Kalandjaink Prágában és a világban

Eljött egy újabb utazás napja. Éppen egy repülőnek csúfolt kávédaráló fedélzetén üldögélek, beszorítva egy kis résbe, amit errefelé helynek neveznek. De nem panaszkodom, mert még a repülő egyértelműen a legjobb. Voltam már busszal, vonattal és amikor még Rozi is Prágában volt, akkor autóval is. Szóval mostanra már van összehasonlítási alapom.

Ráadásul, mivel ez az egyetlen közvetlen járat, jó drága is. Elméletileg van 30.000 forintért repülőjegy, szoktam róla szép hírlevelet kapni, de akárhányszor felmegyek, hogy megnézzem, mennyibe kerül egy jegy, ötvenezer alatt nem találok. A mostani utamat viszonylag későn foglaltuk, ezért 180.000 Ft-ot kellett fizetni érte a cégemnek (4 ilyen jegyem van csak évente). Ennyi pénzért Los Angeles-be is el lehet repülni, szóval egy igazán páratlan ajánlat, drágán szart. Ha háztól házig nézzük, akkor az út kb. négy óra. És amit nem értek, a gépen folyamatosan 30 fok körül van, amitől mindenki izzad, mint örömlány a templomban, így a végére összeérlelődik a társaság.

Az autós utazásról is sokat írtam már, a helyzetet csak fokozza, hogy jelenleg állandóan építik az autópálya cseh szakaszát, nem aprózzák el, mintegy 70 kilométeren van lezárás. Múltkor az egyik cimborámmal mentem haza, a Prága-Brno távolság nincsen 200 kilométer, mégis majd’ 3 óra alatt tettük meg. Az út a pálya többi részén annyira rázós, hogy időnként attól félek, lerázza a füleimet. Az út, ha nincsen lezárás és nem megyünk 160-nal, és mondjuk megállunk kétszer pisilni, kávézni, 5 és fél óra. Most, a felújítás miatt 6 és fél, esetleg 7. És nem olcsó mulatság. Az út benzinnel és autópályamatricával közel 60000 Forint. 8 literes fogyasztással számoltam és 10 napos matricákkal.

A busz a legolcsóbb és a legnyomorúságosabb. Főleg most, mert beszorítva, mint egy egyszeri japán metróutas préselődjük végig a majd’ 8 órás buszutat. Megálló nincsen, egy iszonyú szűk kabin szolgál wc-ként, de amikor kinyitottam, megállapítottam, hogy egyszerűen nem férek be. A folyosóról csak nem vizelek be a wc-csészébe. Ráadásul jegyet már két héttel az út előtt sem lehet kapni. Én direkt egy Eurolines Business járatra vettem jegyet, mert azt írták, több lábhely van és wifi is. Persze egyik sem volt. Volt viszont a szék alján végigfutó gondosan megtervezett keresztvas, ami 2 óra után agresszívra nyomta a térdeimet. Így azt már fel se vettem, hogy a mellettem lévő bajuszos bácsinak olyan szaga volt, mint egy izzadt bikának és folyton lehetetlenül büdös szalámis-retkes szendvicseket varázsolt elő végtelen mennyiségben a feneketlen cekkeréből. Viszont olcsó, az oda-vissza út 12.000 Ft. Valamit valamiért. Bár, hacsak nem kényszerítenek erőszakkal, nem megyek többet busszal.

És végül, ami nagyjából bevált, az a vonat. A költsége valahol 12000 és 16000 forint között van, attól függ, hogy milyen jegyet tud foglalni az ember. Ezt a MÁV kitűnő Elvira rendszerében lehet megtenni, amit minden ergonómiai kutatáshoz ajánlok, mint igazi antipélda. Egyszerűen nem lehet kiismerni, még többedszeri használat után sem. Siralmas. Olvasgattam külföldi fórumokat, hogy külön virtuális díjakat sorsoltak ki azoknak, akinek sikerül jegyet foglalni rajta. Általában, teljesen logikátlan helyen és módon kell lenyitogatni elemeket. Mindent meg lehet találni, csak azt nem, hogy hol lehet lefoglalni a szóban forgó jegyet.

A kocsikat, amikre jegyet tudok venni, a Cseh Vasút üzemelteti, ami pont olyan töttyedt, mint a mi MÁV-unk, és pont annyira veszteséges is.  Ami jó Csehországban, hogy van egy privát vasúttársaság is, aki nagyon olcsó sörrel próbálja magához vonzani a szomjas cseh honfiakat, igaz, egyelőre csak a Prága-Brno útvonalon. Amin én járok, annyira szakadt, zsúfolt, hogy el se hiszem, hogy ez közlekedik Berlinig. Bár a német vasúti kocsik olyanok, mintha másik világban lennének, nagy hely, hűvös és tisztaság jellemzi őket, ahogy végigmegy rajtuk az ember.

Van étkezőkocsi is a vonaton. Múltkor pont középen ültem a kocsik közül, ezért egy ideig baktattam, amíg elértem az étkező kocsiig. Két tenyeres-talpas magyar üzemeltette a kócerájt. Kérdeztem, hogy jó helyen járok-e. Erre kb. nyolcszor elmondta, hogy ha találok másik büfékocsit azonnal szóljak, mert az ellenség betette a lábát és rontja az üzletét. Nagyon vicces volt. Mondtam, kérek egy light kólát. Kérdezte, hogy aztán ki tudom-e fizetni? Erre bedurrant az agyam és elküldtem a fenébe. Mondtam, azonnal adjon egy rohadt kólát, 5 ezer korona van nálam, szerintem fussa belőle. Még neki állt feljebb. Szépen kiszámoltattam vele a visszajáró aprót. 750 Forint volt egy dobozos üdítő. Ismét felülmúlhatatlan párosítása a jó kiszolgálásnak és a kedvező áraknak. De legalább fel lehet állni vonaton és bár késik fél órát mindig, 7 és fél óra alatt megteszi az ember az utat.

Igazából a repülő a jó megoldás, de az annyira drága, hogy nem szeretnék csak erre keresni. Remélem már nincs messze, amikor hopponálást végre megvalósítja valaki.

Legközelebb Isztambulból jelentkezem majd, mert pár napot ott nyaralunk Rozival. Igyekszem napi összefoglalót adni kalandjainkról a török városból, ahol 3 éjszakát fogunk eltölteni, előre láthatóan nem kánikulában, esőkabátot viszünk, de majd meglátjuk... Már nagyon várom.

Tegnap az áruházi kaland azért sikerült olyan rövidre, mert nekem már rohannom kellett a reptérre, mivel indultam Triesztbe. Trieszt a vállalatcsoport központja, viszont olyan kis országszéli városka, hogy nagyon kevés közvetlen járat repül oda. Mi is Prágából Münchenbe repültünk, majd onnan Triesztbe. Négy másik cseh kollégával repültem, mi voltunk a prágai csapat. Kicsit furcsa volt, mert ha azt akarták, hogy én is értsem, angolra váltottak. Ez egyeseknél úgy hangzott, mikor a nagy súlyos mozdony csikorogva elindul, vaskos szláv akcentussal.

Mindkét repülőút nagyon rövid, 5-600 kilométer, darabonként kevesebb, mint egy óra. Ennek megfelelően a Lufthansa belföldi osztályú repülőit működteti a vonalon. Ez azt jelenti, hogy nem egy Jumbóhoz gurult ki a busz, hanem egy  általam idáig nem ismert jethez, egy Embraer 190-eshez. Már sejtettem, hogy elég vicces lesz a dolog, mert ezek a gépek nem túl nagyok, nem úgy, mint én. Szóval felkapaszkodtam a lépcsőn, a repülőgép teteje pont szemmagaságban volt. Aztán lehajoltam és furcsa, perisztaltikus mozgással beszenvedtem magam a helyemre. Münchenben szálltunk át, alig fél óra múlva már indultunk is a csatlakozáshoz. Egy fegyelmezett, hidrogénszőke pasi, drótkeretes szemüveggel, akit simán beválogattak volna egy második világháborús film SS főparancsnokának, kirángatta a kezemből a mindenféle standardnak megfelelő kézipoggyászomat. Ekkor már tudtam, itt a vég.

És igen, a busz kivitt egy Bomardier Q400-hoz, amihez már volt szerencsém korábban. Itt is felmásztam a lépcsőn, és csodák csodájára átláttam a repülő felett. A repülő ajtaja a vállmagasságomban ért véget. Valahol a mellbimbóm magasságába köszöngetett a sztyuvi. Majd egy laza mozdulattal átalakultam Quasimodóvá és egy furcsa csuszanó-oldalazó mozgással megközelítettem a helyemet, erre azért volt szükség, mert ahol az én vállam volt, ott volt a csomagok helye. A szék valahol a térdem magasságában leledzett, így Sandokánt, a maláji tigrist meghazudtoló vetődéssel bevettem a helyemet. A repülőgépeken sikerült az ellátmányt a minimumra, azaz egy darab Milka szeletre csökkenteni mindkét járaton. Mondjuk megértem, egy kiadós ebéd után valószínűleg nem tudnak a levegőben maradni ezek a derék repülők.

