Kalandjaink Prágában és a világban

Ez az utolsó poszt a Prága blogban, ugyanis a hétvégén hazaköltöztem. Ismét budapesti lakos vagyok, ami magam sem gondoltam volna, de kicsit furcsa. Nem gondoltam, hogy egy év alatt ennyire el lehet szokni Budapesttől. Csak a jövő héten kezdek az új munkahelyemen, addig a héten pihenés helyett ügyek garmadáját kell intéznem és ki kell pakolnunk még mintegy 10 dobozt.

Az első poszt, amit írtam, a költözésről szólt. Nem volt hosszú és akkor nem is tudtam még, hogy másik 105 poszt fogja követni. Illő, hogy valami keretet adjak és írjak a hazaköltözésünkről.

A hétvégére Rozi is kijött, hogy segítsen szétválogatni, mi a mi cuccunk és mi tartozott a prágai lakáshoz. Szombaton reggel még gyorsan leszaladtunk 8 körül a folyómenti piacra, ami akkor még csak álmosan ébredezett, alig volt nyitva valami. Mi reggelizni szerettünk volna, de csak nagy nehezen találtunk olyan standot, amin volt már valami, amit meg lehet enni. Ez egy úri piac, reggel nyolc előtt csak a plebs megy vásárolni, az urak olyankor még megigazítják a vánkost és a bal oldalukra fordulnak. Sietnünk kellett haza, mert 9-re jött a költöztető cég, de azért így is jó volt még egyszer lemenni erre a piacra, magunkba szívni a különös atmoszféráját.

A hazaköltözésünket ugyanaz a cég intézte, aki a kiköltözésünket. Reméltem, hogy ugyanaz a team fogja végezni a becsomagolást, aki kiköltöztetett minket, de csak az egyik kolléga volt azonos, a hosszúhajú. Aki némi pakolászás után ismét bekéredzkedett a wc-be, arra gondoltam, neki ez valami kézjegye lehet, mint a viszkis rablónak a whisky.

Egyébként ez a csapat lényegesen rosszabbul pakolt, és sokkal rosszabbul dolgozott, mint azok, akik kiköltöztettek minket. Látszott rajtuk, hogy rohadtul elegük van mindenből, és mikor mondtam nekik, hogy még ezt a szekrényt is ki kéne pakolni, láttam a szemükben a gyilkos csillogást és attól féltem, hogy bármikor belém állítják a kis piros nyelű csavarhúzójukat.  Aztán végül mindent bepakoltak a kisteherautóba. Én olyan 30 dobozzal kalkuláltam maximum, mondván, hogy egy csomó dolgot hazahoztunk már, de a végeredmény 48 doboz volt. Azt hittem, lehidalok. A budapesti lakásunkban már alig volt hely, hogy a francban fog beférni 48 doboz és mi a fenét gyűjtögettünk az elmúlt évben, hogy ennyi sok szarunk lett?

A költöztetők másnap 11-re ígérték magukat, de csak fél egyre értek ide, mondták, hogy nagy volt a forgalom a városban, ja persze, mondtam vasárnap délben, biztos. Egy teljesen ismeretlen csapat volt, de sokkal normálisabbak, mint az előző brigád. Vidáman, egy zokszó nélkül felhordták a lakásba a dolgokat, kértem, hogy néhány dolgot rakjanak össze, pakoljanak ki, ezt pikk-pakk megoldották és három után már itt se voltak. Maguk mögött hagyva egy dobozerdőt, és megannyi megválaszolandó kérdést, hogy mit hova tegyünk. Azért nagyon jó dolog ez a költözető cég dolog, összehasonlíthatatlanul egyszerűbb a költözés így.

Ahogy már írtam, furcsa érzés megint itthon lenni, már most hiányzik egy kicsit Prága. De ezekre az érzésekre nem nagyon van időm, annyi mindent kell csinálunk és valahogy nagyon lassan fogynak a teendők. Pedig a jövő hétre nagyon kipihentnek kell lennem, remélem, sikerülni fog.

