Kalandjaink Prágában és a világban

Eljött egy újabb utazás napja. Éppen egy repülőnek csúfolt kávédaráló fedélzetén üldögélek, beszorítva egy kis résbe, amit errefelé helynek neveznek. De nem panaszkodom, mert még a repülő egyértelműen a legjobb. Voltam már busszal, vonattal és amikor még Rozi is Prágában volt, akkor autóval is. Szóval mostanra már van összehasonlítási alapom.

Ráadásul, mivel ez az egyetlen közvetlen járat, jó drága is. Elméletileg van 30.000 forintért repülőjegy, szoktam róla szép hírlevelet kapni, de akárhányszor felmegyek, hogy megnézzem, mennyibe kerül egy jegy, ötvenezer alatt nem találok. A mostani utamat viszonylag későn foglaltuk, ezért 180.000 Ft-ot kellett fizetni érte a cégemnek (4 ilyen jegyem van csak évente). Ennyi pénzért Los Angeles-be is el lehet repülni, szóval egy igazán páratlan ajánlat, drágán szart. Ha háztól házig nézzük, akkor az út kb. négy óra. És amit nem értek, a gépen folyamatosan 30 fok körül van, amitől mindenki izzad, mint örömlány a templomban, így a végére összeérlelődik a társaság.

Az autós utazásról is sokat írtam már, a helyzetet csak fokozza, hogy jelenleg állandóan építik az autópálya cseh szakaszát, nem aprózzák el, mintegy 70 kilométeren van lezárás. Múltkor az egyik cimborámmal mentem haza, a Prága-Brno távolság nincsen 200 kilométer, mégis majd’ 3 óra alatt tettük meg. Az út a pálya többi részén annyira rázós, hogy időnként attól félek, lerázza a füleimet. Az út, ha nincsen lezárás és nem megyünk 160-nal, és mondjuk megállunk kétszer pisilni, kávézni, 5 és fél óra. Most, a felújítás miatt 6 és fél, esetleg 7. És nem olcsó mulatság. Az út benzinnel és autópályamatricával közel 60000 Forint. 8 literes fogyasztással számoltam és 10 napos matricákkal.

A busz a legolcsóbb és a legnyomorúságosabb. Főleg most, mert beszorítva, mint egy egyszeri japán metróutas préselődjük végig a majd’ 8 órás buszutat. Megálló nincsen, egy iszonyú szűk kabin szolgál wc-ként, de amikor kinyitottam, megállapítottam, hogy egyszerűen nem férek be. A folyosóról csak nem vizelek be a wc-csészébe. Ráadásul jegyet már két héttel az út előtt sem lehet kapni. Én direkt egy Eurolines Business járatra vettem jegyet, mert azt írták, több lábhely van és wifi is. Persze egyik sem volt. Volt viszont a szék alján végigfutó gondosan megtervezett keresztvas, ami 2 óra után agresszívra nyomta a térdeimet. Így azt már fel se vettem, hogy a mellettem lévő bajuszos bácsinak olyan szaga volt, mint egy izzadt bikának és folyton lehetetlenül büdös szalámis-retkes szendvicseket varázsolt elő végtelen mennyiségben a feneketlen cekkeréből. Viszont olcsó, az oda-vissza út 12.000 Ft. Valamit valamiért. Bár, hacsak nem kényszerítenek erőszakkal, nem megyek többet busszal.

És végül, ami nagyjából bevált, az a vonat. A költsége valahol 12000 és 16000 forint között van, attól függ, hogy milyen jegyet tud foglalni az ember. Ezt a MÁV kitűnő Elvira rendszerében lehet megtenni, amit minden ergonómiai kutatáshoz ajánlok, mint igazi antipélda. Egyszerűen nem lehet kiismerni, még többedszeri használat után sem. Siralmas. Olvasgattam külföldi fórumokat, hogy külön virtuális díjakat sorsoltak ki azoknak, akinek sikerül jegyet foglalni rajta. Általában, teljesen logikátlan helyen és módon kell lenyitogatni elemeket. Mindent meg lehet találni, csak azt nem, hogy hol lehet lefoglalni a szóban forgó jegyet.

A kocsikat, amikre jegyet tudok venni, a Cseh Vasút üzemelteti, ami pont olyan töttyedt, mint a mi MÁV-unk, és pont annyira veszteséges is.  Ami jó Csehországban, hogy van egy privát vasúttársaság is, aki nagyon olcsó sörrel próbálja magához vonzani a szomjas cseh honfiakat, igaz, egyelőre csak a Prága-Brno útvonalon. Amin én járok, annyira szakadt, zsúfolt, hogy el se hiszem, hogy ez közlekedik Berlinig. Bár a német vasúti kocsik olyanok, mintha másik világban lennének, nagy hely, hűvös és tisztaság jellemzi őket, ahogy végigmegy rajtuk az ember.

