Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Mindenféle

A mostani poszt nem lesz egy összefüggő írás, inkább csak töredékek az életemből mostanság. Azóta, hogy Rozi hazaköltözött, már lassan egy hónapja, kicsit felborult az életem. Amíg itt volt, volt a napoknak valami megszokott körforgása, ami most valahogy eltűnt. A hét két részre szakadt, amíg kint vagyok, meg amikor otthon. És a hetenkénti oda-vissza utazgatás is olyan valószínűtlenné teszi az egészet. Az egyik helyen sem vagyok otthon, mindenütt egy kicsit vagyok csak, majd pár nap múlva veszem a kis táskámat, az aktuális utazási eszközt, és pár óra múlva ismét vagyok valahol máshol.

A prágai otthonunkban azt vettem észre, hogy a fürdőszobán kívül a konyhát és a hálót használom. A nappaliban nem vagyok egyáltalán. A nappali társas tevékenységekhez való, itt meg olyan nincsen. Azaz van másképpen. Elég sok egyedül álló pasi van a környezetemben. Ők tényleg szinglik, én természetesen nem vagyok az. Velük megyek el edzeni, sörözni, meg vacsorázni, azon a néhány estén, amikor itt vagyok. És persze tolom a sportot, ahogy csak tudom.

 

Sajnos a húsvét nem telt túl jól. Vagy összeszedtem valami vírust, vagy az a tojás, amit a hűtőnkben találtam nem volt már jó. Lényeg az, hogy húsvét hétfőn annyira szarul voltam, hogy az ágyból sem tudtam kikelni. Ami azért is volt izgalmas, mert hétfőn szerettem volna meglocsolni Rozin kívül (és anyukámon kívül, aki házhoz jött) a lányaimat is. Ezt először életemben nem tudtam véghezvinni, emiatt elég szomorú vagyok, de majd a hétvégén bepótolom. Úgy volt, hogy hétfőn délután vonattal jövök ki,  de az akkori állapotomban szóba se kerülhetett a dolog. Ezért gyorsan foglaltam egyet a céges repülőjegyekből (vészesen fogynak), és kedden neki vágtam a repülésnek.

Kedden reggel még jobbára feküdtem, de már jobban voltam. Mondta is Rozi, hogy már túl virgonc vagyok. Aztán délutánra megint egy kicsit visszaestem, de nem lehetett megfutamodni, mert fél hatra jött öcsém és vitt ki a reptérre. Nem gondoltam, hogy már az autózás is ennyire megerőltető lesz. Majd a reptéren szembesültem vele, hogy a biztonsági ellenőrzés előtt mintegy 100 ember várakozik és kaotikus a helyzet. Végig kellett állnom kb. 20 percet, mire átjutottam. Eléggé elfáradtam, ráadásul a gépem 20 percet késett is. Szerencsére összefutottam egy ismerőssel, akivel végigdumáltuk az utat. Ez jól jött, mert hiába volt bennem gyógyszer, kezdtem a vége felé nagyon rosszul lenni. De aztán valahogy csak eltelt az a másfél óra. A taxiban töltött 45 perce már kifejezetten üdítő volt, főleg, hogy a sofőr végigszövegelte nekem az utat csehül. Szerintem bolond volt, nem vitás.

 

Szerdán már szerencsére sokkal jobban voltam, be is mentem dolgozni. Kellett is, mert tegnap volt a hivatalos átadás-átvételi meeting az új csoportommal. Érdekesség képpen hárman nem jöttek el, de nem sikerült kideríteni, hogy miért. Valószínűleg három olyan kolléga, aki angolul bemutatkozni se tud. A fene tudja. Mindenesetre jövő hét keddre szerveztünk egy kick-off sörözést, na arra mindenki belelkesedett. Addig úgy ültek, mint akiknek citromos, fagyott heringet rejtettek a cipőjükbe és félnek, hogy kienged.

Erről jut eszembe, hogy még a múlt héten bevállaltam egy vacsit szerdára Nikola barátommal , aki be akarta mutatni az itteni  legnagyobb projekt IT vezetőjét.  Egy olyan helyet foglaltak, amit Nikola se talált meg, fel-alá sétáltunk a Podoli uszoda körül, mire aztán segítséggel megtaláltuk. A helyből semmi nem látszik az útról. A helyi yacht klub étterme, csodálatos panorámával és elég jó konyhával. Itt a többiek már néhány sör után belemelegedtek mindenféle sztori mesélésébe, a kedvencemet természetesen Nikola adta elő.