Néhány számadat a blogról. Ahogy írtam, ezzel együtt 106 bejegyzést írtam. Ezeket a bejegyzéseket összesen 114 ezer ember olvasta, az oldalmegtekintések száma 154 ezer volt, ami azt jelenti, hogy csak egy maroknyi, de nagyon lelkes csapat követte a blogot nap mint nap. Köszönöm a megtisztelő figyelmüket. A legolvasottabb bejegyzés az isztambuli nyaralásunk első napja lett, ezt 18 688-an nézték meg, majd a bukaresti írásom követte 17 973-mal és végül a prágai turistáskodásunkat leíró posztunk, amiben megmutatjuk barátainknak, Áginak és Sanyinak a várost, lett a harmadik 10 738 megtekintéssel. Szerintem is jó posztok ezek, de nem tudom, miért ezek voltak a legolvasottabbak.

Kicsit utánanéztem és jó pár oldalon láttam hivatkozást vagy idézetet a blogról, ami mindenképpen megerősítése annak, hogy volt értelme, amit csináltam, és okozott néhány kellemes percet az olvasóknak, esetleg sikerült elkapnom egy-egy képet, momentumot, ami kirepítette azt, aki olvasta, oda, ahol én voltam. Látta azt, amit én láttam és érezte, amit én éreztem. Ha ez így van, akkor nagyon boldog vagyok.

Többen kérdezték, hogy most, hogy hazaköltöztem, mi lesz a bloggal. Jelentem, semmi, ez a blog leginkább Prágáról szólt, én már nem lakom ott, tehát nem is tudok arról írni, ami ott történik. De aki követni akarja, hogy mi fog velem történni, nem marad olvasnivaló nélkül. Nemsokára indul az új blogom. A címe: Három szoba, három gyerek, négy kerék. Írok majd a babáról, utazásaimról, mert lesz bőven és arról, hogy mi történik velem.

Utolsó napjaimat élem itt Csehországban, furcsa érzés. Az idő is próbál segíteni abban, hogy könnyebb legyen az elválás. Ma reggel 4 fokra ébredtem, kénytelen voltam elővenni a vakondbőr kabátomat és sálat is kanyarítani a nyakamba. A villamosmegállóban állva a hideg szél csípte az arcomat és együtt dideregtem a többi utassal a hirtelen támadt télben.

A legutóbbi posztom a várakozásról szólt. Közben megjártam egy hét erejéig ismét Romániát, ami a legutóbbi ottani posztom óta semmit sem változott, igazi vadkelet. Például beszálltam egy taxiba a reptéren. A sofőr, a tipikus vastagnyakú, baltaképű, kopasz gengszter, látta, hogy túl sokat nézem a taxiórát, gondolt egyet, kikapcsolta, hogy ne zavarjon az utazás közben. Kedves tőle. A végén a normál ár négyszeresét fizettem. A román kollégák még korábban azt javasolták, hogy ne kezdjek vitatkozni, ha egyedül vagyok a taxiban, mert nagyon pórul járhatok.

Egy másik taxiban, egy 700.000 kilométert ment teljesen lestrapált Dacia Loganban, a taxis vezetés közben egyszerre dohányzott és sms-ezett, miközben nyolcvannal cikáztunk az autók között. Mint valami rossz albán kortárs drámában.

A hétvégén költözködtünk Budapesten, a baba miatt nagyobb lakásba. Miután nem volt nagy különbség aközött, hogy csak a dolgok transzferjét rendelem meg, vagy be is csomagolnak, az utóbbit választottam. Szombaton reggel megjelent a kékruhás csapat, a panaszos hangú, tudálékos, sík primitív Béla vezetésével. Azt mondta, hogy ő a csapat, a másik két fickó csak segéderő, gyakran a nevüket is keverte. Ennek megfelelő összehangoltsággal mozgott az akciócsapat. Mindent elvittek, amit kértem, hogy hagyjanak ott, és egy csomó dolog ott maradt, amiről kifejezetten kértem, hogy vigyék át.