Van étkezőkocsi is a vonaton. Múltkor pont középen ültem a kocsik közül, ezért egy ideig baktattam, amíg elértem az étkező kocsiig. Két tenyeres-talpas magyar üzemeltette a kócerájt. Kérdeztem, hogy jó helyen járok-e. Erre kb. nyolcszor elmondta, hogy ha találok másik büfékocsit azonnal szóljak, mert az ellenség betette a lábát és rontja az üzletét. Nagyon vicces volt. Mondtam, kérek egy light kólát. Kérdezte, hogy aztán ki tudom-e fizetni? Erre bedurrant az agyam és elküldtem a fenébe. Mondtam, azonnal adjon egy rohadt kólát, 5 ezer korona van nálam, szerintem fussa belőle. Még neki állt feljebb. Szépen kiszámoltattam vele a visszajáró aprót. 750 Forint volt egy dobozos üdítő. Ismét felülmúlhatatlan párosítása a jó kiszolgálásnak és a kedvező áraknak. De legalább fel lehet állni vonaton és bár késik fél órát mindig, 7 és fél óra alatt megteszi az ember az utat.

Igazából a repülő a jó megoldás, de az annyira drága, hogy nem szeretnék csak erre keresni. Remélem már nincs messze, amikor hopponálást végre megvalósítja valaki.

Legközelebb Isztambulból jelentkezem majd, mert pár napot ott nyaralunk Rozival. Igyekszem napi összefoglalót adni kalandjainkról a török városból, ahol 3 éjszakát fogunk eltölteni, előre láthatóan nem kánikulában, esőkabátot viszünk, de majd meglátjuk... Már nagyon várom.

A heti rendszerességű utazás most Milánóba vitt. Kezd egy kicsit sok lenni, hogy folyton úton vagyok. Éppen a repülőgépen ülök Franfurt felé, este 11 körül fogok visszaérni Prágába. Holnap reggel meg kilenckor már meetingem lesz.  Nem sajnáltatni akarom magam, de azért fárasztó dolog ez.

Tegnap estefelé érkeztünk meg Milánóba, ahová valódi repülőgép méretű repülők repülnek. A reptéren rögtön a fenti furcsa műalkotás fogadott.

A főnököm nagy rajongója a tömegközlekedésnek, talán azért, mert sosem élt Budapesten. Így a reptérről a városba vonattal mentünk be, ami azt leszámítva, hogy nem volt ülőhely, nem volt rossz. Utána viszont két metróval kellett mennünk, majd mintegy 15 percet gyalogolni a szállásig, mindezt úgy, hogy cipeltük a csomagokat. De legalább lehetőségem nyílt egy kicsit tanulmányozni a milánói embereket. Igen, ez egy nagy város, rengeteg az ember este nyolckor is, mindenféle fizimiska, mindenféle bőrszín. Nagy nyüzsi mindenütt, az emberek fennhangon beszélnek egymással, mintha valaki kettővel feljebb nyomta volna a hangerőt a kellemesnél.

A főnököm egy barátját is meghívta a vacsorához egy toszkán étterembe, ami kedd este tömve volt. A hosszú asztaloknál szőrös olaszok hadonásztak mindenféle lehetetlen ruhában, egymást túlkiabálva. Minden asztal roskadozott a tengeri herkentyűktől. A főnököm már előre röhögött, hogy megint mit fogok választani, de szerencsére volt nekem való étel is bőven. Amíg ők belevegyültek a ricsajos olasz kavalkádba, volt lehetőségem megfigyelni a helyi pincérgárdát. Ez egy régi étterem, legalább 80 éve működik ezen a helyen. A pincérek mintha egy olasz komédiában lennének  karakterszínészek. Az étteremfőnök egy kis kalickában ült, ő kezelte a pénzügyeket. Őszes, hosszúhajú idősebb fazon, szarukeretes szemüvegével egy idős könyvelőhőz hasonlított. Időnként egy kis párnával megnedvesítette az ujjait és szépen kiszámolta a visszajárót, látszott, hogy ő élet és halál ura.