A téma az volt, hogy a költségcsökkentések miatt kinek, milyen lehetetlen szituációkban kellett aludnia céges rendezvényeken. A projektvezető kolléga azt mondta, hogy egyszer a földön kellett aludnia tavaly, mert összesorsolták egy baldachinos nászágyba az egyik IT vezetővel, aki olyan magas, mint én, csak 150 kiló. Mindenki sírt a röhögéstől. Ö nem, inkább a földön aludt.

Nikola azt mesélte, hogy a legutolsó csapatépítésükön, ami arról volt nevezetes, hogy nemcsak hogy azokat az embereket, akik ott voltak, hanem az egész céget kitiltották a helyről, némi italozás után elindultak felfele a szobákhoz. Nikola szobatársa nem érte el a liftet, ezért utána szólt, hogy ő felmegy gyalog. Nikola ezután szépen felliftezett, majd a következő élménye az, hogy benyit a szobájukba, ahol már javában pizsamában hortyog a szobatársa. Este már nem volt abban az állapotban, hogy kiderítse, mi történt, ezért reggel kezdte el az x-aktás szálak kibogozását, mert nyilvánvalóan időutazásról volt itt szó, más nem lehetett.

Időutazás az volt, vagy inkább teleportálás. Mint kiderült, amire természetesen Nikola semmilyen szinten nem emlékezett, a liftből kiszállva összeakadt két kolléganővel, akikkel gondolták, még megkortyolnak némi slivovicát. Ettől Nikola az egyik pillanatról a másikra nagyon elfáradt, ezért gondolta, pihen egy kicsit. A két kolléganő kicsit gondban volt, ugyanis nem tudták felébreszteni, és fogalmuk se volt, melyik szobában kellene lennie. Hosszas ébresztgetés után annyira magához tért, hogy öntudatlanul ugyan, de fel tudott állni. A kolléganők úgy döntöttek, hogy a legjobb stratégia kitenni az ajtajuk elé, majd eltalál valahogy a szobájába. Szépen becsukták az ajtót Nikola mögött, aki ekkor felriadt és azt látta, hogy a saját ajtaja előtt áll. 

Hosszas és lelkes próbálkozás után kinyitotta az ajtót, és döbbenten látta, hogy akit ő 2 perce még lent látott, most pizsamában pihenget a helyén.

Hát ez volt a történtet, jó éjszakát mindenkinek.

0 Tovább

Ázsia Prágában

Már korábban írtam róla, hogy itt Prágában nem kínaiak, hanem vietnámiak képviselik Ázsiát. Még az előző rendszerben kerültek ide, azaz már a második, harmadik generáció nő fel itt. A vietnámiak nem gagyiruha-üzletekben utaznak, mint otthon, hanem szinte teljesen monopolhelyzetük van a kis szatócsboltok piacán, amit itt vecerkának vagy potravinynek neveznek. Rozi lelkes híve a vietnámi pho levesnek, és még korábban megbeszéltük Nikolával és a barátnőjével, hogy kilátogatunk a vietnámi piacra, amit itt Sapának neveznek, és ott eszünk valami autentikus vietnámi ebédet és veszünk ezt-azt.

A piac, vagy inkább nevezzük telepnek, Prága déli részén, a Písnice városrészben található, az isten háta mögött. Igazi lepusztult ipartelep, némi lakóteleppel díszítve. A telep bejáratát két kőoroszlán őrzi, amik úgy illenek oda, mint Torgyán Józsefre a bőrtanga. Ne olyan piacot képzeljünk el, ahol standok vannak, hanem egy régi ipartelepet, ahol az egyes lepusztult épületekben, fűtés nélküli kisebb-nagyobb hangárokban árulják a holmikat. De a telep olyan nagy, hogy az ott töltött három óra alatt nem tudtuk körbejárni.