Szerelést is kértem. Erre kiutaltak nekik egy kincstári szerszámosdobozt, amiben egy árva csavarkulcs sem volt. Akadt néhány hegy nélküli csavarhúzó, így végül az én szerszámaimat használták. Ha nem lett volna nekem, nem tudom, hogyan szerelték volna szét a dolgokat, talán Béla penge eszével. Estére Béla teljesen lefárasztott már forinthúszas életbölcsességeivel. Rozi közben hazaért és lepihent a többé-kevésbé összerakott hálószobánkban, amikor benéztem hozzá, mindig azt kérdezte, hogy meddig vannak még itt. Végül 6 után mentek el. Már nagyon vártam.

Másnap Rozinak ismét ügyelnie kellett, ezért a családom segítségével lettünk úrrá a dobozrengetegen, nem mondom, hogy minden a helyén van. De a csatatérből kezd egész otthonformája lenni a lakásnak. Tartozik hozzá hivatalosan egy teremgarázshely, de a mellette lévő annyira szűk, hogy nem tudják kiadni senkinek, ezért használhatjuk. Ami nem egyszerű, mert nem véletlenül nem akarták kiadni senkinek, a hely tényleg nagyon szűk, külön balett betalálni a helyre a két autóval. Most még istenes, mert jelenleg otthon öcsém régi Fiestáját használom, de rövidesen egy nagyobb autóval kell majd elférni, na az lesz majd az igazi mutatvány.

Kiérve Prágába furcsa volt visszazökkenni a munkás hétköznapokba, amit csak a tegnapi búcsúbuli tört meg. Rengeteget ettünk és ittunk és jókat beszélgettünk, jó volt látni, hogy tényleg nagyon sajnálják, hogy elmegyek. Búcsúajándékként egy Lego Creator Mini Cooper makettautót kaptam, amire már nagyon régóta vágytam. Rozi súgott nekik.

Ma nevezetes nap van, ugyanis pont egy éve, hogy  pár perccel este 11 után begurultunk Prágába, hogy megkezdjük itteni életünket. Nagyon sok minden történt azóta, de mégis az az érzésem, hogy egy pillanat alatt elrepült. És így repül el az életünk is. Hipp-hopp.

Az isztambuli utunk óta nem volt lehetőségem írni. Ennek egyik fő oka talán a lustaságom, a másik pedig az, hogy kicsit terheltek voltak a napjaim mostanában mindenfélével és két estét Bécsben is töltöttem. A maradék két prágai napon este fél nyolc előtt nem tudtam szabadulni az irodából.

Hétfőn, miután több mint egy hete nem voltam bent, levelek sokasága fogadott. Május elsejétől formálisan három céggel is van munkaszerződésem, érdeklődve néztem, hogy a céges névjegyzékben három párhuzamos e-mail címen is létezem, minő skizofrénia, és ebből a háromból csupán egybe tudok belépni. Írtam egy levelet a helpdesknek, hogy szeretném minden levelemet egy postafiókban megkapni, aminek eredményeképpen olyan faszományosan megcsinálták a levelezést, hogy keddtől kezdve egy árva levelet sem kaptam. Aminek részben örültem - kevesebb nyűg - de azért sejtettem, hogy meglesz ennek a böjtje. A levelezésemet hosszas eszmecsere után végül csütörtökre sikerült megjavítani, azóta ömlenek a mailek mindhárom címre.