A pincérünk egy dél-olasz, szikár alakjával, sötétebb bőrével  és fekete hajával, aminek minden szála gondos munkával hátra volt fésülve, egy külvárosi vagányra hasonlított. Másodállásban biztos elvállal piszkos melót is. Hanghordozásából és a stílusából áradt, hogy minden magától értetődő számára és nem törődik az élet gondjaival, időnként fütyörészve táncolta körbe az asztalokat. Közben az olaszaim szép részletesen megtárgyalták a legfrissebb pletykákat a központból, kiélvezve egy mozzanatot, részben angolul, de a szaftosabb részleteknél átváltottak olaszra. Volt már vagy tizenegy, mire elindultunk haza.

A reggeli után főnököm széles mosollyal mondta, hogy talált egy jó kis közvetlen járatot a megbeszélésre és nem kell taxival menünk. Jaj. Felszálltunk egy trolira, ami érdekes módon a villamospálya-szerű, forgalomtól elzárt területen ment főleg. Ez a járat egy körjárat, ami körbeutazza szinte egész Milánót. Itt érdekes az idősek hozzáállása az ülőhelyekhez: nem megkérnek, hanem utasítanak, hogy azonnal add át helyed.

Fel is álltunk és átadtuk a helyet egy nőnek, aki miután hallotta, hogy angolul beszélünk, angolul köszönte meg. A főnököm elmondta, hogy ő olasz, én meg magyar és éppen Prágában élünk. Valamennyit beszélek olaszul, ezért nagyjából megértettem a beszélgetés elejét. A hölgy kifejtette a főnökömnek, hogy rögtön sejtette, hogy olasz, mert ilyen szép ember csak olasz lehet. Majd minden átmenet nélkül belekezdett egy cseh nótába, aminek a refrénje helyett puszikat dobált a levegőbe. Ekkor már az egész troli minket figyelt. Gyerekkori emlékek tódultak fel bennem. Olyan volt, mint amikor szegény néhai nagyanyámmal utaztunk valahova, és kb. kettő percen belül elkezdett diskurálni (ahogy ő mondta) egy vadidegennel, megvitatva az élet nehézségeit és az aktuális bel- és külpoiltikai helyzetet.

Ez a hölgy is orrára csúsztatva hupililla szemüvegét, és elmesélte az egész életet, hogy verte a férje, de elhagyta a rohadékot, hogy újságíró, de már nincsen is igazi újség, csak ezek az elektronikus szarok. Majd idegenvezetésbe kezdett, hogy éppen mit látunk. Sok látnivaló nem igazán volt, külvárosi gyártelepek között ment a troli, de szépen elmondta, hol mit gyártottak, és mikor zárt be a gyár. Időnként a főnököm lefordított egy-egy blokkot. Azt hittem, sose érünk már oda, és mikor megérkezünk, majd két csókot is lehel az arcunkra a hölgy a rúzsos szájával, de szerencsére ez elmaradt, csak felállva mutogatta, hogy merre menjünk.

Milánó ezen részén igen különös házak vannak. Kivülről régi, 17-18. századi homlokzattal büszkélkedhetnek, belül ugyanolyan körfolyosós rendszer van, mint nálunk a belvárosban, annyi különbséggel, hogy pompázatos kertecskék vannak mindenütt. A főnököm itt lakott egy ideig, ő mesélte, hogy 20 évvel ezelőtt a legtöbb lakásnak még nem volt saját fürdőszobája. Sok ház felső emeletén penthouse lakások vannak, amiket igazi kertdzsungel vesz körül. Valahogy mindenki kertészkedik: egy öreg bácsi éppen egy kis előkertet kapálgatott, amikor elhúztuk a bőröndünket előtte az újabb 15 perces séta közben. Sok zöld van mindenütt, ehhez nem kapcsolódva, ám mégis, a tömegközlekedési eszközök is zöldek.  

Vissza a jelenbe. A frankfurti reptére érkezvén mindig megdöbbenek, hogy milyen mennyiségű repülőgép közlekedik a világon. Európa egyik legnagyobb repülőterén a reptéri busszal 15 percet vártunk, mert szép libasorban jöttek a gépek egymás után. Köztük egy gigászi Airbus A380-as is, ami úgy nézett ki a többi között, mint kuvasz a tacsik között. Egy-egy reptéren hihetlen az a kulturális és etnikai kavalkád, ami sodorja tovább az embert, valahogy egy élő organizmust alkotva. Aztán megint kidob a tömeg egy terminálnál jóval fáradtabban, lehet hogy az organizmus szívott el egy kevés energiát belőlem. Nem tudom, de gyanús.