Először is egy éttermet kerestünk, hiszen már volt vagy 1 óra, mire odaértünk. Ennek háromféle variációja volt: gyanús külsejű büfé igen furcsa szagokkal, közepes étterem-féle hely, igen furcsa szagokkal és puccos helyek, ott nem voltak szagok, mert emberek sem. Mi a közepét választottuk, azaz egy helyet, ami jobb, mint egy büfé. Az éttermet nemrég újíthatták fel, ezért ugyan volt egy tévé, de a kábele szépen fel volt tekerve, gondolom, ne áradjon a sarjadó vietnámi gyerekre a nyugat mocska. A pincérnő, aki csehül se beszélt túl jól, kihozta az étlapokat, amik természetesen vietnámiul voltak és azért, hogy kapjunk valami segítséget ott voltak csehül is az ételek. Jó kis segítség. Kicsit úgy éreztem magam, mint valami elfuserált kabaréjelenetben, amikor a főhős teljes lelki nyugalommal rendel be egy szép vegyestálat sült kutyahúsból. Szerencsére azért kéznél voltak Nikoláék, akik segítettek rendelni. Rozi phót evett, én kacsát rizstésztával. Mindkettő pocsék volt. Cseréltünk, hátha a másiké jobban ízlik. Azt hittem, az enyémnél nem lehet rosszabb. Aztán megkóstoltam Rozi levesét. Hála istennek rendeltem egy tavaszi tekercset is, így legalább volt mint ennem. Gondoltam visszacserélem Rozival a levesét, mégis csak ő rendelte, de addigra már nem volt mit. Kavargattam, meregettem a levest, se a színe, se a szaga, se az állaga nem volt olyan, hogy folytassam az ebédet. Éhes nagyon nem voltam, elég későn reggeliztünk, ezért gondoltam nem lesz gond, ott hagytam több, mint a felét.

Elég furcsa hely volt ez, olyan mintha egy kicsit átcsöppentünk volna Ázsiába. Fehér ember nagy ritkán fordult elő, a vietnámiak össze-vissza húzingálódtak, autóval, kis kézikocsikkal, vagy gyalog. Ha már az autóknál járunk, kevés helyen láttam ennyi luxusautót ilyen kis helyen, mint itt. Nagy dzsipek, sportkocsik, Mercik, BMW-k. Bementünk az egyik élelmiszerboltba, amikor is megjelent egy új nagy BMW és egy öreg leszakadt Passat. A BMW-ből kiszállt egy ötvenes pár, a Passatból pedig két egyszerű kis vietnámi fazon. A boltban az asszonyka rámutatott erre-arra, valamelyik fogdmeg meg már ugrott is, vitte ki a kocsiba a holmit. Utána az asszonyka, akinek szigorú fekete kontya és egyszerű, de drágának kinéző kosztümkéje volt, odatipegett a pénztárhoz. Képzeljünk el egy kisebb kongó csarnokot, hideg van, betonpadló, fémpolcokon, vagy a földön lévő dobozokban áruk. A pénztár mögött, egy hihetetlen rossz szabású, háromrészes öltönyben ült a pénztáros.

Sárga fogai ló módjára kifele álltak a szájából, a nyakán lévő anyajegyből 10 centi hosszú szőrszálak meredtek a gyanútlan vásárlóra, de a haja divatosan rövidre vágva, szépen bezselézve. Nem kell ragoznom, ő volt minden nő álma. Hosszasan alkudozni kezdtek az úrihölggyel, amiben láthatóan a hölgyé volt az erőfölény. Valószínűleg valahol jóval a kiírt ár alatt állapodtak meg, de ehhez kellett valószínűleg az, hogy apa csendben figyelt a háttérben, szép bőrkabátjában és lóbálta a BMW kulcsát.

Ami biztos, hogy a kasztrendszer jól megfigyelhető itt. Viszont az egyszerű rakodómunkástól a külön sofőrrel rendelkező hatalmasságig mindenki ezen a lepusztult ipartelepen dolgozik, egy héten hét napot, reggeltől estig. Mindenki nagyon szorgalmas, egy csomó helyen az alkalmazottak futkostak a dolgokkal, hogy kedvére tegyenek a főnöknek.

A vietnámi írás alapvetően latin karakterekre épül, csak a magánhangzóik sokkal színesebbek, mint akár a mieink. Rengeteg a és o jellegű hangjuk van, és ugyanaz a rövid, egy szótagos szó teljesen mást jelent, ha a különböző "a" hangokat használjuk bennük. Európai emberek számára elég nehezen elsajátíthatóak. Az üzletekben a legtöbb helyen a csehvel is küzdenek, az angol szinte semmilyen szinten nem volt meg, ami felettébb érdekessé tette a kommunikációt.

Rozi elemében volt. Nagybevásárlást tartott mindenféle egzotikus ételből, alapanyagokból, majd meglátjuk, mi fog belőle kisülni. Végül bementünk egy áruházszerű vietnámi szupermarketbe, ahol elképesztő választék volt. A normál cseh ételek mellett egy csomó ázsiai étel és ital. Nagyon olcsón, mindezt úgy, hogy lehetett bankkártyát is használni, tehát valami adót kénytelenek utána fizetni.

