A horvátországi nyaralásunk úgy kezdődött, hogy el sem kezdődött. Még pénteken a vonaton kaptam az sms-t, hogy a kisebbik lányom belázasodott, és biztos, hogy másnap reggel nem fog tudni utazni. Sorra vettük a lehetőségeket, majd végül abban maradtunk, hogy megpróbálunk hétfőn elindulni, hátha akkor sikerül. Nem árulok el nagy titkot, sikerült.

Hétfőn reggel nyolckor akartam elindulni, ezzel a perverz gondolatommal kivertem a biztosítékot Rozinál, de aztán végül a fenyegetőzés, sürgetés és könyörgés ötvözete megtette a magáét és a három hölgyet sikerült beimádkozni az autóba. Az út teljességgel eseménytelen volt, hála a notebookomra felrakott három órás Harry Potternek, amely lekötötte a gyerekeket, Rozi végigszundikálta az utat, miután extrém korán, már reggel hétkor fel kellett kelnie. Az út 730 kilométeréből 500-at szakadó esőben vezettem, amiből 200 kilométer erős oldalszéllel is támadott.

 

Végül négy tájban érkeztünk meg Seget Vranjicába, ami egy Trogir városkával egybeépült település.  Az apartmant valamikor németek építhették, most egy magyar pár üzemelteti. A férfi komoly hangú mérnökember, ráérősen mesélt el mindent. A nő pengeszájú, a házsártosságtól ráncolt arcú, amolyan igazi házisárkány. A szája időnként mosolygott, a szeme soha.

Az apartman furcsa kettőssége volt a szörnyűnek és a jónak. Néhány furcsaság a szobából: A mi ágyunk eredeti matraca úgy el lehetett nyűve, hogy úgy döntöttetek, hogy le kell cserélni. Ez derék gondolat, ám a matrac eredetileg egybe volt építve az ággyal, ezért nem az ágyat cserélték le, hanem az eredeti matrac fölé helyeztek egy másik matracot. Így az ember nem lefeküdt aludni, hanem felfeküdt. Ezen kívül miután két matrac volt egymásra rakva, ha én fordultam, mint egy vízágyban, az energia tovaszaladt és Rozi felpréselődött a mennyezetre.

 

Mindkét szobának volt külön vécéje és zuhanyzója. Ez önmagában nagy előny. De itt is kitaláltak egy formabontó megtakarítási lehetőséget a magyar Mekk mestereket meghazudtoló horvát szakik. A két fürdőszoba külön bejárata egy-egy mosdó-wc-be nyílt, de a fal csak a kádig tartott, a kád közös volt. Két külön bojlerrel és csappal ugyanannak a kádnak két oldalán. Mondta is Rozi, hogy kezdődhet a szinkronpisilés. Na ilyet se láttam még sehol, pedig megfordultam már néhány víkendházban, lehet szabadalmasítom itthon és rommá gazdagodom belőle.

Az apartmannak viszont volt sok előnye, nagy közös grillezésre is alkalmas konyha, bár csak hideg víz a mosogatáshoz, öt perc sétára volt a falu védett kis tengeri öble, és a miliőtől teljesen elrugaszkodva anyagszalvéták voltak előkészítve arra az esetre, ha az angol királynő és a wales-i herceg tervezi a látogatását az apartmanba. Na, nekik aztán tényleg örök élményt okozott volna a fürdőszoba.

A faluban, ahol laktunk, olajfák és fügebokrok szegélyezte utcácskák szaladtak fel a dombokra a tengerről. A kis öbölben halászcsónakok és motorcsónakok ringatóztak. Reggelente, amikor még aludt a ház népe, lesétáltam ide olvasni, vagy csak érezni a tenger nyugalmát. Az öböl távolabbi végén kis strand lett ki alakítva: pálmalevelekből készült napernyőkkel és bérelhető napágyakkal. A part maga apró kavicsos, sziklás. De volt nálunk tengeri cipő és a víz kellemes volt, ezért sok időt töltöttünk el itt.

Első este bementünk Trogirba, aminek a központja 15 perces autózásra volt a házunktól, és annyira tetszett a zegzugos, kőházas óvárosa, hogy még kétszer visszamentünk. Ettünk bureket és mindenféle péksüteményt, ami nagyon finom volt. Fagyiztunk és elvegyültünk az óvárost övező tengerparti sétányon, figyelve a népeket. A piacon vettünk zöldségeket, mézédes fekete cseresznyét és az egyik standon rábeszéltek egy kecskesajtra, hogy házi, meg nagyon finom, végül 1000 forintért vettem 15 dekát. Szívogattam a fogamat, de gondoltam, biztos nagyon finom. Csak kicsit lettem ideges, mikor a sarki boltban ugyanazt a sajtot árulták fele áron. A balek turista.

 

Így is alakult ki a reggelink. Én, miután senkinek nem kellett a bűn rossz kecske sajt, egy életlen késsel abból farigcsáltam forgácsokat a kenyeremre, és hogy ne haljak fulladásos szörnyű halált, egy kis ajvárt kentem rá. Szombat reggelre már kéregszerűre keményedett a sajt, pedig mindennap gondosan bebugyoláltam, nem hiába, a jó minőség mindenütt kiütközik. A reggelim másik állandó összetevője a gyantaszínű és állagú csipkelekvár, amit rajtam kívül még Rozi fogyasztgatott, de csak kiskanállal, édesség gyanánt.

 

A horvát éttermek színvonala az évek során semmit sem javult, valahogy ott rekedt, ahol a mi Balatonunk a nyolcvanas évek közepén. A köret mindenütt mirelit sült krumpli, némi apróra vágott hagyma és általában elégetett, túlsütött hús. Én csevapcsicsát vagy plejskavicát  ettem általában, ami nem volt rossz, de a budapesti Montenegro Gurmanban messze jobb, és egyszer kipróbáltam azt a grillezett csirkét, amit Lilla rendelt, na ha azt tovább szárították volna, elment volna cserzett bőrnek. Szerencsére ettünk pár jót is: a burek nagyon finom, akár a sajtos, de a húsos is, a dinnye is nagyon finom, és bármilyen cserit ettünk, az maga volt a mennyország.

 Az alakult ki, hogy esténként fagyival kísértük az esti sétánkat, amit nem lehet egy lapon említeni az olasz fagyikkal, de kellemesen lehűtött és jó programot adott. A kávét többször próbáltuk, de itt az olasz hatásnak még nem sikerült beférkőznie, nagyon zaccos a kávéjuk és egyszerűen nem értik, ha az ember tejet kér mellé. Egyszer, egy egybites pincérnőnek sikerült három deci tejet kihoznia, mikor mondtuk, hogy kérünk egy kis hideg tejet a kávé mellé, ami ráadásul állott, langyos tartós tej volt. Általában a kiszolgálás színvonala is a Balatont idézi: kedvetlen, értetlen és néhány helyen kifejezetten bunkó, ezen a fronton van még mit fejlődniük.

 

A következő poszt majd a kirándulásainkról szól majd, rövidesen...