egy nagy tárgyalóba, ahol már összegyűlt a csapat.

Ha valaki az igazi informatikusok sztereotípiáit szeretné összegyúrni egy emberbe, javaslom, látogasson el ide, dúskálhat a jobbnál-jobb jelöltekben.  A jellemzők: hosszú haj, befőttes gumival copfba kötve. Kinyúlt, viccesnek szánt, vagy akcióhősöket mutató póló (természetesen a szebbik, hiszen mégiscsak nagy emberek jönnek), és természetesen zokni és papucs. Vastag, még az elmúlt évszázadról visszamaradt szemüveg, és legalább két-három kütyü előttük az asztalon. A bőrük legalább 5 éve nem látott napfényt, ezért bármikor statisztálhatnának az Alkonyat valamelyik részében. Azt viszont el kell ismerni, hogy az informatikában nagyon pengék a srácok. És a szag, na azt nem részletezném, de a sportöltözői emlékeim tódultak fel, amikor beléptünk a terembe. Valószínűleg nem csak nekem tűnt fel, mert a velünk utazó terhes HR-es hölgy kétségbeesetten rohant az ablakhoz kinyitni, aminek eredményeképpen jeges szélroham cibálta a lófarkakat. Erről eszembe jut kedvenc viccem: Apróhirdetés: lófarkas leány hasonló adottságokkal rendelkező fiú társaságát keresi.

A főnököm úgy döntött, hogy itt az idő, hogy ezeket a szegény páriákat beavassa a nagy céges politika rejtelmeibe és egy jó fél órás előadást tartott olyan szervezetekről, emberekről, akikkel vélhetően soha nem találkoznak ezek a vámpírnövendékek. Meg is lett a hatása, heves ásítozás, kütyünyomkodás.  Ezt a hibát sok vezető elköveti, nem szabja testre a mondanivalóját. Beszélgettem egyszer Aranyosi Péter művész úrral, mert egy céges rendezvénysorozatunkon haknizott, és sok üresjárat volt. Amit egyrészt arra használt ki a mocsok, hogy parodizáljon, másrészt elmondta, hogy a legfontosabb a stand upban, hogy ismerd meg a közönséget. Az első 10-15 perc erről szól. Ha nincsen meg a közönség, akkor nem visz magával semmit, nem szórakozik. Így van ez a prezentációkkal is. Ül a szobában 30 kocka, akinek egyetlen emberi kapcsolata a számítógép, annak maximum egy percben beszélünk az új top vezetőkről Milánóban, különben 5 perc alatt elveszítjük őket, ahogy ez meg is történt.

Csak a vége fele élénkültek meg, amikor olyan kérdéseket tettek fel, amire természetesen nem volt senki felkészülve. Hiszen olyan ez, mint amikor cár atyuska meglátogatja a szibériai falvakat és beszél a nagy orosz anyamedve terjeszkedési terveiről, közben Szergej meg megkérdezi, hogy van-e valami jó módszer, hogy a tehenek jobban tejeljenek. Természetesen válaszoltak a kérdésekre. Egyrészt egy hangot sem értettem, másrészt meg a reakciókból azt láttam, hogy nem volt sok értéke a válaszoknak.

Fél egy felé végre elindultunk a haza. Jó, hogy ez volt az utolsó ilyen alkalom, mert már kifejezetten nyomasztana még egy. Egy ilyen szervezetben úgyis előbb tud mindenki mindent, mint ahogy a hivatalos kommunikációt egyáltalán megtervezik. Így működik a világ.