Még kifelé menet a többiek bementek egy zöldségesbe, ahol számomra érthetetlen módon halakat is árultak, lehet, hogy Vietnamban más az élettani besorolás, tudja a fene, de én kimenekültem és figyeltem a nem lankadó szorgalmat, amivel dolgoztak ezek az emberek. Addigra már nagyon éhes voltam, ezért rábeszéltem a többieket, hogy menjünk el aJiřího z Poděbrad ra, mert ismerünk ott egy jó francia cukrászdát. Két külön autóval mentünk, és ahogy kell, két külön helyre ültünk be, a téren ugyanis két francia hely is volt. A másik hely inkább egy borbolt volt, ahol szendvicseket és süteményeket is árultak. Végül úgy döntöttünk, hogy oda megyünk. A hely neve Le Caveau volt, és olyan átkozott jó kecskesajtos croissant-t ettem, hogy mikor Rozi megkóstolta, kijelentette, hogy ez annyira finom, hogy biztos valami törvénytelen van benne. Ez egy nagyon jó hely, csak ajánlani tudom, mi is vissza fogunk járni, abban biztos vagyok.

Egy tartalmas, érdekes nap után hazaérve számba vettük a sok holmit, amit összevásároltunk a piacon és elgondolkodtam. Mennyi mindent megvesz az ember, ha úgy érzi, olcsóbban kapja meg. Talán ebben rejlik a Sapa sikere

0 Tovább

Tréning a Prága melletti kastélyban

Csapatépítésen vettem részt a héten. Eredetileg valamikor novemberre tervezték, csak a folyamatos elfoglaltságok miatt végül csak most sikerült összehozni. A csapatépítés mindig kétélű fegyver: a legtöbb esetben brutális italozásba torkollik, de néhány esetben tényleg hasznos, hiszen egy kicsit jobban megismerjük, hogy kivel dolgozunk együtt.

A csapatépítés helyszíne a Prágától dél-keletre a Prágát és Brünnt összekötő D1-es autópálya mellett található Berchtold kúriában volt. A kis kastély történelme egészen 1388-ig vezethető vissza. Az évszázadok során a számtalan megszállás, háború miatt többször újra kellett építeni. A második világháború után a csehszlovák légierő használta katonai építménynek. A jelenlegi tulajok 2005-ben vették meg az épületet, ami akkorra már irtózatos állapotban volt. Szépen felújították, uszodát, sportpályákat építettek a hatalmas ősparkba. Csapatépítések, esküvők kedvelt helyszíne, Prágához közeli fekvése, és az épület és a park szépsége miatt. Az épület egyébként a monarchia korabeli barokk jegyeit viseli magán.

Amennyire szép a kastély kívülről, annyira ízléstelen, kaotikus eklektika jellemzi belülről. Valamiért a tulajdonosok, a szép nevű Růžička család úgy gondolta, hogy egyszerre csinál a belső térből vadászkastélyt, lovagi kastélyt és valami háborodott babamúzeumot. Külön-külön mindegyik nagyon jó ötlet lett volna, de így együtt olyan volt, mintha egy tányérban tálalták volna fel a babgulyást és a mákos nudlit. Nem volt szinte olyan falfelület, ami üres lett volna. A kedvencem az egyik lépcsőforduló volt, amire szép háromszög alakban kb. 15 őzikekoponyát tettek trófea gyanánt. Az egyik annyira alacsonyan volt, hogy egyszer beleakadt a vállamba, amikor felmentem a lépcsőn. Mit mondjak, nem volt kellemes érzés. De a legborzasztóbb az volt, hogy teljesen váratlan helyeken, pl. a lépcsőfordulóban lévő kanapén gyönyörű babakelengyébe öltözött rút boszorkányok voltak elhelyezve. Nem értem a koncepciót, de aki ezt a designt kitalálta, azon szerintem több pszichológus rommá keresné magát. A kastély számtalan pontján már szinte rajzszerűen retusálva, két kindzsál között a szent család képe meredt a gyanútlan látogatóra. Itt most természetesen a tulajra és a családjára gondolok, akik olyan természetellenes pozíciókban feszítettek a képeken, mintha a 18. században, egy nemesi család festményhez ültek volna modellt.  Az egész helyen ez a fajta újgazdag kivagyiság érződött némi stílustalansággal vegyítve.