Az egyik levélhalmot a vállalati folyamatokból származó feladatok alkotják. Az egyik vállalatban (tévesen) a vezérigazgatóval egy szintre sikerült beállítaniuk a céges hierarchiában, ezért az összes halott ügy, meg legfelsőbb szintű jóváhagyás beesett hozzám. Természetesen minden csehül. Először csak kapkodtam a fejemet, aztán meg dühöngtem, mert napi 40-50, számomra érthetetlen valami tódul az arcomba, persze a levelekben található hivatkozásra kattintva, „az ön nem jogosult a rendszer használatára” üzenetet kapom. Szóval olajozottan indul a váltás.

Nem csak virtuálisan, hanem a valóságban is el kellett költöznöm a helyemről. Pedig már egészen megszoktam a kis irodánkat, a kollégákkal együtt. Miután május 1-től már közvetlenül hozzám tartozik 11 kolléga, azt tartottam célszerűnek, hogy együtt üljek velük, hogy meglegyen a közvetlen légkör és megértsem a biztosító időnként kifejezetten túlbürökratizált folyamatát, értelmetlenségét.

Szerdán sikerült találnom egy lyukas órát, amikor, magad uram, ha szolgád nincsen alapon, bepakoltam két kisebb dobozba a felhalmozódott és azóta minden bizonnyal már teljesen elértéktelenedett dokumentációmat. Öltönyben behasaltam az asztal alá és a pokolban való örökös dreherivásra kárhoztattam mindazon cseh kollégákat, akik a kábelrögzítési koncepciót kitalálták. A kábelek nem egy fix kábelsínben csücsülnek, hanem egy olyan hajlékony rendszerben, ami egy kicsit egy gerincoszlopra hajaz, és egyenként kell a csigolyákat kinyitni-bezárni, hogy öt centi kábelt lefejthessünk.

Az új - ismét csak átmeneti - asztalom, egy 20 fős irodában leledzik. A biztosítói irodaház 10 évvel ezelőtti tervezői igen szűkmarkúan osztották a vezetői irodákat. Ígéret van, hogy kapok, de egyelőre még nem tudják, hogy hol. Az elején nem is baj ez, mert legalább egy kicsit jobban megismerem a közvetlen kollégáimat. Viszont az asztallap alatt végigfut egy acél merevítőcső, amit már első nap sikerült teljes erővel háromszor letérdelnem, ami olyan szólt, hogy a sor végéből kihajoltak a kollégák, hogy mi történt.

Kénytelen voltam venni egy kis Nespresso gépet is, mert amit kiénekeltem tavaly karácsonykor a főnökömből, azt ott kellett hagynunk, mert Jana kolléganőnk vérbosszút esküdött, hogy lemészárolja, aki hozzáér a szent kávégépéhez, amit szerinte George Clooney a saját kezével szerelt össze. Bevallom, féltettem az életemet, inkább vettem egy kisebbet, ami az enyém. Szépen ott figyel majd az asztal végében, és iszom a finom kávét.

Itt az irodában van kávé, de annak olyan íze van, hogy sírok, amikor innom kell belőle. Nemrég elhívott az egyik társosztály vezetője, és hogy mutassa, hogy mennyire szeretne velem jóban lenni -  az informatikára van utalva teljesen – elővette a meisseni porcelánkészletet és töltött egy keveset a kitűnő filteres kávégépükből, amilyet utoljára még a 80-as évek közepén láttam az NSZK-ban, szerintem ő is a Quelle katalógusból rendelte. Az íze is olyan volt, mintha abból az időből maradt volna még egy kis zacc és azt öntötte volna fel vízzel. Először, mikor megláttam, hogy mi készül, azt mondtam, hogy inkább nem kérek, de éereztem, ez nagyon rossz válasz. Ha a nemi indentitását firtattam volna, akkor sem vágott volna helytelenítőbb arcot. Így lenyomtam a kávét, most is megborzongok, ha rágondolok.

Lassan hozzászokom ahhoz, hogy semmihez ne szokjak hozzá, mert minden extra sebességgel változik körülettem.  Úgy döntöttem, a kávégépem a kis sziget a változások viharos tengerében. Megbízható, finom kávé, mert ennyi jár nekem.