A trieszti reptéren olyan taxit kellett találnunk, ami elvisz öt embert, ezért egy hétszemélyes Peugeot-t szemeltünk ki.  A sofőr, egy joviális nagypapa kinézető fazon, terelgetett az autójához, mint egy jól nevelt cukros bácsi. Be is verekedtük magunkat az autóba, ahol vidám olasz slágerek szóltak, a visszapillantó tükrön lengett a rózsafüzér, bár ennek a jelentőségét csak később értettem meg.

A trieszti reptér kb. 20 kilométerre van a várostól. Elindultunk, felcsendült Adriano Celentano mester tenorja, a sofőr fütyülte a dallamot, és gyorsított, egyre csak gyorsított. 120-szal mentünk a nyolcvanas táblánál. Felértünk az autópályára, majd elkezdett még gyorsítani, ezzel párhuzamosan Adriano is hangosabban énekelte vidám kis nótáját. Az autóban utazók dermedt csendben ültek. Nem tudtuk előre, hogy az őszes kispolgári külső mögött, a centizések nagymestere bújik meg. Ahogy valakit utolértünk az autópályán, kb. 5 centire mögötte elkezdte letolni, villogni, és hangosan ócsárolt minden nációt, aki bitorolja az ő autópályáját, ezt hosszasan ki is fejtette, természetesen minkét kezét használva a gesztikulációhoz, mindezt 160-nál. Majd, mikor az áldozat végre lehúzódott, szabály szerint millimétereket hagyva nyomta tövig a gázpedált, egy pillanatra se tévesztve a fütyülés ütemét. Egy-egy ilyen veszélyes előzésnél az utasokból önkéntelenül előtörő felszisszenést a mester újabb felkérésként élte meg és még jobban beletaposott a gázba. Az első ülésen ülő kolléga először békés zöld színt vett fel, majd minden hipóreklámot megszégyenítő fehéret. A pilóta, nyugodtan nevezhetjük így, időnként kedélyesen oldalba bökte és közölte, ezt már angolul, hogy már több mint 500 000 km van az autóban és még nem volt balesete. Hittem is, meg nem is.

Aztán lekanyarodtunk az autópályáról, és megpillantottuk a lemenő nap által narancssárgára festett tengert. Az összes szárazföldi patkány feje rögtön fixálódott a víz fele. Természetesen Niki Lauda itt is bemutatott néhány trükköt, de annyira tömve volt az út, hogy már nem brillírozott annyira, csak időnként derékig kihajolva küldött el valakit melegebb éghajlatra, aki éppen nem kanyarodott olyan gyorsan, ahogy azt ő gondolta. Aztán bár nem hittem, hogy megérem, de csak megérkeztünk a  hotelhez.

Trieszt szerintem gyönyörű város, bár a helyiek szerint haldoklik. A főnököm innen való, ő mondta, hogy itt öregotthont kell nyitni, vagy temetkezési vállalkozást érdemes indítani, mert abban van csak potenciál. Szerintem azért a kávéban is utaznak néhányan, mert Triesztet tartják Olaszországon belül is a kávé fővárosának. Az biztos, hogy a napi kávémennyiségemet nagyon megnöveltem, pörögtem is este, akár a búgócsiga. Később elmentünk egy erősen középszerű étterembe, ami viszont gyönyörű reneszánsz enteriőrben kínálta a főleg tengeri herkentyűkből álló ételeit, tehát szokás szerint megint az étlap aljáról kapartak össze valamit nekem. Ennél már csak a mai nap volt jobb, ahol előre összeállított menü volt, természetesen csak tengeri cuccokból. Úgy néztek rám, amikor mondtam, hogy nem eszem semmit a tengerből, mintha azt mondtam volna, hogy én csak csecsemőcombot fogyasztok. Végül hoztak nekem egy gyerekmenüt.

Triesztben délutánra beköszöntött egy kisebbfajta Bora, jó kis széllökéssekkel.  Mire kijutottunk a reptérre, már elég tisztességes lökések voltak. A reptéren jó néhány derék talján úgy vélte, elég 16.30-ra kijönni a 17 órás római gépre, és amikor konstatálták, hogy száz méteres sor áll a biztonsági vizsgálat előtt, beszálló kártyájukat lengetve, teljesen jogosnak érezték, hogy könyökkel utat törjenek maguknak. Olaszok. De azért szeretem őket, olyan vicces izgága népség, tele furcsa szokással, de mögöttük van a több ezer éves múltjuk. Talán egyszer majd itt is fogok élni egy kicsit.