Itt az ideje, hogy megemlékezzünk egy kicsit a személyzetről. A recepción két leharcolt 40-es családanya adta a szolgálatot, akik elég kedvesek voltak, viszont angolul a szókincsüket egy A8-as méretű papírra simán fel lehetett volna vezetni, úgy, hogy valamelyik sarokba még a kastélyt is felskiccelték volna. A kedvencem mégis az étteremben felszolgáló hölgy volt. Az ötvenes évei derekán járó teremtés, az a fajta asszony, akinek alapban lefele görbül a szája és ideális mindenféle gonosz boszorkány/mostoha teljesen valósághű alakítására. Abban az esetben, amikor valaki kérni mert valamit, mondjuk elfogott a jóember söre, akkor egy még jobban lebiggyesztett szájú horkantással vette tudomásul, ezzel is jelezve, hogy ő még a régi rendszerben edződött, és pontosan tudja, hogy a vendég van őérte, nem pedig fordítva. Néhányszor erősen vissza kellett fognom magam, hogy ne szaladjak oda és rázzam meg egy kicsit.

Az étteremben felszolgált ételek minősége a nagyon szar és a csapnivaló között ingadozott. A kedvencem egy csicseribabos paradicsomsaláta volt, ami abból állt, hogy teljesen halízű paradicsomot felvágták öles darabokra, és ráöntöttek egy csicseriborsó-konzervet. Semmilyen öntetet nem adtak hozzá, nehogy elnyomja az összetevő különleges aromáját. Ehetetlen volt. A reggeli során nem preferálták a svédasztalos működést, hanem egy asztal közepére helyeztek egyféle sajtot és sonkát. Ezt volt a választék. Az viszont hozzá kell tennem, hogy a kenyerük valami egyedi recept alapján készült és nagyon finom volt.

Furcsa kettősség volt a csapatépítés ellátmányának sokszínűsége, minősége és mennyisége és a rendes étterembeli ételek között. Mintha nem is ugyanazon a helyen lettünk volna, nem ugyanaz a csoport. A szünetekben újabb és újabb megkóstolandó süteményeket sorakoztattak fel és 20-30 szendvicset tartalmazó hidegtálakat. Természetesen szinte minden megmaradt, mert napi három étkezés mellett ki a fene bír még napi 10 sütit és 6 szendvicset megenni.   

A szobák valami helyi mesterember keze munkáját dicsérik, akinek sikerült a kastély hangulatától teljesen eltérő szobákat összehoznia, a teljesen igénytelen, ifjúsági bútor érzetű belső formavilággal. A szoba fénypontja mégis az ágy volt. Nem is a teljesen funkciótlan design, az elnagyolt kidolgozás, hanem az - a valószínűleg nem véletlenül nem széles körben elterjedt - ötlet, hogy a két ágyas és duplaágyas változtathatóságát kis sínen guruló kerekekkel oldják meg. Ennek az lett az eredménye, hogy ha este megfordult az ember, akkor az ágy néhány centit oldalirányba elmozdult. Ezzel is kifejezésre juttatva, hogy este az ember ne mozgolódjon, elvégre nem versenyagár, hanem aludjon, mint egy darab fa. Megvan ennek a vidéki létben eredeztethető gondolati gyökere!

A tréning egyébként a szokásos menetrendben zajlott. Ismét megtudtam, hogy az MBIT személyiség besorolásom nem változott, ENTJ , annak minden előnyével és hátrányával. Arra is fény derült továbbá, hogy a kollégáim elég hasonló személyiségjegyű emberek.

Talán egy olyan játék volt, ami igazán tetszett. Ha valaki hasonló összejöveteleket tervez, kifejezetten ajánlom. A játék alapszabályai rendkívül egyszerűek. A csoportot négy csapatra osztják. A csapatoknak 7 körben kell x-et, vagy y-t jelölni.  A pontok aszerint alakulnak, hogy mennyire sikerül együttműködni a résztvevőknek a csapaton belül és a csapatok között. A szabályok itt  találhatók. A játék hatalmas siker lett, bár pont a tréner előzetes céljával ellentétben, óriási érzelmet, versengést váltott ki. A játék egy stációjában négy embernek meg kellett állapodnia a különböző csapatok nevében arról, hogy mi a közös stratégia. Volt ott minden: esküdözés, sírás, majd végül mindenki becsapva a másikat a saját stratégiájának megfelelően rakott. Ebből aztán olyan haddelhadd lett, hogy még egy órát rá kellett húzni a tréningre, hogy le lehessen csillapítani a kedélyeket. Nekem nagyon tetszett.

Elég vegyes érzelmekkel távoztam a tréningről. A hely borzalmas volt, a kaja szörnyű, viszont az alkalom elérte célját: kis csapatunk jobban megismerte egymást, azóta is fel-fel idézgetjük egy-egy momentumát.

 
0 Tovább

Kalandjaink Prágában és a világban

blogavatar

Ez egy személyes Prága blog arról, hogy két magyar miként küzd meg a cseh lét mindennapjaival, utazásokkal, örömökkel és bosszúságokkal sok humorral és életkedvvel.

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek